Megjelent
a Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle 2001/1-2. számában.
A szöveget a Szerkesztőség szíves segítsége révén és a szerző hozzájárulásával
közöljük.
(Balla László kultúrateremtő szándékú irodalmi tevékenységének igazodásáról)*
Az olvasó csak ámul a változáson,
mégis örül az igazabb képnek.
Görömbei András
[A]z irodalomban csak a minőségi
szaporítás
képezhet értékeket és sohasem a mennyiségi...
Babits Mihály
(1. A megközelítés előzetes szempontjai.)
Ennek az életműnek a szemrevételezésekor azonnal kitűnik, hogy az olvasói
vizsgálódás irányát Balla Lászlónak a saját szerzői ambíciói fogják kijelölni.
A leglátványosabb fordulatokat azok a szemléletbeli változások adják, amelyek
kizárólag a sorsdöntő történelmi eseményekhez köthetők. A művek esztétikai
értékeire tekintve, kevésbe lenne indokolt a részletekbe menő bemutatásuk(1.),
viszont a magyar irodalom kárpátaljai helyzete most is mást kíván. Ennek az
irodalomnak a kialakulásához, eltorzulásához, sőt a mai napig tartó „vergődéséhez”(2.)
szorosan hozzátartozik az egész Balla-életmű. Különös tekintettel arra, hogy
a kilencvenes években megjelent szövegeibe a szerző egyfajta felülíró funkciót
is kódolt. Így az egész oeuvre-re kénytelen figyelni az érdeklődő, nemcsak
az egyes művek részleteire.
Az átfogó tájékozódás szempontjából
legcélszerűbb (de elégséges is), ha A végtelenben találkoznak
című regényfolyam első öt könyvét, és az Ikebana válogatott verseket
magába záró kötetét vesszük alapul.(3.) Innen nézve jól látszik majd, hogy
az életmű sajátosan egységes próza- és lírapoétikát mutat, annak ellenére,
hogy A végtelenben találkoznak öt kötete és az Ikebana művilága
homlokegyenest az ellentétébe fordult annak, amit a szerző korábbi alkotásaiban
sugallt az olvasóinak.
A regényfolyam és a válogatott verseskötet
egyaránt azt az olvasói stratégiát írják elő, hogy itt nagyobbrészt önéletírással
állunk szemben. Ezt erősíti A szerzőtől címmel valamennyi könyvben
megtalálható intenció, és erre utal az Ikebana egész szerkezete, még
csak a kötet külső megformálása is. (Persze mindezt annak a tudatában mondom,
hogy teljes egészében egyetlen verseskönyv sem feleltethető meg egyetlen önéletírásnak
sem - de erről majd alább részletesen szólok.) És ezzel, hogy az önéletírás
ténye fokozottabb figyelmet kap az olvasás során, a szerző valóságos személye
is hangsúlyosabb szerepet követel magának.(4.)
Ez a hatalmas szépprózai anyag elsősorban
igazi kárpátaljai irodalomként funkcionál. Vagyis, az akadálytalan és teljesebb
megértéséhez leginkább ennek a területileg mesterségesen létrehozott társadalomnak,
ennek a sajátos kulturális közegnek a tökéletes értői juthatnak hozzá. Azok
az olvasók, akik a kárpátaljai magyarság második világháború utáni helyzetéről
saját bőrükön szereztek hozzá bőséges tapasztalatokat. És azok az olvasók,
akik mindvégig figyelemmel kísér(het)ték Balla Lászlónak az irodalomban, a
kárpátaljai kultúrában betöltött szerepét. Minden ilyen élmény, tudás és információ
szükséges ahhoz, hogy az önéletírásos elemek kiválthassák az olvasói érdeklődést,
a fikcionált részek hangulataiban pedig a szereplők hiteles alakot ölthessenek.
Hogy a nyelvileg létrehozott világra valóban rezonálhasson az érdeklődő. Ugyanis
ezeknél a műveknél elsősorban nem az esztétikai hatáskeltés a fő cél, hanem
a minél szélesebb történelmi tényfeltáró ismeretközlés.
Mindehhez pedig szükséges tudni, hogy
a szerző sikerorientált magatartásában erősödött fel Balla László publicista
habitusa, amikor alig húszévesen a Kárpáti Igaz Szóhoz, Kárpátalja
máig legnépszerűbb lapjához került. És ez csak fokozódott, mert hamarosan,
1951-ben megjelent első verseskötete, a Zengj hangosabban! Így
ő volt az, aki megadta az alaphangot annak a kárpátaljai magyar irodalomnak,
amely a kötelező optimizmus hangján szólalt meg, amelyet a hatalom engedélyezett.
Az a hatalom, amelynek Balla László hű kiszolgálója volt mindaddig, míg csak
1987-ben nyugdíjba nem vonult.(5.) Közben, 1951 és 1965 között volt szerkesztő
a Kárpátontúli Területi Kiadónál (a Kárpáti Kiadó elődje), főszerkesztője
volt a Ragyanszka Skola Tankönyvkiadó magyar és lengyel osztályának, később
pedig a Kárpáti Kiadó magyar szerkesztőségének lett a vezetője.
Tagja volt a Szovjetunió Kommunista Pártjának,
a területi pártbizottságnak, volt képviselője a területi tanácsnak, vezetőségi
tagja az Ukrajnai Újságírószövetségnek, az Ukrajnai Írószövetség területi
szervezetének. Rendjelek és kormánykitüntetések tulajdonosa, és ezenközben,
több mint húsz éven át volt főszerkesztője a Kárpáti Igaz Szónak(6.)
Ő volt az, akinek sikerült kiharcolnia, hogy a Kárpáti Igaz Szó korábbi
fordításos lapból önálló magyar orgánummá válhasson, és az ő nevéhez fűződik
a József Attila Irodalmi Stúdió létrehozása. De ugyancsak Balla László volt
az, aki elkészíthette a magyar irodalmat bemutató tankönyveket a kárpátaljai
magyar középiskolák számára.
Az első időszakban két-háromévente jelentkezett
könyvvel, de 1959-től már minden évben. Közben írt olyan verseket, amelyeket
később megtagadott, írt gyermekverseket és ifjúsági regényeket, amelyek sikert
hoztak a számára. Írt színműveket és novellákat, írt karcolatokat, humoreszkeket,
szatírákat, krokikat, és olyan riportokat, amelyek a szovjet valóság nagyszerűsége
mellett szóltak... És egy egész könyvet jelentetett meg arról, hogyan valósulhat
meg a tanulók vallásellenes nevelése a magyar irodalom óráin.(7.)
Igen fontos szem előtt tartani, hogy
a fennálló hatalmi rendben milyen pozíciókat foglalt el, milyen társadalmi
funkciókat töltött be, amikor mindezeket írta. Hiszen valamennyi (újabb) regénybeli
szituáció vagy szereplői karakter ezek ismerete mellett kell hogy elnyerje a hitelesség látszatát.
A szerző ezekre a tényekre (is) hivatkozik, és temérdek régi szövegrészt foglal
magába a regényfolyam. Balla László egész életműve a publicisztikus realizmus
jegyében fogant, életének minden fontosabb állomása megtalálható szövegeinek
a referencialitásában. Az életmű legizgalmasabb pontjai pedig azok a szövegrészek
és -helyek, ahol a szerző felülírja saját korábbi önmagát. Ezek között is
a leglátványosabb a meggyőződéses ateista hit elvetése, majd az elutasított
keresztény hit újbóli buzgó követése.
Zökkenőmentesnek mondható Balla László
írói pályája. Hiába omlott össze az a rend, amelynek ő is évtizedekig éltetője
volt, a szerzőt nem ránthatta magával. Még 1989-ben is megjelenik egy novelláskönyve
az állami Kárpáti Kiadónál, ott, ahol hosszú-hosszú éveken át ő volt az első
számú auktor. A Sosemvolt repülések emléké-ben még nyoma
sincs a rendszer bírálatának, míg 1990-ben már az Azt bünteti...-vel
rukkolt elő egy magyarországi kiadónál. Ebben már teljeskörű bírálatát adja
a szovjetek rendjének. Az 1989-es könyvben még ateista volt, ‘90-ben pedig
már Szakáll Zoltán, a főhős megtéréséről beszél nagy szeretettel.
(2. A szerző személye és műbeli szereplőinek a kapcsolata.) A regényfolyam
első öt kötetének (Azt bünteti, kit szeret - az első, A Nagy Semmi
- a második, A végtelenben találkoznak - a harmadik, Borbélyműhely
a Vakhoz - a negyedik, Ároni áldás - az ötödik.) egésze
felől nézve mutatja magát leginkább tisztán ez az alkotói pálya. Innen jól
látható az a történelmi fordulópont, amely Balla László egész magatartását
megváltoztatta. Az, hogy a szocialistának mondott társadalmi berendezkedés
egész kelet-európai összeomlásával egyidőben lecserélődik a szerző világlátása,
sőt egész habitusával szembefordul mindazokkal, akiknek és amiknek a korábbi
éltetésével kereste kenyerét. Mint főszerkesztő és mint újságíró, de úgy is,
mint ismert közszereplő és mint prózaíró, tankönyvszerző egyaránt. És ebben
a váltásban újra kirajzolja magát az a szerzői ambíció is, amely a legelső
könyveket hozta létre, hogy a továbbiakban azok segítsék a személy érvényesülését.
A kilencvenes évek fordulata igazán
zavarossá és kuszává teszi a személy, az implicit szerző meg a szereplők viszonyát.
Különösen az a tény, hogy Balla (mindig is, most is) meghatározza az olvasás
irányát és a módját. Valamennyi cím alatt az áll, hogy kortörténeti
regény - ami már maga is több problémát vethet föl -, és ezt tovább
terheli az önéletírásra vonatkozó figyelemfelkeltése. Úgy is hat a
mű, hogy mindenből egy kicsi: hű kortörténet, de regény; önéletírás, de nem
teljesen az; korosztályi mű is kíván lenni, ám a tudatregény felé szintén
tendál.(8.) Más névhez rendeli az olvasó figyelmét, de sejteti, hogy ő maga
Gerlóczy Béla lehet. (Azt bünteti...) Ellenben azt, aki írja
a történetet, „valós” szerzőként, csak Ducsay Józsefet tünteti föl, aki viszont
szakmája és foglalkozása szerint minden, csak nem író. A bűnrészesség érzetétől
terhes, helyenként lelkiismeret-furdalásos narráció szempontjából még Ducsay
felelhetne meg leginkább az önéletíró, múltat tisztázó Balla szerepének. De
ebben a szerepben semmi sem feleltethető meg annak, ami azonosíthatná a szerzőt.
(A Nagy Semmi) A harmadik könyv pedig fölvilágosít, hogy mindenekelőtt
családregénnyel van dolgunk. És ezt még fokozni is tudja, amikor a negyedik
könyvben a kétfőszereplős énbeszámolóban Varga Katalinnak a beszédhelyzete
mindvégig motiválatlan marad. Az ötödik kötet pedig terjedelmi reformjával
gondolkodtat el és késztet újabb felülvizsgálatra.
Balla László nem szeretné az olvasóra
bízni, hogy a regényfolyam mely részeit tekintse önéletírásnak és melyiket
a mű fiktív elemeinek. Ugyanakkor ködösítéseket idéz elő az ilyen kijelentésekkel:
„A regénynek persze vannak önéletrajzi elemei is, (...) ilyen vagy olyan mértékben
magam is részese voltam”. Sok a szinte, a csaknem, a lehetőleg
pontos, még jobban kidomborodik stb. kifejezés az elöljáró intencióban,
ami szintén csak a bizonytalanságot fokozza. Mindez végül is arra készteti
az olvasót, hogy fikcióként kezelje a szöveget, hiába hívják föl a figyelmét
unos-untalan mondjuk arra, hogy „a tárgyalt korban a regény szerzője
a kárpátaljai magyar sajtónál fontos posztokat töltött be, hosszú ideig
volt a tankönyvkiadó, majd az 1965-ben indult magyar napilap főszerkesztője,
így alkalma volt belelátni a politikai boszorkánykonyhába, és örömére szolgálna,
ha ezeket az ismereteit itt sikerült volna kellőképp hasznosítania”.(9.)
Úgy látszik, szándékolt a tényanyag és fikció határainak az eltűntetése.
Valószínű, hogy épp ebből az elképzelésből kifolyólag nyílik alkalom a megszépítő,
a múltat „igazabbá” tevő finomításokra - óhatatlanul.
Az egész grandiózus vállalkozás mögött
érezni a szerző kényszerű, ám egyben magára is vállalt szerepét. Azt a szándékot, ami egy őt felmentő
vallomáshoz közelítő megnyilatkozás, egy szerep nélküli föltárulkozássá kívánna
válni. Összesen több mint ezer oldalon át próbálkozik, hátha a mennyiség majd
hozzásegíti (őt s) az olvasót ahhoz, ami nem és nem tud sem megtisztító megkönnyebbüléssé,
sem az én igazi fölmutatásává alakulni. Ez amúgy is a legkeményebb feladatok
közé tartozik, különösen akkor, ha szándékoltság és egy bizonyos cél irányítja
a szerzőt. Balla László esetében pedig csak még tovább bonyolítja ezt a helyzetet,
hogy ő nem kíván a legrövidebb úton színre lépni. Úgy szeretné elnyerni a
„bűnbocsánatot”, hogy közben háttérben marad. Mintha csak annak a közszereplőnek
és temérdek kétes értékű, kétes hitelű (sőt: ártó)
szöveg szerzőjének a rehabilitációjára vállalkozott volna, akivel történetesen
egyforma nevet használ. Ami persze részben igaz is, csakhogy ebben, éppen
az ő esetében nem működik a valóságos szerző függetlenítése mindattól, amit
egyszer alkotott. Ha másért nem, akkor épp azért, hogy A szerzőtől
állandó figyelmeztetést kapunk a regények önéletírásos jellegére. És ezzel
magába zárja, nemhogy fölnyitná a megértésben megfoganó értelmezhetőséget.
Azt, ami végül is megadhatná a kívülről jövő olvasói „feloldozást”.
Végül is, ahogy Philippe Lejeune, ugyanúgy
Paul de Man teoretikusi igazát tartva szem előtt érdemes ezt a regényfolyamot
közelebbről megvizsgálni. Mert az is fontos, hogy létezik a szerző által az
olvasó számára előírt szerződés, de az is, hogy a szöveg szerzője és a szövegben
lévő szerző megkettőződése valamennyi textus olvasásánál más irányt is mutathat,
mint az önéletírásos olvasás.(10.) És ehhez még hozzátársul a kortörténeti
jelleg, az is, hogy családregény típus, (ami egyben korosztályi regény is),
valamint az a szerzői problematizálás, hogy Balla korábbi szövegrészeket is
beemel a regényeibe. Olyan szövegrészeket, amelyek még a szemléletbeli pálfordulása
előtt láttak napvilágot, amikor még az ellenkező oldal történelmi és társadalmi
világlátását voltak hivatottak propagálni.
(3. Szándékok, módszerek.) A szerzői és a szerkesztői tudatosság döntő
szerepet kap a teljes életműben. Így a regényfolyam valamennyi darabja szintén
ugyanahhoz a rendteremtő módszerhez van igazítva, amelyet Balla László egész
(próza)írói munkássága során alkalmazott. Ennek az a lényege, hogy egy megtervezett
történet (és mondanivaló) egyes epizódjait sohasem a linearitás által megkívánt
sorrendben tárja az olvasó elé. Mindig egy kerettörténet fonja körül a lényegesebb
eseményeket, de még azokon belül is számos vágást alkalmaz a szerző. Ezáltal
kívánja elérni azt a hatást, amely a felismerésben születhet meg. Ám ezzel
a felismertetéssel szinte sohasem a mindenkori létmegismerés korlátait sikerül
tovább tágítania. Ebben elsősorban az okoz örömet, hogy a különálló részek
a megértésben elnyerik a megnyugtató végső helyüket, és szervesülnek.
Ennek az eljárásnak az olvasásban betöltött
funkcióján kívül van más, egy nagyon is gyakorlatias haszna. A szerző bármikor
tudhat egyes kidolgozott szövegrészeket ki- és felcserélni, újrafelhasználni.
De a leleményességen túl ez valójában Balla nyelvhasználatát is dicsérhetné.
Az évtizedekkel korábbi szövegformálási jegyek mitsem változtak, pedig mindeközben
egész világrendek dőltek össze. Szigor és fegyelem tartja össze ezeket a mondatokat,
a kitartó munka iparosi vasakarata. Persze a nagyobb tömbökben való vizsgálódás
a felszínre dob sok-sok egyenetlenséget, de sohasem nyelvhelyességi, sohasem
szintaktikai hibák ezek. A művészi ábrázolást kutató és pásztázó igényesség
ugratja ki ezeket, a publicisztikában fogant szövegrészeket.
Ugyancsak töretlen Balla László omnipotenciája,
vagyis az, hogy valamennyi hőse fölött teljhatalma volt és van. A helyet és
az időt sose véti el. Ha az olvasó utána megy egy-egy ilyen, helyre vagy időre
vonatkozó információnak, kiderül, hogy ő emlékszik rosszul. A régi szereplők
újra és újra felbukkannak, ismerősként térnek vissza. Ami csúsztatást talál
az olvasó, az alig-alig bizonyítható, az többnyire csak a kimondatlan dolgokban
nyilvánul meg. Az csakis az írói sugallat és az olvasói értelmezés találkozásában
fogan meg, ám igen lényeges, a pálforduláshoz tartozó, elengedhetetlen változtatás
adalékaként.
Egy jellemző eset: az 1989-es Sosemvolt
repülések emléké-ben olvashatjuk az Ároni áldás
című nyitónovellában, hogyan leli halálát Gerlóczy Attila a második világháború
idején az orosz fronton. Mindent egy másik bajtárs története kapcsán mond
el az elbeszélő. Ez a másik bajtárs többek közt G. Attila pusztulása miatt
jut arra az elhatározásra, hogy nem tűri tovább a helyzetet. „És reggelre
fogékonnyá vált az olyan beszédek iránt, amelyeket azelőtt meg se hallgatott
volna, sőt néhány hete - lehet - még a parancsnoknak is jelenti. Hogy ebből
az egészből elég volt. Hogy meg sem érdemli az ember nevet, aki tűri, hogy
elpusztítsák. Hogy csak egy megoldás van: át a másik oldalra. (...) A laza,
holtfáradt őrséget könnyen kijátszva, nesztelenül lépdelt a kis csapat arra,
amerre „az ellenséget” sejtette. (Csak a kurziválás való tőlem. P. J.)
Egyenesen neki a tábori csendőrök őrjáratának! És most csak egyvalami
következhetett; Jány Gusztáv hadseregparancsnok elrendelte: a dezertőröket
föl kell koncolni.”(11.)
Nézem a regényfolyam ötödik kötetét,
az 1996-os (ugyancsak) Ároni áldás címűt. Ez a könyv valójában
annak az 1989-es novellának a megismétlése keretestül, szerkezetestül, csak
épp földúsítva újabb részletekkel. A fenti epizód viszont a következőképpen kapta meg a végső
(?) formát: „És először vált fogékonnyá az olyan beszédek iránt, amelyek ugyanezt
hangoztatták. A hazát védeni itt és ebben a reménytelen helyzetben? Inkább
otthon lesz rájuk szükség, ha odaér az ellenség, ha majd asszonyaikat, gyermekeiket
kell tőle megoltalmazni. Itt csak egy megoldás van: a szökés. Az ilyen kijelentéseket
azelőtt talán meg sem hallja, sőt, néhány hete - lehet - még a fölötteseknek
is jelenti, de most gondolkodás nélkül állt azok közé, akik erre szervezkedtek.
(...) A laza, holtfáradt őrséget könnyen kijátszva, nesztelenül lépdelt a
kis csapat az ellenkező irányba, mint amerre a frontvonalat sejtették.
(Kiemelés tőlem. P. J.) Hát mentek, lopakodtak - egyenesen a német őrjárat
karjaiba.”(12.)
Megdöbbentő ez a fordulat. Az 1989-es
változat szerint a magyar katonák az orosz oldalra állnak át, az 1996-os verzió
szerint meg a hátországba vonulnak vissza? Nem is a tényanyag vagy a fikció
igazságát keresi az olvasó, hanem azonnal a szerző ambíciói jutnak eszébe.
Az, hogy valóban mindegy a számára, mit ír és mit sugall? Mindegy az, hogy
milyen olvasókat segít a megelégedettség érzéséhez? Az ellentmondás nem csekély.
A polaritás végletességének a megértésében a narrátori hangnak is szerepe
van. Ugyanis mindegy, melyik változatot nézi, egységes narrációt tapasztal
az olvasó. Azt is látja, hogy az implicit szerző ugyanazzal a kedvvel és módszerrel
végzi el a dolgát. Csak a létfelfogás megjelenítésekor ebben az „apróságban”
kényszerül átfordulni saját ellentettségébe. Vagy az is meglehet, hogy ebből
semmi sem igaz, mert más és más csapatról szól a történet? Csak épp a mű címe
azonos? Mégsem lehet valószínű, mert ebben a műhelyben rend van és célirányos
fegyelem.
Az sem kevésbé zavaró, hogy a karakterképző
írói elemek közül a néven és néhány
jellegzetes körülményre utaló jelen kívül a nyelvezet szinte nem is játszik
közre. Mindent körbefon a teljhatalmú narrátori hang, és előbb-utóbb az olvasó
megérti: az összes ok-okozatra kitérő szándék valamint a tényfelsorolás a
szerzői program része. Balla László plasztikus portrék helyett a történelem
kárpátaljai dokumentumaiba préselt tablót készít.
A megjelenítés és a puszta megfogalmazás
kettőssége jellemző valamennyi műre. Ezek állandó váltogatásában képződik
a megértés. Az erőteljesebben fölvillanó képeket, amit az olvasás élvezete
kísér, mindig magyarázatok követnek. Epikai szempontból ezek publicisztikába
hajló, elsekélyesedő nyelvi réteget hoznak létre, amit igen gyakran csak a
megszokás társít a narrátori hanghoz. És ezt még tovább terheli a folyamatos
kibeszélés a szövegből, amely lábjegyzetek formájában tördeli a textust. Így
jön létre az a kibogozhatatlanság, amiről fent beszéltem, ami a szereplőt,
a narrátort s a valóságos szerzőt helyenként szeretné eggyé kovácsolni.
(4. A hit alakulása és a hihetőség megteremtésének problémája. Azt bünteti,
kit szeret.) Ez az eggyé-kovácsoló szándék igencsak erőteljesen mutatkozik
az első könyvben. Szembeötlő az a dac és vasakarat is, amely a korábbi tabu-témák
fölemlegetésekor jelentkezik. Még bátorságot, merészséget is tulajdonít magának
a beszélő, olyan határozottan, elszántan veti föl mindjárt az első oldalakon
például a deportálást.(13.) És ez az attitűd végigvonul az egész regényfolyamon,
amikor csak a történelem korábban tiltott területeire ér az elbeszélés.
Ami a regény szerkezetét illeti, a klasszikus
Balla-megoldással állunk szemben. A főhős, Szakáll Zoltán egyetlen napja foglalja
keretbe azt az időt, amelyet a szerzői elképzelés ebbe a könyvbe tervezett.
Ez a nap Sztalin halálának a napja, és ennek az egyetlen napnak az eseményei
asszociálják Szakáll Zoltán összes korábbi emlékét. Leginkább az 1944 és 1953
közötti (történelmi) események állnak a középpontban, de a kitekintés egészen
Trianonig terjed. Ebben látni Szakállék családjának és baráti körének a viszontagságos
életét, de érezni, hogy a szerző az egész magyarság kisebbségbe (Kárpátaljára)
szakadt részének a hányattatásáról kíván beszámolni.
Az egyetlen nap alatt zajló események
keretén kívül Balla még egy másik keretet is beépít művébe. Ez a regény címének
(„Azt bünteti, kit szeret”) és a regény mottójának („Mert kit szeret az Úr,
megdorgálja, megostoroz pedig mindent, a kit fiává fogad.”) egymást kiegészítő
mondandójához kötődik. Ugyanis a főhősnek a hithez kapcsolódó viszonya szintén
átöleli az egész elmesélt időt, a történetté összeszerkesztett szövegegészet.
Szakáll Zoltán közvetlenül a szovjet
csapatok hatalomátvétele után 1944-ben még teljes tisztaságában készül a karácsonyi
legáció idején tartandó első prédikációjára. A Mátétól választott bibliai
textus, a 28. rész, valamint a 31. dicséret mellé épp a „Térj magadhoz, drága
Sion” kezdetű éneket választja, amelyben ott található ez a sor is: „Azt bünteti,
kit szeret”. Tehát nem vádol senkit, hogy a Szakáll család élete úgy alakul,
ahogy alakul, hitével összefonódva méri föl a saját sorsát. Ám aztán valami
oknál fogva, amit a regény sem tisztáz kellőképpen, meginog hitében a fiatalember.
Egy idő után nem idézi kedvenc evangélistáját, Mátét, és „meglazul állandó
kapcsolata Istennel”. „Az esti imák elvesztették a
magábanézés mindig megrázó élményét, mechanikusakká váltak, azután
el is maradtak.”(14.) Hogy annak a bizonyos napnak a végén (a regény végén)
az 1944 és 1953 között megélt kálváriája után újra kimondhassa: ismét vele
az Isten. Viszont a változás jelentős, mert amikor fölteszi magának a kérdést,
hogy akkor most már újra fog imádkozni, könyörögni Isten áldásáért, a válasz
a következő. „Nem, hisz most őbenne az Isten, és önmagához nem imádkozik az
ember.”(15.)
Nem különben keretezi a történetet egy
másik motívum is: a meghalt jóbarát, István megjelenése Vergiliusnak „öröklétet
járó köpenyében”. Szakáll ezzel a látomással ébred akkor reggel és ez a látomás
ismétlődik meg újra a Kálvária-dombon, István sírjánál, a temetőben, miután
orosz feleségével, Olgával megbeszélték válásuk részleteit. Ez a képzettársítás
pedig, hogy a halott jóbarát vezeti végig Szakállt egész addigi életén, annak
legfontosabb állomásain, igen gazdag gondolati rétegzettséghez juttatja a
regényt. Ám a Vergilius vezette Dantéra meg az alvilágra való utalás tudatos
kapcsolással van a reális történelmi szituációkhoz igazítva. Nem a felkavaró
élmény, no meg az ebből fakadó asszociáció hozza párhuzamba ezt a kétféle
pokoljárást. Ez a regény sem a mélységek föltárására vállalkozott. Inkább
az aprólékos bemutatás útját választja a szerző, a legapróbb részletekre kiterjedő
számbavevés módját alkalmazza, hogy föltárja és értelmezze az emlékezésben
megmaradt valót.
Mint ahogyan a megjelenítés ereje és
a sima megfogalmazás beszámolója váltja egymást, úgy cserél itt helyet néhány
alkalommal a hihető a hihetetlen epizóddal. Erre csak azt a példát hoznám
fel, amikor Gerlóczy Béla nyugtalan alakját rajzolja meg a szerző. Szakáll
Zoltán szemében (és mint később tapasztalni fogjuk, más regényben más ugyanígy
látja) Gerlóczy olyan, mint egy igazi hős. De vagány és vakmerő magatartása,
amely a sorsát könnyen kihívhatta volna maga ellen, nehezen válik hihetővé.
Mert az, hogy Sztalint napról napra kigúnyoló írást olvas föl valaki egy egész
osztály előtt, és erről semmilyen tudomást nem szerez a „bezpeka”, a későbbi
KGB - hát ez tényleg hihetetlen. Az is, hogy a deportálás utáni időkben, mikor
az egyéb tisztogatások is lassan beindultak, valaki szembeszáll a hatalommal,
egy egész közösség előtt kigúnyolja az első számú rettenthetetlent, és lázít,
az, hogy nincs benne semmi félelem - szintén hihetetlen. Hacsak az illető
nem félkegyelmű vagy provokatőr, hiszen hasonló helyzetben hasonlót csak azok
szoktak tenni.
Mivel a regény elején, a szerzői intenció
szerint Gerlóczy Béla még leginkább magával az íróval rokonítható, nem áll szándékomban
megkérdőjelezni ennek hiteles vagy hiteltelen voltát. Ez a probléma egészen
más természetű. Mégpedig olyan, hogy ennek az egész regényfolyamnak az alapelképzelését
érinti. Ugyanis a legtöbb esetben az olvasott fikció és a belénk rögzült realitásérzet
együttjátéka képes létrehozni azt az imagináriust, amely a leghatásosabban
képes kimondani a valót.(16.) Vagyis, nagyon sok esetben épp a fikció megoldásai
vezetnek el leginkább az igazsághoz. Ebben az esetben viszont fölöslegessé
válik például az a nem kis érdemként feltüntetett tény, hogy számtalan személy
a saját nevén szerepel ebben a könyvben. Az, hogy sok helység, intézmény vagy
más jellegű történelmi tény a maga meztelen valójában léphet elénk. Szóval:
nem biztos, hogy ez a leghatásosabb megoldása annak, hogy
az olvasót az igazság minél teljesebben föltárulkozó élményéhez juttassa
az író. Az a helyzet is előáll, hogy épp a valós esemény veszti el hitelértékét,
vagyis hiába történt meg a valóságban, a szöveg szeretné kivetni magából.
Mindezek tudatában érdemes az önéletírás-olvasás
lehetőségeiben kínálkozó magyarázatot szintén megvizsgálni. Hiszen az élet
olyan területeinek, mint a család, a szerelmi élet, a munka, az érvényesülés,
a szakma, vagy épp az ízlésbeli preferenciák, az iskola, a sikerek, a csalódások,
és nem utolsósorban a politikai vonzalmak bőséges tárgyalása teljes egészében
elfoglalja a regényfolyamot. Balla László alkotói módszere amúgy is a realizmus
eszményét követte mindig, így valamennyi részletre kiterjedő figyelme sajátos
realista színezetet ad a regényeinek. Attól függetlenül, hogy a fönt említett
topikának a rácsát valós vagy kitalált anyaggal tölti meg a szerző,(17.) ennek
a módszernek a követése alkalmas igazán
a kiegyenlítésre; azon különbségek eltüntetésére, amelyek a felülíráskor mutatkoznak,
amikor az ellentettség másik világlátása ambicionálja az írót efféle vallomásra.
Szakáll Zoltán egész tudatának, gondolatvilágának
a föltárásában bontakozik ki a regény cselekménye. De a megvalósítás, a narráció
az írói omnipotencia útját választja. Az olvasó egy mindent tudó kívülálló
hangját hallja, s általa érez különbözőségeket a fiatalember gondolkodásának
korhoz igazított természetességében. Az olvasót gyakran magával ragadja Szakáll
viselkedése, sokszor pedig érthetetlen számára, miért foglalkoztatja őt olyan
részletességgel az, amit már egyszer alaposan végiggondolt. A szövegalakulást
mintha mindig felügyelné valaki, mintha mindig egy kívülről érkező akaratnak
lenne köteles engedelmeskedni. Vagyis: a beszédpozíció egy távolabbi pontra
utal, oda, ahol megfogant a megnyilatkozás vágya, ami pedig ugyancsak a önéletírás-olvasáshoz
vezeti újfent az olvasót.
(5. Egy emberi csillagpálya. A Nagy Semmi.) Ha valóban létezik az a
feltételezett vallomástevői szándék és kényszer, amely ezt az egész regényfolyamot
útjára engedte, akkor a második könyvben figyelemreméltó jelentésrétegzettséget
lehet tapasztalni. De mindezektől függetlenül, vagy ha különálló kötetként
kezeljük, ugyanúgy szilárd helye van az én-regények társadalombíráló sorában.
Ebben a részben a saját természetük szerint bomlanak ki egymásból a regény
epizódjai. A megkomponálás előzetes tervezetét jól magába oldja a szöveg világa
no meg az eseményfűzés dramaturgiája. Az epikus ábrázolás és a publicisztikus
fogalmazás közötti különbséget szintén kiegyenlíteni látszik a narráció hangja.
Viszonylag homogén beszédmódot érzékel az olvasó. Hogy Ducsay József egyes
szám első személyben szólal meg, ezáltal sokkal kevesebb fenntartással hagyja
magát vezetni az olvasó a megértéshez. Ha pedig az egész írói vállalkozás
mögé beépített személyes ambíciókra is kiterjesztjük a figyelmünket, még akkor
is a minimálisra csökken a csúsztatás-érzékelésünk.
Ducsay József is a Gerlóczy Béla, Szakáll
Zoltán, Szűcs István, Deák Magda, Stolz Ervin és a többiek alkotta generációhoz
tartozik. Sok közös élmény köti össze őket, de mindenekelőtt a történelem
által megszabott sors az, ami összekovácsolja ezt a társaságot. Ducsay építészetet
tanul Kijevben majd Leningrádban, miután Budapesttől elválasztja a második
világháború utáni helyzet. A saját életpályáját meséli el, ami sokban hasonlít
a Szakáll Zoltánéra. A KGB-vel való huzavona, az orosz feleség, a kezdeti
megélhetés problémái és a többi mind-mind az első könyvben olvasottakra emlékezteti
az olvasót. A tétova és habozó magatartás, aztán a hirtelen döntés akár a
Szakállé is lehetne, no és persze mindaz, ami a mindennapok gondjainak a földolgozásában
mindkettőjüknél megmutatkozik. Ami új, az a hatalmon belüli helyzet bemutatása,
amire külön is felhívta figyelmünket a szerző.
A főhős a regény elején a hazai, a kijevi
és a leningrádi viszonyok közt hányódik, míg Marietta családja magához nem
„emeli”. Politikai jellegű problémái - amik az anyagiakhoz szorosan kötődnek
-, ezzel meg is szűnnek. Csakhamar Leningrádból is hazatérhet orosz feleségével.
Egy kárpátaljai járás főépítésze, majd annak tanácselnöke lesz. Így szolgálja
ki a szovjetek hatalmát, és ezáltal élhet magyarként sokkal jobb körülmények
között, mint a legtöbben éltek akkor azon a vidéken. Felesége szerint élhetetlen,
nem tudja kihasználni a hatalmi helyzetét, és ahogy Ducsay belülről szemlélve
meséli az egészet, úgy sem látszik felhőtlennek az az életmód. (Ám annak a
tudásnak a birtokában, amiről már fentebb szóltam, másként is olvasódik az
egész történet. A kissé siránkozós „tényközlés”, ami a puritanizmust és a
becsületesség felé való vonzódását is szeretné fölidézni, csak nehezen
válik hihetővé, mindamellett Ducsay magatartása nem sérül ezáltal.) Aztán,
amint fölbomlik a Rend, úgy bomlik föl vele együtt Ducsay házassága is. Felesége
hazaköltözik, és egyik fiúkat is magával viszi. Ő személyi nyugdíjat kap,
ami több, mint a „halandóké”, ezzel élhet tovább Ungváron a másik fia közelében.
Semmiképp sem boldog, semmiképp sem megelégedett. Eztán következik be a visszapillantás,
ami a regény kezdete előtti kerettörténetet adja.
Ebben a műben sem a cselekmény a fontos.
Sokkal izgalmasabb a vallomástevő Ducsay szemléletének és az implicit szerzőnek
a kapcsolata. A kerettörténet és az abban elmesélt eseménymennyiség jól ötvöződik,
sőt még távlatot is nyer több motívum által.
A legfontosabb motívum szimbólummá is
válik azonnal. Ez a kezdet kétarcú római istene - Janus. „Hogy is fohászkodott
hozzá Ovidius? „Te kétarcú Janus, némán elsuhanó éveink eredője, egyetlen
a föntvalók közt, ki a hátadat látod.” Mi, mai Janusok, csak most, jó későn
láttuk meg azt, ami a hátunk mögött van, s talán éppen ez fáj nekünk.”(18.)
Így, ezzel a hivatkozással kezdi Ducsay megmagyarázni, miért is épült be a
hatalomba, miért is szolgálta annyi éven a szovjet rendszert. Hogyan volt
képes magyarként szolgálni azokat, akik (közvetve) megölték az apját, akik
ezerszám ölték meg a magyarokat, amikor internálták őket. Hogyan volt képes
nap mint nap annyi éven át együtt dolgozni, együtt élni mindazokkal, akiket
mindig is utált. És mi késztette őt például arra a cselekedetre, hogy bezárassa
az egyik kisközség református templomát. Sőt, még meg is szentségtelenítse:
ateista múzeummá alakíttassa a belsejét...
Azt a megszólalónak ugyanúgy tudnia
illik, mint az olvasónak, hogy sohasem találhat erre megfelelő magyarázatot.
Sohasem tudhat fölsorolni annyi és olyan észokot, amely megadhatná ehhez a
fölmentést. Mert a legszilárdabb emberi törvények Istentől erednek, és azok
nem az emberi természet ellen szólnak. Azok csak megfogalmazásai a velünkszületett
megingathatatlanságnak is. Hogy szüleit, nyelvét és ezzel nemzetét senki sem
teheti mérlegre, még akkor sem, ha történetesen az érvényesülése forog kockán.
Ha mégis megtagadja, méghozzá ilyen mértékben, amint azt Ducsay megtette,
akkor a legbensőbb éne súlyosan megsérül. Olyannyira, hogy attól a perctől
kezdve már a magyarázkodását sem tekinthetjük (csak) a sajátjának. Ezért az
olvasó hamarosan eldöntheti, melyik Ducsay beszél: az-e, aki mindent képes
volt föláldozni a tudásért, hogy az építészetben majd egyszer megvalósíthassa
önmagát, vagy az az ember, akinek föl kellett adnia habitusát, mert a gyengesége
másban láttatta meg vele a saját kiteljesedése módját?
Ezen a ponton kell szólni az olyan finom
különbségtételekről, melyeket átmeneti és tartósodott árulásnak lehetne talán
nevezni. Mert a tanácselnöki tisztségből nyugdíjba ment Ducsay a vallomásában
hangsúlyozza azt a pontot, amikor az első árulását elkövette. „[A]kkor hódoltam
be először a Sötétségnek, mikor Szemán Lajos fenyegető szavára könnyűszerrel
fölhagytam Ica látogatásával, eltoltam őt magamtól, mint valami utamba keveredett
akadályt. Nem. Nem volt ez az a nagy-nagy szerelem. Még ki sem bomlott teljesen.
Mégis ez hasította rajtam az első repedést, amelyiken át becsurgott az eső,
és elindult egy korhadási folyamat. Ez jelentette az igazi szembefordulást
önmagammal, az első főhajtást a Sötétség előtt.”(19.) Ebben a teremtett világban
jól hangzik és egyben kellően színpadias is az, amit mond, különösen, hogy
fölsorolja mellé még a többi pontot is, ahol szerinte hibázott: a házasságát,
majd a főépítészi rangját, aztán a tanácselnöki tisztségét... És jó is az
irány, mármint az átlényegítés felé tartó elképzelés, hogy majd egy katarzisban
esetleg föloldja a „szenvedését”. Hogy abban elfogadhatóvá válik az a magyarázata,
amely a fölmentését hivatott elérni. Ezt viszont már objektív okok akadályozzák
meg: a publicisztikába oltott epika nem alkalmas a csúf megszépítésére, nem
alkalmas arra, hogy a hihetetlenségek benne megigazulhassanak...
Ám a vétségek sorát amikor fölállítja
Ducsay magában, nem tesz különbséget a szükséges megalkuvás, a túlélés szempontjából
elengedhetetlen megalkuvás (a rövid), és a karriervágy szülte (hosszú távú)
árulás között. Mert azt tudja, hogy „nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet”,
nem feltétlenül az eszement és fogcsikorgató ellenállás üdvözít az efféle
esetekben. És ha annyira nagy a vihar, nagy a szél, akár a földig is lehajolhat
a kalász. Majd, idő múltával fölemeli a fejét.(20.) Ezeket a gondolatokat
nyilván ugyanúgy ismeri Ducsay, mint Nietzsche Sternenmoralját, a Csillagerkölcsöt.
A vallomástevésnek ezen a pontján mintha látná is Ducsay azt, hogy melyik
pályaíve lehetett volna valódi csillagpálya: az-e, amelyik a tudáson és az
építészet szakmai kiteljesedésén alapult, vagy az, amelyik a hatalom gyakorlását
preferálta. „Csillagpályára szült a lét, / Mit néked, Csillag, a Sötét? /
Röptödtől távol-idegen / Legyen a küszködő jelen. // Föld csak bámulja fény-csodád:
/ Bűn volna szánnod nyomorát. / Egy parancsod van: Tisztaság!”(21.) Igazán
szerencsés választás, hogy épp Nietzsche-ét és ezeket a gondolatokat idézi,
de ő mégsem tud (vagy nem óhajt?) a legőszintébb mélyrétegekig leásni. Megelégszik
ennyivel: „S valóban: ha volt rendelve számomra valami csillagpálya, ha mégoly
szerény is, vajon mikor hullottam le róla? Hát alighanem akkor, mikor a Sötéttől
megfélemlítve hozzá dörgölőztem.”(22.) Itt is csak az a pont foglalkoztatja,
ahol - úgy érzi - kisiklott az élete. Pedig hát nincs jelentősége, hogy meg
tudja-e nevezni azt a kritikus-ominózus pontot. Annál inkább fontos lenne
kimondania, miért csak akkor éri a „megvilágosodás”, amikor a rendszer összeomlik,
amikor befejezheti a munkásságát s nyugdíjba vonulhat.
Az olvasó igazán kíváncsi lenne arra,
vajon miért nem jött el Ducsay életébe soha egy lázadó pillanat. Miért nem
fordult vissza a régi önmagába, miért nem mondta soha, hogy „köszöni”, ennyi
elég volt ebből a csillagpályából. Hiszen a tékozló fiú örök példája sem lehetett
ismeretlen számára. Nem, nem a betűhű
felidézésében, de kereshetett volna benne analógiát. Ha már a nemzetéről,
nyelvéről, hitéről, családjáról és ebből kifolyólag a már említett örök emberi
törvényekről gondolkodott, miután eladta magát - akkor ez a példázat szintén
eszébe juthatott volna. És erre jó alkalom is kínálkozott. Volt egy időszak
a ténykedése idején, amikor titokban látogathatta a debreceni istentiszteleteket.
Amikor énjének egyik felében újra kiteljesedett az otthonról hozott keresztényi
gondolkodás. De nem, csak a nyugdíjazásáig tartó hűséges szolgálat után próbálkozik
azzal előállni, hogy ő, Ducsay József mindent megbánt, ő most sajnálatra méltó.
Mintegy ilyeneket mondva: másik hazám, „fogadj szívedbe, hadd legyek
hűséges fiad”.
A megforduló Janus-arcon kívül a regénynek
van egy más jellegű, minden cselekményszálat keresztülszövő motívuma is, amely
legalább annyira fontos, mint az előző. Ez a mozgás. Többféle és többirányú
haladást lehet ebben a könyvben megfigyelni. A kerettörténetben Stolz Ervin
és Ducsay József Németország területén utazik. Ennek az utazásnak ugyancsak
megvan a maga története, amely a főhős régi szerelmének, Editnek a fölbukkanását,
majd (valószínűleg) a végleges elvesztését foglalja magába. Ebben a cselekménykeretben
forog az előzményeket részletező idő, maga a vallomás, amely az emlékezések
láncolatából tevődik össze. Radóci, budapesti, kijevi és leningrádi emlékek
ezek. Szerelmek, küszködések, no és persze árulások vannak ezen az úton -
egy csillagpályára készülő fiatalember hányattatásai a második világháború
utáni szovjetrendszerben. Moszkva és Berlin közé feszül a vallomás, időben
pedig a rendszer kialakulásától a széthullásáig mutatja az utat.
Az említett két, egymásban forgó cselekménykört
egy harmadik indukálja: a Prelúdium címmel ellátott kiindulópont. Ez
indítja be a kettős mozgást, és ennek is megvan a maga mikrocselekménye. Ducsayt
az ungvári Lenin-szobor eltávolításánál az a felismerés éri, hogy életének
elárult és cserbenhagyott nagy szerelméhez beszélt ő valójában mindig. Annál
az eseménynél is hozzá fordul, ott mondja ki a Janus-arc szimbólumát, és ez
a felismerés készteti a tényleges regény megírására. Ez is egy utat foglal
magába, talán a legnehezebbiket, a leghosszadalmasabbat. Azt, amelyik önmagából
önmagába vezeti el őt. Azt a Ducsayt, aki rádöbbent, hogy egész élete a Nagy
Semmi szolgálatában telt el. Meglepő, hogy még ezen a ponton sem foglalkoztatja
őt, vajon mennyi és miféle károkat okozott, hanem az újrakezdésen töri a fejét.
Érez magában annyi erőt, hogy felülemelkedjék múltján, hogy csak egy epizóddá,
kellemetlen, de megszelídült emlékké váljék egész funkcionáriusi pályája.(23.)
Tehát Ducsay beszéde ezekben a többszörös
mozgásokban alakul vallomássá. A megnyilatkozás indítékát, sőt az egész pálya
fölrajzolását könnyen el lehet fogadni, különösen, ha a referenciákban elmerül
a figyelem. Viszont az eseménysor ilyen fokú fölszabdalása már fárasztja a
befogadást. A regénytechnikai korlátok által terelve, elapad az olvasói figyelem.
Mert nem igazán kaphat komoly jelentőséget, ha felismerszik is, hogy valójában
honnan kapta ez a megnyilatkozás az indítékát. Hogy Magdeburgban, Ernst Barlachnak
a szobránál születik-e meg a vallomástevés utáni vágy, avagy Ungváron, a Lenin-szobor
eltávolításánál. Ugyanis a regény egyharmadánál újabb (pontosító) információ
van beépítve, amely a beszédhelyzetre vonatkozik.(24.) Nem változtat semmin,
legföljebb még inkább fölhívja a figyelmet arra, hogy mennyire egyenetlen
és labilis a beszéd iránya.
Az alaphang szerint (Prelúdium)
Ducsay József Edithez intézi szavait. Az olvasói beállítottság ezt a ráhangolódást
igényelné, de ezt az alapszituációt folyton „mellékinformációk” zavarják.
Kívülről érkező mellékhangokat vél fölfedezni, olyan magyarázatokra lesz figyelmes,
amelyek indokolatlan részletezésbe bonyolódnak. Az olvasónak váltania kell,
mondván, hát persze, ez is szerző, aki most beszél, de az semmiképp sem Ducsay
lehet. Ide azok a részek, szöveghelyek tartoznak, ahol Editről beszél a megnyilatkozó,
mint harmadik személyről. De leginkább ott nagy a csodálkozás, ahol a főhős
úgy beszél a történelmi-társadalmi berendezkedésről, mintha egy kívülálló
narrátor lenne, és arctalan tömeggel, hallgatósággal állna szemben. Ezt követően
pedig, mikor újra erre a hangra vált: „Ne gondold, Edit, hogy Marietta akkor
azonnal lecsapott rám.” - már a közvetlenség lesz a zavaró számára. Ahogy
a beszédirány változik, ahogy ezzel együtt módosul a lényegre törő föltárulkozás,
úgy kell váltania az olvasónak is az olvasási stratégiáján. Ezen felül pedig
még a lábjegyzetek is folyton figyelmeztetnek a jelenlétükkel, hogy aki abban
megszólal, ő is „részt követel magának” a megértésből. És még mindig tud fokozódni
a zavar. Különösen akkor, amikor a nőkről gondolkodik Ducsay. Ez a fajta monológ
a megtévesztésig olyan, mintha Szakáll gondolatai folytatódnának az első könyvből.
Nem kétes, hogy a szerkesztésben sok
lehetőség rejlik a szöveg izgalmassá tételére. Így van ez ennél a könyvnél
is, viszont a kritikus pontnak a puszta megközelítése is már nagy veszéllyel
jár. Kockázatos „külsőleg” a szövegbe vinni a technikai húzást. Előbb a textus
belső természetében kell kidolgozni azt, hogy „magától értetődő” legyen. A
legutolsó fejezetbe épített kis parabolára gondolok most. Amivel az Eisenbrunnen
felé tartó utat szakítja meg a beszélő. Nyilván a késleltetés szándéka, no
meg a lírai betét hangulatteremtő elképzelése egy régi Balla-szöveget(25.)
ékel a végkifejlet elé. Ez aztán végképp zavarba ejti az olvasót. Egy pillanatra
újra megfordul a Janus-arc: Ducsay hangja és az a régi hang, melyet egy régi
Balla-könyvben hallhatott az olvasó - most összekeveredik. A szándékoltság
nyilvánvaló. Gondolkodjon csak az olvasó, kire vonatkozik a vallomást elfogadó
fölmentése? És ha nem fogadja el a vallomást, ha hiteltelennek érzi az egész
könyvnyi megnyilatkozást: akkor név szerint kit utasít el?...
A Nagy Semmi regényterjedelmében
csak elenyésző helyet kapnak a rokonok és barátok. A családi vonal és a generációsors
ugyancsak háttérbe szorul. Talán épp ezáltal válik plasztikusabbá egy ilyen
funkcionáriusi jellem, aki félreállítani tudta magyarságát, de elveszíteni
soha. Skizofrén szemlélet az övé, ezt ő maga is érzi, mondja. Ezzel szemben,
no és Szakáll hezitáló gondolkodásmódját fölidézve sokat ígér a karakán és
lázadó-ellenálló Gerlóczy Béla.
(6. Kék mezőben három nádszál, a középsőn kis zászló. A végtelenben találkoznak.)
A regényfolyamnak ez a harmadik része, de csak ezen a ponton rajzolódik
ki a szerzői célirány. Az, hogy az egész vállalkozás középpontjában a Gerlóczy
család áll majd, és azon belül is Gerlóczy Béla alakjának a megrajzolása,
szerepének megörökítése az igazán fontos. Ugyanis mind a harmadik, mind a
negyedik részben (kis kitérővel) ő lesz a narrátor, ő az, aki végre főszerepet
kap annyi epizódban való fölbukkanása után. Tervezett a színrelépése, és annak
az előkészítése már a korábbi két kötetben megtörtént. Azokból ismerni ambiciózus
alkatát, hangsúlyos szovjet- és oroszgyűlölő magatartását; hihetetlen merészségét
- amely elsősorban a Dzsugás Vili történeteinek a megírására és előadására
vonatkozik -, osztályvezéri mivoltát. A fokozott várakozást leginkább mégis
az a megelőlegezett tudás adja, amely Gerlóczy Bélának a kárpátaljai irodalomban,
kultúrában majdan elfoglalt helyére vonatkozik.
Már az első könyvből tudni nagyszabású
terveiről. Gerlóczy úgy érzi, van ereje az elképzeléséhez, hogy magyar szellemi
életet teremtsen Kárpátalján. A szobrászattal föl is hagy(26.), nagyobb lehetőséget
lát az újság, az írás körül. „Mikor a Kárpáti Igaz Szóban már nem lehetett
önálló cikkeket publikálni, ő nem tette le a fegyvert, megpróbált oroszul
papírra vetni néhány témát, és (...) a „konkurrens” lap, az orosz nyelvű Szovjetszkoje
Zakarpatyje szerkesztőségében kopogtatott velük. Ott megtetszettek az írásai,
meg a lapnál különben is híjával voltak képzőművészeti kérdésekben jártas
külső munkatársnak; biztatták, csak írjon tovább. A Kárpáti Igaz Szóba írt
cikkei észrevétlenek maradtak, de most már Béla olyan helyen publikált, ahol
a főnökség is felfigyelhetett rá, s ez látható megelégedéssel töltötte el.”(27.)
Így indul ez a pálya, valamint azzal, ami az első verseskötet megjelenése
jelentett a számára. A versek megjelenéséről még az Azt bünteti...-ből
értesülünk: „Megmutatta a könyvét is. Na, hát emiatt a hatóságoknak igazán
nem lehetett panaszuk: két Sztalin-vers is volt benne, a többi meg munkahősökről,
felszabadulásról, ilyesmiről. De egy bajuk azért van: magyarul íródtak. -
Az igazi verseim... - Béla itt azért sóhajtott egyet -, majd, majd talán valamikor
azokra is sor kerül. Ezt a szemetet egy félév alatt összehoztam.”
Ebből is látható, hogy Ducsay mellett
a rokonságban még egy skizofréniára hajló gondolkodás készülődik. Mert A
Nagy Semmiben is úgy mutatja magát Gerlóczy, mint akinek mi sem könnyebb
a kétszínűségnél. Vörös dögöknek nevezi az újratemetésük miatt kihantolt orosz
katonatetemeket, a bekaparásukról beszél, és azt kívánja, bárcsak többen volnának.
Ugyanakkor „kétpofára” ágál a gyűléseken a szocialista realizmus mellett,
ez „a tehetségét jóval felülmúló ambíciókkal megáldott izgő-mozgó, nyughatatlan
ember.”(28.) A második kötet végén azt is megtudjuk róla, hogyan fogadja sokkal
később A Rendszer összeomlását. „[A]nnak sem sok értelme volt, amit ő csinált
egész életében: különböző vezető beosztások a sajtónál, a könyvkiadásnál,
a tankönyvszerkesztőségben... Ki veszi majd kézbe például Lenin elvtárs örökbecsű
alkotásait, amelyek Béla szerkesztésében láttak magyarul napvilágot? Ő maga
is megírt vagy harminc regényt meg verseskönyvet. Úgy, hogy a fejére ne üthessenek
egyikért sem. Elsiklás a kényes problémák mellett... Hát ezeknek a háromnegyedét
most nyugodtan kidobhatja. És valahogy... mintha őt mégsem foglalkoztatná
ennyire ez az egész. Most is ír, ír, megszállottan ír. Azt mondja: érez magában
annyi erőt, hogy mindent elölről kezdjen.”(29.)
Ezek a legfontosabb információk Gerlóczyról.
Ez az egész addigi életét felölelő keret, egy életszakasz kezdete és vége.
És kísérteties a hasonlóság a szerzővel. Így, amikor végre megkezdheti a „hosszúbeszédét”
Gerlóczy Béla A végtelenben találkoznak című részben, az olvasó füle
hallatára változik át a markáns, ellenálló hangja. Ami az első két könyvben
olyan jól elkülönítette magát a többitől, az most átalakul, és egy nagyon-nagyon
régről ismert hanghoz lesz hasonlatos. Ahhoz, melyet a korábbi Balla-kötetekből
már alaposan megismerhetett az olvasó.
Említettem fentebb, hogy Ducsay tud
arról az útról, amit meg kell tennie. Arról az útról, amely önmagából önmagába
vezeti el őt. Itt pedig annak lehetünk a tanúi, hogy az a Gerlóczy Béla-féle
attitűd, amely a Balla-életműben bekövetkezett változás után teremtődött,
miként jut egy rövid időre vissza a régi magatartásába. Ha nem is erre vonatkozóan
kapunk figyelmeztetést A szerzőtől című elöljáró részben, de „a Gerlóczy-novellakör”
fölemlegetése már sejtetett valamit. És valóban: az 1983-as Totális
fényben című kötet több novelláját visszahallani ebből a könyvből.
Persze, nem minden változtatás nélkül. Ugyanis ezt, a harmadik kötetet át-
meg átszövi a családi gyökerek számbavétele. Ami korábban hangsúlyos volt,
az most sincs eltitkolva, csak épp jelentéktelenebb, sokkal kevésbé fontos.
Egyetlen rövidke példa arra, hogyan tud a szerző hangsúlyozni, hogyan kell(ene)
a dolgokat föltálalni, hogy az író bármilyen Rend fölállásakor biztosítani
tudja a maga számára az előrejutást. Csak egyetlen rövidke példa arra, hogyan
működik a felülíró reflex, melyet érezhetően mindig a politikai változás indukál
ebben az életműben.
Béla az apját így mutatja be az 1983-as
Totális fényben, a Patkány és álarc című novellában:
„...Gerlóczy Zoltán a katonák közt maga is úgy állt ott, mint harcos ember,
aki a forradalom ellenségeit kész bilincsbe verni, ha kell: akasztat. /
- Börtönbe zárattál embereket? / - Hát persze. Ez volt a dolgom. Hogy
az ellenséget elnémítsam. / - Akaszttattál is? / - Azt nem. De egy halálos
ítéletet hoztunk. Csak már nem hajtottuk végre. Jöttek a csehek.”(30.)
Ezzel szemben az 1994-es könyvben (A
végtelenben találkoznak) így áll az emlékezés: „[M]ikor anyám titokban
a magyar zászlót varrta, hogy majd az első örömhír hallatára kitegyük a házunkra
(...) apám arcán akkor is át- átsuhant az árnyék. [N]em volt benne biztos,
hogy megértik: ő annak idején Magyarországnak, és nem Kun Bélának foglalta
vissza Kassát... / - Zárattál embereket börtönbe? - Persze. Fosztogatókat.
Feketézőket. Ez volt a dolgom. Rendet tartani. / - Netán... akaszttattál?
/ - Hova gondolsz? Egy halálos ítéletet hoztunk ugyan, de azt sem hajtottuk
végre.”(31.)
A regénykezdeti elbizonytalanodás, hogy
kinek a hangját hallani hát végül is, a mű végére föloldódik egy megnyugvásban.
Abban a megértésben és elfogadásban, hogy Gerlóczy Béla ez a valójában nagyon
is érzékeny lélek. Számára a család szentsége előbbrevaló a többinél, mert
a familiáris kötelékek éltető erejében bízik mindenekelőtt. A korábban megismert
gondolatait, tetteit félretéve, no és persze az előzetes olvasói befolyásoltságot
elfeledve hasznos közeledni a regény végére kibontakozódó érzelmi kötődésekhez.
Igazán csak így tárulhat föl az apa-fiú viszony mindenkori misztériuma. Ekkor
látni, hogy miféle öröklődések alakítják Gerlóczy Béla jellemét, vagy legalábbis
annak egyik felét.
Ennek nagyon szép példája a Petőfi-versekkel
való megismerkedés története. A gyerek Béla az apja hangját hallja vissza
a versekből. Titkon ismerkedik meg a kötetekkel, melyek az apa rejtett polcán
voltak elhelyezve. Ezért hiszi, hogy ő, az apa lehet a szerzője azoknak. Ez
a tény eléggé messze mutat a szülői tekintély és szeretet jellemalakító felelősségéről.
Természetesen szükséges volt mindehhez a kis Gerlóczy affinitása is, ami egy
életre a művészetekhez kötötte életét.
Ugyancsak otthonról hozott a munka megbecsülése
és szeretete. Elképesztő erőkkel dolgozik, nem ismeri a feladás gondolatát.
És ez a kettő: a családi példa, valamint a munka szeretete adja meg hitét
a felemelkedéshez. Talán épp ezért tekinti később semminek a megalkuvásait.
Elfogadja azokat, egyfajta rekvizítumnak tekinti őket, amelyek szükségesek
az ő egzisztenciateremtéséhez. „[N]em maradhatok kis, ismeretlen senki ezzel
a körömfeketényi tudással, amit azon a szerencsétlen főiskola-kínlódmányon
szereztem. Keményen dolgozni fogok, minden szabad percemben mintázok; ha kell,
három-négy órát alszom naponta, de megtanulom, amit kell.”(32.)
Ebben a könyvben is legalább két keret
fogja össze Gerlóczy Béla emlékezésének szerteindázó szálait. A legerősebb
a lelki körbefontság, a családi örökség elevensége. Ezen belül is az apa-fiú
viszony az, amit példázattá emel. A regény végére teljesedik ki, hát jól ellensúlyozza
azt a mottóvá tett Erdélyi József-idézet: „Kék lesz az ég, ragyog a nap, /
megyek sötét fenyők alatt. / Kezemet fogja holt apám, / s megszólal egy rigó
a fán.” Ugyancsak ezt a gondolatot pontosítja, fejleszti tovább a Daedalus-Icarus
páros lelki összetartozása. A száműzetésből történő szabadulás metafora-funkcióját
is betölti, ám a családi, az apai örökség felelősségére is utal. „A család,
amelyet fenn kell tartani, előre kell vinni, hisz benne ágaznak szerte a nemzet
gyökerei. A Gerlóczy nemzetség, amelynek családi címerét (kék mezőben három
nádszál, a középsőn kis zászló) még IV. Béla
adományozta...”(33.)
A regényt összefogó másik keret: az
igen jól ismert szerzői technikai megoldás. Lényege abban áll, hogy egy rövidebb
időszakasz cselekményét mindig fölvagdalja a szerző. Az így keletkező vágások
helyét pedig kitölti az emlékezés nagyobb időközöket felölelő fragmentumai.
Itt a rövidebb időszakaszt Gerlóczy bezártsága és kényszerű várakozása jelenti.
Egy teherautó rakterében, majd egy börtönszerű helyen jut eszébe az egész
Gerlóczy nemzetség sorsa. Ezeknek az óráknak (napoknak) a letelte után szabadul
ki illegálisan Kárpátaljáról.
Önmagában a regény csak nehezen olvasható,
mivel a beszéd motivációja nincs kellően megalapozva. Ha Gerlóczy alakja föl
is keltette már korábban az érdeklődést, az indokolatlanul részleteződő családi
szálak, események számbavétele elapasztja a kíváncsiságot. Ezért fontos a
műbe állandóan beleolvasni a régi információkat. Leginkább az önéletírásra
vonatkoztatás az, ami segít a szöveg állandó felfrissítésében. És ennek ellenére,
még a régi textusok felülírt nüanszait kutató kedv is könnyen érdektelenségbe
fordul. A rokoni szálakban rejlő összetartó erőt a szövegrészek fúzióihoz
semmiképp sem lehet fölhasználni. Ilyenformán az egész regény egy közbeiktatásnak
minősülhet. Egy pauzának abban az érdeklődésben, amely Gerlóczy Bélának a
tevékenységére vonatkozik. Hogy miféle munkát sikerült elvégeznie a kárpátaljai
kultúrában és irodalomban, hiszen tudjuk, mekkora tervei voltak.
(7. Ki beszél és miért beszél? Borbélyműhely a Vakhoz.) A negyedik
részhez is leginkább úgy közeledik az olvasó, hogy ezt a címet már ismeri
valahonnan. Hát persze. Egy mininovella az 1989-es könyvből, a Sosemvolt
repülések emlékéből, ahonnan a fönt említett Almaág-ballada is
kikerült Ducsay József monológjába...
A regényben összeálló történet szerint
Gerlóczy 1959-ben az ukrajnai közoktatásügyi minisztériumban hadakozik egy
Dudnik nevű miniszterhelyettessel. A magyar irodalom tanterveinek jóváhagyásáról
folyik a vita napról napra, hogy milyen magyar szerzők kerülhetnek be a középiskolai
tananyagba. Az időben visszafelé haladva további részleteket tudhatunk meg
arról is, hogy az ungvári tankönyvkiadó igazgatója, Popadics, miféle gáncsokat
vetett Gerlóczy Béla törekvései elé. Milyen úton-módon sikerült neki a tantervek
ügyét eddig a pontig eljuttatnia. Mindezt regénybe illő romantikus elemek
közé vegyíti a szerző. Légikatasztrófa Kijevben, az áldozat pedig Nóra, Gerlóczy
felesége, akit jól ismerünk a harmadik kötetből. Egy régen elhunyt barát is
itt nyugszik, aki a beszélő generációjához tartozik. És ezt egy kibontakozódó
szerelem öleli körbe, ami valójában nem is szerelem. Bíró Katalin a kiválasztott,
A borbélyműhely dolgozója, de a történet végén szintén meghal, kiderül,
hogy drogfüggőség okozta a vesztét. A „metaforizálódó”(34.) Vak szerepeltetése
már-már ráadásnak hat. Gerlóczy szerint a vak és néma ember menetrendszerinti
csoszogása volt számára a legbiztosabb pont abban a harcban, amit Kijevben
a tantervekért vívott. A fölszabdalt, de korábbról ismert novellának csak
mindezek után olvashatjuk el a végét.
Ennyi szerkesztői szándékoltságot már
nem lehet figyelmen kívül hagyni. A régi szövegrészek és az újak egybekapcsolása,
a műcímek megőrzése megengedhetne egy olyan következtetést, hogy ez a szerzői
szemléletmód mindig is egységes volt. Hogy valójában sohasem tett semmit a
hovatartozása, történelme érdekei ellen. Azt, hogy egész idő alatt Szerző
így tekintett a világra és benne önmagára. Így íródott az életmű, aztán a
hatalom szájaíze, engedélyezése szerint volt ami megjelenhetett, és volt,
amit csak az íróasztalfiók láthatott. Ám a felületek letapogatásával sohasem
érheti be, aki ennek az oeuvre-nek a szolgálati szerepét is szeretné megfigyelni.
Hiszen állandóan (erre is) figyelmeztet A szerzőtől kapott eligazítás.
A regényfolyamnak ezen a pontján pedig már azt is komolyan fontolóra lehet
venni, hogy mennyire illeszkedik Szakáll, Ducsay, Gerlóczy és a névtelen narrátor
beszámolója-vallomása egyetlen homogén beszédmódba, egyetlen alak szemléletébe.
Ez a könyv A Nagy Semmivel mutat
rokonságot. Gerlóczy és Ducsay személyiségmagyarázata ugyanis hasonlít egymásra.
Ducsay megszólalásának a motivációját ismerjük: egy utólag született belső
kényszer hatására jött az elhatározás, hogy ő visszatekint elhibázott életére.
A Gerlóczyé nem kap semmilyen indoklást, még burkoltat sem arra vonatkozóan,
hogy miért ez a megszólalás, viszont dikciójának minden árnyalata ismert A
Nagy Semmiből. A belső személyiségzavar érzékelése pedig csak fokozza
a Ducsay-vallomás jelenlétét.
A motiválatlan megszólalás tekintetében
jól illeszkedik a Gerlóczy beszámolójába beleszerkesztett önéletmondás, amelyet
Bíró Katalin szájába ad a szerző. Nyelvileg ez sem tud elkülönülni a Ducsayétól
vagy a Gerlóczyétól, így csakis egy előre eltökélt és kiszámított szerzői
koncepcióval lehet azt magyarázni. Valószínűleg Gerlóczy alakjának árnyalását
kívánta elősegíteni ez a narrációs megoldás, meg így talán hitelesebb is a
Nagy Hazába (itt Ukrajnába) szétszóródott, elszármazott magyarság sorsának
érzékeltetése. Általa az is jobban kidomborodhat, hogy itt is egy tudathasadáshoz
közelítő személyiséget kellene megértenie az olvasónak. Azt a Gerlóczy Bélát,
akinek már három verseskötete is megjelent, de ő tudja azokról, hogy kit és
mit szolgálnak, azt is, mennyit érnek. Ugyanakkor azt is hangoztatja, hogy
- bár efféle „szemetet” ír -, ő kulturális, irodalmi életet szeretne Kárpátalján.
Gerlóczy Béla irodalomfelfogását jól
példázza az az eset, amely a Sztalinról szóló költői elbeszélése körül alakult
ki.(35.) Látni, hogy neki mindegy miről mit ír, csak az az előrejutását tudja
szavatolni. A művet - legyen az újságcikk, költői elbeszélés vagy akár regény
-, ő kénytelen megírni, mert hajtja a karriervágya. Úgy tekint rá, mint egy
munkadarabra, afféle termékre, melynek főként az a feladata, hogy sikert hozzon
és elismerést. Hogy a „hús-vér” szerző tekintélye, presztizse megnőjön, az
életkörülményei javuljanak általa. Hát ezért készíti el többek közt a Sztalin
képét, de a feleség és a barátok ráhatására a végén mégis összetépi. Aztán
akárcsak Ducsay, ő is előáll a nagyon fontosnak hitt megállapítással: ez volt
az első igazi nagy megalkuvása. (Nem az, hogy összetépte, hanem, hogy megírta...)
Újra egy döbbenetes fordulat tanúi lehetünk.
Az előző könyvben Gerlóczy személyiségét az apjához fűződő viszonyából lehetett
igazán megérteni. Ehhez a narrátor a nemzet nagy költöi (Petőfi) példáját,
majd a Daedalus-Icarus kapcsolatot hozta föl igazodásnak - segítségül. Most
pedig épp ennek a Gerlóczynak az elképzelései által formálódik egy új szövegvilág.
De abban az írásban már az apa-fiú érzelmi viszonyt, a bensőségességet egy
Sztalinról készült fotó képes alakítani.
A generáció-fölmutatás szándéka ebben a részben
is mintha alábbhagyott volna, mindössze a prágai út közbeiktatása idézi ezt
az ambíciót. A Bálint Évával történő találkozás ugyancsak ismerős egy régi
novellából(36.), ezért az olvasás ennél a pontnál megint más távlatot igényel.
Valamivel nehezebben is illeszkedik be a regény végére állandósult atmoszférába,
ám az újrahasznosítását magyarázza a szerzői kényszer. A regényidő hitelessé
tétele megkívánta a prágai út betoldását. Elfogadható, ahogy az is - ami regényfordulatnak
is kitűnő -, hogy egyszercsak Bíró Katalin folytatja Gerlóczy történetmondását.
Sajnos Bíró Katalin beszédének sem a helyzete, sem az iránya nem tisztázott,
ezért zavaró az „ellebegtetése”. Ebben az esetben a szerzői motiváció nem
tudja kellően indokolni a jelenlétét. Ugyanis ő inkább tartozik a szöveg világához,
mint a szerző (önéletírásos) magyarázatához.
(8. Az élet mintája és a művek terjedelmének a kapcsolata. Ároni áldás.)
A beszédhelyzetek meghatározásának a fontosságára elsősorban a szerző felülíró
szándéka hívta föl az olvasó figyelmét. Ám a világlátás és az alkotói magatartás
kicserélődése - amint Janus arca megfordulni látszott -, szintúgy a középpontba
helyezte volna annak tisztázását. Így az ötödik kötet kézhezvételénél is zavaró,
hogy az azonos című novellát már az 1989-es könyvből(37.) ismeri az olvasó.
Ezért olyan szembeötlő a korábbi szövegváltozat sugallta politikum retusálása,
majd annak az ellentettjébe fordítása, amit már fentebb példaként fölhoztam.
De mindenekelőtt a terjedelem az, ami
fölhívja magára a figyelmet. Már a negyedik kötetnél is gyanús volt, hogy
megcsappant a szövegterjeszkedési kedv, ugyanis az első három könyv csaknem
oldalszámra azonos hosszúra lett kitalálva. Az Ároni áldás viszont
drasztikus apadást mutat az első három részhez viszonyítva. Csaknem az ötödére
csökkent terjedelemben mondja el Gerlóczy Béla unokatestvérének, Gerlóczy
Attilának a kálváriáját.
Az sem igazán érthető, miért csúszik
oldalra az eddigiek alapján eléggé jól körvonalazható koncepció. Mert a tér
és idő koordinátáin kívül mintha a meghasonlás problémája állt volna eddig
a középpontban. Hogy a trianoni tragédiától a szovjetrendszer összeomlásáig
terjedő időben, Kárpátalján miféle személyiségpusztító erőkkel kellett megvívnia
az egyénnek. Hogy mi módon őrizhette meg azt, ami magát a személyiséget jelenti
minden időben: az identitását, a nyelvében és kultúrájában teremtődött habitusát.
Ezért válhatott összeolvashatóvá az első négy kötet, ezért segíthettek ezek
a regények egyetlen elképzelt léleknek a többoldalú megközelítésében. Mintha
Szakáll Zoltán, Ducsay József és Gerlóczy Béla egyetlen olyan személlyé alakulhatott
volna az olvasói megértésben, akit igen súlyos tehertétel késztet egy ilyen
önfeltáró, önigazoló magyarázatra.
Ennek az elképzelésnek a körvonalazódását
jelentősen befolyásolta az igen szoros szerzői jelenlét. Az implicit szerzőnek
az állandó kibeszélése a szövegéből, az igen szoros kapcsolattartás a Balla
László nevű személlyel. A szövegek világainak és Balla László közismert tevékenységének
azonos területeken való egybejátszása is leginkább ehhez a megértéshez vezette
az olvasókat. Ám az Ároni áldás egyértelműen a regényfolyam
családi vonatkozásait erősítette föl. Ezzel együtt sokkal jelentősebb hangsúlyt
kapott a történelmi jelleg is. És ha ez utóbbi felől gondoljuk végig az öt
kötetet, akkor látni igazán, hogy mennyire csak fragmentumszerű a személyiség
problematikája. Mintha az élet valamennyi összetevője azonos hangsúlyt követelne
magának ebben a megértésben. Mintha a szerző az élet mintáját követte volna
a szövegalkotásban. Az pedig az egyéni célok, érdekek horizontját mutatja
leginkább. Azt, amit a történelmi változások késztetnek mindig a felülvizsgálatra,
ezért a messzebbre mutató igazságok kimondására csak elvétve alkalmas. Ezt
támasztja alá a szerzői felülíró szándék és a szemléletváltás, amit szintén
az élet forgandósága idézett elő, majd vezetett egy ilyen megnyilatkozáshoz.
Amennyiben a szöveg világa képes kimondani
egy igazságot, és abban felismerszik a lét problémája - akkor válik hihetővé
a gondolat. Csak ez képes alakítani az olvasót, csak ekkor nem érdekli őt
a megtörtént, nem történt meg szembeállítása. Ezért lehet bármilyen nagy terjedelemben
leírni az „életet”, az akkor sem lehet meggyőzőbb, de a mind aprólékosabb
részletezés sem segíthet a föltárásában.
Ez a regényfolyam mindenre kiterjedő
figyelemmel és rendszerező akarattal írja le a „valót” és a lehetségest. Sőt,
az Ároni áldás a vékonysága ellenére ugyanazt az írói megformálást
kapja, mint az előző négy. Vagyis: kerettörténet és abban az emlékek egymást
indukáló kavalkádja áll össze egy történetté. Még az előző rész sikeresnek
gondolt regényfordulatát is újra alkalmazza a szerző. Talál módot arra, hogy
az omnipotenciáját oldandó, két hosszú megnyilatkozást (párbeszédet) is összehozzon.
Az „önéletmondók” itt is egyazon tárgyra vonatkoztatva beszélnek, mint Bíró
Katalin és Gerlóczy Béla tette a Borbélyműhely...-ben. Az ötödik részben
Gerlóczy Attila és Csomár Tibor foglalja össze röviden az életét. Így sajátos
keveréke jön létre az én-regénynek és a kívülálló narrátor mindentudó szemléletének.
Igaz, nagyon szűkre szabott formátumban.
Ez alkalommal is az élet mintáját követi
a szerkesztés. Ahogy az emberi emlékezet ugrál időben, térben az asszociációk
„logikáját” követve, szintén úgy vág a szerkesztői szándék az összefüggő történeten.
Az úgynevezett ároni áldás mozdulata is - amely csak felszentelt papnak volt
engedélyezett -, így lesz hasonlatos a kivégzéskor golyót kapott honvéd kézmozdulatához.
Illetve fordítva: Csomár a kivégzésekor észlelt és tudatosított kézmozdulatában,
a halála pillanatában látja meg azt a másik, áldást osztó kéztartást. Ám neki
a „mindezek után, Istennek népe...” kezdetű áldást mindig is csak leeresztett
karokkal volt szabad elmondania, ő csak a kántorságig vihette életében. Ezt
az annyira áhított kéztartást, ezt az áldást osztó kézmozdulatot emeli sorspéldázattá
a szerző.
A regényfolyamnak nincs vége az ötödik
résszel. A beharangozóban látni, hogy már elkészült a következő folytatás,
A lét határán. Ilyenformán valóban a végtelenségig folytatható a szövegepizódok
termelése majd az összeszerkesztésük. Ám az élet úgysem válik sohasem kimondhatóvá.
A puszta mennyiségi megfogalmazása pedig alkotójának mindinkább csak a privát
szféráját tudhatja megérinteni. Hiszen a szövegek mindent számbavevő szándéka
kizárólag a terjeszkedés horizontális irányába mutat. A fizikai igénybevétel
és az egyre gyakoribbá váló ismétlődés pedig majd egyre elérhetetlenebbé teszi
az „életmélyi” tájékozódást.
A befogadói megértés is felörlődik,
és már nem figyel az apró finomításokban rejlő jelentésekre. Pedig nagyon
sok mindent elárul egy-egy mondat megléte vagy hiánya. Például már nem gondolkodik
azon, miért maradt le az Ároni áldás legutolsó mondata az 1989-es
változathoz képest. Ott így ér véget a novella: „Mindezek után, istennek népe...”
- ezt kellene most mondania, de nem mondta. Gondolatban sem. Nem csupán azért,
mert akiket megáldhatott volna, mind halottak voltak. Az ő számára sem
volt az egésznek már semmi értelme.” (Kiemelés tőlem. P. J.)
Az 1996-os, regénnyé duzzasztott változatban
pedig ez áll: „Mindezek után, Istennek népe...” - ezt kellene most mondania.
De nem mondta. Még gondolatban sem. Akiket megáldhatott volna, mind halottak
voltak.”
Átsiklik a figyelem azon, hogy ott még
Isten kisbetűs, itt már naggyal van írva, és azon sem gondolkodik, hogy mért
íródott akkor még oda az az utolsó mondat. Hogy a jelenléte Istent volt hivatva
tagadni, avagy a halál biztos beálltát jelezte? Nem gondolkodik, hogy az 1996-os
változat szerint az utolsó mondat elhagyása mit jelenthet. Azt, hogy a szerző
kigyomlál minden olyan kétértelműséget, amely Isten létére vagy nemlétére
vonatkozik, esetleg azt, hogy a túlírtság ártalmaira is fölfigyelt volna?
Hogy már akkor is, 1989-ben csupán a halál beálltát jelezte (még egyszer)
az a mondat, most pedig az elhagyásával mutatja -: nem tűri a felesleges szószaporítást?
(9. Fregoli-lelkem, válts feketére.(38.) Önéletigazolás a lírában? Ikebana.)
A regényfolyamban megfogalmazott világ(ok)hoz igen szervesen hozzátartozik
az Ikebana című verseskötet beszédmódja és referencialitása. A könyv
számtalam motívumában kapcsolódik Szakáll, Ducsay, Gerlóczy és a névtelen
narrátor szemléletéből összeálló vallomástevői helyzethez és kényszeredettséghez.
Ennek sok-sok jelét lehet tapasztalni, akár a lírai én dikciójában, akár a
nyelvi toposzok újraelőfordulásában. De magának a könyvnek a megformálása
és belső szerkezete is a regényfolyam szerzői ambícióit hivatott hangsúlyozni.
Nagyon tudatos és precíz külső-belső szerkesztés igazítja el az olvasót az
értelmezésében.
A borító jelentéshordozó szerepére is
figyelni kell, hiszen „A borítóterv a szerző munkája. A hátlapon: Önarckép”
- lehet olvasni a tájékoztatásban. Így a címlap díszében könnyű felismerni
a stilizált koponyacsontot, a hátoldalon pedig ráismerni a szerző arcvonásaira.
Azonnal folyamatot érzékel az olvasó, egy kezdet és egy végpont közt megtalálható
állomásokat sejttet a kötet. Egy halottaiból föltámadó én önépítkezését lehet
megfigyelni majd, amelynek végén kirajzolódik az arca. A koponyacsont újra
életteli lesz, a reinkarnáció sikerült.
Ezeket a vizuális kódpontokat erősíti
meg a kiadói életrajz szerepeltetése, amely fölsorolja az életpálya állomásait,
utal arra, hogy a szerzőnek ez lehet az első valódi bemutatkozása.(39.) S
ha még ennyi járulékos pontosítás kevés lenne, akkor a kötetnyitó címadó vers
mindent a helyére tesz: Koponyám majd kiveti a föld / (száz vagy ezer évek
múlva? / hisz minden koponyát kivet: / ásatás, házalapozás, új sír vájása)
- / koponyám majd kiveti a föld, / fehérlik a napon, / az egyik szemüregből
kék katáng nő, / a másikból mályva, / az orrüregből pipacs, / az állkapcsok
közt pitypang; / egy pár majd arra jár, / s a lány megfogja a fiú karját:
/ nézd, olyan / mint valami különös ikebana. Ekkor újra a borítót kell nézni:
hát persze, a koponyacsontot stilizált virág díszíti. Olyasféle, mint valami
szúrófegyver...
Az „ikebana” kisebb csokrokból tevődik
össze, olyan ciklusokból, amelyeket két évszám határai zárnak összefüggő rendbe.
Ötven évnyi anyagot rendez a szerző összesen hat fejezetbe, a hetedikben pedig
két szonettkoszorú foglalja össze és zárja le a könyvet. A költői megformálást
és a szerkesztői munkát egyaránt a fegyelem, a racionalitás, a kimértség jellemzi.
Mindent áthat a számokkal kifejezhető egzaktság. A pontos, a mérhető rend(szer)
ilyen fokú szerepeltetése nyilván az éntől függetlenül megmutatkozó értékekre
kívánja fölhívni a figyelmet. Hogy ez a lírai én mindenfajta (felülíró és
más) utólagos beavatkozás nélkül, mindig is létezett, a kezdetektől fogva
ilyen markánsan fogalmazta meg magát.
Az a szerzői ambíció, ami a regényfolyamban
a felülírás aktusát kívánta meg, itt egyszerűen fölmutatja a „valódi arc”
régtől fogva létező vonásait. Mindegyik vers végén ott van a keletkezésének
az évszáma -: nem férhet kétség a hitelességéhez. És az olvasó emlékszik,
mire figyelmeztet a Szakállt bemutató narrátor, mit mesél Ducsay a monológjában,
mi után sóhajtozik Gerlóczy, amikor a költeményeire gondol. Arra, hogy ő,
Gerlóczy Béla, kultúrateremtő szándékáról sohasem fog lemondani, tudja, eljön
még az az idő, mikor végre a valódi verseivel léphet a közönség elé. Ehhez
társul az önéletírásra vonatkozó számtalan szerzői utalás meg utasítás, és
az olvasóban „ösztönösen” létrejön a párhuzam. (Csak azt kérdezi, miért volt
annyira biztos Gerlóczy Béla ennek a lehetőségnek az eljövetelében?)
A lírai én beszédében ugyancsak bőven
találni olyan gondolatokat, amelyek ismerősként térnek vissza. Ducsay beszámolójának-vallomásának
a hangulatát érezni a Németalföldi sírok című két szonettben,
de a Vakond-szonett mottója, a Nietzsche-idézet is úgy hat,
mintha visszalépnénk a regényfolyamba. A Csillagpályára szült a lét, / Mit
néked, Csillag, a Sötét? újraelőfordulása végérvényesíti azt a sejtést, hogy
ennyire tömören össze lehet foglalni ennek a pályának a tragikumát, és ennek
a pályának a tudatos teremtő szándékát. A „Kötelesség-Fátum köt: vakon / kell
földet túrnom unt Sors-járaton, / s csak sártól fenten maradhatok tiszta”
teljes egészében játékba hozza A Nagy Semmi könyvnyi terjedelmét. De
látni a más helyről való „paticsfalú templom”-ot, a különböző narrároti szerepeltetésből
ismert legendás nagyapát, a lengő fehér szakállával, az előkönyörgőt, aki
most a lírai én vallomásában ismét megjelenik.
Itt alkalmas
szólni az egybemosásnak azon szerzői tevékenységéről, amely a különböző szövegrészeket
a különböző alakok gondolatához csatolja. Az Ároni áldás 1989-es
változatában a névtelen narrátor vágya az a bizonyos kéztartás, amelyet az
1996-os könyvben Csomár Tibor áhította annyira. De mindkét „hang” olyan szorosan
kapcsolódik a nagyapa alakjához, hogy szinte leválaszthatatlan arról. Ezért,
amikor a lírai én beszél a nagyapáról, az olvasó már hozzá is gondolja az
ároni áldást. (Nagyapám a szószéken, Vékei bor). Sőt,
ez utóbbi költemény (Vékei bor) úgy képes csak elnyerni önálló,
gazdag jelentését, ha az olvasó emlékezetében élő ároni áldást az előkönyörgőhöz
rendeli a szerző:
Ferenc öcsém kínál
nagyapám sírjától
tíz lépésnyire szüretelt borral -
(...)
én úrvacsorai borként
veszem magamhoz, s az „Éltessen Isten!”,
mit Ferenc öcsémmel most egymásnak mondunk,
úgy szárnyal fölöttünk,
mint ároni áldás.
Ennek a szókapcsolatnak (ároni
áldás) korábban novallacímként, majd regénycímként való szerepeltetése
úgy tölti meg plussz jelentésekkel a verset, hogy az egész Gerlóczy család
is előbukkan. Az azt bünteti, kit szeret pedig úgy zárja a Magyarok
című költeményt, hogy most már nem csupán Kárpátalja népére értendő a gályarabok
énekéből kiemelt „ige”, de az egész nemzet sorsára vonatkoztatja a szerző.
Örök háborúvesztes nép:
van úgy, hogy halottait is meg kell
tagadnia,
és testvéreinek millióit veszti
egy-egy században többször is:
ki lekaszabolva, ki messzi tájakra űzve,
ki szülőföldjén lett lenézett idegen.
Örök háborúvesztes nép -
s ha néha összegyűl árvuló templomában,
melynek már csak a köve ép - ha ép -,
de rogyadoz a szellempillére -
ha néha összegyűl itt,
már el sem hiszi a kegyes hazugságot,
mit - gályapadhoz láncolva -
a hatvanegy rab prédikátor zsolozsmázott
az igazak megpróbáló Istenéről,
hogy „azt bünteti, kit szeret”.
Talán ez a rövid részlet is érzékelteti
a szerző lírafelfogását. Azt az igazán egyszerű módszert, amely ennek a nyelvnek
a lakonikusságát és az ő saját mondatszerkesztésének a szigorát egymáshoz
közelíti - és így hozza létre az emelkedettebb hangvételt. Ezért az úgynevezett
szabadversei sem keltik a bőbeszédűség érzetét, nincs bennük fölösleges mellébeszélés.
Ahogy a hatalmas prózaanyagot is képes összetartani a megtervezett keret és
a mondatok szigora, úgy tarja egyben a lírai én beszédét is a kimért és szigorú
szintagmatika. De amint a prózában érezni a távolságtartó vallomásosságban
rejlő műviséget, úgy válik érzékelhetővé a lírában a becsiszolt és kiszámított
megszólalás közvetlenségének a hiánya. És ez zavaró. Bizonyára maga a szerző
is fölfigyelt erre, mert az Ikebanában sokkal többször és nyiltabban
hallani egy bizonyos korábbi énnek a hibáiról. Mintha csak azt az elhiteltelenítő
gátat, amit a saját poétikája húzott köré, egy nyíltabb kimondással
akarná föloldani.
Hányszor jártam a damaszkuszi úton!
Saulusból Paulus egyszer az életben?
Bagatell!
Az én nemzedékem életében
minden út Damaszkuszba vezetett,
s voltam
ma Saulus, holnap Paulus,
majd ismét Saulus s megint Paulus,
vagy reggel Saulus, este Paulus,
vagy Saulus-Paulus egy időben.
(...)
Persze, közben becsület is volt,
mindegyikünknek három-négy becsületünk
...
(A damaszkuszi úton)
De a kimondás, a bevallás
sem válik áttetszővé, az sem a legegyenesebb úton kerül a megfogalmazásba.
Ahogy a fönti versben is nemzedékének a kötelékében mutatja föl a gyarlóságát,
úgy áll a bűnösök „milliárdjai” közé a Fohászban. Ez a költemény erős
hangú megszólalás. Ám amikor a lírai én hangja az életmű referenciáit juttatja
az olvasó eszébe, és a megszólaló szándékaihoz közelebb kerülhetne a megértésben,
akkor az én föloldódik a sokaság „igazában”. Egy lesz a sok közül, s ezáltal
- megfoghatatlan. A „jóváteszem”, vagy
a „bár átok rajtam s véreimen, én felépítek egy világot!” közelinek tetsző
őszinteségét egészen az Úr teremtette Ádámig dimenzionálja a szerző. Így azt
a műveletet, amit az olvasóra kellett volna bíznia, elvégzi maga a beszélő.
Vagyis annyira határozott, hogy eleve az én gyarlóságának az értelmezésével
áll elő, ami az olvasó kirekesztéséhez vezet.
A kötött versformák közül a szonettet
kedveli leginkább a szerző. Ez illik is a néhol rigorózusságig elzárkózó énhez,
vagy épp a távolságtartó helyzetleíráshoz. Így nem csupán a kötet zárványaként
funkcionál helyénvalóan a két szonettkoszorú, hanem az egész könyvön végigfutó
témákat is össze tudja fogni. Mégpedig azzal az egzaktsággal, amely „kissé
művészet, kissé bravúr, virtus”, vagy azzal az érzékenységgel, amit egy másik
versében ekként fogalmaz meg: „... a Világmindenség így mormog: / Fegyelem,
/ Rend, Rend, Fegyelem!”. Ami az egész
kötetre kiterjedően árad, két gondolat- és érzelemfolyamba terelhető leginkább.
Az első, a magyarsághoz zsigermélyi kötődésű lírai én beszéde, valamint a
szülőföldhöz (a hazához) foggal-körömmel ragaszkodó szeretet áradása. És ezeket,
a hazához, a szülőföldhöz, a magyarsághoz kötődő érzéseket bontja ki újra
és átértelmezve A magyar nyelv című szonettkoszorúban. A másik igen
fontos „téma”: a hitbéli szemlélet alakulása. Ezt és az ezzel összefüggő érzéseket
végérvényesen lezárni a másik szonettkoszorúval tudja, amely a Krisztus
címet kapta.
Az időszakaszoknak cikluscímként való
előlépését részben úgy tudja föloldani, hogy visszamenőleg igazolja azokban
a szonettkoszorú által kibontott téma meglétét. Részben pedig ezeknek a témáknak
az állapotát is képes bemutatni, hogy az adott történelmi helyzetben s a szerző
életszakaszában miként formálód(hat)tak azok. Így valamelyest enyhül az öt
fejezet kissé merevnek és erőltetettnek ható „megfogalmazása”: 1942-1949;
1950-1959; 1960-1969; 1970-1979; 1980-1989; 1990-1992. Ezeknek az igen
fontos témáknak a kimunkálása adja meg végül a halottaiból föltámasztott arcnak
az „emberi”, az újramegéledő vonásait.
Nehéz körülhatárolni a lírai ént, mert
állandó zavaró információknak (hangoknak) van kitéve az olvasó. Hol Szakáll
Zoltán családját látni, hiába az a vers címe, hogy Balla bácsi,
hol Ducsay önszemlélő robot-munkája bukkan föl (Történelem), és szinte
mindenütt jelen van Gerlóczy grandiózus terve-vágya. Amikor pedig a Nyári
lángok című, 1961-es kötetből átvett versekre terelődik a figyelem,
mindennél jobban fölerősödik a családi kötelék fontossága. Így a kontinuitás
és az értékszempontú válogatás hangsúlyozásának az elfogadása mellett hajlamos
az olvasó, hogy egy kis metaforát lásson a Rigófüttyben. A költeményben
megszólaló A végtelenben találkoznak apa-fiú kapcsolatát hozza előtérbe,
az pedig Erdélyi József mottóként fölhasznált sorait idézi: „Kék lesz az ég,
ragyog a nap, / megyek sötét fenyők alatt. / Kezemet fogja holt apám, / s
megszólal egy rigó a fán.” Amennyire fontos Gerlóczy Béla számára az apai
örökség, annyira fontos a Rigófüttyben beszélőnek az átörökítés, az
azzal járó felelősség. Hogy legyen folytatója a megkezdett munkának(40.) ...
Az Ikebanával a szerző az eddigi
életmű lírában elért eredményeit kívánta fölmutatni. A kötet egy szemléletében,
poétikájában nagyon határozott énre utal, egy igen szilárd alkotói magatartás
felől kívánja meggyőzni az olvasókat. Egy olyan stabil és értékítéletében,
nemzeti identitásában megingathatatlan beszélőt kísérel megrajzolni, akit
a sors különféle megalkuvásokra kényszerített. És ezen a ponton találkozik
a lírai én, az implicit szerző, és Balla László önéletírása. Ezen a ponton
helyesbíteni is kell. Hogy egy olyan valakit kísérel megrajzolni ez a lírakötet
is, akit a sors hiába kényszerített bármiféle árulásokra és megtagadásokra,
ő mindazokat csakis a népe felemelkedéséért hajtotta végre. Abban nem a személyes
érdekek irányították, abban sohasem a karrier- és hatalomvágy fűtötte, ő sohasem
a gazdagabb életkörülményeket kívánta. Nem a szerzői ambíciók hozták meg az
épp időszerű döntést, lépést, hanem egy irodalom létrehozása lebegett mindig
is előtte. Ő kizárólag egy elszakadt nemzetrész kultúrájának a megteremtését
áhította.
(10. Kánonérzékelés, avagy a legfőbb parancs) Más kárpátaljai szerzőkre
vonatkoztatva mondja Görömbei András, hogy „[a]z irodalomban a sors nem állítható
a művek helyére”.(41.) Hogy semmi sem képes igazolni vagy pótolni az el nem
készült alkotásokat. Ennek mintájára lehet Balla Lászlóval kapcsolatba hozni
az esztétikai érték és a művek mennyiségének az összefüggését. Hogy az esztétikai
hatásban megtapasztalható igaz létfeltáródást semmi sem képes helyettesíteni.(42.)
A művek mennyiségi mutatói nem alkalmasak arra, hogy általuk táruljon föl a lét. Az, amit akár egyetlen
költemény is képes fölmutatni, beteríteni és elfoglalni, azt bizony elég gyakran
nem képes megtenni a többszáz oldalas regény.
Ennek az életműnek a problematikáját
viszont, nem csupán a mennyisége adja, vagy az 1989/90-es politikai változás
okozta szemléleti fordulat. Ami visszamenőleg is újraírta a korábbi műveket,
az csakis a kánonérzékelés lehetett. Az a kettősség (Janus-arc?), amely tudásnak
valószínűleg a birtokában lehetett a szerző már a Nyári lángok
készítése, megjelenése idején. De különösen az ezt követő években...
A kettősség egyik ága az lehetett, hogy
a szerző elfogadta, sőt, szószólója lett a cenzúrát, a kánonképzést szolgáló
és védelmező intézményes műveleteknek.(43.) Balla László csak ezáltal tudhatta
kielégíteni az irodalomteremtés nemes küldetéséhez hozzánőtt szerzői ambícióit,
csak ez biztosíthatta számára a kívánt eredményt. A szovjethatalom, a „szocreál”,
a „lenini nemzetiségi politika” Moszkva által kitalált elméletének az igazolását
és megjelenítését viszont állandó elbizonytalanítás is érte. Így alakulhatott
ki a kettősség másik ága. Vagyis az, amit a Budapest felől érkező kánonnak
az érzékelése okozott. Ez arra figyelmeztethette őt, hogy a képviseleti-vallomásos
alkotói szerep (Nagy László és Juhász Ferenc munkássága)(44.) igazát épp a
történelemnek az igazságtalansága indukálja. Így amennyire növekedett ez a
hatás, mindegyre arra kényszerült alkotói magatartása, hogy elhatárolódjon
tőle - hiszen az ellenkező oldal minden kedvezményét élvezte. Amikor pedig
a képviseleti-vallomásos költői szerep nyomokban megjelenni próbált Kárpátalján,
Balla László aktív részesévé lett a fölszámolásának.(45.)
Ez lehet a magyarázata annak a bámulatosan
gyors és mohó újrakezdésnek, amely a történelmi változással szinte egyidőben
ment végbe ezen a pályán. Nála nem poétikai módosulások, újabb fölismerések
és technikák váltották ki az újrakezdést. Ő egy nagyon erős nemzeti (történelmi,
nyelvi, kulturális) kötődés fölmutatásával állt elő. Egy kisebbségbe sodort
népcsoport igazságtalan meghurcolását, és csaknem félévszázados szenvedéseit
kívánta bemutatni az „igazság” igényével. Kárpátalja magyarságának a nevében,
képviseletében az ő szolgálatába állítja újabbkori munkásságát. Az a bizonyos
kánonalakító magatartás, amely Magyarország felől éreztette hatását a hatvanas-hetvenes
években, most válik a szerző számára követhetővé. Ám az, ami húsz évvel korábban
robbant volna, mert a művekben tabu-témák kerülnek kiteregetésre, mert az
igazság kimondásával enyhíthette volna közösségének a fájdalmát, az az ezredvégen
szakmai problémaként áll elő. Ami korábban hőssé tehette volna, azt most kioltja,
kiegyenlíti a (szovjet) hatalomhoz kötött előmunkássága.
Az irodalom politika- és identitásformáló
szerepe jelentősen megcsappant, így a megváltozott Balla-életműben is leginkább
a szépirodalom esztétikumát keresi az olvasó. Ehelyett az ilyen és efféle
mondatok kissé édeskés felhangjai közt kell eligazodnia: „[V]ígasztalom magam
azzal, hogy mindezt jól teszem, hogy a magyar írott szó most itt csak így,
ilyen megalkuvások révén élhet tovább, hogy csak így lehet itt kezdeni, elindítani
valamit, de ilyenkor azután arra gondolok: jó, idetoltál magad helyett egy
papírmasé-figurát, kifestetted az arcát szép színesre, elegáns öltözéket adtál
rá, de te, Gerlóczy Béla, hol vagy, a halvány, de igaz arcoddal, dísztelen,
de rádillő ruhádban, régi elveiddel, elképzeléseiddel?”(46.)
Mindent egybevetve, az olvasó még leginkább
„a legfőbb parancs” magyarázatát tudja elfogadni. Azt az ösztönben megfogant
„élniakarást”, ami a szerző számára magát a kánonérzékelést tette lehetővé,
ami a szerző igazodásait mozdította elő.
A legfőbb parancs egy novella
címe az 1980-as évből. Először a Totális fényben jelent meg
kötetindítóként, még alcíme is volt: Előszó helyett. Az 1986-os könyvnek
ez adja a címét, szintén kötetnyitóként szerepel, de a Sosemvolt repülések
emlékébe (1989) is bekerült Fabius Cunctator néven. Ezekből
is látni, hogy mennyire fontos példázat annak az oltóvesszőnek a sorsa, amely
csak „hosszas töprengés” után volt hajlandó megfoganni. Mert kötötte a régi
fához a hűség, így, nagy betűvel: Hűség, „egy szó, amelynek már inkább csak
nemesen csengő hangzása van, mint értelme.” - mondja a mesélő. „Mert vajon
igazi hűség-e az, ha inkább pusztulni engedi a rügyeket, amelyeket a régi
fáról hozott, semmint hogy megadva magát az alanynak - sőt, annak részévé
válva -, kibontsa őket, felnevelje itt, az új törzsön, a régi anya fiait,
unokáit, dédunokáit, boldoguláshoz vezesse őket, teljesítve a sejtjeibe írt
ősi parancsot: gyümölcsöt hozni? Igen. Talán ezért vállalni kell mindent.
(...) Mert a sok parancs közt, amely utunkat megszabja, van egy legfőbb parancs:
az Élet.”(47.)
Ez a gondolat átmentődik a regényfolyamba
is. Az Azt bünteti, kit szeret című részben Szakáll Zoltán életének
ugyancsak fontos pillanata az, amikor későbbi élettársa fölteszi ezt a kérdést:
„Árulás az, ha valaki élni akar?” Így ez a kérdés is keretet formál a regényben,
megadva általa az alaphangot a folytatáshoz, valamint biztosítva általa a
kontinuitást. És most már két indok is van, hogy miért lett olyan ez a pálya,
amilyen. Mert munkált a legfőbb parancs, és munkált a kultúrateremtés vágya.
A oltóvessző példázata szép is, igaz
is. Csak vannak olvasók, akik fölteszik magukban a kérdést: vajon mennyire
azonosítható a siker, az annyira kívánt elismertség és a meztelen élet. Az
irodalomban megkívánt parnasszusi hely valóban annyira fontos, hogy azt az
Élethez magához lehetne hasonlítani? Sokan mondják, jobb az, ha a művész a
rámért feladatok megoldásán gondolkodik, semmint a „Csillagpályát” áhítozza,
és kicsikart, kétes értékű eredményeinek majdani utódlásán dolgozik. Nem a
kánont kell szem előtt tartani, hanem kánont alakító műveket kell létrehozni
- a lelkiismeret parancsa szerint. Ami pedig sohasem a mennyiségben, főként
nem a hamis létfeltárásban - hanem a minőségben tud csak megképződni.
Ennek az életműnek már a szemrevételezésekor
is a látómezőmbe került, és most újra eszembe jut egy régen olvasott novella.
Annak a szerzője mottóul Márai Sándornak egyik naplómondatát választotta.
Ha nem tartottam volna túlzásnak, akkor Babits Mihály és Görömbei András mellé
harmadiknak ezt a gondolatot is odaírom, mint irányt mutató fölvetést: „Minden
életművet kétszer kellene írni: egyszer fiatalon - és másodszor, hatvan után”.
De Márai Sándor aligha arra gondolt, hogy a politika által megszabott régi
beszédmódját igazítsa ki a szerző - ha már közeleg a változás. Jó lenne hinni,
hogy a kezdet római istenének szimbólummá emelt Janus-arca mikor megfordul,
csakis a tisztánlátás szándéka vezérli. Amikor a régi arc végre a háta mögé
nézhet, akkor azt sohasem az előretekintő másik helyezkedő szemlélete fogja
alakítani...
Jegyzetek
1. „Balla László munkássága sem odahaza, sem Magyarországon nem túl népszerű.
Ebben szerepe van művészete objektív korlátainak, fogyatékosságainak, de az
elmúlt évtizedekbeli önkéntes vagy kényszerű kultúrpolitikai szerepvállalásainak
is. (...) [N]agyobbak e művek kortörténetet bővítő információértékei, mint
az esztétikai, irodalmi értékei.” Elek Tibor: Fordulóponton: összegzés és újat
kezdés. In: Bárka, 1996., 3-4., 59-60.
2. „[A]mint a történelem félresöpörte az elvtelen szolgalelkűség kötelező
optimizmusát, a kárpátaljai magyar irodalmat legteljesebben bemutató antológiának
Vergődő szél lett a címe, s ezt a címválasztást telitalálatnak
minősítette a kritika, hiszen a kárpátaljai magyar irodalom történetének első
négy és fél évtizedét valóban ez a minősítés illeti meg igazán.” - Görömbei
András: A kárpátaljai magyar irodalom fő sajátosságai In. G. A.: Létértelmezések.
Felsőmagyarország Kiadó, 1999. 191.
3. Balla László minden idők legtermékenyebb kárpátaljai szerzője. Egy 1989-ben
megjelent könyv [Fejér Gyula: Mi magyarul vagyunk emberek (Beszélgetések
a magyarságtudatról itthon és a nagyvilágban)] szerint már akkor harmincnál
több könyve jelent meg. Az 1993-ban megjelent Ikebana c. verseskönyv
pedig mintegy ötven könyvről tudósít. A fontosabb művek jegyzékét lásd a tanulmány
végén.
4. 1927. július 23-án született Pálócon. Gimnáziumba Kassán, Ungváron és Kisvárdán
járt. Ungváron szobrászi képesítést, Pécsett tanári oklevelet szerez. Pályája
kezdetén a Kárpátontúli Szépművészeti Szalon igazgatója, majd később kiadói
szerkesztő, főszerkesztő, kiadóvezető. Rövid ideig az akkori Uzshorodi Állami
Egyetemen is előad, a Kárpáti Igaz Szónál több mint húsz éven át főszerkesztő.
5. Vö. Görömbei András: Létértelmezések. Felsőmagyarország Kiadó, 1999.
190., 197.
6. Vö. Sugaras utakon. Uzshorod, Kárpáti Kiadó, 1985. 10.
7. B. L.: A tanulók vallásellenes nevelése a magyar irodalom óráin (Segédkönyv
az Ukrán SzSzK magyar tannyelvű iskoláinak pedagógusai számára. Ragyanszka
Skola Kiadó, Kijev - Uzshorod, 1964.
8. A regényfolyam példátlan értékeire rámutató tanulmányában ez irányban is
tájékoztat Pál György: Kisebbségi sorsregények - Kárpátaljáról (Balla László
70 éves) címmel. Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 1999. 4. Lásd még: Vekerdi
József: Balla László: Azt bünteti, kit szeret. Confessio, 1991.
3.
9. B. L. A Nagy Semmi. 5.
10. Philippe Lejeune és Paul de Man gondolataira Z. Varga Zoltán dolgozata
nyomán hivatkozom. Z. V. Z. Önéletírás-olvasás. Jelenkor, 2000. január.
87-88.
11. Vö. B. L. Sosemvolt repülések emléke. Uzshorod, Kárpáti
Kiadó, 1989. 19.
12. Vö. B. L. Ároni áldás Pánsíp - UngBereg Alapítvány, 1996.
67 - 68.
13. A kárpátaljai magyar férfilakosok deportálásának kérdését itt nem áll
szándékomban a maga történelmi súlya szerint tárgyalni. Ebben az esetben csak
mint regényösszetevő motívumra nézek, de semmiképp sem szeretném azt a látszatot
kelteni, mintha ez a tény, ez a méltánytalan igazságtalanság nem érdemelne
ennél sokkal, de sokkal nagyobb visszhangot.
14. Vö. B. L. Azt bünteti, kit szeret. Háttér, Budapest, 1990. 119.
15. Vö. uo. 315.
16. Vö. Wolfgang Iser: A fikcionálás aktusai. In. Az Irodalom elméletei
IV. Pécs, 1997. 51- 55.
17. Vö. Z. Varga Zoltán. I. m. 87.
18. Vö. B. L. A Nagy Semmi, Háttér Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1993.
9.
19. Uo. 254-255.
20. Sütő András és Kányádi Sándor gondolatai utáni szabad megfogalmazás.
21. Vö. B. L. A Nagy Semmi, 254.
22. Uo.
23. Vö. B. L.: A Nagy Semmi, 257.
24. A regény elején, a Prelúdiumban ez áll: „De hát, van-e egyáltalán
valami logikájuk az emberi képzettársításoknak? Azt hiszem, a legtöbbször
nincs. Hisz az immár üresen meredező szobortalapzatot nézve, úgy érzem, hogy
a benne maradt s agresszív felkiáltójelként ágaskodó egyik csapszög figyelmezet
valamire. Arra, hogy a találkozásainkat meg kell írnom. Mert kell hogy legyen
rejtett összefüggés a kettőnk kapcsolata és e szobrafosztott posztamens között.
Nézzük csak, összesen három találkozásunk volt. Ez a mai (mert ezt is annak
tekintem), ez lenne a negyedik, de ezt már meg is írtam.”
Közel száz oldallal később pedig ezt
mondja: „Barlach elsőháborús emlékműve... Ez a szoborcsoport indította el
bennem ezt a meditációt, s az Edittel való váratlan találkozáson kívül talán
ez érlelte meg bennem már akkor a gondolatot, hogy odahaza írógéphez üljek,
és lejegyezzek néhány mozzanatot az életemből, megpróbálva szembenézni a korral,
amelyben éltem, és persze: önmagammal, hisz történelmi mércével mérve bármilyen
jelentéktelen volt a szerepem, csak azok közé kerültem, akik alakították,
leggyakrabban föl sem fogva igazán, hogy mi történik körülöttem.”
25. Vö. B. L.: Sosemvolt repülések emléke, Uzshorod, Kárpáti Kiadó,
1989. 100.
26. Részlet Balla László egyik nyilatkozatából: „A szobrászkodást tulajdonképpen
azért választottam, mert akkoriban úgy látszott, hogy a magyar szónak nincs
jövője nálunk. Mindenképpen a művészet területén akartam maradni, olyat választottam
tehát, amelyben nem volt fontos a szó. De amikor mégiscsak lett magyar sajtó
- ha nagyon keserves is az első időkben -, a szívem visszahúzott oda.” Fejér
Gyula: Mi magyarul vagyunk emberek (Beszélgetések a magyarságtudatról itthon
és a nagyvilágban) Hírnök Kiadó, 1989. 9.
27. Vö. B. L.: Azt bünteti, kit szeret, 236.
28. Vö. B: L.: A Nagy Semmi, 216.
29. Uo. 330 - 331.
30. Vö. B. L.: Totális fényben, Uzshorod, Kárpáti Kiadó, 1983. 35.,
32.
31. Vö. B. L.: A végtelenben találkoznak, 129., 130.
32. Uo. 280.
33. Uo. 270.
34. „A regény címe ezúttal is szimbolikus tartalmat sugall. A borbélyműhely
előtt minden délidőben elcsoszogó világtalan a regény szereplőinek helyzetét
és sorsát szimbolizálja: „...tapogatózó botorkálásával azt a szerencsétlen
valakit szimbolizálta számomra, aki a közoktatásügyi minisztériumban tehetetlenkedik
napról-napra ... világtalanként tapogatózva valamely, még mindig irracionálisnak
látszó gondolatrendszer útvesztőjében ... hogy csak leljen valami keskeny
ösvényt, amelyen végül is eljuthat valahová...” - Pál György: Kisebbségi
sorsregények - Kárpátaljáról (Balla László 70 éves) In: Szabolcs - Szatmár
- Beregi Szemle, 1999. 6. 319.
35. „Tudja, Kati, akkor még keményebb volt a gerincem. Nem szívesen írtam
volna valami pofába mászó, nyíltan agitáló dolgot. Hanem most, hogy gyakorlatilag
kikoptam az orosz laptól, nagyon szorult helyzetbe kerültem. Újra és újra
éreztem: nem szabad finnyásnak lennem. És a képzőművészeti cikkeimmel már
különben is elköteleztem magam. No meg a gyári anyagaim... Azok is a rendszert
dicsérték. Valami olyan kell most, ami azonnali és biztos sikert hoz. És...
nagy költői elbeszélésbe fogtam. A címe meg fogja lepni. Így hangzott: „Sztalin
képe”. És arról szólt, hogy egy sorsüldözött, nyomorgó munkás a „Nagy Vezér”
képét rejtegeti, majd pedig, amikor keserves életének küzdelmeibe belepusztul,
fiára hagyja. Az ifjú azután kezében ezzel a becses ereklyével vívja meg harcát,
csatlakozik az új életért küzdőkhöz, így érkezik el 1944 őszének nagy apoteózisához...
Akkor még hajlamos voltam rá, hogy optimizmusom teljesen irreális szférákba
ragadjon. Biztos voltam benne, hogy ezt elfogadják, kiadják, és (micsoda téma!):
bizonyára oroszra is lefordítják majd. Megvallom magának: elképesztő naivitásomban
még arra is számítottam... Igen, komolyan számítottam rá, hogy Sztalin-díjat
kapok ezért a munkámért. Ez pedig óriási összeg. Évekig lehet gond nélkül
élni belőle...” - B. L.: Borbélyműhely a Vakhoz, Galéria - Ecriture,
Ungvár - Budapest, 1995., 87.
36. A novella címe: Inkarnáció, és a Totális fényben
című novelláskötetben (is) olvasható. Kárpáti Kiadó, Uzshorod, 1983. 53.
37. B. L.: Sosemvolt repülések emléke, Kárpáti Kiadó, Uzshorod, 1989.
38. „Fekete fény dől fekete Napból, / Fregoli-lelkem, válts feketére! / Szkizofréniás
lélekharang szól”... Ezek a sorok a Negatív szonett c. versből
valók. De az egész kötet kínál egy olyan alternatív elemezhetőséget, amely
a pozitív-negatív ellentettségére, annak egymást kölcsönösen feltételező gondolatára
épülhetne. (Viszont, ha ezt az utat választja a vizsgálódás, akkor megsérül
a távlat, és ezáltal a kívülállás függetlensége.) Az evvel kapcsolatba hozható
temérdek információ közül csupán egyetlen példát említek.
Írói önvallomás az 1988-ban megjelent
Ki kicsoda a magyar gyermekirodalomban? c. életrajzi kislexikonból:
„Bár első megjelent könyveim verseskötetek voltak, feltétlenül prózaírónak
érzem magam. S mint prózaíró, eddigi munkám szerint elsősorban ifjúsági író
és novellista vagyok.” Egy 1993-as interjúban pedig a Tiszatájban megjelent
(1970) tanulmányt (Kovács Vilmos - Benedek András: Magyar irodalom Kárpát-Ukrajnában)
szóba hozva ezt nyilatkozza: „[A]z én irodalmi munkásságomról eléggé kedvezőtlen
képet festett, furcsamód ifjúsági írónak állított be, holott ezt a műfajt
én csak mellesleg műveltem (...)” - Balla László: A Forrás-ügy műhelytitkaiból.
In: Hatodik Síp, 1998. 2., 5. Nehéz eldönteni, hogy most többarcúsággal állunk
szemben, avagy egyetlen szerzői ambíció talál mindig megfelelő alapot az érvényesüléshez.
39. Abban az értelemben is valódi lehet ez a „bemutatkozás”, hogy még a kiadói
elképzelések sem befolyásolhatták igazán, hiszen - mint azt látni -, szabad
kezet kapott: a borító tervezetét is ő készíthette el. (A kiadói műhely fiának,
Balla D. Károlynak a munkája nyomán jött létre.) „Tizenötéves kora óta publikál, mintegy ötven könyv szerzője; a szépirodalmin
kívül publicisztikai, művészettörténészi és padagógiai szakírói munkásságot
is kifejt. Fő műfaja a novella és a regény. Az ötvenes években megjelent verseskötetei,
mint oly sok nemzedékebeliéi, a kötelező sematizmus jegyében születtek, nyilván
ez volt az oka, hogy ezután évtizedekig nem jelentkezett könyvek ebben a műfajban,
ezalatt verseket főként az asztalfiók számára írva és igyekezve visszatérni
fiatalkori lírájához, amellyel a háborúvesztés előtt sikerrel debütált. Ez
a könyv most főként a kötetben meg nem jelent versekből válogat.” - Ikebana,
Galéria Kiadó, Ungvár - Budapest, 1993., 125.
40. Az 1961-es Rigófüttyben még ez áll: „... a fiamnak legyen minden
legszebb. // Fütyülök neki, ha kell, rigó helyett, / ha kell, mennydörgök,
jobban, mint az ég, / tengernél mélyebb, szénnél feketébb / leszek, ha kell
- csak nőjön, s egyre feljebb // íveljen élte - magasan fölém, / legyen pályája
kristályosan tiszta, / s pezsgőn csengjen majd vén szívembe vissza, / mint
rigófütty nyár kék reggelén.”
És a szövegből kilépve nem lehet figyelmen
kívül hagyni azt az analógiát, amely a szerzői életrajz része lehet. Balla
Lászlónak az 1993-as verseskönyve - mint azt már említettem -,
fiának, Balla D. Károlynak a kiadói műhelyében készül. Így - mintegy
beteljesítve a fentebb megfogalmazottakat -, azok a régi sorok már efféle
változtatásra szorulnak: „...örökül veszed / a rigófüttyel a földet, és holnap
// tied hegy, nyárfa, Ung - és nem lesz séta / itt járni: nyugtod sohasem
leled, / (...) s ha - láng a tuskón! - őrlő vágyat érzel, / mi tájjal-földdel
eggyéégni hajt, / jöjj, fölrebbentve egész rigó-rajt, / kezedben mókus-mocorgó
kis kézzel!”
41. Görömbei András: A kárpátaljai magyar irodalom fő sajátosságai.
In: uő: Létértelmezések. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1999. 193.
42. „Megismerhetővé válik a világból az, ami semmi más módon nem közelíthető
meg, ami az irodalmi mű nélkül örök takarásban, létfeledettségben, lételrejtettségben
maradna. - mondja Martin Heideggert idézve Görömbei András A kisebbségi
magyarság és irodalma az ezredvégen. c. munkájában. In: uő. szerk.: Nemzetiségi
magyar irodalmak az ezredvégen. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2000.
9.
43. Szirák Péter: A regionalitás és a posztmodern kánon a XX. századi magyar
irodalomban. In: Görömbei András szerk.: Nemzetiségi magyar irodalmak
az ezredvégen. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2000. 29-30.
44. Uo. 46-47.
45. Balla László meglehetősen komoly szerepet játszott a Forrás Stúdió fölszámolásában.
Ebben a csoportosulásban volt tapasztalható annak az alkotói magatartásnak
a „meghonosodása”, amely leginkább Nagy László és Juhász Ferenc nevéhez köthető.
Balla ún. szerkesztői állásfoglalásban bírálta meg ezt az attitűdöt, ami igen
súlyos következményekkel járt a szovjet diktatúra idején. Ezzel kapcsolatban
lásd még: Hatodik Síp, 1998. 2.; Fodor Géza: Keresztezett
égboltok alatt. In: Nézz töretlen homlokomra
(A Forrás Stúdió versantológiája), Intermix Kiadó, Ungvár - Budapest, 1994.
235-242.; stb.
46. B. L.: Borbélyműhely a Vakhoz, 91.
47. B. L.: Totális fényben, Kárpáti Kiadó, Uzshorod, 1983. 8.
Balla László fontosabb művei
Verseskötetei:
Zengj hangosabban! (Uzshorod, Kárpátontúli Könyv- és Lapkiadó,
1951.,
Kitárom karom (Uzshorod, Kárpátontúli Könyv- és Lapkiadó, 1954.),
Rohanó évek sodrában (Uzshorod, Kárpátontúli Területi
Könyvkiadó, 1956.),
Kip-kop kalapács (Uzshorod, Kárpátontúli Területi Könyvkiadó, 1959.),
Nyári lángok (Uzshorod, Kárpátontúli Területi Könyvkiadó, 1961.),
Tapsi-titok (Uzshorod, Kárpáti Kiadó, 1972.),
Nevető csillagok (Uzshorod, Kárpáti Kiadó, 1976.),
Ikebana (Ungvár-Budapest, Galéria Kiadó, 1993.)
Csillagírás (Kortárs ukrán költők versei) (Ungvár-Budapest, Galéria
Kiadó, 1994.)
Prózakötetei:
A Juventus-1 űrutasai (Budapest, Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó -
Uzshorod, Kárpátontúli Területi Könyvkiadó, 1963.),
Meddőfelhők (Uzshorod, Kárpáti Kiadó, 1964.),
Hidi Pista biciklista (Budapest, Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó -
Uzshorod, Kárpáti Kiadó, 1965.),
Parázs a hóban (Uzshorod, Kárpáti Kiadó, 1967.),
A világóra ketyegése (Uzshorod, Kárpáti Könyvkiadó, 1970.),
Értekezem, tehát vagyok (Uzshorod, Kárpáti Kiadó, 1973.)
Visszapillantó tükör (Uzshorod, Kárpáti Kiadó, 1977.),
Totális fényben (Uzshorod, kárpáti Kiadó, 1983.),
Sosemvolt repülések emléke (Uzsgorod, Kárpáti Kiadó, 1989.),
Az utolsó század (Budapest, Zrínyi Kiadó, 1989.)
Azt bünteti, kit szeret (Budapest, Háttér Lap- és Könyvkiadó, 1990.),
A Nagy Semmi (Budapest, Háttér Lap- és Könyvkiadó, 1993.),
A végtelenben találkoznak (Budapest, Háttér Kiadó, 1994.),
Erdélyi Béla és kortársai (Ungvár-Budapest, Galéria Kiadó, 1994.)
Borbélyműhely a Vakhoz (Ungvár, Galéria - Budapest, Ecriture, 1995.),
Ároni áldás (Ungvár, Pánsíp - UngBereg Alapítvány, 1996.).
Lali az oroszlánbarlangban (Budapest, Hungarovox Kiadó, 1999.