VAGYOK, AKI VAGYOK |
|
Nem
tartozom azok közé, akik a számok varázslatában élnek. Mégis - folyton - furcsa
érzések kerítenek hatalmukba, amikor csak leírom - vagy le akarom írni - a nemrégiben
megkezdődött új esztendőnk évszámait: 2002. Valahogyan túlságosan szimmetrikus...
Ha jól számolom ki, akadnak generációk, kiknek
tagjai úgy élik le egész földi életüket, hogy egyetlen alkalommal sem jegyezhetnek
hasonló szimmetriájú évet (mondjuk a mindjárt az 1881 utáni években születettek).
Mi meg, íme, bő évtized alatt immár a másodikat írhatjuk.
Az én első ilyen évem, ugye, az 1991-es esztendő (megvallottam már korábban 1953-as születésem) - hogyan is fogalmazhatnám meg szabatosan a legegyszerűbben? -, enyhén szólva is, igencsak rendkívülire sikeredett.
1991 tavaszelőjén kezdődött azzal, hogy addigi, 38 évnyi hitetlen életem után,
megtapasztalva - Isten kegyelméből - Jézus szabadítását, megismerkedhettem az
élő Isten és a hit leírhatatlanul gazdag, káprázatos világával (hívő ember lettem).
Aztán hamarosan háború kerekedett és szertefoszlott
fölülem a hazám (erről sem hiszem, hogy bővebben kellene szólnom, hisz közismertek
a jugoszláviai események, történések, és bár a nemzetközileg rendezetlen kérdések
miatt, mindmáig hordozza e nevet a megmaradt két köztársaság, én a háború kirobbanásától
- Szlovénia megtámadása - kezdve, azok közé tartoztam, akik innentől fogva tekintettek
úgy Jugoszláviára, hogy az megszűnt létezni többé).
Háborút (is) megélő emberré váltam tehát. Katonaviselt
férfi létemre, és a koromra való tekintettel a Jugoszláv Néphadsereg tartalékos
gyalogosaként kellett volna bevonulnom, de nem tettem. A behívót nem véve át
elhagytam az országot (a megszűnt szülőhazám).
Azért menekültem (menekült státussal illettek)
Magyarországra, azaz magyarként az anyaországba és nem másfelé, máshová, mert
feleségemmel megbeszéltük, hogy ha túléljük az adott időben teljesen kilátástalannak
tűnő helyzetünket, nem hagyjuk szétforgácsolódni kis családunkat, ideértve a
két, akkor még igencsak kisiskolás fiúgyermekünket, akiknek egyáltalán az esélyt,
a még lehető, egészséges felnövekedéshez csak a magyar nyelvű oktatásban való
részvétel biztosítása jelenthette - legalábbis mi, így vélekedtünk. (Akkor -
a kisebbségi létből is kiszorulóban.)
Késő őszre sikerült utánam jönnie Budapestre családomnak
is. Áttelepültek lettünk. Feleségem és én munkába álltunk, az iskolában a gyerekeket
befogadták a szeptemberben odahaza megkezdett évfolyamokra. Letelepedési engedélyért
folyamodtunk, és az első, korábbi otthonunktól távol feldíszített karácsonyfát
már annak tudatában álltuk körül, hogy immár itt lesz az új hazánk.
1991
óta Budapesten élek, élünk. Eltelt tizenegy év. Sok is ez, meg nem is. Esetleg
még megírandó lehet. De az új esztendőnk eltelt napjaiban, s ma is még, egyre
csak furcsa érzések kerítenek hatalmukba, amikor aktuális évszámunk villódzik
fel előttem. Vajon mit tartogat számomra, számunkra a 2002.
Valahogyan túlságosan szimmetrikus…
Születtem
Adán, a Tisza-menti, Észak-bácskai faluban, ezerkilencszázötvenháromban, egy
két-, apróka ablakos parasztházban, hol előttem is már annyian. Mikor megláttam
a napvilágot, mi valójában este volt; mert anyám, aki Istennek hála még él,
úgy emlékszik, hogy beesteledett már, mire a falu bábasszonyának, egyetlen Roza-nénink
segítségével a szülés véget ért. Apám, aki minden vitánk ellenére is, sajnos
már rég halott - annak idején, amikor efelől kérdezősködtem -, úgy mondta volt,
hogy az égbolt, amolyan igazi szép, tiszta, őszies volt... Nővérem, ki akkor
már harmadik éve „habzsolhatta” az életet, szeretetreméltónak ítélt és befogadott.
Az öregebb szomszédoktól tudhatom, hogy éppen
akkoriban vett apánk két malacot. És megvolt még a tehenünk és a szép lovunk,
sőt megvoltak még nagyszámban az ó-, s dédszülők is, igaz ki özvegy, ki özvegyasszony
mivoltában; Cecille dédanyánk, a nagyasszony, kinek házában voltaképpen vele
együtt laktunk, és a többiek mind, tanyasiak, telepesek, jösztösek, helyből-menők,
parasztok, fiákkeresek, borbélyok és kereskedők, szóval a szépszámú rokonság,
az ember-, állat-, s vagyonállomány, így együtt, mi mindannyian, sokáig szépen
neveledtünk.
A nehézségekről én nem sokat tudok. De, lévén
a világháború után nem oly túl sokkal, szüleim pedig nem rendelkezvén úgyszólván
semmi saját vagyonnal, bizonyára a soktól is több lehetett belőle.
Én arra emlékszem, hogy az utcai szobába órákra
bezárt anyánk, amikor a piacra a túrót meg a tejet vitte. Meg arra, hogy azokban
az időkben, apánk csak havonta járt haza a töltést építő kordézóktól, s amikor
csak tehette, leginkább szombatonként is, ezért-azért, hozzánk haza, valaki
barátját, ismerősét küldte. Emlékszem egy cigányra nagyon, akit apám a fésűjéért
küldött, és féltem, nehogy azt ellopja...
De mi szépen játszottunk, a harmadik utca sarkának kerekes
kútjáról hordtuk nagy ibrikekben a vizet, s nehezteltünk nagyanyánkra, ha valamiért-bármiért,
magából kikelt. Nagyapáim meghaltak gyorsan. Egyik, aki a tanyáról végül mégiscsak
betért a faluba, igaz még ekkor sem nagyanyám végett, nagyon hamar. Alig ismerhettem.
A másik, a fiákkeres, aki dühében oly vadul hajtatta neki a lovakat a szalmakazalnak,
hogy reszketett belé a ház, s remegett minden élőlénye, de oly szelíden is tudott
szundikálni a bakon, hogy az olykor már-már agyonhajszolt lovai irányítás nélkül
is hazaszállították nem ritkán még a tizenegyedik dűlőből is (s ez már Zenta
- Topolya alatt van), és aki éppoly csendesen meghalt végül, mint ahogyan bárki,
és amiként mi sem igen számíthatunk sokkalta másra... - huszár volt ő azért
a (még az első) háborúban...
Sorban, azután egymásután, követte őket a halálba,
két nagyanyám. Az egyik: cukor meg tej. A másik: mély, nagyon mély szem és áhítat;
a szobafestő álmának sohasem megrajzolt angyalfigurája a halál falán.
1975. szeptember nyolcadikán, huszonharmadik születésnapom
előestéjén, csatlakozott hozzájuk öregem. Apám, hirtelen, minden búcsú-, vigasz-,
békélő-szó nélkül tragikusan elhunyt.
Anyám még él. Nővérem családjával szintén. Én
feleségemmel és két kisgyermekünkkel még élünk. Hogy a napot mire véljük? Talán
nem is tudjuk, talán nem is tudom. Csak vagyok. Vagyunk. S talán még gondolkodva
gondolkodunk...
Ada, 1987-1988 telén; Budapest, 2001 telén
*
Az írást, mely ténylegesen az Önéletrajz helyett munkacímen, még a szülőföldemen,
a néhai Jugoszláviában, a Vajdaságban született, ha jól emlékszem egy, az újvidéki
(pontosabban: Novi Sad-i, mert ez az intézménynév így maradt, mivel még a kisebbségi
nyelvtörvény előtt született meg, s ilyen döntést hoztak - akik) Rádióbeli szereplésem
alkalmából írtam afféle bemutatkozó szövegként; az Új Symposiontól történt eltávolításunk
után négy-öt évvel; én akkor még mindig (a Magyar Szóval, '84-ben történt kényszerű
szakítás után) állandó munkaviszony nélkül; egyre súlyosbodó alkoholizálásban;
válófélben; Sziveri Jancsi barátom pedig már betegen...
Valahogy ilyenre (ilyen hangulatúra) sikeredett...
Most, hogy „helyfoglalónak” elővettem (sohasem
publikáltam, s az említett alkalmon kívül csupán 1995-ben, amerikai körutam
során olvastam fel fellépéseim alkalmával - azzal a szándékkal vittem el magammal,
hogy végre majd ott kinn megírom rendesen és befejezem, de ott is csak ennek
bevallásával, és változatlan formájában hangzott el - Torontóban, Chicagóban,
New Yorkban, az ohiói Itt-Ott találkozón, Lake Hope-ban), először arra gondoltam
átpofozom kissé, és kiegészítem. Nos nem látom semmi értelmét az „átpofozásnak”
(s valahogy nincs is semmi kedvem - hangulatom - hozzá). Néhány kiegészítés
azonban szükségeltetik: 1991-ben, a háború árnyékában, miután korábbi hazánk
szétfoszlott fölülünk, az anyaországba, Budapestre költöztünk. Anyám szegény
már nem él (Balatonőszödön temettük el 1996-ban), ahogyan nővérem is megözvegyült.
Én, feleségemmel és két nagykorú gyermekemmel Kispesten - még élünk... A többi
stimmel. Ezért biggyesztettem oda, az adai keltezés mellé a budapestit is. Hát,
ennyi...