Kovács Imre Attila

Reneszánsz


    A madár váratlanul elrúgta magát az ágtól, majd izmos szárnyával maga alá kanalazva a levegőt elrepült. Az ujjnyi vastag ág lengett egy darabig, végül megállt. A vízszagú csönd kesernyésen párállott a holtág fái között. A töltés kopott gerincén a túloldal erdősávja kandikált át, mintha az öreget lesné, aki a parton guggolt. Hátulról egy derékban megrogyott krumpliszsáknak tűnt. Hosszú kabátja a combja alá gyűrődött, de az alja még így is a csombékos, nyirkos földre ért. Feltűrt gallérja és akalapja közti résen őszes daróchaj lógott ki, mint valami foszló matractöltelék. Arcát a térde közé szorította, bal kezével pedig átkulcsolta, szinte átölelte guggoló önmagát. Rajzolt. A jobb kezével időnként megtámaszkodott, s ekkor látni lehetett a markában szorongatott náddarabot. Hegyes-szálasra tört végén gombócba állt a homokos föld. Pont a partszegélyre kuporodott le, mintha nem érdekelné, hogy a víz és a szél úgyis tönkreteszi a munkáját.
    A másik nem a töltés felől érkezett, és nem is a fák közül. Úgy látszott, ismeri az öreget, mert pár lépésre megállt tőle, és szárazon köhintett néhányat. A rajzoló ügyet sem vetett rá, tovább bámulta a fövenyen bontakozó ábrát. Amaz csalódottan járkált fel-alá, egyre gyorsabban, s minden fordulónál meglóbálta hosszú, csontos karjait. Végtére megtorpant, talán mondani akart valamit, mire a kuporgó széles mozdulattal lecsapta a nád végére tapadt földet. Loccsant egyet a víz. A jövevény, aki eddig sem közelített túlságosan az öreghez, egészen a töltés aljához húzódott, s egy szárazabb fűcsomót kitapogatva leült. Tettetett közönnyel bámulta az ólmos eget, letépett kórók szárát rágicsálta, és felcsippentett kavicsokkal dobált meg egy rozsdás betonoszlopot. Az öreg kikezdhetetlen, szoborszerű pózban guggolt tovább. A másik – ki tudja miért – felkacagott, felpattant, és ismét az öreg háta mögött kezdett ténferegni. Megpróbált átkukucskálni a kalap és a váll rajzra vetülő résén, de ahhoz nem ment elég közel, hogy bármit is lásson. Pech, fújtatott, és idegességében a hónalját vakargatta, kabáton keresztül. A zsebéből szürke rongyot kotort elő, és ingerülten beletrombitált. A fülcimpáját morzsolgatta. Dudorászott. Az öreg mindezenközben moccanatlanul gugyorgott műve fölött, mint egy hatalmas kabátba csomagolt fatuskó.
    – Bravó, tehát igaz! – szakadt ki az idegesebbikből a gyanúsítás, és a hangja végigszállt a vízen, csak a kucorgó öregben nem vetett hullámokat. – Igaz, igaz, igaz… – gajdolta már-már eszelős örömmel. – Tudtam én, hogy nem fog sikerülni. Elsőre egészen egyszerűen nem megy! Nincs tapasztalat. A mindentudás édeskevés, annak is van variánsa. A dolgok elhajlanak, a dolgok mögötti dolgok mögötti dolgok mögötti… – és táncra perdült, s hol kecsesen, hol idétlenül szökdelt az öreg közönyös háta és a töltésoldal között. Most, hogy mert beszélni, ömlöttek belőle a szavak, rekedten, mohón.
    – A por: üres. Használhatatlan. Adj neki lelket, mégis por marad, aki emlékezni fog a szélre, amely ezerszer szórta szét, és ott fog viszketni benne egymillió szemcséjének valahavolt külön élete. Teremteni?! Csak túldíszíted vele a létet! Merő haszontalanság, ha mondom – ekkor lehajolt, összekapart egy kis földet a markába, megköpdöste, jól összeszorította, és nyitott tenyerén a magasba emelte a piszkos, vonagló, visító masszát. – Az élet: szenvedés! – jelentette ki diadalmasan, és hatalmas ívben a vízbe hajította a kínlódó lepényt. De az, még mielőtt eltűnt volna a mélyben, megállt egy pillanatra a víz tükre fölött, megkeményedett, majd porrá omlott.
    – Minden a te törvényed szerint van, ugye? Az a bajod, hogy nem tudsz veszíteni! – kiabálta az öregnek a másik. – Nagyon is jól tudom, hogy miben mesterkedsz! Felsültél az emberrel, hogy úgy mondjam eltoltad őkelmét, és azóta új terven dolgozol.
    A part locsogott, s a fák finoman, alig hallhatóan ropogtak. Mindketten tudták, hogy menniük kell. Az öreg végre felállt, s akkor látszott, hogy milyen valószínűtlenül magas. A másik hirtelen és könnyedén ellebbent a földtől, és cikázva próbált a rajz közelébe férkőzni. Megváltozott, állati hangon visította: – Mutasd a tervet, segíthetek! Rengeteg ötletem van, együtt többre mennénk… – és hadart, könyörgött, utálattal és alázatosan, míg elnehezülve aláhullott. Beleolvadt egy keskeny árnyék-patakba, amelyik a fák közül folyt ki, s oda húzódott ki nyomtalan. Az öreg viszont egyre nőtt és mind áttetszőbb lett, mintha alakja végtelen hártyává nyúlt volna, kristályüveg tisztaságú, már-nem-is-létező, kerettelen ablakká.

*
    Ketten közelítettek a töltésen.
    A férfi egy ócska biciklit taszigált egy vázon átvetett, tömött krumpliszsákkal. A kislány, aki vele volt, le-leszaladt a rézsűn, ugrándozott, élvezte a szabadságot, mivel a férfi nem hagyhatta oda a kerékpárt. Csak szóval pörölhetett a futkározó kislány után: – Anna! Annácska! Megmondtam már, hogy itt gyere mellettem! És ne menj a vízhez, hallod?!
    Persze Annácska, a gyeplőrántások szünetében, mindig leszaladt a partig, aztán vissza. Épp lenn járt bogárkergetőben, amikor észrevette a rajzot. Örömében, meglepetésében sikkantott egy aprót, mire a férfi dűtötte is a biciklit zsákostul, hogy Annácska után eredjen. A kislány bámulta a képet, s hogy a leérkező, dúlt arcú férfit – mielőtt ráripakodhatott volna – elkápráztassa, a lába elé bökött: – Ez én vagyok! A férfi, hogy Annácskát épségben látta, először a zsák felé fordult, amit odafönt magára hagyott, csak aztán vetett egy pillantást a rajzra. – Nocsak!… – hümmögött. Míg a képet vizsgálta, a kislány odaguggolt, s valami támlafélét karcolgatott a portré mögé, de így sem érezte elég késznek. – Írd bele a nevem! – kérte a férfit. – Nem illik – döntött amaz, de a békesség kedvéért a partba véste az aznapi dátumot. – De most aztán alomars, kisasszony! – adta ki a parancsot. Annácska elsőnek ért a töltésre, s kacagva nekiesett a bicikli feltámogatásának, amit a nehéz, tohonya zsák miatt nyilván nem tudott véghez vinni. – Eriggy, te! – mosolyodott el a férfi is, végül megindult a menet.
    Annácska ezután az ember mellett maradt, mert aznap újabb csodát úgysem remélhetett a töltésaljától. A férfi – őszes daróchaja volt – meg tovább küszködött az úttal, némán tolta az imbolygó, nagy árnyékot vonszoló biciklit.
google első marketing blog szolgáltatás