Új csillagon

– szonettkoszorú –
 

     1.

Fogyóhold silány ezüstje harsog,
óceánt játszik éji fátyol alatt.
Törékeny tükrébe hág a pillanat,
hogy sokszorozva veszítsd el arcod.

Alámerülve még remélsz partot,
kegyért kiált a fuldokló akarat,
de szorít, legyűr az örvény, elragad.
Meg kell vívnod élet-halál harcod.

Harang ha kondul telve rettenettel,
a mélyből érces igéje emel fel,
ocsúdni életre kietlen tájon.

Kimérve tér, idő összegyűrten,
hát sorsod e hitvány holdezüstben,
hogy arany fények nagy hiánya fájjon.
 

     2.

Hogy arany fények nagy hiánya fájjon,
mikor dőre tónus árad feléd,
s nincsen számodra sehol menedék
reggeltől estig omló éjszakákon.

Égi robaj dördül. A Holdon lábnyom.
Laborba zárt ezernyi hű cseléd
titkokat tör fel, égitestekét,
de bambán elbukik lelki talányon.

Üget az Idő, béklyótlan büszke mén.
Átgázol apró virágok tetemén,
fűszál alatt remegő bogár-szárnyon.

Hová, miért, hogyan, ha ez a Trend?
Az elme önnön vesztén elmereng.
Remél oltalmat más csillagvilágon.
 

     3.

Remél oltalmat más csillagvilágon,
de a csend holt varázsa visszafog.
Hiába várnak rád a csillagok,
dübörgő roppant őserő sárba nyom.

Képzelet motoz élő gyökérágon,
hatolva mélybe, hol annyi halott
lesi árgus szemmel mozdulatod.
És nincsen erő már, mi visszarántson.

Áttörve agyagot, égi kupolát
új hazára kell találni Odaát,
hol veszendő önvalód megtartod,

s kedves társlények zsongó sokasága
örökké táguló körébe zárja,
ki okul, feladja itt a harcot.
 

     4.

Ki okul, feladja itt a harcot,
lehet sorsa valóvá nyíló álom,
megborzong mégis rángó idegszálon,
ha jönnek érte elhagyott arcok.

Arcok, könnyek, kések, gyökér-karmok
elérnek túl az Óperenciákon,
ama ős-köteléket kérni számon,
mit hűség arany rablánca alkot.

Túl a lét felén fényes pengék éle
hasít sötét rést a lélek egére,
hát fölzokogni itt az alkalom,

mert maradni, visszatérni nem szabad.
Pólusok közt a kín húsodba harap,
keresztre feszít minden hajnalod.
 

     5.

Keresztre feszít minden hajnalod,
s kinek szöggel ütött sebed nem elég,
sarat, követ dobál rád a csőcselék,
a kegyúr arcán kövér unalom.

Hiába sár, kő, sebek, szidalom,
amíg léted pisla lángja el nem ég,
hullatod értük bús szavad melegét,
hogy teremjen béke vad ugaron.

Olajfa-ággal ékes bár az út,
bezárva mind az áhított kapuk,
a hontalan újra messze bujdokol.

És adatik sivár odú valahol,
hogy eltűnődhess kőből vetett ágyon:
van-e csillag, mit nem gyalázott lábnyom?
 

     6.

Van-e csillag, mit nem gyalázott lábnyom,
s fények sugarán eljuthat oda
az Univerzum örök vándora,
botladozva csalóka szivárványon?

Hétszínben pompázhat buján az álom,
csilloghat szűzen új csillag pora,
nem lesz világcsavargó otthona.
Sorsod az odú, hogy magába zárjon.

Vágyik ott az elgyötört recehártya
konokul valami szépséges Másra,
mit kontúroz sötétben sejtelem.

És elámulsz teremtett képzeten,
szépséges Máson, szánnivaló álmon,
rettenet gyöngye gördül szempilládon.
 

     7.

Rettenet gyöngye gördül szempilládon,
néma gondolat-vonat, ahogyan
törött síneken vesztébe rohan
a végső, kisiklatott állomáson.

Az éj vásznán a gőg új strigulát von,
elfogja, rázza káröröm-roham,
visszhangzik dörgő röhej boldogan
az Idő partján merengő sziklákon.

Ez hát a vég, minden befejeztetett.
Nincs mód megóvni parányi létedet,
mi kővel, nagy haraggal eltipratott.

És moccan fölötted a kőhalom,
szétrúgja dühöd a csúf alakzatot,
tilalmas igék vérző ajkadon.
 

     8.

Tilalmas igék vérző ajkadon,
az űrbe kizúg szárnyas új gondolat,
keresni csakazértis csillagodat,
hol igazgat Rendet szép hatalom.

Alant káosz, barbár birodalom,
ott gőg emel Bábel-tornyokat,
s őrzik a hordát vicsorgó ebfogak
túl a ferde horizont-vonalon.

De most adott a pillanat. Felível,
ki minden sejtjében érzi, menni kell,
mert utál a fül ármányos igéket.

Kitépett gyökeret bár kínja rángat,
vádolón hiába kiált utánad.
Csillagod hív, nagy fényei fénylenek.
 

     9.

Csillagod hív, nagy fényei fénylenek,
kacag feléd pirospozsgás bolygó,
kozmoszon túli térben bolyongó,
arany zuhatag becézi szemedet.

Kitárva két karod a tüneménynek,
elméd jókedve dúsan gomolygó,
bizakodva kinyílt napraforgó,
arcodon büszke mosoly épít fészket.

Hiszed, önvalód örül teljességnek,
ahol szándék művel igazat, szépet,
hát rikolt üdvöt cikkanó képzelet.

És fölzúg harangod félreverten.
Csillagzik bolygód szemednél szebben,
de ismert, hitvány anyagból vétetett.
 

     10.

De ismert, hitvány anyagból vétetett,
pazar fénye nem arany, csak sárga,
takar mélysötétet sugárzása,
világegészet alkotó lényeget.

Az elme rőt révületben ténfereg,
robosztusul szemedben rút ábra.
Létező mindenek sivársága
tombol, sejteti nyomorult végzeted.

Még ráng a vágy sérült erőterekben,
de már iszonyú szimbólum kezedben:
kövér örömfürtből sovány gerezd.

Ez hát jutalma annak, ki vétkezett,
a teljességre emelt óvón kezet.
Itt a perc, hogy önvalód megfelezd.
 

     11.

Itt a perc, hogy önvalód megfelezd,
hasadván kettős csonka féltekére,
mit zord űrszél süvöltő sebessége
egymástól fényév-messzeségre vet.

Egyik énednek kaján élvezet,
mikor a másik még remegve, félve
kapaszkodik a fények gerincére,
de sorsa mindig hulló rettenet.

Hever a törött Egész, legyőzetett.
Számolják sóhajok veszteségedet,
elvágyni az elme immár erőtlen.

A csendben ébred alélt szívverés,
mert fogamzik új gondolat, merész,
és hazatérsz komor jelenidőben.
 

     12.

És hazatérsz komor jelenidőben
csitítani fölsíró dallamot,
mit okoz elvetemült baltafok,
lesújtva termő Másra eszelősen.

Mert bősz harag és gyűlölség időtlen,
hol őrült barbár trónhoz juthatott,
s halott madárdalt fákra aggatott.
Mindeneket nem birtokolhat ő sem,

hát befutja, megsimogatja szemed
a régről ismerős, tarolt réteket,
föléjük óvón áldó kezed röppen.

Tettvágy feszít, fenséges állapot.
A küzdelmet itt újra vállalod,
hogy lásd magvak örömét kikelőben.
 

     13.

Hogy lásd magvak örömét kikelőben,
ekézett mezőn termő vágyakét,
ahogy csillan apró csírán a Lét,
mit mohó gyökér táplál áldott rögben.

Rögben, merészen táguló körökben
a vegetáció zsongása szép,
minden csírában önnön vágya ég:
beteljesülni arany fényözönben.

Megóvni e szőke birodalmat
szándékok vidám csapata seregel,
dologra, dallamra daccal telve el.

S napkeltét ígér hajnali harmat,
kidöntve ím’, a golgotás kereszt,
ahol fejfád is gyökeret ereszt.
 

     14.

Ahol fejfád is gyökeret ereszt,
ha szólít majd az anyaföld törvénye
és engedelmesen ölébe térve
emléked őrzi bárdolt ékezet.

A hála bárdol tölgyből érdemet,
s tanít ifjakat öltözni mellvértbe
nagy műved, a dac izzó keménysége,
mi titkos, nemes ércből veretett.

Hát lehet remény itt a büszke létre,
teremtve új csillagot, hamvasat,
ahol okos utódok elme-éle

forgat aranyos fényű kardvasat,
ha kondítva újra bús harangot
fogyóhold silány ezüstje harsog.
 

     15.

Fogyóhold silány ezüstje harsog,
hogy arany fények nagy hiánya fájjon.
Remél oltalmat más csillagvilágon,
ki okul, feladja itt a harcot.

Keresztre feszít minden hajnalod.
Van-e csillag, mit nem gyalázott lábnyom?
Rettenet gyöngye gördül szempilládon,
tilalmas igék vérző ajkadon.

Csillagod hív, nagy fényei fénylenek,
de ismert, hitvány anyagból vétetett.
Itt a perc, hogy önvalód megfelezd.

És hazatérsz komor jelenidőben,
hogy lásd magvak örömét kikelőben,
ahol fejfád is gyökeret ereszt.