Konczek József

   Ember
   Hivatalos

Bekonferálás után egy Mireille Matthieu-szám szól: „Álmaimban látlak én....” (franciául), közben férfisóhaj, Ember sóhajtozik, tovább a Matthieu, majd átúszik a Pacsirta játékába, Ember könynyű sóhaja stb.

    EMBER: Az ember zenét hallgat, kedves dolgokra gondol, a kedvesére gondol, ugye... az ember... a dolgokra, (hangosabban:) a DOLGOKRA..., igen, no és... gondol, ugye...
    Sóhaj, megint a zene: Matthieu – ebbe hirtelen agresszívan belevág az ajtón dörömbölés hangja, majd eltorzult, nem érthető emberi beszéd, amely megfelel a „Te, azt üzenték, hogy azonnal menj be a hivatalba. Érted?” mondat ritmusának, tagolásának, de nem értjük.
    EMBER (leplezni akarja a dörömbölés miatt rajta esett méltánytalanságot): Az embert megkérik, hogy legyen szíves... Ugye...
    Újra a döngetés.
    EMBER (nehéz sóhajjal): Hát az ember elzárja a rádiót, lekapcsolja a CD-t, ugye, a villanyt is leoltja, ha mennie kell, ugye...
    Megint dörömbölés.
    EMBER: ...jól van, jól van már...
    Lábcsoszogás, lélegzés, szuszogás stb., most megy fel egy lépcsőn.
    EMBER: Az ember kopog (kopogtatás), aztán belép, ugye...
    Csend, csend, csend.
    EMBER: (szerényen kicsit köhent)
    HIVATALOS (a nagyon elmélyedt, fontos ember stílusában): Naaaa? Tehát ...?
    EMBER (zavart hezitálással): Én, ugye, jónapot kívánok... ugye... eeee...
    HIVATALOS (undorral): Miiiiiii?
    EMBER :...csak azt, hogy... ugye...
    HIVATALOS: No, várjunk csak. Maga eljött ide a hivatalba, és összevissza beszél. Kérdezte itt magát valaki? (Választ sem várva derűsen, szinte barátkozóan, nevetve) Hát akkor? (Nevet) Hallgasson. Jó?
    EMBER: Igen.
    HIVATALOS: No, látja. Most viszont kérdezem. Most már lehet beszélni.
    EMBER: Igen.
    HIVATALOS (csodálkozó jóakarattal): Hát mért nem beszél?
    EMBER: Eeeee, miről, miről kérem.
    HIVATALOS (az evidencia vidám fölényével): Hát a Szabó Bé Déről... hiszen tudja... Tehát...?
    EMBER: Én ilyent nem ismerek.
    HIVATALOS: Jó, nem ismeri Szabó Bé Dét. De azért (játékosan, huncutul fenyegetőzve) beszélt maga. Beszélt. Há? Ugye? Beszélt... beszélt valamit... Há???
    EMBER: Igen... a...
    HIVATALOS (segítőleg): A múltkor is, a múltkor is... miről is...?
    EMBER: Én csak azt mondtam, hogy az ember néha valaki más. Más is lehet. Néha. Lehet.
    HIVATALOS: Lehetne. (Kedélyesen nevetgél) Ha, ugye, mi megengedjük neki.
    EMBER: Igenis, kérem szépen. Izé, én ugyanis úgy vélem...
    HIVATALOS (megbotránkozva): Mit csinál? Vél? Vél??? Maga vél??? És... ugyanis? Méghogy ugyanis??? Maga? Ugyanis? (nem kap levegőt) Maga vél? Hát ez, ez, esz, esssz....ssssszz (sziszeg, mint a kígyó).
    EMBER (öntudattal): Úgy vélem...
    HIVATALOS: Hm... Nos ? Tehát hogy is volt azzal a Szabó Bé Dével?
    EMBER: Én Szabó Bé Déről nem tudok semmit. Legfeljebb azt, hogy ő nem az Ef Laczkó Esté.
    HIVATALOS (fáradtan beszél, közben papírt zizegtet): Hej, nem akar maga megérteni engem. Most mondja, ki kérdezte itt magát valami Ef Laczkó micsoda... (zizeg a papír) ehhh!
    EMBER (készséges, magyaráz): Természetesen, természetesen, ugye... de én Szabó Bé Déről nem tudok, és egyáltalában véve én csak azt tudom, hogy nem azonos az Ef Laczkó... (megijed, majd mégis befejezi a szót) ...val... ugye... val...
    HIVATALOS (csúfolja): Val, val. (Jóakaratúan:) Maga... egy javíthatatlan. (Hangszínt vált, „fenn van”, elnézően érdeklődő hangon:) És...  és ezt honnan veszi... ezt a...
    EMBER (megörül): Hát onnan, hogy én az Ef Laczkó Estét elég jól ismerem, és hát, így... Az Ef Laczkó Esté nem azonos Szabó Bé Dével...
    HIVATALOS: Csakhogy az előbb nem ezt mondta! Maga azt mondta, hogy (hangosan kiemeli) SZABÓ BÉ DÉ NEM AZONOS. És most mit mond? Most azt mondja, hogy (hangosan megint) az EF LACZKÓ ESTÉ NEM AZONOS... (lenéző hangon:) Mármint a másikkal. Szóval... keverjük a dolgokat, ugye, keverjük, kevergetjük.... (suttogva, de számonkérően:) Mit hazudozik itt nekem? Mondja, ember, mit hazudozik? Inkább térjünk a tárgyra. Tehát?
    EMBER: Én nem ismerem Szabó Bé Dét.
    HIVATALOS: Nem ismeri. Nem ismeri. Akkor honnan veszi ezt a...? (Hangját felemeli) Nem is ismeri, és mégis állítja róla, hogy nem azonos. Horribile dictu! Ez azt jelenti, hogy kimondani is szörnyű. Latinul. Latinul jelenti. Tehát hogy mer valamit állítani valakiről, akit nem ismer? Hogy meri állítani, hogy nem azonos?
    EMBER: Nem azonos a másikkal, akit jól ismerek. És azzal nem azonos.
    HIVATALOS: Csakhogy maga... („lecsap rá”) az előbb a másikról mondta, hogy a másik nem azonos ezzel... Hahá? Most rajtakaptam. Kaptuk. Kaptuk. Tukk! Tukkk! Tukk-tukkk-tukkk (nevetgél)
    EMBER (akaratlanul nevet): Na, ne...! Ne izéljen!
    HIVATALOS (megint halálkomoly és kinyilvánít): Mi itt nem izélünk, kérem, mi itt, itten, ugye... (Felordít:) Hát hülyének néz maga engem?
    Csend, csend
    HIVATALOS: No és mi is volt azzal a... tudja az előbb...
    EMBER (szinte szégyenkezve): Ő, ő sajátmaga... Szóval, hogy az ember néha nem ő sajátmaga...
    HIVATALOS: No, ez érdekes... mondja, meséljen...
    EMBER (magyarázólag, örömmel): Ez, ez lényegében egy feltevés...
    HIVATALOS (közbevág): Várjunk csak!!! Feltevés. Azt mondja... (Ízlelgeti a szót:) Fell-ttevés. Feltevésss. SSSSS! Ilyenről még csak nem is hallottam. (Infantilis nevetés, majd megörvendve a másik szónak:) Lényegében. Lényegében... Ahá, hahá... Lényegében. Feltevéssssss. SSSSSS! (Hangszínt vált:) Tehát. Tehát. Honnan ismeri Szabó Bé Dét? Megmondja végre?
    EMBER (rimánkodva, kétségbeesetten): De hát én nem ismerem SzabóBé Dét.. .én csak Ef Laczkó...
    HIVATALOS (tréfálkozva): Ejnye, ejnye no! Törölje meg az orrát, itt egy tiszta zsebkendő. Nézze, ha, ugye... (Orrfúvás, hangos, „trombitálva”) Ha ugye, ez a ez a maga Ef Laczkója is egy ilyen. Há?
    EMBER: Milyen?
    HIVATALOS: Hát, hogy nemcsak ő maga, hanem... hanem... (kuncog), hanem más is. Hanem ő a Szabó Bé Dé is?
    EMBER: Az nem lehet. Az nem lehet, mert... mert az Ef Laczkó az nem azonos a Szabó Bé Dével... Mert az Ef Laczkó az nem olyan, az... az...
    HIVATALOS (huncutul, játszva): S honnan tudja? Honnan? ...tudja? Há? (Nyafogásszerű kérdő zönge, rábeszélően:) Mmmm???
    EMBER: Mert én esküszöm, hogy az Ef Laczkó – az nem Szabó Bé! Az Ef Laczkó – az Ef Laczkó...
    HIVATALOS (nevet, gúnyosan „kiegészíti”): A Szabó Bé Dé meg Szabó Bé Dé, ugye ezt akarta mondani ? (Kéjesen „lecsap”) Csakhogy ezt nem mondhatta, mert az előbb azt hazudta, hogy azt, hogy ugye, azt maga nem ismeri. Már megint rajtakaptam. Ember, maga rajta van kapva!!!
    EMBER (meggyőződéssel): Nem ismerem Szabó Bé Dét.
    HIVATALOS (gúnyos): Nem ismerem... nem ismerem... pedig... hihi... (évődve:) ismeri!!! Megmondjam? Megmondhatom. (Ravaszkodik:) Mondjuk, ismeri, csak eddig nem tudta. De mindjárt megtudja... Ez a Szabó Bé Dé... (hatásszünetet tart) ...én vagyok. Érti? És maga engem már ismer egy ideje? Igaz?
    EMBER (bután, elképedve): I-i-igaz... eeee...
    HIVATALOS: Tehát én vagyok Szabó Bé Dé.
    EMBER (bárgyún): Hehe... tényleg, ugye... ha maga az, akkor tényleg... de tényleg....
    HIVATALOS (jótékony elnézéssel): No, látja, ugye, no, no, ugye, ugye... Igaz, hogy csak most mutatkoztam be, de azért... nos, ismer, ugye?
    EMBER: Hát.... Végeredményben...
    HIVATALOS (buzgó izgatottságban): Inkább mondja így, hogy... hogy... a (kiemeli, szinte kéjesen kielégül a szótól:) A LÉNYEGET TEKINTVE... Ez nagyon jó kifejezés, szoktuk használni. Szoktuk...
    EMBER: Hát, ugye...
    HIVATALOS: Na látja! Szóval régóta ismeri Szabó Bé Dét.
    EMBER: (ő is huncut, de örül, hogy végre igazat mondhat): Hát, nem olyan túl régen, de...
    HIVATALOS: De... de... (rikkant). Ha mi összedolgozunk, látja... Szóval azért úgy régecskén... hehehe...
    EMBER: I-i-i...
    HIVATALOS: GEN. GEN? IGEN. (Nevet) Akkor hát ezt írásba is adhatja. Itt írja alá. Itt... itt... (Kéjes izgalommal lihegi:) Itt... itt... itt... jó... úgy... úgy... itt... itt... Jó! Jó. Igen, jó, hogy aláírta.
    EMBER: De mi van rajta.
    HIVATALOS: Nagyon korrekt a dolog. Az van itt, hogy (kiemeli:) MÁR RÉGÓTA ISMEREM SZABÓ BÉ DÉT. És aláírta. S most vacilál? Vacilllálllll???? Hogy hátha mégsem vagyok én Szabó Bé Dé? Megnyugtatom magát, hogy a lényeget tekintve, ugye (kiemeli:) A LÉNYEGET TEKINTVE én vagyok Szabó Bé Dé.
    EMBER: ...ne haragudjon, de mégis, mi ez a (kiemeli:) A LÉNYEGET TEKINTVE... ha egyszer tényleg maga, ha ugye, ha...
    HIVATALOS: Ó, hát mi is az, hogy lényeg? A lényeg. A lényeg a lényeg. Ollalá! (Bizalmaskodva:) Ugye, nem fog haragudni, ha most egy kicsit, hogy úgy mondjam, körülröpködöm magát örömömben? Ó, köszönöm! Itt a kis csiripelőm-csiripolóm... Ezt jókedvemben mindig megfújom, tudja...
    Felhangzik az agyagmadár csiripolása-bugyborgása, mint egy értelmetlen mondat „tüttürürü”, mely megfelelhet annak, hogy „Jajjj, de nagyon kedvelem én magát, tudja-e? Tudja-e?”
 ...íígy... így... így ni... hopp és hipp! Azt mondja, hogy hoppá! Hogy hopppá! Jujj, de jó volt! (Magyarázó kedélyességgel:) Nézze, végeredményben, ugye, a lényeget tekintve ugye, (kiemeli:) A LÉNYEGET TEKINTVE a világ tele van mindenféle emberekkel. Ezeket hol így hívják, hol úgy hívják. No és? Hát most már, mondja, itt ez a Szabó Bé Dé... (nagyon gyorsan, szinte egybemondva, emelkedő hangon) együttjártmagaiskolába? – udvaroltegyüttegylánynak? – voltveleegyüttkatona? („Lecsap”:) Nnnn-nem!!! Nem és nem! (Nevet) Hát akkor? Ki ez a SzabóBé Dé? Mit tudom én? Mittudomén? Hát akkor, most mondja meg igaz szívére, ugyan miért zavarná magát, ha ez a Szabó Bé Dé éppen én volnék?
Hatásszünet
    EMBER: ...Csak volna? Nem maga az...? Eeeee... én most szeretnék hazamenni kérem.
    HIVATALOS (megértően): No, igen. Az ember – hazavágyik. Az ember, az, kérem, hazavágyik. Az ember, ugye, az.... Az egy olyan.... Hazavágyós! Ugye?
Felhangzik a Pacsirta trillája, szépen, mint egy álom. Majd a Matthieu is.
 ...Szóval hazavágyik. Segítek magának. Mivel maga is segített nekem. Csak még azt mondja meg, hogy milyennek ismerte meg Szabó Bé Dét?
    EMBER: De hiszen nem ismerem. Én nem ismerem Szabó Bé Dét!
    HIVATALOS (megdöbben): Hát akkor mit írt alá az előbb?
    EMBER: De én ezt nem akarom... én...én...
    HIVATALOS: Ne húzza az időt. Szabó Bé Dét hatásosan gondolkodónak ismerte meg, vagy nem?
    EMBER: Hogy hatásosnak-e? Az... biztos!
    HIVATALOS: Köpne talán? Itt a köpőcsésze. Nálunk nem tilos köpni. Sőt... szabad. Nyelni is, azt is. Gombóc? Nyelni. Szabad. Egyáltalán, amióta aláírta a papírt, magának mindent szabad. No és... (nevet, hirtelen ötlettel:) Azt a papírt most már meg is semmisíthetjük. Hiszen mindketten tudjuk, ugye. Minek az a vacak papír... itt az öngyújtóm, tessék. (Sziszeg az öngyújtó.) Úgy van, úgy... de szépen lángol, most lefelé fordítani, igen, amint belekap a láng... ez szép... ez szép volt... és most a hamuját is, ugye... ezt eltapossuk, ezt el... (lihegve elsikálja a padlón). Így jó. Jó.
    EMBER: ...és én mostan hazamehetnék, kérem? Engedjen engem, haza...
    HIVATALOS (tiszta szívből kacag): Még hogy engedjem... Jaj, ez jó... hogy én... hihi... jaj a derekam... hahaha, höhöhö... hihihi... ember, ember, hát magának mindent szabad, azt csinál, amit akar. Nem érti??? Hiszen már aláírta.
    EMBER: Igen, kérem. De... el is égettem...
    HIVATALOS (helyreigazít): ...tük. Tük. Tük-tük-tük. Elégettük. TÜK. Nem tem, hanem TÜK! Egyébként mit számít az a mai technika mellett? Bármikor rekonstruálható egy koromszemből az egész. Meg aztán ipari kamerák, fényképező asztalok... tudja, a technika... amint éppen aláírja, még az megvan valahol. Meg van örökítve. Ember, (kiemel:) MAGAMEGVAN ÖRÖKÍTVE!
    EMBER: Csak az bánt, hogy aláírtam... Ha nincs megörökítve, akkor is.
    HIVATALOS: Hát persze, hogy nincs megörökítve. Nyugodjon meg. Nincs is nekünk magával semmi bajunk. Úgy látom, maga egy rendes ember... (Szünet) ...mint én...
Fogcsikorgatás, EMBER lihegése
 ...és mi, rendes emberek, igazán megbeszélhetjük egymás közt, hogy... ki az a... jó, jó, nem a Szabó Bé, azt már tisztáztuk. Az nem számít. De még nem tudjuk, hogy ki az Ef Laczkó Esté... Hán? Mit akar vele?
    EMBER: Nem akarok semmit.
    HIVATALOS: Jól hangzik. Csak nem teljes. Valamit még tegyen hozzá.
    EMBER: Mi? (Dühösen:) Nem akarok semmit, nem akartam semmit, nem fogok akarni semmit...
    HIVATALOS (egy műélvező gyönyörével): Ez így majdnem jó, de ha lehetne, ööööö, hogy ugye... majd segítek, hiszen maga egy rendes ember. Mint én. Eeee... öööö... ha lehetne úgy mondani, hogy... (kiemeli:) A JÖVŐBEN AKKOR SEM FOG AKARNI SEMMIT, HA         ESETLEG AKARNA VALAMIT...
    EMBER: Mi???
    HIVATALOS: Akkor sem akar semmit, ha akar valamit.
    EMBER: Magától aztán tényleg semmit.
    HIVATALOS: És most gyűlöl? (Nevet) Kis pont vagyok én. De ha kijelentené, hogy egyáltalán soha senkitől semmilyen körülmények közt de soha de soha de semmit de semmit nem fog akarni... sőt ha akarna, akkorsemfogakarni....
    EMBER (fojtott dühvel): Magát... meg kellene ölni.
    HIVATALOS (tárgyilagosan): A fenét kell engem megölni. Ne csacsiskodjék már, ember. Inkább azt mondja meg, ki az az Ef Laczkó Esté?
    EMBER (már-már be van csavarodva): Nem mondom meg... nem mondom meg... nem mondom meg...!!!
    HIVATALOS: Bizonyára azért, mert nem tudja, kicsoda ez az Ef Laczkó Esté?
    EMBER (Felhördül)
    HIVATALOS: No, látom, belegyezett ebbe is. Nem tudja, ki az. Tehát nincs is. Ef Laczkó Esté nincs. Nem létezik. Nem is volt. Nincs is. Nem is lesz.
    EMBER (fájdalmasan, mélyről, megalázottan): Én... én vagyok Ef Laczkó Esté. Amíg vagyok, én vagyok. És nem akarok más lenni. Én csak Ef Laczkó Esté akarok lenni. És nem is leszek más. (Hörög)
    HIVATALOS (évődik): Nem is leszek... nem is leszek... Maga nagyon makacs. Makkaccs! Kaccs, kaccs!!! (Flegma fensőbbséggel:) Ide figyeljen, maga... ember... a mi nyilvántartásaink szerint – kapaszkodjon meg – Ef Laczkó Esté is én vagyok. (Ráripakodik:) Értette??? Vegye tudomásul, hogy én vagyok Ef Laczkó Esté, és én vagyok Szabó Bé Dé is. Maga pedig... Nincsen.
    EMBER (összetörve): Igenis, kérem szépen, én ...én... nem vagyok.
    HIVATALOS: No, csak azért! (Hangot vált) Maga – NEM VAN... Különben, elfáradt? Én is. Megjegyzem, én is. Én is nagyon elfáradtam. Most már hazamehet.

    Hosszan szól a zenés egyveleg, majd átúszik a Mathieau-számba, s a végén hirtelen újra hallatszik, ahogy egyre hangosabban dörömbölnek az ajtón.