Balla D. Károly: az UngParty NetCafé archívuma
A később UngParty Virtuálé néven számon tartott webrendszerem 2000-től épül. Kezdetben az UngBereg Alapítvány közleményeit, később kárpátaljai vonatkozású kulturális híreket, majd főként irodalmi jellegű alrendszereket (Netpánsíp, Törzsasztal), több szerző személyes és közéleti blogját (az enyémet UngParty Manzárd néven) egyesítette, később tematikus oldalakkal bővült. 2003-ban így foglaltam össze történetét: Az én virtuálém a NetCafé archívuma a kezdetektől (2000) az átszervezésig (2004-2005) Ezen belül: a net-Pánsíp története << innen érhető el 4 digitális évfolyam lapszámainak teljes anyaga is Az itt alább beágyazott oldal linkjei közül leginkább a teljes archív anyagot szerzők szerinti elrendezésben nyújtó a hasznos:

Balla D. Károly: az UngParty NetCafé archívuma

A később UngParty Virtuálé néven számon tartott webrendszerem 2000-től épül. Kezdetben az UngBereg Alapítvány közleményeit, később kárpátaljai vonatkozású kulturális híreket, majd főként irodalmi jellegű alrendszereket (Netpánsíp, Törzsasztal), több szerző személyes és közéleti blogját (az enyémet UngParty Manzárd néven) egyesítette, később tematikus oldalakkal bővült. 2003-ban így foglaltam össze történetét: Az én virtuálém

a NetCafé archívuma a kezdetektől (2000) az átszervezésig (2004-2005)

Ezen belül: a net-Pánsíp története << innen érhető el 4 digitális évfolyam lapszámainak teljes anyaga is

Az itt alább beágyazott oldal linkjei közül leginkább a teljes archív anyagot szerzők szerinti elrendezésben nyújtó a hasznos:

ARCHÍVUM! - rövid összefoglaló: Mivolt az UngParty NetCafé - ARCHÍVUM! Főszerkesztő: Balla D. Károly \| Újabbak: BDK BLOG \| BDK honlap SEO \| \| Balládium Blog - irodalom \| BDKBLOG.HU \| \| Balla D. Károly webnapló - blog elipszilon nélkül

honlaptartalom optimalizálás - kreatív webszöveg írás - weboldalak google első helyre kerülése az organikus kulcsszavas keresések találati oldalán - keresőmarketing - honlap-seo - web, net

ARCHÍVUM! - rövid összefoglaló: Mivolt az UngParty NetCafé - ARCHÍVUM!

honlaptartalom optimalizálás - kreatív webszöveg írás - weboldalak google első helyre kerülése az organikus kulcsszavas keresések találati oldalán - keresőmarketing - honlap-seo - web, net

Az én virtuálém egy írásom 2003-ból Balla D. Károly Az UngParty NetCafé - http://ungparty.hhrf.org/ Mottó: Az UngParty nem kárpátaljai honlap, hanem irodalmi. Egyik nagy bánatom, hogy Ungváron évtizedeken át nem akadt olyan kávézó, bár, kocsma, ahová hosszabb időre odaszokhattunk volna a barátaimmal. Egy-két év után mindig váltanunk kellett. Egyetemista éveinkben először törzsvendégei lettünk a talán legelső úgynevezett bárnak. Szovjet időben ilyenek nem voltak divatban (nyilván a dőzsölő Nyugat majmolásának vagy burzsoá csökevénynek számított), ez az egy is a Druzsba nevű pártszálló pincéjében nyílott – ennek ellenére nyilvánosan, mindenki által látogathatóan működött. Az igaz, hogy a ruhatáros bácsi egy félkarú és sok-sok kitüntetését, mint karácsonyfa a díszét, katonazubbonyán büszkén viselő háborús veterán volt, de az is igaz, hogy soha nem fogadott el borravalót. Ellenben, ha valakinek leszakadt kabátjáról az akasztó, a hanyag tulajdonost előbb megrótta, utóbb azonban, amíg a vendég a bárban időzött, fél karjával felvarrta, és ezért a munkájáért szemrebbenés nélkül kért egy egész rubelt, ami akkor szép pénznek számított. Az árviszonyokra jellemző, hogy mielőtt négyen-öten elindultunk volna az egyszerű utcai – gyakran talponálló – kávékiméréseknél sokkal drágább helyre, csak annyit tisztáztunk egymással, hogy legalább egyetlen papírpénz akad-e egyikünknél „elmulatás” céljára. Ha a válasz nemleges volt, akkor is felmentünk a Ceholnya-dombra, mert a Druzsba környékéről szép volt a kilátás, és mert a fémpénzeinkből kávéra, ásványvízre és valami édességre biztosan tellett – nem néztek ki bennünket, ha nem rendeltünk szeszes italt. Ha pedig legalább egyetlen egyrubelos akadt valamelyikünknél, akkor már a kopekekkel kipótolva ez elég volt arra, hogy palack szürkebarátot, szemelt rizlinget vagy hárslevelűt rendeljünk (igen: ezek a magyar borok a hetvenes években igen kedvező áron kaphatók voltak Kárpátalján). Zenebolond ifjoncok lévén hiányoltuk, hogy effajta szolgáltatást nem nyújt megkedvelt törzshelyünk. Mivel a pincérekkel már ismeretségbe keveredtünk, rákérdeztünk: ha felhoznánk egy táskamagnót, be lehetne-e azt itt kapcsolni. Hogyne, ők is szeretik a jó zenét. Megtörtént; előbb csak a saját asztalunkon szólt a magnó, aztán kérték, tegyük ki középre, állítsuk hangosabbra, hadd élvezze mindenki. No de ki bírja ezt szárazelemmel? (Amely, természetesen, a hiánycikkek sorába tartozott.) Az én táskamagnómnak hálózati csatlakozója is volt, mondtam, jó lenne a stekkert bedugni egy konnektorba. Azonban „fali hálózati aljzat” csak egyetlen akadt a bárban, abba pedig a hűtőszekrény volt csatlakoztatva – mégsem kívánhattam, hogy azt kikapcsolják. És egy elosztó? Nem, az sajnos nincsen. Én gondolkoztam kicsit, összedugtam a fejem a többiekkel – és rendeltünk egy pezsgőt (az sem volt drága), mivel ezzel megoldhatónak láttam a problémát. A pezsgő dugójáról leszedtem a drótot, abból csinos átkötést tekertem, egy percre kihúztam a fridzsider zsinórját, ráakasztottam a huzalt, a magam csavarta gyűrűkbe beleillesztettem a magnó villáját. Ez ugyan nem feltétlenül tett eleget a korszerű érintésvédelmi kívánalmaknak – ellenben lehetővé vált a zeneszolgáltatás. Aztán – a rendszernek ez volt az egyik mániája – a már belakott és kitűnően működő bárhelyiséget átalakították, újjáépítették, hónapokra becsukták tatarozás címén. Mire újra megnyílt, mi már máshová jártunk. Nem sorolom fel a többit… A Hvilinkában volt édesség, kávé – de nem mértek szeszes italt. A Turisztban télen nem fűtöttek. Az Edelvejszben pedig olyannyira üvöltött a zene, hogy nem lehetett beszélgetni… Ezek egyikében-másikában irodalmi találkozókat, műsoros esteket, szavalóversenyeket is rendeztünk – de mindig váltogatnunk kellett őket. Minden gondunk megoldódni látszott, amikor, talán 89-ben, megnyílt Ungváron az első magánkávézó Váralja néven. Sokat jártunk oda, még bizonyos szakmai, szervezeti életet is itt éltünk, ide vittük magyarországi vendégeinket, itt találkoztak a szerkesztők szerzőikkel – és valahogy mégsem vált állandó törzshelyé. Talán mert távol esett a központtól – vagy inkább mert mi, régi barátok-kollégák távolodtunk el egymástól. Meglehet, most is vannak, akik oda járnak, bizonyára az egyetemistáknak is akad állandó ücsörgő helyük – az én életemből azonban kimaradt mind az igazi (csak könyvekből-filmekről ismert) kávéházi hangulat, mind a hosszú éveken, pláne évtizedeken át állandó törzshely meghittsége. Talán ezért is történt, hogy amikor Pánsíp című irodalmi folyóiratom „internetre menekítése” után igényem ébredt egy változatosabb, sokrétűbb, több alrendszert is egybefoglaló interaktív honlap életre hívására, azt először UngParty NetCafénak kereszteltem. Ha már az Ung partján nem találtam valóságos irodalmi kávéházra – megpróbáltam létrehozni a virtuális világban. Ma is használom még ezt a nevét, de tapasztalva, hogy a hálón rengeteg honlap működik Caféként, kerestem valami más, teljesen egyedi, sosem volt megnevezést. Így találtam ki a „virtuálé” szót – legjobb tudomásom szerint ezt a kifejezést valóban én kreáltam – bár mostanában egyre gyakrabban feltűnik másutt is, először a velem kapcsolatban álló éteri társaknál bukkant fel, később tőlem távolabbi helyeken is – én ennek inkább örülök, semmint bánnám, hiszen, azt hiszem, nagyon jó szó, hadd terjedjen. Definíciója nincsen, de én valamiféle multifunkcionális virtuális helyszínt értek rajta, amely egyesíti mondjuk a könyvtár, a konferenciaközpont, az irodalmi szalon, a kabaré (mint szórakozóhely) – és természetesen kávéház kínálta lehetőségeket, ide értve a friss hírlapokat csinos fogantyús fakeretben. Illetve nem is maga a helyszín a virtuálé, hanem az oldalain „szövegek formájában” zajló események, akciók összessége… A virtuálé nem statikus, nem egyszer létrehozott és érintetlenül fennálló valami, hanem a folyamatos változást és megújulást feltételező internetes tevékenység, ha tetszik: virtuális értelmiségi létforma. Jó, ha tartozik hozzá egy saját irodalmi lap és egy önálló híroldal, ha történnek keretében „beszélgetések”, olvashatók tematikus összeállítások, személyes vallomásokat sorakoztató naplók, nem árt, ha a törzsszerzők odaülhetnek a törzsasztalhoz, és illő biztosítani, hogy a látogatók is „beírhassanak”. Nagyon fontos az is, hogy aki minden áldott nap bekukkant, az is találjon mindig friss olvasnivalót. Virtuálém azóta teljesült ki és vált szélesebb körben ismertté, mióta internetes eseményeket, akciókat is szervezek. Az első a Pánsíp Irodalmi Szalon beszélgetéssorozata volt. Meghívtam egy-egy vendéget (írótársat), beültettem a képzeletbeli fotelba, és pár tucatnyi kollégát, írókat, barátokat felkértem, hogy kérdezzenek tőle. Jöttek a kérdések, továbbítottam a vendéghez, ő válaszolt – és a szövegek folyamatosan megjelentek a szalon oldalán – mindezt nem a chatelések kapkodós és felületes stílusában, hanem ráérősen: egy bő hónap alatt rajzolódott ki a teljes kollektív interjú. Engem lepett meg a legjobban, milyen nívós szövegek születtek, milyen őszintén és bölcsen válaszoltak a vendégeim a világ különböző sarkaiból érkező kérdésekre. (Talán nem mellékes tény, hogy beszélgetéseink közül kettő – a Zalán Tiborral és Hizsnyai Zoltánnal folytatott – nyomtatásban is megjelent, még ám rangos folyóiratokban, az első az én utólagos és minimális igazításommal a Forrásban, az utóbbi a vendég saját interpretációjában a Bárkában. Beszélgetőtársunk volt továbbá Bagu László, Papp Tibor, Turczi István és Vass Tibor. A kérdezők listája ennél sokkal-sokkal hosszabb.) Második akcióm egy internetes konferencia volt. Nem tudom, rendeztek-e már hasonlót a hálón – feltehetőleg igen. Valószínű az is, hogy az irodalom aktuális kérdéseit is tárgyalták ilyen módon, bár bevallom, a magyar nyelvterületen én még nem találkoztam hasonlóval. Abban azonban szinte bizonyos vagyok, hogy a határon túli (kivált a kárpátaljai) magyar literatúrával virtuális tanácskozás még nem foglalkozott. Ez talán nekem jutott először eszembe, és ezért is volt számomra roppant tanulságos az esemény. Talán nem árt, ha részletesebben is beszámolok róla. 2002 novemberében felhívással fordultam mindegy 40 írókollégához, lapszerkesztőkhöz, kiadóigazgatókhoz, intézményi vezetőkhöz: ebben egy szerintem égetően aktuális témát felvetve meghirdettem a konferenciát, kérve őket, előadóként vagy szakmai hozzászólóként vegyenek részt a munkában. A témát így vezettem fel: Időről időre szakmai és laikus körökben is felvetődik: vannak-e határon túli magyar irodalmak avagy irodalmunk egyetemes és oszthatatlan; tartalmi szempontból helyes-e az erdélyi, felvidéki, nyugati stb. magyar irodalom kifejezés, vagy csupán az összmagyar irodalom formális területi megosztottságáról beszélhetünk? A kérdést aligha lehet véglegesen megválaszolni, legkevésbé Kárpátalja esetében. Ugyanis ha elfogadjuk is, hogy valamilyen módon létezik erdélyi, felvidéki stb. magyar irodalom, ebből még egyáltalán nem következik, hogy a kárpátaljainak is léteznie kell: amit ez a terület irodalomként fel tud mutatni, az csak részben elégíti ki a fogalom ismérveit. Így kétséges, alkalmas-e irodalmunk arra, hogy az egyetemes egész szerves részévé váljon. Ugyanakkor – és a felvetésnek ez a másik sarkalatos pontja! – a befogadói oldal integrációs készsége sem egyértelmű. A kevés kivételtől eltekintve még a szakma képviselői is csak néhány nevet és műcímet ismernek, sztereotípiákban gondolkodnak, elfogadják az évtizedek óta magukat tartó legendákat. Emellett léteznek érzékelhető, de nem a művészi színvonalra vonatkozó elvárások a kárpátaljai íróval szemben. A szakmai körök és a közönség egyik része ugyanis leginkább a nemzeti érzülettel áthatott szolgálatos irodalom eredményeit látja szívesen, elvárja a történelmi és társadalmi igazságtalanságok új és újabb felemlítését – és a megpróbáltatások ellenére vállalt kitartás hősi pózát. Másik része elveti az ilyen alkotói magatartást, örömszövegeket vár, és a befogadás feltételéül az éppen aktuális kánonba való maradéktalan beilleszkedést szabja. Mindkét elvárás, mint valami kötelező vízum, a magyarországi irodalomba történő beléptetés elengedhetetlen feltételeként működik. A virtuális konferencia arra keresi a választ, melyek az integrálódás belső és külső feltételei. A megosztott értékrendből, a globalizáció kiteljesedéséből és az anyaország EU-csatlakozásából fakadó nemzetpolitikai kihívások miben és mennyire képeződnek le az irodalom problémáiban? Vízumköteles-e a kárpátaljai (a határon túli) magyar irodalom? Hogyan integrálódjon – és mibe? Ezt a labdát dobtam fel, pontosabban gurítottam oda író- és szerkesztőtársaim, kollégáim és barátaim lába elé. A legtöbben hagyták továbbgurulni. Néhányan lestoppolták ugyan, de aztán nem kezdtek vele semmit. Tucatnyian azonban úgy gondolták, még ezen a virtuális pályán is megér a téma egy kis futkosást. Előbb a tizenkét előadás szövege került fel a honlapomra az első fordulóban, majd a másodikban hat hozzászólásé. (Eközben a honlaphoz csatolt Fórumban zajlott az on-line disputa, amelybe január végén négy kiemelt napon át előadóim jó néhánya is bekapcsolódott.) A konferencia a jelen írást közlő lap főszerkesztőjének, Kántor Lajosnak a megnyitójával indult január elején, és az egyik legszigorúbb tollú budapesti kritikus, Bodor Béla zárszavával fejeződött be február 2-án (akinek egy rövidebb összefoglaló cikke azóta a Népszavában, egy hosszabb pedig a Kritikában is megjelent). A résztvevők teljes névsora helyett álljon itt néhány helységnév, ahonnan a résztvevők honlapomra „érkeztek”: Bécs, Berlin, Beregszász, Budapest, Debrecen, Ferrara, Krakkó, Kolozsvár, Stockholm, Torontó, Zombor… Egyiküknek sem kellett kimozdulnia otthonából, én is Ungváron ülhettem a számítógépem előtt – és mégis együtt voltunk. Úgy érzem, azzal, hogy az integrációról így szólhattunk és így cserélhettünk eszmét, mi magunk mindenképpen közelebb kerültünk egymáshoz, részesei lettünk valami nagyobb egésznek. És az sem lebecsülendő teljesítmény, hogy bebizonyosodott: akár egyetlen elszánt ember megfelelő szervezése esetén bármely világhálós irodalmi oldal alkalmas hely nívós szakmai tanácskozások megtartásához. Azaz: ezt a furcsa és ellentmondásos valamit, az internetet, hasznos eszközként használtuk egy nemes törekvésben. Ami pedig a kisebbségi irodalmat és annak problémáit illeti, természetesen nem jutottunk konszenzusra, és nem találtuk meg a végső megoldást. A mintegy 400 könyvoldalnyi (!) szöveg elemzése után mégis levonhatók bizonyos tanulságok. Ezek egyik legfontosabbikát Bodor Béla így fogalmazta meg zárszavában: „Meggyőződésem, hogy az irodalmi folyamatok és jelenségek vizsgálatakor a művet kell meghatározó entitásnak tekintenünk. Az irányzatok, műegyüttesek, érdekcsoportok, kánonközösségek vagy más efféle egységek, nota bene régiók által megjelenített irodalmiság vizsgálatakor mindig fokozott gyanakvást ajánlok, és ha a közös kalap-koncepciókból kilóg valami, akkor inkább a kalapot tegyük félre.” A konferencia házigazdájaként ezzel messzemenően egyetértettem, és virtuális kalapomat kellő tisztelettel megemeltem mindazok előtt, akik ebben a szokatlan vállalkozásban partnereim voltak. Harmadik akcióm, egyben „nagy találmányom” a virtuális könyvbemutató. Állhatna ez csupán annyiból, hogy egy létező könyvnek a honlapon (a leírt konferenciához hasonlóan) megrendezzem a bemutatóját… De ennyivel nem elégedtem meg, mert úgy véltem, magának a könyvnek is virtuálisnak kell lennie. És hogy milyen a virtuális könyv? Olyan valami, ami csupán és kizárólag a virtuális térben nyeri el létezését, onnan nem emelhető ki. Ezt nem törvény vagy szabály tiltja, hanem a lényegéből fakad, mint ahogy a felhő lényege is saját felhőségében foglaltatik: amint lecsapódik vagy feloszlik, már nem felhő többé, hanem eső, hó, jég – vagy láthatatlan páratartalom. A virtuális könyv is ugyanígy megszűnik önmaga lenni saját életterén kívül. A virtuális könyv nem csupán minden nyomtatott társától különbözik élesen, hanem ugyanígy nem tévesztendő össze semmilyen digitális kiadvánnyal vagy e-bookkal sem, nem is hasonlít rájuk, lényegét illetően különbözik tőlük, azoknak ugyanis van valamilyen szövegteste (ha digitális jellegű is), amelyet akár ki is lehetne nyomtatni – míg ilyennel a virtuális könyv nem rendelkezik. A hiányzó szövegtesten kívül azonban szinte az összes többi olyan tulajdonsággal felruházható, mint hagyományosabb társai. Van szerzője, címe, szerkesztője, összeállítója – és természetesen kiadója is, amely ugyancsak virtuális. A virtuális könyv katalogizálható, szerepeltethető a legkülönfélébb bibliográfiákban; ennél is fontosabb, hogy lehet rá hivatkozni, utalni rá, illetve akár idézni belőle, szerepeltetni lábjegyzetekben és irodalomjegyzékekben. Lehet továbbá reagálni rá, írni róla rövid ismertetést, hosszabb kritikát vagy terjedelmes tanulmányt. Feldolgozható keletkezéstörténete, elemezhető tartalma, formája, stílusa. Lehet róla beszélni, interjút adni, vitát folytatni, konferencia témájául kitűzni. Szolgálhat szakdolgozat, diplomamunka vagy doktori értekezés tárgyául. Lefordítható más nyelvekre, készülhetnek belőle adaptációk. Érhetik elismerések, adhatók rá díjak, beleértve a legmagasabb virtuális díjakat is. Ezzel az értelmezéssel én visszakanyarodtam a kissé már elcsépelt fogalom eredeti, szótári jelentéséhez: virtuális = látszólagos, elképzelt, lehetséges. Az első ilyen könyv a sajátom volt: nem mertem volna senkinek a nyakába varrni ezt a kísérletet, nem tudhattam, nem sül-e rosszul el. Nos, a bemutató fényesen sikerült. A premiert az internetes szakmában mester webesztéta, György Péter, az ELTE tanszékvezetője nyitotta meg, és az internetguruként is ismert Váncsa István rekesztette be. Közbül megtartotta expozéját a könyv szerkesztője (Gergely Tamás), értékelte a könyvet Fekete J. József irodalomtörténész, elhangzottak ismertető tanulmányok, ketten fel is olvastak a könyvből… Ezután a könyvet gondozó virtuális könyvkiadó (Liber-ALL Kht) ugyancsak virtuális elnökasszonya virtuális állófogadást adott, amelyet virtuális partyszervező cég rendezett… Eközben az előtérben és magán a fogadáson beszélgetések is zajlottak (a Fórumban). Készülünk a második könyvpremierre. A Berlinben elő, újabban „felkapott publicistává” előlépett üzletasszony, Pompéry Judit Híd-fő-állás című életműkötetét mutatjuk be – amelynek finanszírozása körül már hetekkel ezelőtt kitört egy kisebb fajta virtuális botrány is…Talán nem szükségtelen elismételni: itt minden virtuális, azaz látszólagos, elképzelt, lehetséges… Aki félreérti, magára vessen… (Igen, megtörtént, hogy minden részletbe beavatott íróbatárunk „betoppant” a bemutatóra, körbenézett és megkérdezte: jó-jó, de hol van maga a könyv… Mondtuk neki, hogy mostantól az ő kérdése is „maga a könyv”.) Meg kell mondanom, hogy mi, akik részt veszünk ebben a fikciós játékban, rendkívüli módon élvezzük. Utoljára talán gyermekkorom valamelyik sárkánymeséjében éreztem ilyen jól magam. Hát ez az én virtuálém, ilyen az UngParty NetCafé… Illetve ennél is több, hiszen még nem is említettem állandó jegyzetíróimat, akik az én oldalaimon vezetik a naplójukat, ki kisebb, ki nagyobb rendszerességgel. Magam is közéjük tartozom, szinte naponta kis észrevételekkel örvendeztetem/keserítem olvasóimat. Nem említettem az ugyancsak az idén kiadott „valódi” digitális antológiát: a kortárs lengyel költészet tíz jelesétől fordított le egyenként 10–12 verset a Krakkóban élő Zsille Gábor – a gyűjtemény egybeszerkesztve folyamatosan elérhető honlapomon. No és persze van fototékám, linkgyűjteményem, két állandó beszélgetős fórumom… Közel száz szerző kétezernél több műve sorakozik a Pánsíp több évfolyamnyi anyagában, a Szalonban, a Dokutárban… Végezetül, bár talán a dolog lényegét tekintve nem olyan fontos (de számomra mégis az), három dolgot szeretnék megjegyezni. Először is azt, hogy az UngParty magánhonlap. Én alapítottam, én „csinálom” (ezúttal itt ez a nem túl választékos kifejezés mutatja legpontosabban a lényeget, lévén szervezéstől a szerkesztésen át a webtördelésig és internetes kommunikációig mindent én végzek). Másodszor: virtuálém olyannyira magánjellegű, hogy önerőből tartom fenn, nem áll mögötte semmilyen szervezet, intézmény, társaság; igazából még szerkesztőség sem, hacsak családomat nem tekintem annak. Ami nem jelenti azt, hogy – főleg az indulásánál – ne kaptam volna dologi vagy infrastrukturális segítséget, a New York-i székhelyű Hungarian Human Right Foundation például térítésmentesen biztosít számomra saját szerverén tárhelyet, egy számítógéppel is segítették munkámat. 2000-ben a Pánsíp két számának internetes megjelentetésére a Magyar Nyelv és Kultúra nemzetközi Társasága nyújtott segítséget, a Soros Alapítvány pedig hozzájárult közel egy évi internetelőfizetésem fedezéséhez. Mivel azonban több mint egy esztendeje elvből semmilyen pályázatot nem nyújtottam be sehová, így néhány barátom önzetlenségét leszámítva hosszabb ideje a fenntartás költségeit is én fedezem. A munkát pedig legelejétől megszállottságból, azaz „ingyen” végzem, az utóbbi időben nem ritkán napi 6–8 órában… Harmadszor: én ugyan magyar íróként Ungváron, Kárpátalján élek, és weboldalaimat is itt szerkesztem, de webcafém egyáltalán nem kárpátaljai. És nemcsak azért, mert fizikailag New York-i szerveren „van”, vagy mert olvasóim a világ 41 országából kerülnek ki (a látogatottságomat figyelő statisztikai rendszerek adatai szerint legalábbis). Hanem miről is van szó? Bár kisebb-nagyobb rendszerességgel itthoni híreket is közreadok, és fokozott figyelemmel kísérem helybéli írótársaim sikereit, de közülük egyetlenegyet sem mondhatok szerzőmnek. Átlagosan napi 50–60 a látogatóim száma, de közülük legfeljebb ketten-hárman „érkeznek” Ungvárról, Beregszászból… Ha pedig sem szerzőim, se olvasóim nem kárpátaljaiak… Hogy mindez hogyan és miért alakult így, annak hosszú a sora – és itt nem részletezhető okokra vezethető vissza. Említhetném belső konfliktusainkat, a részemről megtört lapkészítési tradíciókat és a mind tematikájában, mind formájában elvetett „kárpátaljaiságot”, említhetném írástudóink többségének az új publikációs technikával szembeni idegenkedését (sőt annak lenézettségét), feltételezhetném sokaknak a „nagy arénában” való megmérettetéstől való félelmét… Mióta szerkesztői-szervezői, sőt részben írói tevékenységemet is az interneten gyakorlom, azt kell tapasztalnom, hogy a bezártságnak, elszigeteltségnek, ami ellen évtizedekig hadakoztunk, most harsány védelmezői akadtak, olybá fest, mintha a rezervátum-lét sokak érdekének inkább megfelelne, semmint az integráció, az egységesülés. Azt tapasztalom, hogy mind íróink, mind közönségünk felfogásában a regionális értékek elválaszthatatlanul egybemosódtak a provincializmussal, s a lehető legprimitívebben értelmezett „közszolgálati irodalom” ma olyan védőhálóként működik, amelybe kézzel-lábbal belegabalyodva a trapézra felmenni már senki sem tud. Nem is akar… Magam ennek a szemléletnek és gyakorlatnak ellenébe fordultam honlapommal, emiatt nem is tekinthetem „hazai terméknek”. Talán úgy fogalmazhatnék, hogy **az UngParty nem kárpátaljai honlap, hanem irodalmi.** Olyan virtuálé, olyan webcafé, amelyet törzshelyemmé lakhattam, s amelynek közönsége nem tudja be sem erényemnek, sem hátrányomnak kisebbségi léthelyzetemet, sem azt, hogy negyedszázada egy félkarú veterán varrta fel kabátomra a leszakadt akasztót.	VILÁGHÁLÓRA AKADVA Lassan harminc éve végzek ilyen-olyan szerkesztői munkát. Gondoztam politikai napilap szépirodalmi publikációit (Lendület, Új Hajtás), szerkesztettem antológiákat és tankönyveket, alapítottam két irodalmi folyóiratot (Hatodik Síp, Pánsíp), vezettem magánkiadót (Galéria Kiadó) – de minden szerepem a gúzsba kötött táncoséhoz hasonlított. Saját elképzeléseim egyfelől, és a többé-kevésbé mindig mostoha „körülmények” másfelől – ezek között egyensúlyoztam és kötöttem kompromisszumot napi rendszerességgel. A rendszerváltásig főként a politikai elvárások határoltak be, utána a gazdasági ellehetetlenülés. Illetve az is, hogy működésemet egy speciális nemzetiségi-kisebbségi kontextusba kellett helyeznem és (helybéli források híján) meg kellett felelnem a határon túli magyar kultúra anyaországi finanszírozását övező elvárásoknak. Minthogy pedig erre kevéssé mutatkoztam alkalmasnak (és hajlandónak), felhagytam mindenfajta szerkesztői és kiadói munkámmal. Illetve dehogy is hagytam fek! Csak áthocolkodtam. Mire a „földi” körülmények számomra elfogadhatatlanná váltak, addigra már kis birtokot foglaltam magamnak az „égen”. Éppen akkor, amikor már nagyon elegem volt a pályázatokból és kuratóriumokból, a nyomdászokból, könyvelőkből és terjesztőkből, leginkább pedig abból lett elegem, hogy az alig létező kárpátaljai magyar irodalom és kultúra támogathatóvá turbósítása lett üzemszerű napi feladatom. Hagytam hát a mosott ruhát másra, és nyűgeim nélkül felmentem, nem is padlásra, hanem sokkal magasabbra, a világhálóra. Ott fenn a cyber-sztrádán a magam ura lehettem. Mivel megtanultam a webmesterség alapjait, a honlapalapításhoz nem volt szükségem se pályázatra, se nyomdászra, se terjesztőre. Görcseimtől az szabadított meg végleg, hogy megértettem: az interneten én nem vagyok határon túli, nem vagyok kisebbségi, senki nem ismeri el erényemül a sorsverést. Rájöttem, hogy nem kárpátaljai honlapot kell csinálnom, hanem irodalmit. Ennek a felismerésnek a mámorában tobzódtam, miközben oldalamat sokoldalú, multifunkcionális webhellyé fejlesztettem. Magam alkotta szóval olyan virtuálévá, amely egyesíti a könyvtárszoba, az irodalmi folyóirat és a kávéház lehetőségeit. A szokványos publikációk mellett a legbüszkébb interakcióimra vagyok: ilyenek voltak a kollektív interjúk, az internetes konferencia, a virtuális könyvbemutatók, illetve a képzetes szavak közösen alkotott lexikonja. Mindeközben bősz blogger lettem. Akkor, amikor még nem is igen tudtuk, hogy a blog voltaképp micsoda, eszik-e vagy isszák. (Olyannyira nem, hogy egyik festőbarátom, amikor hallott róla, hogy nekem van ilyenem, pár napra kölcsön akarta kérni: kiolvassa, aztán becsszóra visszaadja…) Elszántan írtam hol dohogó, hol lelkes politikai, közéleti, irodalmi vagy éppen magánéleti jegyzeteimet, néha naponta többet is. Ám addig-addig viháncoltam a magam teremtette webvilágban, míg kicsit rá is untam, az utóbbi időben ritkultak a bejegyzéseim és kollektív projektumaim is elmaradtak. Már épp úgy látszott, kicsit belefásulok az egészbe. Ám ekkor egészen váratlanul lehetőséget kínáltak számomra: egy most indított irodalmi-művészeti portál fiatal szerkesztői kerestek meg, lapjuk keretében rendezhetek játékokat, irodalmi interakciókat. Kis magánportyáim immár széles nyilvánosságú webirodalmi hadjárattá nőhetnek. És megint buzoghat a vér szervezői-szerkesztői vénámban. Lám, a körülmények is úgy akarták, hogy újra fennakadjak a világhálón. Balla D. Károly 2008 (A felkérés végül nem bizonyult elég komolynak, kiszálltam; két év múlva a az online folyóirat is megszűnt) Honlap Seo Weboldal optimalizálás SEO szolgáltatások Budapest online tartalom keresés - honlap seo ivóvíz tárolása és kezelése műanyag tartályban
Nem kárpátaljai, hanem irodalmi avagy diszlokációval elkerülhető-e a helybéliség 22-es csapdája (2003: cikk az Új Holnap folyóirat számára) Lassan egy emberöltőnyi ideje, huszonkét esztendeje végzek szerkesztői és irodalomszervezői munkát. Ennek első állomása a szép emlékű Lendület volt, amely a hetvenes évek elejétől a Kárpáti Igaz Szó pártlap ifjúsági irodalmi rovataként működött a szerkesztőség kézi irányítása alatt. Mi, akkori ifjú titánok, egy idő után elégedetlenek lettünk a rovat szerkesztési elveivel és megjelenési gyakorlatával, és 1981-ben kisebb palotaforradalmat hajtottunk végre. (Ebben – jellemzi a helyzet sajátosságát – maga a főszerkesztő Balla László és a szerkesztőségi Komszomol-szervezet akkori titkára, Móricz Kálmán volt pártfogónk.) Ennek nyomán sikerült átalakítani a József Attila Irodalmi Stúdiót, amelynek addig csak formálisan, ettől kezdve ténylegesen „saját” orgánuma lett a Lendület-rovat, szerkesztését a fiatalokból álló írócsoport három társelnökére (Balla D. Károly, Dupka György, Horváth Sándor) bízták. Részben a családi szereposztás okán (a lap vezetője édesapám volt), részben azért, mert a legtöbb energiát talán én tudtam erre fordítani, a Lendület anyagát ettől kezdve – bár a többiek hatékony segítségével – én állítottam össze s próbáltam számos kompromisszum árán a főszerkesztővel elfogadtatni. (Sejthető, hogy egy kisebbségi nyelven megjelenő pártlap az akkori ideológia-kultúrpolitikai kurzus közepette milyen irodalmi törekvéseknek tudott teret adni.) Apám ötlete nyomán a Lendületet 1983-tól könyvtükör szerint tördeltük (ezt nagyrészt magam végeztem), így a laptestből ki lehetett vágni, év végén összefűzni a 12 számot – egy vágyott irodalmi folyóirat hiányát pótolva így jelent meg öt évfolyama. 1987-ben apám nyugalomba vonult, a lap új vezetősége megszüntette a Lendületet, de elindította az Új Hajtás című kulturális mellékletet, amely ettől kezdve már nem nemzedéki alapon, hanem „általában” adott teret a kárpátaljai magyar alkotóknak (magába olvasztva a Neont, a lap „felnőtt” kulturális rovatát is). Ekkor hivatalosan is tagja lettem a szerkesztőségnek (ezt a családi összeférhetetlenség korábban lehetetlenné tette) és félállású főmunkatársként mintegy két évig szerkesztettem szépirodalmi anyagait. 1990-ben aztán az Új Hajtás is megszűnt… Ekkor én már más vizeken eveztem. Miközben két éven át magnókazettákon terjesztett hangos irodalmi folyóiratot készítettem Magán/Hangzó címmel, aközben hosszas vergődés után sikerült életre hívni az 1945 utáni Kárpátalja első irodalmi folyóiratát, a Hatodik Sípot. Ennek első száma 1989 őszén jelent meg. Negyedévi (olykor megritkuló) megjelentetését kezdettől egy budapesti kiadói műhely vállalta, én 1993-ig jegyeztem főszerkesztőként. (Amikor lemondtam posztomról és kiváltam a szerkesztőségből, a Beregszászban élő Penckófer János vette át a gondozását. Az 1999-es évfolyam négy számának könyv alakú megjelentetése óta új lapszámmal sajnos a Hatodik Síp nem jelentkezett.) 1993-ban új lapot alapítottam Pánsíp címmel; ennek már magam biztosítottam kiadói hátteret. Nagy példányszámú, sok olvasnivalót közlő kulturális családi magazinnak indult, később egyre inkább „behúzódott az szépirodalomba”, példányszáma minimálisra csökkent és egy igen szűk réteg irodalmi ízlését képviselte. Mielőtt ebben a formájában megszüntettem volna, két mutációját hívtam életre, az egyik a Pánsíp-almanachként éves gyakorisággal megjelenő UngBereg volt (három szám után – 1999., 2000., 2001. – ez is megszűnt), másik a netPánsíp, amely 2000-ben az Interneten indult digitális iratfolyamként. (Miután a nyomtatott verziókat sorra megszüntettem, a világhálós verzió megkülönböztető neve elvesztette jelentőségét, így 2002-től ennek ismét egyszerűen Pánsíp a neve.) E köré épült fel az a kis virtuális birodalom, amelyet UngPartynak kereszteltem, s amelynek ma az irodalmi folyóirat csak az egyik rovata. Két évtizedes munkámban a legnagyobb gondot kétség kívül az anyaghiány okozta. Ezt kétféle módozatban tapasztaltam. A 80-as években főleg olyan írásokra lett volna nagyobb szükség, amelyekkel „el lehetett adni” egy-egy összeállítást. Ha nem szerepelt a válogatásban néhány „tematikus vers” (szólhattak mondjuk a békéről, népek barátságáról, netán a hősi forradalmakról; dicsőíthették a szocialista vívmányokat vagy kárhoztathatták a bűnös Nyugatot; legtipikusabb példájuk a Lenin-vers volt), akkor az irodalmi oldal egészének a megjelenése vált kétségessé. Néhány „pozitív” írás mellett már elcsúsztak a táj- és szerelmes, netán gondolati versek, még egy-egy pesszimistább kicsengésű novella is. (Jó írásnak akkoriban az „életigenlő” számított.) Így szerkesztőként lehetetlen volt általános minőségi mércét megállapítani: a piroscsillagos, vöröslobogós, békeharcos vers akkor is megjelent, ha költőileg gyatra volt, míg a szocreál elvárásainak pontosan meg nem felelő írás akkor se nagyon „ment át”, ha magas művészi szintet képviselt. 89-ben nagyot lélegeztem: ennek vége, a saját alapítású lapomban már kizárólag esztétikai szempontokat érvényesítek. És nem! A rendszerváltást követő tízegynéhány esztendő súlyos következtetések levonására kényszerített: be kellett látnom, hogy aki magasra tett mércét állítva kárpátaljai irodalmi lapot akar szerkeszteni, az egyfajta csapdahelyzetbe kerül. Újra csak: anyaghiány okán. Az íróasztalfiókok üresek, alkotónk közül többen elhallgattak, még többen elköltöztek; sokan pedig nem képesek átlépni saját árnyékukon, megmaradtak a korábbi évtizedek rossz beidegződéseinél, épp csak a vörös csillagot keresztre, a nagy szovjet hazát kis magyar szülőföldre, a népek barátságát összmagyar összeborulásra, a dicső forradalmi hagyományokat nemzeti sorsverésre cserélték – így aztán megint „tematikus” írások születnek, a kárpátaljai magyar író újra a magasztos téma, a kívánatos mondanivaló révén igyekszik eladni gyönge művészi teljesítményét. Az igazán nívós mű ritka, mint a fehér holló. Ha az ember lapot akar csinálni, alább kell szállítania az igényeit. Továbbá pedig: ha azt akarja, hogy orgánumát – mint „a mi lapunkat” – megbecsüljék, akkor igen gyakran kell döntenie a „kárpátaljaiság” javára… és a nívó rovására. Bármennyire is szeretné, nem szabadulhat bizonyos szerzői és olvasói igényektől, amelyek egyes témák, stílusok, hangnemek preferálását várják el tőle másmilyenek ellenében, az előbbieket a kisebbség identitásának pallérozásában hasznosnak, utóbbiakat károsnak ítélve. Illetve hát: szakíthat ezekkel az elvárásokkal és felhelyezheti a mércét a legmagasabbra, de akkor szerzők és közönség nélkül marad. Azaz: a nívós lap készítésének maga a nívó a legnagyobb akadálya. Mi ez, ha nem a 22-es csapdája? Az elmúlt évtized szerkesztői tapasztalatának legnagyobb kérdése számomra így fogalmazódott meg: mit kezdhetünk ott a minőségeszményünkkel, ahol a „jó”nak a „nincs” az alternatívája? A csapdából akkor szabadultam, amikor letettem arról a szándékomról, hogy kifejezetten kárpátaljai orgánumot szerkesszek. Ez a váltásom időben egybeesett azzal a pillanattal, amikor nyomtatott kiadványaimat megszüntettem és tevékenységemet áthelyeztem az Internetre. Az új közeg, az addig megszokottól teljesen eltérő szabad kommunikációs sztráda és szellemi élettér eleve megkérdőjelezte addigi fogalmaim létjogosultságát. A hálón nemigen viselkedhet az ember kisebbségiként, senki sem tekinti érdemének (de hátrányának sem) nehéz vagy könnyű múltját, nemigen lehet értékként elfogadtatni homályos utalásokat, így a nehezen definiálható kárpátaljaiságot sem. Itt az számít, hogy ki mit tud felmutatni, általában: szöveg formájában közreadni. (Persze meg kell jegyeznem, hogy az Internet irodalmi, művészi, intellektuális „részére” gondolok, nem a végtelenül sok szexoldalra és nem is a szélsőséges, uszító propagandaanyagokra.) A végtelen válághálón kis lokális honlapot csinálni: szinte képtelenségnek tűnt; meg sem próbálkoztam vele. Így aztán a digitális Pánsíp és a köré szerveződött UngParty szerzői (mondjuk családtagjaimtól és egy-egy ritka kivételtől eltekintve) nem kárpátaljaiak. Az arány hasonló olvasóim tekintetében is: napi 50-60 böngészőm között 2-3 itthoni akad. Némi malíciával, de a lényeget talán jól közelítve azt szoktam mondani, hogy honlapom nem kárpátaljai, hanem irodalmi. Hiszen a minőségnek a neten nincsen „helyi értéke”, nem emelkedik meg (de alább sem szorul) az alapján, ki és hol hozta létre. Maga a dolog számít, és nem származási helye vagy beágyazottsága valamely konzerváló hagyományba. És hogy mi az a dolog, amellyel én kiálltam a világ nyilvánossága elé? Honlapom egészének tüzetes bemutatása a sok-sok önálló alrendszer és terjedelmes rovat miatt igen hosszas lenne, ezért inkább legutóbbi interakcióimról szólnék. Ezeknek sorát a virtuális irodalmi szalonnal kezdtem, amelynek keretében meghívott vendégeim (írók, költők: Zalán Tibor, Hizsnyai Zoltán, Bagu László, Vass Tibor, Papp Tibor, Turczi István) a legkülönbözőbb helyekről (mondjuk Chicagótól Kolozsvárig) érkező kérdésekre válaszoltak: a kollektív interjú menetét honlapomon lehetett követni, mint ahogy később a sajátos beszélgetések teljes szövegét is. Az idén előbb egy internetes konferenciával rukkoltam elő: szerintem érdemi szakmai vitát folytattunk az irodalom regionalitásának és egyetemességének a kérdéséről. Előadások, hozzászólások, viszontreagálások, spontán vita a Fórumban… A résztvevők földrajzi szórása ezúttal még nagyobb teret fogott be Ferraratól Stockholmig, Torontótól Beregszászig, Zombortól Krakkóig, Berlintől Ungvárig… (A tanácskozás anyaga megtöltötte a Nyelvünk és Kultúránk c. folyóirat szinte teljes ez idei első számát.) Alig zárult le az eszmecsere a honlapomon, már meg is hirdettem a virtuális könyvbemutató-sorozatot. Állhatna ez csupán annyiból, hogy egy létező könyvnek a webhelyemen megrendezem a bemutatóját… De ennyivel nem elégedtem meg, mert úgy véltem, magának a könyvnek is virtuálisnak kell lennie. És hogy milyen a virtuális könyv? Olyan valami, ami csupán és kizárólag a képzetes térben nyeri el létezését, onnan nem emelhető ki. A virtuális könyv nem csupán minden nyomtatott társától különbözik élesen, hanem ugyanígy nem tévesztendő össze semmilyen digitális kiadvánnyal vagy e-bookkal sem, nem is hasonlít rájuk, lényegét illetően különbözik tőlük, azoknak ugyanis van valamilyen szövegteste (ha digitális jellegű is), amelyet akár ki is lehetne nyomtatni – míg ilyennel a virtuális könyv nem rendelkezik. Ezzel az értelmezéssel én visszakanyarodtam a kissé már elcsépelt fogalom eredeti, szótári jelentéséhez: virtuális = látszólagos, elképzelt, lehetséges. Elsőül magam vittem vásárra a szakmai tekintélyemet: nem mertem volna senkinek a nyakába varrni ezt a kísérletet, nem tudhattam, nem sül-e rosszul el. Azt hiszem, nem vallottam kudarcot. Virtuális könyvem bemutatója roppant kellemesen zajlott. A premiert a közismert webesztéta, György Péter, az ELTE tanszékvezetője nyitotta meg, és az internet-guruként is ismert Váncsa István rekesztette be. Két hónappal később a második premiert a Berlinben élő, újabban „felkapott publicistává” előlépett üzletasszony, Pompéry Judit Híd-fő-állás c. virtuális életmű-kötete köré rendeztem. Petőcz András avatta fel a helyszínt, Dalos György nyitotta meg a bemutatót, Norman Károly író és filozófus tartott zárszót. Mindkét alkalommal: a könyvet értékelő előadások, elemzések, felolvasások „hangzottak el” irodalomtörténészek, íróbarátok részéről, majd virtuális állófogadásra került sor. Akik részt vettek benne, elmondhatják: élvezetes mulatság volt. De nemcsak virtuális, hanem ma már hagyományosnak számító digitális könyvet is gondoz honlapom. A Krakkóban élő költő és műfordító Zsille Gábor tíz kortárs lengyel költő száznál több versét fordította magyarra, ezek a szerzők kiséletrajzával kiegészülve képezik az UngParty egyik legértékesebb anyagát, a kompakt egységbe szerkesztett digitális költői antológiát. Lackfi János pedig épp a napokban ajánlott egy hasonló gyűjteményt – kortárs belga költőktől… …Nem állítom, hogy a világhálón gyakorolt szerkesztői-szervezői tevékenységem jobb, hasznosabb, bármiben is érdemesebb vagy eredményesebb lenne a földinél. Még csak azt sem, hogy az éteri szférába helyezett irodalmi virtuálé hatékonyabb értékközvetítést tesz lehetővé, mint egy hasonló intenzitással készített hagyományos orgánum. Ám azt a kijelentést megkockáztatom, hogy ezzel a diszlokációval, úgy érzem, sikerült elkerülnöm a helybeliség, a kárpátaljaiság, no jó, kimondom: a provincializmus lábam elé kerülő kelepcéit. A 22-es csapdájából így szabadultam 22 év után. Hogy milyen eredménnyel, pár kattintással ellenőrizhető: http://hhrf.org/ungparty – aki nem hiszi, böngésszen utána!	virtuális öngyilkosságom nem egyéb, mint posztmodern önreflexiós gesztus: sikeres kísérlet egy olyan önprezentáció létrehozására, amely a direkt referenciaelméletet meghaladóan nem a kognitív értéket, hanem saját szuicid mivoltomat teszi attitűdöm tárgyává, és bár ezen a réven a gesztus nem képes a halottá válás kimondott propozíciójával felülírni életbevetettségemet, ám igenis képes azonosítani az adott módon végrehajtott prezentáció eredményével: a halálkontextusban megalkotott posztumusz létezéssel

Az én virtuálém

egy írásom 2003-ból

Balla D. Károly

Az UngParty NetCafé - http://ungparty.hhrf.org/

Mottó: Az UngParty nem kárpátaljai honlap,
hanem irodalmi.

Egyik nagy bánatom, hogy Ungváron évtizedeken át nem akadt olyan kávézó, bár, kocsma, ahová hosszabb időre odaszokhattunk volna a barátaimmal. Egy-két év után mindig váltanunk kellett.

Egyetemista éveinkben először törzsvendégei lettünk a talán legelső úgynevezett bárnak. Szovjet időben ilyenek nem voltak divatban (nyilván a dőzsölő Nyugat majmolásának vagy burzsoá csökevénynek számított), ez az egy is a Druzsba nevű pártszálló pincéjében nyílott – ennek ellenére nyilvánosan, mindenki által látogathatóan működött. Az igaz, hogy a ruhatáros bácsi egy félkarú és sok-sok kitüntetését, mint karácsonyfa a díszét, katonazubbonyán büszkén viselő háborús veterán volt, de az is igaz, hogy soha nem fogadott el borravalót. Ellenben, ha valakinek leszakadt kabátjáról az akasztó, a hanyag tulajdonost előbb megrótta, utóbb azonban, amíg a vendég a bárban időzött, fél karjával felvarrta, és ezért a munkájáért szemrebbenés nélkül kért egy egész rubelt, ami akkor szép pénznek számított. Az árviszonyokra jellemző, hogy mielőtt négyen-öten elindultunk volna az egyszerű utcai – gyakran talponálló – kávékiméréseknél sokkal drágább helyre, csak annyit tisztáztunk egymással, hogy legalább egyetlen papírpénz akad-e egyikünknél „elmulatás” céljára. Ha a válasz nemleges volt, akkor is felmentünk a Ceholnya-dombra, mert a Druzsba környékéről szép volt a kilátás, és mert a fémpénzeinkből kávéra, ásványvízre és valami édességre biztosan tellett – nem néztek ki bennünket, ha nem rendeltünk szeszes italt. Ha pedig legalább egyetlen egyrubelos akadt valamelyikünknél, akkor már a kopekekkel kipótolva ez elég volt arra, hogy palack szürkebarátot, szemelt rizlinget vagy hárslevelűt rendeljünk (igen: ezek a magyar borok a hetvenes években igen kedvező áron kaphatók voltak Kárpátalján).

Zenebolond ifjoncok lévén hiányoltuk, hogy effajta szolgáltatást nem nyújt megkedvelt törzshelyünk. Mivel a pincérekkel már ismeretségbe keveredtünk, rákérdeztünk: ha felhoznánk egy táskamagnót, be lehetne-e azt itt kapcsolni. Hogyne, ők is szeretik a jó zenét. Megtörtént; előbb csak a saját asztalunkon szólt a magnó, aztán kérték, tegyük ki középre, állítsuk hangosabbra, hadd élvezze mindenki. No de ki bírja ezt szárazelemmel? (Amely, természetesen, a hiánycikkek sorába tartozott.) Az én táskamagnómnak hálózati csatlakozója is volt, mondtam, jó lenne a stekkert bedugni egy konnektorba. Azonban „fali hálózati aljzat” csak egyetlen akadt a bárban, abba pedig a hűtőszekrény volt csatlakoztatva – mégsem kívánhattam, hogy azt kikapcsolják. És egy elosztó? Nem, az sajnos nincsen. Én gondolkoztam kicsit, összedugtam a fejem a többiekkel – és rendeltünk egy pezsgőt (az sem volt drága), mivel ezzel megoldhatónak láttam a problémát. A pezsgő dugójáról leszedtem a drótot, abból csinos átkötést tekertem, egy percre kihúztam a fridzsider zsinórját, ráakasztottam a huzalt, a magam csavarta gyűrűkbe beleillesztettem a magnó villáját. Ez ugyan nem feltétlenül tett eleget a korszerű érintésvédelmi kívánalmaknak – ellenben lehetővé vált a zeneszolgáltatás.

Aztán – a rendszernek ez volt az egyik mániája – a már belakott és kitűnően működő bárhelyiséget átalakították, újjáépítették, hónapokra becsukták tatarozás címén. Mire újra megnyílt, mi már máshová jártunk.

Nem sorolom fel a többit… A Hvilinkában volt édesség, kávé – de nem mértek szeszes italt. A Turisztban télen nem fűtöttek. Az Edelvejszben pedig olyannyira üvöltött a zene, hogy nem lehetett beszélgetni… Ezek egyikében-másikában irodalmi találkozókat, műsoros esteket, szavalóversenyeket is rendeztünk – de mindig váltogatnunk kellett őket.

Minden gondunk megoldódni látszott, amikor, talán 89-ben, megnyílt Ungváron az első magánkávézó Váralja néven. Sokat jártunk oda, még bizonyos szakmai, szervezeti életet is itt éltünk, ide vittük magyarországi vendégeinket, itt találkoztak a szerkesztők szerzőikkel – és valahogy mégsem vált állandó törzshelyé. Talán mert távol esett a központtól – vagy inkább mert mi, régi barátok-kollégák távolodtunk el egymástól. Meglehet, most is vannak, akik oda járnak, bizonyára az egyetemistáknak is akad állandó ücsörgő helyük – az én életemből azonban kimaradt mind az igazi (csak könyvekből-filmekről ismert) kávéházi hangulat, mind a hosszú éveken, pláne évtizedeken át állandó törzshely meghittsége.

Talán ezért is történt, hogy amikor Pánsíp című irodalmi folyóiratom „internetre menekítése” után igényem ébredt egy változatosabb, sokrétűbb, több alrendszert is egybefoglaló interaktív honlap életre hívására, azt először UngParty NetCafénak kereszteltem. Ha már az Ung partján nem találtam valóságos irodalmi kávéházra – megpróbáltam létrehozni a virtuális világban. Ma is használom még ezt a nevét, de tapasztalva, hogy a hálón rengeteg honlap működik Caféként, kerestem valami más, teljesen egyedi, sosem volt megnevezést. Így találtam ki a „virtuálé” szót – legjobb tudomásom szerint ezt a kifejezést valóban én kreáltam – bár mostanában egyre gyakrabban feltűnik másutt is, először a velem kapcsolatban álló éteri társaknál bukkant fel, később tőlem távolabbi helyeken is – én ennek inkább örülök, semmint bánnám, hiszen, azt hiszem, nagyon jó szó, hadd terjedjen. Definíciója nincsen, de én valamiféle multifunkcionális virtuális helyszínt értek rajta, amely egyesíti mondjuk a könyvtár, a konferenciaközpont, az irodalmi szalon, a kabaré (mint szórakozóhely) – és természetesen kávéház kínálta lehetőségeket, ide értve a friss hírlapokat csinos fogantyús fakeretben. Illetve nem is maga a helyszín a virtuálé, hanem az oldalain „szövegek formájában” zajló események, akciók összessége… A virtuálé nem statikus, nem egyszer létrehozott és érintetlenül fennálló valami, hanem a folyamatos változást és megújulást feltételező internetes tevékenység, ha tetszik: virtuális értelmiségi létforma.

Jó, ha tartozik hozzá egy saját irodalmi lap és egy önálló híroldal, ha történnek keretében „beszélgetések”, olvashatók tematikus összeállítások, személyes vallomásokat sorakoztató naplók, nem árt, ha a törzsszerzők odaülhetnek a törzsasztalhoz, és illő biztosítani, hogy a látogatók is „beírhassanak”. Nagyon fontos az is, hogy aki minden áldott nap bekukkant, az is találjon mindig friss olvasnivalót.

Virtuálém azóta teljesült ki és vált szélesebb körben ismertté, mióta internetes eseményeket, akciókat is szervezek.

Az első a Pánsíp Irodalmi Szalon beszélgetéssorozata volt. Meghívtam egy-egy vendéget (írótársat), beültettem a képzeletbeli fotelba, és pár tucatnyi kollégát, írókat, barátokat felkértem, hogy kérdezzenek tőle. Jöttek a kérdések, továbbítottam a vendéghez, ő válaszolt – és a szövegek folyamatosan megjelentek a szalon oldalán – mindezt nem a chatelések kapkodós és felületes stílusában, hanem ráérősen: egy bő hónap alatt rajzolódott ki a teljes kollektív interjú. Engem lepett meg a legjobban, milyen nívós szövegek születtek, milyen őszintén és bölcsen válaszoltak a vendégeim a világ különböző sarkaiból érkező kérdésekre. (Talán nem mellékes tény, hogy beszélgetéseink közül kettő – a Zalán Tiborral és Hizsnyai Zoltánnal folytatott – nyomtatásban is megjelent, még ám rangos folyóiratokban, az első az én utólagos és minimális igazításommal a Forrásban, az utóbbi a vendég saját interpretációjában a Bárkában. Beszélgetőtársunk volt továbbá Bagu László, Papp Tibor, Turczi István és Vass Tibor. A kérdezők listája ennél sokkal-sokkal hosszabb.)

Második akcióm egy internetes konferencia volt. Nem tudom, rendeztek-e már hasonlót a hálón – feltehetőleg igen. Valószínű az is, hogy az irodalom aktuális kérdéseit is tárgyalták ilyen módon, bár bevallom, a magyar nyelvterületen én még nem találkoztam hasonlóval. Abban azonban szinte bizonyos vagyok, hogy a határon túli (kivált a kárpátaljai) magyar literatúrával virtuális tanácskozás még nem foglalkozott. Ez talán nekem jutott először eszembe, és ezért is volt számomra roppant tanulságos az esemény. Talán nem árt, ha részletesebben is beszámolok róla.

2002 novemberében felhívással fordultam mindegy 40 írókollégához, lapszerkesztőkhöz, kiadóigazgatókhoz, intézményi vezetőkhöz: ebben egy szerintem égetően aktuális témát felvetve meghirdettem a konferenciát, kérve őket, előadóként vagy szakmai hozzászólóként vegyenek részt a munkában. A témát így vezettem fel:

Időről időre szakmai és laikus körökben is felvetődik: vannak-e határon túli magyar irodalmak avagy irodalmunk egyetemes és oszthatatlan; tartalmi szempontból helyes-e az erdélyi, felvidéki, nyugati stb. magyar irodalom kifejezés, vagy csupán az összmagyar irodalom formális területi megosztottságáról beszélhetünk?

A kérdést aligha lehet véglegesen megválaszolni, legkevésbé Kárpátalja esetében. Ugyanis ha elfogadjuk is, hogy valamilyen módon létezik erdélyi, felvidéki stb. magyar irodalom, ebből még egyáltalán nem következik, hogy a kárpátaljainak is léteznie kell: amit ez a terület irodalomként fel tud mutatni, az csak részben elégíti ki a fogalom ismérveit. Így kétséges, alkalmas-e irodalmunk arra, hogy az egyetemes egész szerves részévé váljon.

Ugyanakkor – és a felvetésnek ez a másik sarkalatos pontja! – a befogadói oldal integrációs készsége sem egyértelmű. A kevés kivételtől eltekintve még a szakma képviselői is csak néhány nevet és műcímet ismernek, sztereotípiákban gondolkodnak, elfogadják az évtizedek óta magukat tartó legendákat. Emellett léteznek érzékelhető, de nem a művészi színvonalra vonatkozó elvárások a kárpátaljai íróval szemben. A szakmai körök és a közönség egyik része ugyanis leginkább a nemzeti érzülettel áthatott szolgálatos irodalom eredményeit látja szívesen, elvárja a történelmi és társadalmi igazságtalanságok új és újabb felemlítését – és a megpróbáltatások ellenére vállalt kitartás hősi pózát. Másik része elveti az ilyen alkotói magatartást, örömszövegeket vár, és a befogadás feltételéül az éppen aktuális kánonba való maradéktalan beilleszkedést szabja. Mindkét elvárás, mint valami kötelező vízum, a magyarországi irodalomba történő beléptetés elengedhetetlen feltételeként működik.

A virtuális konferencia arra keresi a választ, melyek az integrálódás belső és külső feltételei. A megosztott értékrendből, a globalizáció kiteljesedéséből és az anyaország EU-csatlakozásából fakadó nemzetpolitikai kihívások miben és mennyire képeződnek le az irodalom problémáiban? Vízumköteles-e a kárpátaljai (a határon túli) magyar irodalom? Hogyan integrálódjon – és mibe?

Ezt a labdát dobtam fel, pontosabban gurítottam oda író- és szerkesztőtársaim, kollégáim és barátaim lába elé. A legtöbben hagyták továbbgurulni. Néhányan lestoppolták ugyan, de aztán nem kezdtek vele semmit. Tucatnyian azonban úgy gondolták, még ezen a virtuális pályán is megér a téma egy kis futkosást. Előbb a tizenkét előadás szövege került fel a honlapomra az első fordulóban, majd a másodikban hat hozzászólásé. (Eközben a honlaphoz csatolt Fórumban zajlott az on-line disputa, amelybe január végén négy kiemelt napon át előadóim jó néhánya is bekapcsolódott.) A konferencia a jelen írást közlő lap főszerkesztőjének, Kántor Lajosnak a megnyitójával indult január elején, és az egyik legszigorúbb tollú budapesti kritikus, Bodor Béla zárszavával fejeződött be február 2-án (akinek egy rövidebb összefoglaló cikke azóta a Népszavában, egy hosszabb pedig a Kritikában is megjelent). A résztvevők teljes névsora helyett álljon itt néhány helységnév, ahonnan a résztvevők honlapomra „érkeztek”: Bécs, Berlin, Beregszász, Budapest, Debrecen, Ferrara, Krakkó, Kolozsvár, Stockholm, Torontó, Zombor… Egyiküknek sem kellett kimozdulnia otthonából, én is Ungváron ülhettem a számítógépem előtt – és mégis együtt voltunk.

Úgy érzem, azzal, hogy az integrációról így szólhattunk és így cserélhettünk eszmét, mi magunk mindenképpen közelebb kerültünk egymáshoz, részesei lettünk valami nagyobb egésznek. És az sem lebecsülendő teljesítmény, hogy bebizonyosodott: akár egyetlen elszánt ember megfelelő szervezése esetén bármely világhálós irodalmi oldal alkalmas hely nívós szakmai tanácskozások megtartásához. Azaz: ezt a furcsa és ellentmondásos valamit, az internetet, hasznos eszközként használtuk egy nemes törekvésben.

Ami pedig a kisebbségi irodalmat és annak problémáit illeti, természetesen nem jutottunk konszenzusra, és nem találtuk meg a végső megoldást. A mintegy 400 könyvoldalnyi (!) szöveg elemzése után mégis levonhatók bizonyos tanulságok. Ezek egyik legfontosabbikát Bodor Béla így fogalmazta meg zárszavában: „Meggyőződésem, hogy az irodalmi folyamatok és jelenségek vizsgálatakor a művet kell meghatározó entitásnak tekintenünk. Az irányzatok, műegyüttesek, érdekcsoportok, kánonközösségek vagy más efféle egységek, nota bene régiók által megjelenített irodalmiság vizsgálatakor mindig fokozott gyanakvást ajánlok, és ha a közös kalap-koncepciókból kilóg valami, akkor inkább a kalapot tegyük félre.”

A konferencia házigazdájaként ezzel messzemenően egyetértettem, és virtuális kalapomat kellő tisztelettel megemeltem mindazok előtt, akik ebben a szokatlan vállalkozásban partnereim voltak.

Harmadik akcióm, egyben „nagy találmányom” a virtuális könyvbemutató. Állhatna ez csupán annyiból, hogy egy létező könyvnek a honlapon (a leírt konferenciához hasonlóan) megrendezzem a bemutatóját… De ennyivel nem elégedtem meg, mert úgy véltem, magának a könyvnek is virtuálisnak kell lennie. És hogy milyen a virtuális könyv? Olyan valami, ami csupán és kizárólag a virtuális térben nyeri el létezését, onnan nem emelhető ki. Ezt nem törvény vagy szabály tiltja, hanem a lényegéből fakad, mint ahogy a felhő lényege is saját felhőségében foglaltatik: amint lecsapódik vagy feloszlik, már nem felhő többé, hanem eső, hó, jég – vagy láthatatlan páratartalom. A virtuális könyv is ugyanígy megszűnik önmaga lenni saját életterén kívül.

A virtuális könyv nem csupán minden nyomtatott társától különbözik élesen, hanem ugyanígy nem tévesztendő össze semmilyen digitális kiadvánnyal vagy e-bookkal sem, nem is hasonlít rájuk, lényegét illetően különbözik tőlük, azoknak ugyanis van valamilyen szövegteste (ha digitális jellegű is), amelyet akár ki is lehetne nyomtatni – míg ilyennel a virtuális könyv nem rendelkezik. A hiányzó szövegtesten kívül azonban szinte az összes többi olyan tulajdonsággal felruházható, mint hagyományosabb társai. Van szerzője, címe, szerkesztője, összeállítója – és természetesen kiadója is, amely ugyancsak virtuális. A virtuális könyv katalogizálható, szerepeltethető a legkülönfélébb bibliográfiákban; ennél is fontosabb, hogy lehet rá hivatkozni, utalni rá, illetve akár idézni belőle, szerepeltetni lábjegyzetekben és irodalomjegyzékekben. Lehet továbbá reagálni rá, írni róla rövid ismertetést, hosszabb kritikát vagy terjedelmes tanulmányt. Feldolgozható keletkezéstörténete, elemezhető tartalma, formája, stílusa. Lehet róla beszélni, interjút adni, vitát folytatni, konferencia témájául kitűzni. Szolgálhat szakdolgozat, diplomamunka vagy doktori értekezés tárgyául. Lefordítható más nyelvekre, készülhetnek belőle adaptációk. Érhetik elismerések, adhatók rá díjak, beleértve a legmagasabb virtuális díjakat is.

Ezzel az értelmezéssel én visszakanyarodtam a kissé már elcsépelt fogalom eredeti, szótári jelentéséhez: virtuális = látszólagos, elképzelt, lehetséges.

Az első ilyen könyv a sajátom volt: nem mertem volna senkinek a nyakába varrni ezt a kísérletet, nem tudhattam, nem sül-e rosszul el.

Nos, a bemutató fényesen sikerült. A premiert az internetes szakmában mester webesztéta, György Péter, az ELTE tanszékvezetője nyitotta meg, és az internetguruként is ismert Váncsa István rekesztette be. Közbül megtartotta expozéját a könyv szerkesztője (Gergely Tamás), értékelte a könyvet Fekete J. József irodalomtörténész, elhangzottak ismertető tanulmányok, ketten fel is olvastak a könyvből… Ezután a könyvet gondozó virtuális könyvkiadó (Liber-ALL Kht) ugyancsak virtuális elnökasszonya virtuális állófogadást adott, amelyet virtuális partyszervező cég rendezett… Eközben az előtérben és magán a fogadáson beszélgetések is zajlottak (a Fórumban).

Készülünk a második könyvpremierre. A Berlinben elő, újabban „felkapott publicistává” előlépett üzletasszony, Pompéry Judit Híd-fő-állás című életműkötetét mutatjuk be – amelynek finanszírozása körül már hetekkel ezelőtt kitört egy kisebb fajta virtuális botrány is…Talán nem szükségtelen elismételni: itt minden virtuális, azaz látszólagos, elképzelt, lehetséges…

Aki félreérti, magára vessen… (Igen, megtörtént, hogy minden részletbe beavatott íróbatárunk „betoppant” a bemutatóra, körbenézett és megkérdezte: jó-jó, de hol van maga a könyv… Mondtuk neki, hogy mostantól az ő kérdése is „maga a könyv”.)

Meg kell mondanom, hogy mi, akik részt veszünk ebben a fikciós játékban, rendkívüli módon élvezzük. Utoljára talán gyermekkorom valamelyik sárkánymeséjében éreztem ilyen jól magam.

Hát ez az én virtuálém, ilyen az UngParty NetCafé…

Illetve ennél is több, hiszen még nem is említettem állandó jegyzetíróimat, akik az én oldalaimon vezetik a naplójukat, ki kisebb, ki nagyobb rendszerességgel. Magam is közéjük tartozom, szinte naponta kis észrevételekkel örvendeztetem/keserítem olvasóimat. Nem említettem az ugyancsak az idén kiadott „valódi” digitális antológiát: a kortárs lengyel költészet tíz jelesétől fordított le egyenként 10–12 verset a Krakkóban élő Zsille Gábor – a gyűjtemény egybeszerkesztve folyamatosan elérhető honlapomon. No és persze van fototékám, linkgyűjteményem, két állandó beszélgetős fórumom… Közel száz szerző kétezernél több műve sorakozik a Pánsíp több évfolyamnyi anyagában, a Szalonban, a Dokutárban…

Végezetül, bár talán a dolog lényegét tekintve nem olyan fontos (de számomra mégis az), három dolgot szeretnék megjegyezni.

Először is azt, hogy az UngParty magánhonlap. Én alapítottam, én „csinálom” (ezúttal itt ez a nem túl választékos kifejezés mutatja legpontosabban a lényeget, lévén szervezéstől a szerkesztésen át a webtördelésig és internetes kommunikációig mindent én végzek).

Másodszor: virtuálém olyannyira magánjellegű, hogy önerőből tartom fenn, nem áll mögötte semmilyen szervezet, intézmény, társaság; igazából még szerkesztőség sem, hacsak családomat nem tekintem annak. Ami nem jelenti azt, hogy – főleg az indulásánál – ne kaptam volna dologi vagy infrastrukturális segítséget, a New York-i székhelyű Hungarian Human Right Foundation például térítésmentesen biztosít számomra saját szerverén tárhelyet, egy számítógéppel is segítették munkámat. 2000-ben a Pánsíp két számának internetes megjelentetésére a Magyar Nyelv és Kultúra nemzetközi Társasága nyújtott segítséget, a Soros Alapítvány pedig hozzájárult közel egy évi internetelőfizetésem fedezéséhez. Mivel azonban több mint egy esztendeje elvből semmilyen pályázatot nem nyújtottam be sehová, így néhány barátom önzetlenségét leszámítva hosszabb ideje a fenntartás költségeit is én fedezem. A munkát pedig legelejétől megszállottságból, azaz „ingyen” végzem, az utóbbi időben nem ritkán napi 6–8 órában…

Harmadszor: én ugyan magyar íróként Ungváron, Kárpátalján élek, és weboldalaimat is itt szerkesztem, de webcafém egyáltalán nem kárpátaljai. És nemcsak azért, mert fizikailag New York-i szerveren „van”, vagy mert olvasóim a világ 41 országából kerülnek ki (a látogatottságomat figyelő statisztikai rendszerek adatai szerint legalábbis).

Hanem miről is van szó?

Bár kisebb-nagyobb rendszerességgel itthoni híreket is közreadok, és fokozott figyelemmel kísérem helybéli írótársaim sikereit, de közülük egyetlenegyet sem mondhatok szerzőmnek. Átlagosan napi 50–60 a látogatóim száma, de közülük legfeljebb ketten-hárman „érkeznek” Ungvárról, Beregszászból… Ha pedig sem szerzőim, se olvasóim nem kárpátaljaiak…

Hogy mindez hogyan és miért alakult így, annak hosszú a sora – és itt nem részletezhető okokra vezethető vissza. Említhetném belső konfliktusainkat, a részemről megtört lapkészítési tradíciókat és a mind tematikájában, mind formájában elvetett „kárpátaljaiságot”, említhetném írástudóink többségének az új publikációs technikával szembeni idegenkedését (sőt annak lenézettségét), feltételezhetném sokaknak a „nagy arénában” való megmérettetéstől való félelmét… Mióta szerkesztői-szervezői, sőt részben írói tevékenységemet is az interneten gyakorlom, azt kell tapasztalnom, hogy a bezártságnak, elszigeteltségnek, ami ellen évtizedekig hadakoztunk, most harsány védelmezői akadtak, olybá fest, mintha a rezervátum-lét sokak érdekének inkább megfelelne, semmint az integráció, az egységesülés. Azt tapasztalom, hogy mind íróink, mind közönségünk felfogásában a regionális értékek elválaszthatatlanul egybemosódtak a provincializmussal, s a lehető legprimitívebben értelmezett „közszolgálati irodalom” ma olyan védőhálóként működik, amelybe kézzel-lábbal belegabalyodva a trapézra felmenni már senki sem tud. Nem is akar…

Magam ennek a szemléletnek és gyakorlatnak ellenébe fordultam honlapommal, emiatt nem is tekinthetem „hazai terméknek”. Talán úgy fogalmazhatnék, hogy az UngParty nem kárpátaljai honlap, hanem irodalmi. Olyan virtuálé, olyan webcafé, amelyet törzshelyemmé lakhattam, s amelynek közönsége nem tudja be sem erényemnek, sem hátrányomnak kisebbségi léthelyzetemet, sem azt, hogy negyedszázada egy félkarú veterán varrta fel kabátomra a leszakadt akasztót.

VILÁGHÁLÓRA AKADVA

Lassan harminc éve végzek ilyen-olyan szerkesztői munkát. Gondoztam politikai napilap szépirodalmi publikációit (Lendület, Új Hajtás), szerkesztettem antológiákat és tankönyveket, alapítottam két irodalmi folyóiratot (Hatodik Síp, Pánsíp), vezettem magánkiadót (Galéria Kiadó) – de minden szerepem a gúzsba kötött táncoséhoz hasonlított. Saját elképzeléseim egyfelől, és a többé-kevésbé mindig mostoha „körülmények” másfelől – ezek között egyensúlyoztam és kötöttem kompromisszumot napi rendszerességgel. A rendszerváltásig főként a politikai elvárások határoltak be, utána a gazdasági ellehetetlenülés. Illetve az is, hogy működésemet egy speciális nemzetiségi-kisebbségi kontextusba kellett helyeznem és (helybéli források híján) meg kellett felelnem a határon túli magyar kultúra anyaországi finanszírozását övező elvárásoknak. Minthogy pedig erre kevéssé mutatkoztam alkalmasnak (és hajlandónak), felhagytam mindenfajta szerkesztői és kiadói munkámmal.

Illetve dehogy is hagytam fek! Csak áthocolkodtam.

Mire a „földi” körülmények számomra elfogadhatatlanná váltak, addigra már kis birtokot foglaltam magamnak az „égen”. Éppen akkor, amikor már nagyon elegem volt a pályázatokból és kuratóriumokból, a nyomdászokból, könyvelőkből és terjesztőkből, leginkább pedig abból lett elegem, hogy az alig létező kárpátaljai magyar irodalom és kultúra támogathatóvá turbósítása lett üzemszerű napi feladatom.

Hagytam hát a mosott ruhát másra, és nyűgeim nélkül felmentem, nem is padlásra, hanem sokkal magasabbra, a világhálóra. Ott fenn a cyber-sztrádán a magam ura lehettem.

Mivel megtanultam a webmesterség alapjait, a honlapalapításhoz nem volt szükségem se pályázatra, se nyomdászra, se terjesztőre. Görcseimtől az szabadított meg végleg, hogy megértettem: az interneten én nem vagyok határon túli, nem vagyok kisebbségi, senki nem ismeri el erényemül a sorsverést.

Rájöttem, hogy nem kárpátaljai honlapot kell csinálnom, hanem irodalmit.

Ennek a felismerésnek a mámorában tobzódtam, miközben oldalamat sokoldalú, multifunkcionális webhellyé fejlesztettem. Magam alkotta szóval olyan virtuálévá, amely egyesíti a könyvtárszoba, az irodalmi folyóirat és a kávéház lehetőségeit. A szokványos publikációk mellett a legbüszkébb interakcióimra vagyok: ilyenek voltak a kollektív interjúk, az internetes konferencia, a virtuális könyvbemutatók, illetve a képzetes szavak közösen alkotott lexikonja.
Mindeközben bősz blogger lettem. Akkor, amikor még nem is igen tudtuk, hogy a blog voltaképp micsoda, eszik-e vagy isszák. (Olyannyira nem, hogy egyik festőbarátom, amikor hallott róla, hogy nekem van ilyenem, pár napra kölcsön akarta kérni: kiolvassa, aztán becsszóra visszaadja…) Elszántan írtam hol dohogó, hol lelkes politikai, közéleti, irodalmi vagy éppen magánéleti jegyzeteimet, néha naponta többet is.

Ám addig-addig viháncoltam a magam teremtette webvilágban, míg kicsit rá is untam, az utóbbi időben ritkultak a bejegyzéseim és kollektív projektumaim is elmaradtak. Már épp úgy látszott, kicsit belefásulok az egészbe. Ám ekkor egészen váratlanul lehetőséget kínáltak számomra: egy most indított irodalmi-művészeti portál fiatal szerkesztői kerestek meg, lapjuk keretében rendezhetek játékokat, irodalmi interakciókat. Kis magánportyáim immár széles nyilvánosságú webirodalmi hadjárattá nőhetnek. És megint buzoghat a vér szervezői-szerkesztői vénámban. Lám, a körülmények is úgy akarták, hogy újra fennakadjak a világhálón.

Balla D. Károly

2008

(A felkérés végül nem bizonyult elég komolynak, kiszálltam; két év múlva a az online folyóirat is megszűnt)

Honlap Seo

Weboldal optimalizálás

SEO szolgáltatások Budapest

online tartalom keresés - honlap seo

ivóvíz tárolása és kezelése műanyag tartályban

Nem kárpátaljai, hanem irodalmi

avagy diszlokációval elkerülhető-e a helybéliség 22-es csapdája

(2003: cikk az Új Holnap folyóirat számára)

Lassan egy emberöltőnyi ideje, huszonkét esztendeje végzek szerkesztői és irodalomszervezői munkát. Ennek első állomása a szép emlékű Lendület volt, amely a hetvenes évek elejétől a Kárpáti Igaz Szó pártlap ifjúsági irodalmi rovataként működött a szerkesztőség kézi irányítása alatt. Mi, akkori ifjú titánok, egy idő után elégedetlenek lettünk a rovat szerkesztési elveivel és megjelenési gyakorlatával, és 1981-ben kisebb palotaforradalmat hajtottunk végre. (Ebben – jellemzi a helyzet sajátosságát – maga a főszerkesztő Balla László és a szerkesztőségi Komszomol-szervezet akkori titkára, Móricz Kálmán volt pártfogónk.) Ennek nyomán sikerült átalakítani a József Attila Irodalmi Stúdiót, amelynek addig csak formálisan, ettől kezdve ténylegesen „saját” orgánuma lett a Lendület-rovat, szerkesztését a fiatalokból álló írócsoport három társelnökére (Balla D. Károly, Dupka György, Horváth Sándor) bízták. Részben a családi szereposztás okán (a lap vezetője édesapám volt), részben azért, mert a legtöbb energiát talán én tudtam erre fordítani, a Lendület anyagát ettől kezdve – bár a többiek hatékony segítségével – én állítottam össze s próbáltam számos kompromisszum árán a főszerkesztővel elfogadtatni. (Sejthető, hogy egy kisebbségi nyelven megjelenő pártlap az akkori ideológia-kultúrpolitikai kurzus közepette milyen irodalmi törekvéseknek tudott teret adni.) Apám ötlete nyomán a Lendületet 1983-tól könyvtükör szerint tördeltük (ezt nagyrészt magam végeztem), így a laptestből ki lehetett vágni, év végén összefűzni a 12 számot – egy vágyott irodalmi folyóirat hiányát pótolva így jelent meg öt évfolyama. 1987-ben apám nyugalomba vonult, a lap új vezetősége megszüntette a Lendületet, de elindította az Új Hajtás című kulturális mellékletet, amely ettől kezdve már nem nemzedéki alapon, hanem „általában” adott teret a kárpátaljai magyar alkotóknak (magába olvasztva a Neont, a lap „felnőtt” kulturális rovatát is). Ekkor hivatalosan is tagja lettem a szerkesztőségnek (ezt a családi összeférhetetlenség korábban lehetetlenné tette) és félállású főmunkatársként mintegy két évig szerkesztettem szépirodalmi anyagait. 1990-ben aztán az Új Hajtás is megszűnt…

Ekkor én már más vizeken eveztem. Miközben két éven át magnókazettákon terjesztett hangos irodalmi folyóiratot készítettem Magán/Hangzó címmel, aközben hosszas vergődés után sikerült életre hívni az 1945 utáni Kárpátalja első irodalmi folyóiratát, a Hatodik Sípot. Ennek első száma 1989 őszén jelent meg. Negyedévi (olykor megritkuló) megjelentetését kezdettől egy budapesti kiadói műhely vállalta, én 1993-ig jegyeztem főszerkesztőként. (Amikor lemondtam posztomról és kiváltam a szerkesztőségből, a Beregszászban élő Penckófer János vette át a gondozását. Az 1999-es évfolyam négy számának könyv alakú megjelentetése óta új lapszámmal sajnos a Hatodik Síp nem jelentkezett.) 1993-ban új lapot alapítottam Pánsíp címmel; ennek már magam biztosítottam kiadói hátteret. Nagy példányszámú, sok olvasnivalót közlő kulturális családi magazinnak indult, később egyre inkább „behúzódott az szépirodalomba”, példányszáma minimálisra csökkent és egy igen szűk réteg irodalmi ízlését képviselte. Mielőtt ebben a formájában megszüntettem volna, két mutációját hívtam életre, az egyik a Pánsíp-almanachként éves gyakorisággal megjelenő UngBereg volt (három szám után – 1999., 2000., 2001. – ez is megszűnt), másik a netPánsíp, amely 2000-ben az Interneten indult digitális iratfolyamként. (Miután a nyomtatott verziókat sorra megszüntettem, a világhálós verzió megkülönböztető neve elvesztette jelentőségét, így 2002-től ennek ismét egyszerűen Pánsíp a neve.) E köré épült fel az a kis virtuális birodalom, amelyet UngPartynak kereszteltem, s amelynek ma az irodalmi folyóirat csak az egyik rovata.

Két évtizedes munkámban a legnagyobb gondot kétség kívül az anyaghiány okozta. Ezt kétféle módozatban tapasztaltam. A 80-as években főleg olyan írásokra lett volna nagyobb szükség, amelyekkel „el lehetett adni” egy-egy összeállítást. Ha nem szerepelt a válogatásban néhány „tematikus vers” (szólhattak mondjuk a békéről, népek barátságáról, netán a hősi forradalmakról; dicsőíthették a szocialista vívmányokat vagy kárhoztathatták a bűnös Nyugatot; legtipikusabb példájuk a Lenin-vers volt), akkor az irodalmi oldal egészének a megjelenése vált kétségessé. Néhány „pozitív” írás mellett már elcsúsztak a táj- és szerelmes, netán gondolati versek, még egy-egy pesszimistább kicsengésű novella is. (Jó írásnak akkoriban az „életigenlő” számított.) Így szerkesztőként lehetetlen volt általános minőségi mércét megállapítani: a piroscsillagos, vöröslobogós, békeharcos vers akkor is megjelent, ha költőileg gyatra volt, míg a szocreál elvárásainak pontosan meg nem felelő írás akkor se nagyon „ment át”, ha magas művészi szintet képviselt. 89-ben nagyot lélegeztem: ennek vége, a saját alapítású lapomban már kizárólag esztétikai szempontokat érvényesítek. És nem! A rendszerváltást követő tízegynéhány esztendő súlyos következtetések levonására kényszerített: be kellett látnom, hogy aki magasra tett mércét állítva kárpátaljai irodalmi lapot akar szerkeszteni, az egyfajta csapdahelyzetbe kerül. Újra csak: anyaghiány okán. Az íróasztalfiókok üresek, alkotónk közül többen elhallgattak, még többen elköltöztek; sokan pedig nem képesek átlépni saját árnyékukon, megmaradtak a korábbi évtizedek rossz beidegződéseinél, épp csak

a vörös csillagot keresztre, a nagy szovjet hazát kis magyar szülőföldre, a népek barátságát összmagyar összeborulásra, a dicső forradalmi hagyományokat nemzeti sorsverésre cserélték

– így aztán megint „tematikus” írások születnek, a kárpátaljai magyar író újra a magasztos téma, a kívánatos mondanivaló révén igyekszik eladni gyönge művészi teljesítményét. Az igazán nívós mű ritka, mint a fehér holló. Ha az ember lapot akar csinálni, alább kell szállítania az igényeit. Továbbá pedig: ha azt akarja, hogy orgánumát – mint „a mi lapunkat” – megbecsüljék, akkor igen gyakran kell döntenie a „kárpátaljaiság” javára… és a nívó rovására. Bármennyire is szeretné, nem szabadulhat bizonyos szerzői és olvasói igényektől, amelyek egyes témák, stílusok, hangnemek preferálását várják el tőle másmilyenek ellenében, az előbbieket a kisebbség identitásának pallérozásában hasznosnak, utóbbiakat károsnak ítélve. Illetve hát: szakíthat ezekkel az elvárásokkal és felhelyezheti a mércét a legmagasabbra, de akkor szerzők és közönség nélkül marad. Azaz: a nívós lap készítésének maga a nívó a legnagyobb akadálya. Mi ez, ha nem a 22-es csapdája?

Az elmúlt évtized szerkesztői tapasztalatának legnagyobb kérdése számomra így fogalmazódott meg:

mit kezdhetünk ott a minőségeszményünkkel, ahol a „jó”nak a „nincs” az alternatívája?

A csapdából akkor szabadultam, amikor letettem arról a szándékomról, hogy kifejezetten kárpátaljai orgánumot szerkesszek. Ez a váltásom időben egybeesett azzal a pillanattal, amikor nyomtatott kiadványaimat megszüntettem és tevékenységemet áthelyeztem az Internetre. Az új közeg, az addig megszokottól teljesen eltérő szabad kommunikációs sztráda és szellemi élettér eleve megkérdőjelezte addigi fogalmaim létjogosultságát. A hálón nemigen viselkedhet az ember kisebbségiként, senki sem tekinti érdemének (de hátrányának sem) nehéz vagy könnyű múltját, nemigen lehet értékként elfogadtatni homályos utalásokat, így a nehezen definiálható kárpátaljaiságot sem. Itt az számít, hogy ki mit tud felmutatni, általában: szöveg formájában közreadni. (Persze meg kell jegyeznem, hogy az Internet irodalmi, művészi, intellektuális „részére” gondolok, nem a végtelenül sok szexoldalra és nem is a szélsőséges, uszító propagandaanyagokra.) A végtelen válághálón kis lokális honlapot csinálni: szinte képtelenségnek tűnt; meg sem próbálkoztam vele.

Így aztán a digitális Pánsíp és a köré szerveződött UngParty szerzői (mondjuk családtagjaimtól és egy-egy ritka kivételtől eltekintve) nem kárpátaljaiak. Az arány hasonló olvasóim tekintetében is: napi 50-60 böngészőm között 2-3 itthoni akad. Némi malíciával, de a lényeget talán jól közelítve azt szoktam mondani, hogy honlapom nem kárpátaljai, hanem irodalmi. Hiszen a minőségnek a neten nincsen „helyi értéke”, nem emelkedik meg (de alább sem szorul) az alapján, ki és hol hozta létre. Maga a dolog számít, és nem származási helye vagy beágyazottsága valamely konzerváló hagyományba.

És hogy mi az a dolog, amellyel én kiálltam a világ nyilvánossága elé? Honlapom egészének tüzetes bemutatása a sok-sok önálló alrendszer és terjedelmes rovat miatt igen hosszas lenne, ezért inkább legutóbbi interakcióimról szólnék. Ezeknek sorát a virtuális irodalmi szalonnal kezdtem, amelynek keretében meghívott vendégeim (írók, költők: Zalán Tibor, Hizsnyai Zoltán, Bagu László, Vass Tibor, Papp Tibor, Turczi István) a legkülönbözőbb helyekről (mondjuk Chicagótól Kolozsvárig) érkező kérdésekre válaszoltak: a kollektív interjú menetét honlapomon lehetett követni, mint ahogy később a sajátos beszélgetések teljes szövegét is. Az idén előbb egy internetes konferenciával rukkoltam elő: szerintem érdemi szakmai vitát folytattunk az irodalom regionalitásának és egyetemességének a kérdéséről. Előadások, hozzászólások, viszontreagálások, spontán vita a Fórumban… A résztvevők földrajzi szórása ezúttal még nagyobb teret fogott be Ferraratól Stockholmig, Torontótól Beregszászig, Zombortól Krakkóig, Berlintől Ungvárig… (A tanácskozás anyaga megtöltötte a Nyelvünk és Kultúránk c. folyóirat szinte teljes ez idei első számát.) Alig zárult le az eszmecsere a honlapomon, már meg is hirdettem a virtuális könyvbemutató-sorozatot. Állhatna ez csupán annyiból, hogy egy létező könyvnek a webhelyemen megrendezem a bemutatóját… De ennyivel nem elégedtem meg, mert úgy véltem, magának a könyvnek is virtuálisnak kell lennie. És hogy milyen a virtuális könyv? Olyan valami, ami csupán és kizárólag a képzetes térben nyeri el létezését, onnan nem emelhető ki. A virtuális könyv nem csupán minden nyomtatott társától különbözik élesen, hanem ugyanígy nem tévesztendő össze semmilyen digitális kiadvánnyal vagy e-bookkal sem, nem is hasonlít rájuk, lényegét illetően különbözik tőlük, azoknak ugyanis van valamilyen szövegteste (ha digitális jellegű is), amelyet akár ki is lehetne nyomtatni – míg ilyennel a virtuális könyv nem rendelkezik. Ezzel az értelmezéssel én visszakanyarodtam a kissé már elcsépelt fogalom eredeti, szótári jelentéséhez: virtuális = látszólagos, elképzelt, lehetséges.

Elsőül magam vittem vásárra a szakmai tekintélyemet: nem mertem volna senkinek a nyakába varrni ezt a kísérletet, nem tudhattam, nem sül-e rosszul el. Azt hiszem, nem vallottam kudarcot. Virtuális könyvem bemutatója roppant kellemesen zajlott. A premiert a közismert webesztéta, György Péter, az ELTE tanszékvezetője nyitotta meg, és az internet-guruként is ismert Váncsa István rekesztette be. Két hónappal később a második premiert a Berlinben élő, újabban „felkapott publicistává” előlépett üzletasszony, Pompéry Judit Híd-fő-állás c. virtuális életmű-kötete köré rendeztem. Petőcz András avatta fel a helyszínt, Dalos György nyitotta meg a bemutatót, Norman Károly író és filozófus tartott zárszót. Mindkét alkalommal: a könyvet értékelő előadások, elemzések, felolvasások „hangzottak el” irodalomtörténészek, íróbarátok részéről, majd virtuális állófogadásra került sor. Akik részt vettek benne, elmondhatják: élvezetes mulatság volt.

De nemcsak virtuális, hanem ma már hagyományosnak számító digitális könyvet is gondoz honlapom. A Krakkóban élő költő és műfordító Zsille Gábor tíz kortárs lengyel költő száznál több versét fordította magyarra, ezek a szerzők kiséletrajzával kiegészülve képezik az UngParty egyik legértékesebb anyagát, a kompakt egységbe szerkesztett digitális költői antológiát. Lackfi János pedig épp a napokban ajánlott egy hasonló gyűjteményt – kortárs belga költőktől…

…Nem állítom, hogy a világhálón gyakorolt szerkesztői-szervezői tevékenységem jobb, hasznosabb, bármiben is érdemesebb vagy eredményesebb lenne a földinél. Még csak azt sem, hogy az éteri szférába helyezett irodalmi virtuálé hatékonyabb értékközvetítést tesz lehetővé, mint egy hasonló intenzitással készített hagyományos orgánum. Ám azt a kijelentést megkockáztatom, hogy ezzel a diszlokációval, úgy érzem, sikerült elkerülnöm a helybeliség, a kárpátaljaiság, no jó, kimondom: a provincializmus lábam elé kerülő kelepcéit.
A 22-es csapdájából így szabadultam 22 év után.

Hogy milyen eredménnyel, pár kattintással ellenőrizhető: http://hhrf.org/ungparty – aki nem hiszi, böngésszen utána!

virtuális öngyilkosságom nem egyéb, mint posztmodern önreflexiós gesztus: sikeres kísérlet egy olyan önprezentáció létrehozására, amely a direkt referenciaelméletet meghaladóan nem a kognitív értéket, hanem saját szuicid mivoltomat teszi attitűdöm tárgyává, és bár ezen a réven a gesztus nem képes a halottá válás kimondott propozíciójával felülírni életbevetettségemet, ám igenis képes azonosítani az adott módon végrehajtott prezentáció eredményével: a halálkontextusban megalkotott posztumusz létezéssel

Magyar szamizdat irodalom SZAMIZDAT KÖNYVEK Az 1950-es évek második felétől a rendszerváltásokig a Szovjetunióban, illetve Közép-Kelet-Európában az állami cenzúrát megkerülve megjelentetett illegális kiadványok különösen becsesek a gyűjtők számára. A szó a hasonló orosz mozaikszavak mintájára ironikus felhanggal alkotott összetétet, második tagja a kiadást, kiadványt jelenti, előtagja a magam, egyedül, önállóan jelentésű névmás. Szabadon esetleg magánkiadásnak fordíthatnánk, de ez inkább jogi-üzleti megkülönböztetés, magyar jelentése a szamizdat lényege, hogy a diktatúrák cenzuraviszonyait megkerülő, engedély nélküli megjelentetést fed.	Laptop akkumulátor, billentyűzet Ebben a szervizben találod Magyarország legnagyobb laptop akkumulátor választékát, akár gyári vagy helyettesítő, akár új vagy használt laptop akkut keresel a táskagépedbe. Budapesten a legjobb árak, a megvásárolandó laptop akkumulátor élettartama elegendően hosszú Akkumulátor árak - dell laptopszerviz	Szöveg fordítás Ukrán-magyar és magyar-ukrán szakfordítás - fordítóiroda budapest.
Fóbiás pánikbetegség - öngyógyítás ivóvíz kezeléssel A reakciópániktól és spontán pánoktól eltérően a kognitív pánik kialakulása tanulási folyamat eredménye. Megbízható kutatási eredmények szerint ez az eredmény felülírható egy újabb tanulással, ez pedig a kognitív viselkedésterápia (CBT), amely a leghatásosabb gyógymódnak bizonyult a szorongásos pánikbetegség és a kapcsolódó szindrómák (pl. agorafóbia, generalizált szorongás, szociális fóbia stb.) gyögyításában. A CBT gyakorlatok önállóan is végezhetők, az öngyógyító online terápia eredményessége sokkal jobb, mint más pszichoterápiás módszereké, a távoktatásban elsajátított kognitív viselkedésterápia 12 hét alatt csökkenti a tüneteket, a hatása tartós, még a depresszió gyógyítása is lehetséges így. Az ivóvizes kezelés is hatásos. Forrás:	Terasz _ télikert gyártás A lakásunk kibővítésének egyik módja télikert kialakítása, ezzel különleges lakótérhez juthatunk. Egy erkély vagy terasz kiváló nyáron, a téli kert azonban minden évszakban a házhoz tartozó komfort záloga. A terasz beépítés többféle anyagból történik, ma már alumínium és műanyag, üveg szerkezetek a legnépszerűbbek. Beüvegezett verandák és fedett teraszok, pergolák - ezen a szerkezetek beépítése megrendelhető egyenesen a magyarországi gyártótól. Terasz beépítés: ablak-ajtó gyártás - téli kert építése Budapesten	Google honlap optimalizálás - első hely - seo szakértő - weblap.org Az elkészült weboldalak organikus Google-helyezésének hatékony javítása (pl. első oldalra kerülni a keresőmarketing ismert módszereivel lehetséges, de eközben a kulcszavas honlapoptimalizálás a weblap-készítés fogásairól számos tévhit kering, ezért is fontos teendő egy optimalizálási feladat megrendelése előtt a szakmai tájékozódás, mert a SEO-szakértőnek nem feladata a laptulajdonos oktatása és a seo kifejezéseinek megtanítása... Weboldal keresőoptimalizálás (Google-szempontú on-site tartalomoptimalizáció). Google kereső honlapoptimalizálás - Seo
ClO2 vízterápia baktérium ellen Fertőtlenítés klórdioxidos ivóvíz kezeléssel víztároló ipari műanyag tartály	Pánikbetegség öngyógyítása Balla D. Károly könyvei, versei blog: új könyv: szöveg tartalom	Online Könyv: Szembesülés, Tejmozi
tartalommarketing - honlap SEO szakértő: keresőmarketing és weboldal optimalizálás	weblap.org google helyezés	SEO: szövegírás honlapra

Magyar szamizdat irodalom

SZAMIZDAT KÖNYVEK

Az 1950-es évek második felétől a rendszerváltásokig a Szovjetunióban, illetve Közép-Kelet-Európában az állami cenzúrát megkerülve megjelentetett illegális kiadványok különösen becsesek a gyűjtők számára. A szó a hasonló orosz mozaikszavak mintájára ironikus felhanggal alkotott összetétet, második tagja a kiadást, kiadványt jelenti, előtagja a magam, egyedül, önállóan jelentésű névmás. Szabadon esetleg magánkiadásnak fordíthatnánk, de ez inkább jogi-üzleti megkülönböztetés, magyar jelentése a szamizdat lényege, hogy a diktatúrák cenzuraviszonyait megkerülő, engedély nélküli megjelentetést fed.

Laptop akkumulátor, billentyűzet

Ebben a szervizben találod Magyarország legnagyobb laptop akkumulátor választékát, akár gyári vagy helyettesítő, akár új vagy használt laptop akkut keresel a táskagépedbe. Budapesten a legjobb árak, a megvásárolandó laptop akkumulátor élettartama elegendően hosszú

Akkumulátor árak - dell laptopszerviz

Szöveg fordítás

Ukrán-magyar és magyar-ukrán szakfordítás - fordítóiroda budapest.

Fóbiás pánikbetegség - öngyógyítás ivóvíz kezeléssel

A reakciópániktól és spontán pánoktól eltérően a kognitív pánik kialakulása tanulási folyamat eredménye. Megbízható kutatási eredmények szerint ez az eredmény felülírható egy újabb tanulással, ez pedig a kognitív viselkedésterápia (CBT), amely a leghatásosabb gyógymódnak bizonyult a szorongásos pánikbetegség és a kapcsolódó szindrómák (pl. agorafóbia, generalizált szorongás, szociális fóbia stb.) gyögyításában. A CBT gyakorlatok önállóan is végezhetők, az öngyógyító online terápia eredményessége sokkal jobb, mint más pszichoterápiás módszereké, a távoktatásban elsajátított kognitív viselkedésterápia 12 hét alatt csökkenti a tüneteket, a hatása tartós, még a depresszió gyógyítása is lehetséges így. Az ivóvizes kezelés is hatásos. Forrás:

Terasz _ télikert gyártás

A lakásunk kibővítésének egyik módja télikert kialakítása, ezzel különleges lakótérhez juthatunk. Egy erkély vagy terasz kiváló nyáron, a téli kert azonban minden évszakban a házhoz tartozó komfort záloga. A terasz beépítés többféle anyagból történik, ma már alumínium és műanyag, üveg szerkezetek a legnépszerűbbek. Beüvegezett verandák és fedett teraszok, pergolák - ezen a szerkezetek beépítése megrendelhető egyenesen a magyarországi gyártótól.

Terasz beépítés: ablak-ajtó gyártás - téli kert építése Budapesten

Google honlap optimalizálás - első hely - seo szakértő - weblap.org

Az elkészült weboldalak organikus Google-helyezésének hatékony javítása (pl. első oldalra kerülni a keresőmarketing ismert módszereivel lehetséges, de eközben a kulcszavas honlapoptimalizálás a weblap-készítés fogásairól számos tévhit kering, ezért is fontos teendő egy optimalizálási feladat megrendelése előtt a szakmai tájékozódás, mert a SEO-szakértőnek nem feladata a laptulajdonos oktatása és a seo kifejezéseinek megtanítása... Weboldal keresőoptimalizálás (Google-szempontú on-site tartalomoptimalizáció).

Google kereső honlapoptimalizálás - Seo

ClO2 vízterápia baktérium ellen
Fertőtlenítés klórdioxidos ivóvíz kezeléssel
víztároló ipari műanyag tartály

Pánikbetegség öngyógyítása
Balla D. Károly könyvei, versei
blog: új könyv: szöveg tartalom

Online Könyv: Szembesülés, Tejmozi

tartalommarketing - honlap SEO szakértő: keresőmarketing és weboldal optimalizálás

weblap.org google helyezés

SEO: szövegírás honlapra

Balla D. Károly digitális univerzuma: / UngParty / Virtuális Irodalmi Szalon / Pánsíp

Balla D. Károly: az UngParty NetCafé archívuma

a NetCafé archívuma a kezdetektől (2000) az átszervezésig (2004-2005)

Az én virtuálém

Az UngParty NetCafé - http://ungparty.hhrf.org/

Mottó: Az UngParty nem kárpátaljai honlap,
hanem irodalmi.

VILÁGHÁLÓRA AKADVA

Honlap Seo

Nem kárpátaljai, hanem irodalmi

avagy diszlokációval elkerülhető-e a helybéliség 22-es csapdája

© Balla D. Károly / UngParty NetCafé Virtuálé

Magyar szamizdat irodalom

SZAMIZDAT KÖNYVEK

Laptop akkumulátor, billentyűzet

Szöveg fordítás

Fóbiás pánikbetegség - öngyógyítás ivóvíz kezeléssel

Terasz _ télikert gyártás

Google honlap optimalizálás - első hely - seo szakértő - weblap.org

Balla D. Károly digitális univerzuma: / UngParty / Virtuális Irodalmi Szalon / Pánsíp

Balla D. Károly: az UngParty NetCafé archívuma

a NetCafé archívuma a kezdetektől (2000) az átszervezésig (2004-2005)

Az én virtuálém

Az UngParty NetCafé - http://ungparty.hhrf.org/

Mottó: Az UngParty nem kárpátaljai honlap, hanem irodalmi.

VILÁGHÁLÓRA AKADVA

Honlap Seo

Nem kárpátaljai, hanem irodalmi

avagy diszlokációval elkerülhető-e a helybéliség 22-es csapdája

© Balla D. Károly / UngParty NetCafé Virtuálé

Magyar szamizdat irodalom

SZAMIZDAT KÖNYVEK

Laptop akkumulátor, billentyűzet

Szöveg fordítás

Fóbiás pánikbetegség - öngyógyítás ivóvíz kezeléssel

Terasz _ télikert gyártás

Google honlap optimalizálás - első hely - seo szakértő - weblap.org

Mottó: Az UngParty nem kárpátaljai honlap,
hanem irodalmi.