halálod

mindig marad
egy sarok
a fák közt
a vékony sáv

melytől feltámad
a tengeri szél
a sivatag
vihara

 

kerteken át

kerteken át, és végül kint
a szabadban, a végtelenül
nyújtózó táj foglyaként.

a súlytalan zuhanás időbe
fagyottan ismételget
szokásokat, formákat, életeket.

mert minden gyermek
kegyetlen lesz előbb-utóbb.
összevérzi a születés

hófehér ingeit.

 

ária

míg a részvét
kint maradt
a hóban

fölszántották
a császár
udvarát.

a sosemtudott
érzést ruhával,
szavakkal.

magánáriám
csorbított
késként