A madár váratlanul elrúgta magát az ágtól, majd izmos szárnyával
maga alá kanalazva a levegőt elrepült. Az ujjnyi vastag ág lengett egy darabig,
végül megállt. A vízszagú csönd kesernyésen párállott a holtág fái között. A
töltés kopott gerincén a túloldal erdősávja kandikált át, mintha az öreget lesné,
aki a parton guggolt. Hátulról egy derékban megrogyott krumpliszsáknak tűnt.
Hosszú kabátja a combja alá gyűrődött, de az alja még így is a csombékos, nyirkos
földre ért. Feltűrt gallérja és akalapja közti résen őszes daróchaj lógott ki,
mint valami foszló matractöltelék. Arcát a térde közé szorította, bal kezével
pedig átkulcsolta, szinte átölelte guggoló önmagát. Rajzolt. A jobb kezével
időnként megtámaszkodott, s ekkor látni lehetett a markában szorongatott náddarabot.
Hegyes-szálasra tört végén gombócba állt a homokos föld. Pont a partszegélyre
kuporodott le, mintha nem érdekelné, hogy a víz és a szél úgyis tönkreteszi
a munkáját.
A másik nem a töltés felől érkezett, és nem is a fák közül.
Úgy látszott, ismeri az öreget, mert pár lépésre megállt tőle, és szárazon köhintett
néhányat. A rajzoló ügyet sem vetett rá, tovább bámulta a fövenyen bontakozó
ábrát. Amaz csalódottan járkált fel-alá, egyre gyorsabban, s minden fordulónál
meglóbálta hosszú, csontos karjait. Végtére megtorpant, talán mondani akart
valamit, mire a kuporgó széles mozdulattal lecsapta a nád végére tapadt földet.
Loccsant egyet a víz. A jövevény, aki eddig sem közelített túlságosan az öreghez,
egészen a töltés aljához húzódott, s egy szárazabb fűcsomót kitapogatva leült.
Tettetett közönnyel bámulta az ólmos eget, letépett kórók szárát rágicsálta,
és felcsippentett kavicsokkal dobált meg egy rozsdás betonoszlopot. Az öreg
kikezdhetetlen, szoborszerű pózban guggolt tovább. A másik – ki tudja miért
– felkacagott, felpattant, és ismét az öreg háta mögött kezdett ténferegni.
Megpróbált átkukucskálni a kalap és a váll rajzra vetülő résén, de ahhoz nem
ment elég közel, hogy bármit is lásson. Pech, fújtatott, és idegességében a
hónalját vakargatta, kabáton keresztül. A zsebéből szürke rongyot kotort elő,
és ingerülten beletrombitált. A fülcimpáját morzsolgatta. Dudorászott. Az öreg
mindezenközben moccanatlanul gugyorgott műve fölött, mint egy hatalmas kabátba
csomagolt fatuskó.
– Bravó, tehát igaz! – szakadt ki az
idegesebbikből a gyanúsítás, és a hangja végigszállt a vízen, csak a kucorgó
öregben nem vetett hullámokat. – Igaz, igaz, igaz… – gajdolta már-már eszelős
örömmel. – Tudtam én, hogy nem fog sikerülni. Elsőre egészen egyszerűen nem
megy! Nincs tapasztalat. A mindentudás édeskevés, annak is van variánsa. A dolgok
elhajlanak, a dolgok mögötti dolgok mögötti dolgok mögötti… – és táncra perdült,
s hol kecsesen, hol idétlenül szökdelt az öreg közönyös háta és a töltésoldal
között. Most, hogy mert beszélni, ömlöttek belőle a szavak, rekedten, mohón.
– A por: üres. Használhatatlan. Adj neki lelket, mégis por
marad, aki emlékezni fog a szélre, amely ezerszer szórta szét, és ott fog viszketni
benne egymillió szemcséjének valahavolt külön élete. Teremteni?! Csak túldíszíted
vele a létet! Merő haszontalanság, ha mondom – ekkor lehajolt, összekapart egy
kis földet a markába, megköpdöste, jól összeszorította, és nyitott tenyerén
a magasba emelte a piszkos, vonagló, visító masszát. – Az élet: szenvedés! –
jelentette ki diadalmasan, és hatalmas ívben a vízbe hajította a kínlódó lepényt.
De az, még mielőtt eltűnt volna a mélyben, megállt egy pillanatra a víz tükre
fölött, megkeményedett, majd porrá omlott.
– Minden a te törvényed szerint van, ugye? Az a bajod, hogy
nem tudsz veszíteni! – kiabálta az öregnek a másik. – Nagyon is jól tudom, hogy
miben mesterkedsz! Felsültél az emberrel, hogy úgy mondjam eltoltad őkelmét,
és azóta új terven dolgozol.
A part locsogott, s a fák finoman, alig hallhatóan ropogtak.
Mindketten tudták, hogy menniük kell. Az öreg végre felállt, s akkor látszott,
hogy milyen valószínűtlenül magas. A másik hirtelen és könnyedén ellebbent a
földtől, és cikázva próbált a rajz közelébe férkőzni. Megváltozott, állati hangon
visította: – Mutasd a tervet, segíthetek! Rengeteg ötletem van, együtt többre
mennénk… – és hadart, könyörgött, utálattal és alázatosan, míg elnehezülve aláhullott.
Beleolvadt egy keskeny árnyék-patakba, amelyik a fák közül folyt ki, s oda húzódott
ki nyomtalan. Az öreg viszont egyre nőtt és mind áttetszőbb lett, mintha alakja
végtelen hártyává nyúlt volna, kristályüveg tisztaságú, már-nem-is-létező, kerettelen
ablakká.