|
ÚTKÖZBEN
|
Úgy adódott, hogy R. szemet vetett a mindennapi kávézásánál két csicsergő hölgyeményre a Korona történelmi falai között. A kedvezményezettek a kárpátaljaitól eltérő hanghordozással bírtak, így R. rögtön tudta, miként közelítsen. Először is gyorsan. Gyorsan odavitte kávéscsészéjét a pulttól az aszalukhoz, gyorsan kikérdezte őket, honnét jöttek, mit csinálnak Ungváron, meddig maradnak. Kiderült, hogy humán értelmiségiek, valami turistáskodással egybekötött izére jöttek, így R. bedobta a segítőkész kalauz figurát, többször hangoztatva, mily sokat bolyongott a nagy országban különféle turistacsoportokkal, s hát főként szűkebb otthonában.
Közben tüzetesebben szemrevette a két csicsergőt, kacarászót, s úgy döntött: választ. A neki jobbikat. Ettől kezdve lassított tempóján, látványosan egyirányúan kommunikált, amiből a másik tudhatta a diplomáival, neki itt nem terem ma babér, így az amúgy is betervezett vásárlási programját hangoztatva magukra hagyta őket.
Irina. Így hívták a drágát. Érdeklődő teremtés volt. Kérdezte, mit érdemes egy kiadós séta közben megnézni, mert még csak azt a három utcát volt szerencséjük látni, ami körülöttük volt. R. órájára nézet, este jön Gizi, a kiadós séta csak elviszi az időt, hogy minek akkor felállni erről a helyről. S hirtelen rájött a megoldásra. Irány a vár és autóval. Régi is, romantikus is, sétálni is lehet, meg egyebek.
Bepattantak a kék, a remény színe autójába, mi Zsiguli volt, s már ott is voltak. R. finoman kisegítette reményei Nőjét, majd elővette élénkbarna színű, férfias kézitáskáját, azt a kis helyes, valódi bőr, többfiókos holmit, amiben az iratain, pénzén kívül az autó papírjait, bankkártyáját, lakáskulcsát és egyéb fontos dolgait hordta — vagyis a boldogságos élete tartozékait. Beletette az autó kulcsát is, majd finoman csuklójára illesztette, humoros fölvezetéssel belekarolt a nőbe, s elindultak.
A vár parkjában elhangzott az ismert történet Drugethékről, tűzvészről, a különféle népek keveredéséről, mely időnként kicsi súrlódásal járt stb. Történetről történetre, fától fáig haladt a siker felé hősünk. Mígnem beértek az ezer éves vár ezer éves kútjához, melynek legendái, belül növő dús páfrányai szerelmes koloritot vittek Irina kék szemeibe. R. pedig mesélt, mesélt, s egyszercsak a csuklóján finoman lóbálódzó kézitáskácska belelóbálta magát a kútba, s oly szerencsés szögben este magát, hogy a dús rácsozaton mág csak meg sem akadt.
Ahogy a táska csobbant, egy pillanatra úgy tűnt, R. eddigi boldogságos életének itt vége szakadt. A kétség, a döbbenet lett az úr, de csak egy kicsi kis időre, mert van segítség a világon. Rohantak az irodába, munkanap lévén, immáron kéz a kézben. Segítség, segítség, mindenem odaveszett! — kiabálta, könyörögta R., s véle Irina: „Mindene odaveszett”.
Nem első eset — mondá kicsit kajánul az intéző, várni kell kicsit, a segítség jő. S mint ígérte, jött is. Három úr volt a mentőosztag. Kettő, ahogy illik, öltönyben, ingben, nyakkendőben. Egynél aktatáska. Felelősségteljes tekintetek, némi kioktató szigorúság a szemekben. Egy mögöttük, gumicsizmában, nagy kötéllel hóna alatt, vödörrel kezében. Ő inkább kelletlenül, lustán jött. Mindegy. Ők voltak a remény emberei R. számára, s ez a lényeg.
A mentési akció kezdetét vette. Két öltönyös lepakolt, zakót levetette, nekigyűrkőzött, s felszólítá a harmadikat, kösse derekára a kötelet. Mikor ez megtörtént, felmászatták a kút szélére, megmarkolták a kötelet és arra kötelezték a harmadikat, lassan eressze magát lefelé, szemeit meg meressze az alászállt boldogságos élet tán fellelhető helyére.
Ezenközben a vár dolgozó népe összegyűlt sajnálni, örvendeni más kárának, szóval ilyen-olyan indokkal. Ez volt a külső, kiegészítő tényező, de a lényeg a lényeg: a páfrányok zizegtek, a szuszogás erősödött, a kötél egyre fogyott, a remény már-már valósulni látszott, mikor kétségbeesett kiáltás jött a kútból: itt víz van, húzzatok fel!!!!!!!!!!!!!!!!!!
S
megszólalt még Filip, a kapuőr: a Kis Ungon kétszáz éve kijött vóna az a táska,
ott ahol a fogászat van most.
A torockói Küzdő minden nap, mikor beáll a mélysötét éj, elindul éles-fényes lándzsájával, hogy megküzdjön a Gonosszal. Ez a hivatása, mióta felcseperedett. Védi a falu népének épségét, nehogy valakit álmában megszálljon a Rossz.
A faluban bolondnak tartják, mert bár templomjáró népek, a Gonosz fizikai jelenlétében senki sem hisz igazán. Azért éjfél után csak a kutyaugatás hallik a faluban, s a kocsmák még turistaszezonban is elég korán zárnak.
A kiürült terepen, mint harcos ügyeletben csak egy ember van talpon, ki rója az utcákat. Nem a tudata irányítja, nem is valamiféle kidolgozott haditerv. Az ösztöneire hallgat, s tapasztalataira, melyből mint ősz hajszálainak száma, annyi van. Egyetlen ellenfele van csak, annak ismeri már fő elemeit, bár szokták még meglepetések érni. Technikai fegyvere is egy van, a lándzsája, melyet még a Székelykő vasércéből kovácsoltak hajdanán. Úgy találta egy régi bányában, mikor gyerekként arra csatangoltak. Húzta a szíve az egyik hajlatba és mikor megtalálta, sejtette, jogos örökségét kapta meg.
A Küzdő tudta, hogy ma este is találkozik ellenfelével. Évtizedek óta megmérkőznek már minden éjszaka télen és nyáron, csillagos éjszakán és szakadó hóban. A Küzdő emberből van, aki öregszik. A Gonosz árnyékból van, alapjaiban kortalan, a mindennapos küzdelmek csak kevéssé gyengítették erejét. Igazából attól fáradt, hogy már régóta nem sikerült kiszemelt áldozatait meglepni, lelkük egy darabját megszállni, elsorvasztani. A sikertelenség gyengítette, erejét veszítve viszont nőtt a dühe, kezdett szeszélyessé válni.
Szóval rótta az utcákat a Küzdő, kereste a szokatlant, a jeleket, amelyek megbontották az ismert rendet. Időnként beleszippantott a levegőbe, kereste az ismerős szagot, melyet soha nem tudott szavakkal lefesteni. Az alvó falut már körbejárta, így a határ felé igyekezett, ott sejtett valamit. És végre megtalálta. Ott magaslott a mező közepén. Árnyék volt. Sötétebb a sötétnél. A falu felé igyekezett, ahogy szokta. Az éjszaka világító fényeinél könnyű volt észrevenni. A Gonosz jobb szerette a felhős éjeket, akkor könnyebb volt elrejtőznie. Különféle trükköket eszelt ki, kicselezte, sokszor becsapta a Küzdőt, s gyakran bejutott az utcákba, néhányszor még a főtérre is, a házak udvarába.
Nem lepődtek meg egymás meglátásán. Minden hely alkalmas volt a csatára, nem is halogatták. Mindketten a győzelemre törekedtek, így nem időztek sokat a formaságokkal. Egymásnak estek. Bajjal vívás volt ez igazából. Hangok alig hallatszottak. Fújtattak, szuszogtak, egymásba kapaszkodtak, tépték, vágták egymást. A Küzdőnek végül sikerült lángzsájával keresztüldöfni az ellenséget. A sűrű árnyék oszlani kezdett, szertefoszlott. Maradéka eltűnt a Székelykő mögött.
(A faluban ilyenkor többek megálmodják a csatát, a borzalmas hangoktól fel-felkiáltanak, hideg verejtéküket törlik a homlokukról, úgy riadnak fel. Egymás megviselt tekintetéből olvassák ki másnap az utcán, nem csak egy ember rémálma ez.)
A Küzdő győztes csatája után hazafelé tartott. Fáradt testét alig vonszolta. A hajnal madarai jelezték, ma is felkel majd a Nap. Végre elérte házát. Lándzsáját szokott helyére, a szíve felőli sarokba állította, csak cipőjét vetette le, ruhástól dőlt az ágyra. Elaludt. Odakinn a Nap első sugarai készülődtek, hogy bevilágítsák a földet.
És akkor megzördült az ablak. A kopogás egyre erősödött az üvegen. A rendor volt. Nem akart bebocsátást nyerni, a Küzdo nem áldozat volt számára, hanem ellenfél. Reggeli kopogása jelzés, kihívás volt az estére. A falu védője számára ismerős zaj volt ez, évtizedek óta így történik minden. Fel sem kelt, kinyitotta résnyire szemét, hogy lássa, miként csillan meg a szobába utat törő első napsugár harcban megedzett vaslándzsáján, majd elégedetten aludt tovább.
A meeting point az a megvárakoztató hely, ahová sokunk meg mindig gombóccal a gyomrában erkezik. A Csapi Vám terme ez, amely oly jellegzetes maradványa a szétzüllött Uniónak; utolsó megfélelmítési pontjaként jegyezte a fekélyeket és most demonstrálja egy új állam képtelenségét arra, hogy imázst váltson. Mit tudnak a holivudiak arról, hogyan kell az adrenalint szinten tartani? Bagut, akarom mondani bagót.
Itt lehet megismerni és nem megismerni egykori osztálytársakat, egykori játszópajtásokat, mostani ellenségeket. Csak így kárpátaljasiasan. Cinkosok vagyunk a hideg és mocskos csarnokban, mert egy a cél: felszállni a vonatra és átmenni; barátok nem: más érdekeink vannak.
Utolsó pillantás a tányérsapkára, jobbak mosolyognak. Kétszer néz útlevelet, aki jól akar látni. Pöcsét annyi, mint az ember, mehet a vonat kifele.
Záhony a keleti kapu. (Záhony nekünk a nyugati kapu, csak nehezen emésztjük, értetlenségünkben zavartak vagyunk.)
Gazdaságfejlesztési programokban mindég ez a jelzője nekije. A háromutcás faluból határőrváros lett sitty-sutty tíz év alatt. Azért nem kell irigyelni. Közösségi élete alig van, művelődési lehetőségek még annyi sem. Reménytkeltő viszont, hogy a jövőbeni vízumrendszer bevezetésével radikálisan csökkenni fog a munkanélküliség, mehet mindenki őrizni az új vasfüggönyt.
Nekünk először is itt lehet gyakorolni a szado-mazo kapcsolatot a legendásan sajátos modorú vámosokkal és határőrökkel. Legjobb sikerkönyvek születhetnének a mindkét fél által megélt történetekből, megírni nem merjük.
Ez az anyaország egyik kapuja, de a velkomok mellé mikor fog odakerülni a szeretettel várlak haza. mama, netán az itt is itthon tábla?
Ungváron
az általános művelődés lehetőségével több mint 450 éve élhetnek az emberek,
a város része volt a felvidék gazdasági és kulturális életének, mai lepusztultságában
is képvisel értékeket. Ungváriként mindezt hordozva: a határt átlépve, rögvest
miért merülünk bele a megalázás játékába?
- Yelizaveta? - hangzik el mindjárt a keresztkérdés a határon túli-inneni hetyke
bajszú őrembertől útlevelet kinyitván.
- Anyád - gondolom én.
- Nem, Erzsébet - mondom hangosan.
- Hová megy?
- Haza megyek, ha lapozna kettőt, láthatná magától is. Tudja, nekem két hazám
van. Gazdagságom alapja.
- Mennyi cigarettája van? - (ez már egy másik egyenruhás)
- Semennyi. Nem dohányzom.
- Hülyék minek jönnek ide - (gondolhatja).
Jól felhergelődvén, de megszabadulván rohanunk a pályaudvar várótermébe. Az én motiváltságom háromágú: 1. olcsóbb a jegy, ha a határ innenső oldalán veszem meg; 2. ha átszállok a már benn álló hazai vonatra, akkor megúszok egy felfázást, mert azt már fűtik; 3. jelen esetben olyan cifrafosás környékezett, hogy semmiképpen sem tudtam volna kivárni a kései indulást.
Ott állt háttal a bedeszkázott üvegfalnak, nézte a kígyózó sort, de biztos nem látta, csak nézte. Olyan bolygó-bolyongó képe volt. Miközben mi praktikusan tolongtunk, ő csak állt. Mint egy frissen hullló hópihe, minek van ideje a köztes állapotában megfigyelni a világot és töprengeni.
Nem ismerjük egymást igazán, így nem is közelítettem meg harsogóan, ahogy szoktam barátaimat, csak néha-néha odasandítottam. Láttam rajta a magam kérdéseit, miket feltettem több évvel ezelőtt átutazóként. Akkor még kétséges volt számomra, hogy lesz-e ebből végleges átkölözés. Hogy sikerül-e megtanulnom Magyarországot annyira, hogy otthonommá váljon. Hogy szeretett Ungváromat meg tudom-e tartani a másik otthonomnak és ez a kettősség válhat-e egymást kiegészítő, gazdagító állapottá.
És az állomás adta kérdések. Kárpátaljaiak nincstelenül, kiszolgáltatva a körülményeknek, rossz ruhában, cipőben, kialvatlanul várják az állomáson a jövedelmet jelentő akármilyen munkát. Abból élnek, amiből tudnak, minden többet jelent az otthoni lehetőségeknél. Az iszony az úr abban a váróteremben, ahol nem szabad gondolkodni, nem szabad kérdezni, mert minden válasz ezer másik kérdést szül, ha még nem fásultál bele abba, hogy embernek születtél. Bagu Laci, ki csak állt háttal a kinti világnak, biztos látta a bentit. Hinni szeretném.
Egy
nézés - egy gondolat, még egyszer, még egyszer. De már indulnék.
- Szia - mondtam, jegyemmel a kezemben kifelé menve
- Szia - mondta ő, még bennmaradva.
Ungvár és Pécs között megállván Egerben, 2002-01-19.
