Ez a napló nem az a napló. Derék professzorom Lizanec nyomán mondhatnám, hogy: ez nem ez. De így nem lenne pontos. A lényeg, nem adhatja az ember teljesen önmagát olyanformán, hogy közben bárki belétekinthet. A könyvszerű naplók természetességében sem hiszek, mert ami megjelentetésre van szánva, annak szerzője biztosan számol azzal, mit bírnak el az olvasói és mit ő maga, a kitárulkozásból. Például milyen véleménnyel lennének rólam azok, akik megtudnák, hogy a minap megbírságoltak villamoson potyázásért, melyet ráadásul be sem fogok fizetni, mert közben a négyszázötven forintos bírság négyezer ötszáz forintra nőtt. Na, azt még nem sikerült eldöntenem, hogy ez a "mindenkit felháborít" vagy a "senkit nem érdekel" kategória. De az ilyen részleteket biztosan kerülöm majd. Maradjon tehát ez amolyan ujjgyakorlat. És lépjünk is tovább. Mai napom a hordozható telefonok jegyében telt. Anyám telefonjához, amit hamarosan visszaszolgáltatok, kártyát vettem, később pedig magamnak próbáltam véglegesíteni egy készüléket, ugyancsak vásárlás útján. Törvényszerű, amit az ember előzetesen kiszemel, az éppen nem kapható. A két mobil jellegű program között munkaügyben is eljártam. Leadtam A légi utazás veszélyei című film fordítását és megkaptam lektorálni a Gyilkosság alvás közben-t. A kolleginák ráérezhettek, hogy a héten születésnapot ünnepelek és gondolták, gondűzőnek, hangulatteremtőnek ilyen opusokkal halmoznak el. A Gyilkosság alvás közben-nel (a fordító találmánya) még így is gondjaim vannak, mert nekem bizony komoly nehézségeket okozna, hogy alvás közben bármi módon gyilkolászni tudjak. Eszembe jutott az Alvók legyilkolása, ez is jobb az eredetinél, de ez már inkább verscímnek talán. B.L. mester ouvre-jére emlékeztet, de attól még lehet, hogy megírom. Fontos és bosszantó mozzanata volt még a napnak, hogy az elődöntő közben fél órára (!) kikapcsolták az áramot. A lényegen - Korea rég megérdemelt vereségén - ez szerencsére mit sem változtatott. Végül - bár még csak este kilenc van, de Bédékároly porondmester javallatára néha igyekszem hamarébb befejezést kanyarítani a napi önvallomásnak, hogy még aznap az őt megillető helyre kerülhessen - mondom, végül egy órára újra nyakamba vettem a várost és most már mobillal tértem haza. Minő öröm.
Legyen,
hát, folytatás. Bár az elmúlt hét naplóírása sem volt előzmény nélkül való.
'99 őszén egyszer már nekiláttam valami hasonlónak, akkor nem felkérésre,
nem pénzért, csak úgy a magam kedvére. Ennyi idő elteltével is érdekes visszaolvasni,
ha a megformálással többnyire elégedetlen vagyok is. Hogy eztán jobban sikerül-e,
azt majd meglátja, aki olvassa, ha olvassa. Ezt a mostani írást, megint
csak könnyebb dolgom lévén, mivel itt nincsenek terjedelmi megszabások,
csak amolyan rövidebb bevezetőnek szánom. Elsődleges oka ennek, hogy ma
valójában már holnap van. Nem is akár mennyire. Hajnali fél kettő. Másodlagos
oka a fejsérülésem lehetne. Nem háborús emlék, bár férfias játékból származik.
Futball sérülés mondhatnám, de az igazság az, hogy egy a pályára belógó
termetes faágéval mértem össze a fejem keménységét. Csak én véreztem, de
nem is kicsit. Azt mondják, mindenki ott sérül meg, ahol gyenge. Én a focipályán.
Fejben nem lehetek gyenge, vagy ha igen, akkor más idei sérüléseimet, bokát,
sípcsontot, bordát, gerincet mind-mind szintén a gyengéim közé kellene sorolni.
Kedvelem is ezeket, szó se róla. De előbbiekre visszatérve, ha ez lenne
a helyzet, és mondjuk rólam neveznék el az erő mértékegységét, akkor 1 lengyel
nem képviselne túl nagy erőt. Márpedig Bédékároly Új Holnapi írásából mindenki,
akit érint, értesülhetett róla, hogy "filmszerűen sportos" vagyok,
ami, valljuk be, értelmetlenségében is hízelgő. Persze egy sérülés után
azért én is ápolásra szorulok, így a meccs után, amit a megszokottnál jobb
teljesítménnyel játszottam végig, sörivást is feledve, elindultunk B.L.
mester bérleménye felé, ahol arája, Eszsuzsa, aki, szerencsémre, orvosnő,
megvizsgált, majd B.L. barátom volt az, aki fejemen fertőtlenítést alkalmazott
valami olyan náluk fellelhető szerrel, amelyről én feltehetően az iskolai
kémián, anno, tanultam és amelytől kiszőkül (vagy kihullik?) az ember haja.
Hidrogén-peroxid asszem. Erikám gondos ápolására most nem számíthattam,
csak ha Biatorbágyig elmegyek érte. De így is elmúlt az életveszély és közben
fontos információkhoz jutottam. B.L. mesteréknek sikerült becserkészniük
a megvásárlás céljából legmegfelelőbbnek tűnő ingatlant. Közelebbről lakást.
Egyébként nincs is sokkal közelebb, mármint hozzánk, de távolabb sem. Csak
most már nem buszozok majd át Budára, ha hozzájuk készülök. A bérleményt
pedig az imént azért említettem, hogy érzékeltessem, milyen minőségi változáson
megy át az életük ezzel a lakásvásárlással. Persze a házasság is jelent
majd bizonyos minőségi változást, de erről később. Addig is hegyezze mindenki
a fülét, hátha megosztja, a két éve házas, már-már szakértő férj a tisztelt
publikummal a tapasztalatait. Nem.
Füttyszóra
indulok. De ez ma már sokadik indulásom. Ébredés után megyek fogat mosni
stb. Kicsivel később nekiveselkedem a munkának, ami tegnapról mára maradt,
de ma sem fejezem be. Miután összekapom magam és elbúcsúzom a családtól,
indulok az állomásra. Nyugati-pu. Most meg már Rákosrendező. Haladunk Vác
felé. Az idősebb nő, matrózcsíkos ruhában, a kék pólóban alvó férfi, a tetkós
srác, jegy nélkül, miniszoknyás barátnővel, és annak mamája, a festett szőke
anyuka a kislányával, mögöttem a hosszú hajú férfi, tegnapi jeggyel, a „jó
napot kívánok, a jegyeket kérem” kalauznő és a többiek. Szülőlátogatás lesz.
Egyesek nem az én szüleimet látogatják, és lesznek, nem is szülőt látogatnak,
mint a tetkós srác barátnője, aki magával hordja a mamáját. De én igen.
Vagyis én nem hordom magammal a szüleimet, ezért, igen, meglátogatom őket
Vácon. Vác nekem a Duna-parti Ungvár. A békés utcák és a nem kevésbé békés
rokonok, akik még a szüleim előtt, szintén Ungvárról érkeztek ide, mind
a régi városrészt idézik. Valahogy így: „a régi városrész…” Egy madár pedig
azt idézi „Csö-csö, csö-csö, csö-csö… ”. De kitől, és melyik madár mondja,
hogy „csö-csö…”? Mindezt már szüleimtől újra a vasútállomás felé gyalogoltomban
kérdezem. Közben megtörtént a szülőlátogatás, beszélgetéssel, ebéddel, egyébbel.
Apámnak dolga van. Nekem is mennem kell vissza, este baráti összejövetel.
Házolinál kvázi-házavató. Addig meg Vácról a Nyugatiba vonaton. Legalább
ötven percen át. História: 1848-ban, vagy akörül, de biztos, hogy bő 150
éve ez volt az első magyar vasútszakasz, amin vonat járt. Másfél órás volt
az út. No comment. De lassú vonat (egyben) jó vonat. Mint ahogy a nagy utazás
– gyermekkori visszamaradás. Legalábbis nálam az lehet. Nekem a vonat a
kedvencem. Eddig is mindig ezt használtam. Talán mozgásba hozza a fantáziámat
is. Mert írni szintén itt szeretek leginkább. „Megyer bekutya harap.” Olvasom
egy sínek menti kertkapun. Talán ősmagyar. Mi ihlesse meg az embert, ha
nem az ilyesmi? Dunakeszi-alsónál nézem a bányatavat is. Amekkora a hőség,
nemcsak nézni kellene most. Táskámból kerül sájáni víz, az íze már ennek
sem a régi, de hazai. Persze nem biztos, hogy aki olvassa, érti, mit értek
hazain. A hazai, az hazai. A nagy meleggel jöhet ez a szentimentalitás.
Vagy talán érzem a vég, a hétvég közeledtét. A nyilvános napló végének közeledtét.
Amitől kezdve nem leszek már interaktív. Oda lesz a sok tuti, amit az emberekkel
még megoszthattam volna. Megyek az archívumba. Ez, hát, a sorsom. A délelőtti
kalauznő mosolyog. Az Izabellán várom a trolit. Majdnem szemközt a hely,
ahol tavaly B.L. mester „hiteles” bemutatója volt. A Réka jurtája. Jurtában-keltében
mindig látja az ember a cégért. Az ember én vagyok. De nem csak én. Az idősebb
nő, matrózcsíkos ruhában, a kék pólóban alvó férfi, a tetkós srác, jegy
nélkül, miniszoknyás barátnővel, és annak mamája, a festett szőke anyuka
a kislányával, mögöttem a hosszú hajú férfi, tegnapi jeggyel, a „jó napot
kívánok, a jegyeket kérem” kalauznő és a többiek. Lakásavató lesz. Ők nem
jönnek, mert szűk körű. Úgy alakul, hogy talán csak hárman leszünk. Folyik
majd a bor és a szó is, fociról, nőkről, jógáról, könyvekről, másról. Amikor
hazajövök majd, nem lesz itthon más. Bédékároly minapi részben dicsérő levelében
azt írta, a végére kellene beleerősíteni. Nem hiszem, hogy ez ma sikerült.
De erre az esetre forog a köz száján a bon mot: kit érdekel? Még valamit.
Hiányzik a fiam. Meg a feleségem. Meg a fiam.
Sétálok,
fiammal. Amikor kitolom a kapun a kocsit, mindig balra indulok, sose jobbra.
Nem babonából. Jobbra van a Garay, Nefelejcs, meg a többi Keleti-pu. környéki
nem sétára teremtett utca. Kicsit jobbra, majd egyenesen ott a Dembinszky
utca, oda is csak akkor mennék, ha meg akarnám látogatni volt ungvári tv-s
kollégámat, Démisit, aki Délacinál (nem rokonok, legfeljebb szakmailag)
lakik. Lakik még kéthetente otthon is, Csapon. De Csapig nem tolom a gyerekkocsit
és Bátor fiam a Dembinszkyben sem járt még Démisinél és Délacinál, úgyhogy
most is jobbra fordulok. Megyünk végig a Rottenbilleren, többnyire a Lövölde
térig. Itt, nem többnyire, de időnként eszembe jut Káandrás, aki zseniális
színészből közkedvelt ripaccsá tornászta fel magát. Kiváló ez a dal, amit
a térről énekel. Gondolatban idáig érve el kell döntenem, merre tovább.
Balra a Királyon (ritkán), egyenesen a Rózsán az Andrássyig vagy jobbra
a Városligetin? Igen. Itt aztán már idő függvényében választok a kínálkozó
lehetőségek közül. Ha hosszabb a séta, a ligetbe megyünk, egy békés helyre.
Én ülök, Bátor fekszik, én olvasok, ő alszik. Egyelőre még ritkán van fordítva.
A békés hely lehet a sörsátor is. Mint a múltkor, csendes-szerkesztőtárs
Pépistivel (aki a Balettben igen, de egyébként nem is olyan csendes). Szóval
ittuk a sört, a fiaink meg ismerkedtek, jó volt. Most viszont balra fordulok
az Írószövetségnél, a Bajza utcára. Emlékszem, régebben feszültség fogott
el az épület közelében és benn, mint egy vidéki lányt vagy vidéki engem.
Amikor még folytak a tárgyalások az első kötetemről, a házban székelő kiadónál
vagy még zöldfülűbb koromban, amikor kevés számú költő ismerőseim egyike
hívott a könyvbemutatójára, kicsit mindig kényelmetlenül feszengtem. Főképp,
ha megjelent valamelyik nagy öreg, mondjuk Jéferenc állt ott tőlem pár méterre,
akkor aztán igazán. Csak álltam és oldalt sandítgatva megállapítottam az
ismerős arcról, hogy tényleg ő az, meg esetleg azt, hogy mmm-milyen csinos
a lánya. De valamilyen oknál fogva – talán a jó modor mián – nem mentem
oda hozzá, mondván: mester, találkoztunk már, nem emlékszik? Két éve. Én
éppen diák voltam, Ön pedig fotóként, a tankönyv egyik oldalán foglalt helyet.
Nem mentem oda, ilyenképp, mondom, inkább vártam, hogy valamelyik szegletbe
leülve még láthatatlanabbá váljak, mint eddig, e furcsa ismerőseim előtt.
Most már minden a helyén van, itt kinn tolom a kocsit házon kívül és remélem,
hogy a fiam sosem érez majd feszültséget egy épület előtt és benn. A Benczúr
sarkára érünk, ott van a Camelot. Egyszer az egyik csoportomból egy orosz
turista pár az akkor frissiben nyílt Lancelot-ról érdeklődött, én viszont
még nem is hallottam róla – azóta sem jártam ott soha –, így útba igazítottam
őket a Camelotba. Tehetek én róla, az Artúr mondakörben ennyire hasonlítanak
egymásra a várak és a Grál-lovagok. Hogy mit ebédelt aznap a két orosz,
azt nem tudom, de hogy olcsóbban, az biztos. Ha most jobbra mennénk, ott
a vendégszálló, ahol már többször söröztem, pókereztem, de a fiammal most
nem készülünk ilyenre, úgyhogy megint balra. Itt békés az utca, széles a
járda. Nincs egy ilyen népdal? Emberek alig. Most a Köröndnél ki az Andrássyra,
Erről a térről is több mindent mondhatnék. Jobbra a Kodály-ház, a téren
a négy szobor, Zrínyi és a többiek, túlnan a sgrafitto-s ház, de ha busszal
hozok erre csoportot, jó, ha fél mondatra telik az időből. Fordulnék vissza
a Rózsa utcán, de közbe tülköl egy autós esküvői menet. Az egyikük deréktól
felfelé kilóg az autó ablakán. Ha így folytatja, ebből sem lesz törzsvendég,
gondolom, de az ilyen hülyeségeket nem kéne ideírni, ha már egyszer hülyeségnek
gondolom. A Rózsa utcában lakott Emandris, más is lakott/lakik ott, például
Péenlajos, azt hiszem, Emandrissal egy házban ráadásul. Egy időben Emandrissal
átjártunk egymáshoz szomszédolni, de pár éve már, hogy nem is láttam. Emlékszem,
egyszer egy Kolibri-pincés est után, még ott maradtunk egy darabig a kocsmában,
aztán éjféltájban felkerekedtünk hozzám bort inni, akkor még B.L. mester
is nálam lakott. Már elég fáradtak voltunk, de Emandris leült és beszélt
megállás nélkül, miután három óra körül már percek óta ketten kérleltük,
hogy menjen haza, megesett rajtunk a szíve és elment. Jó kis este volt ez
is. A Damjanich magasságában a Rottenbilleren egy feltehetően rocker illetőségű
egyén jön szemből, bőr mellényén hímzett magyar motívumok, mellénye alatt
semmi, csak a hasa. A hasán is hímzett növénymotívumok, a karján már inkább
jakuza tetkó. Élvezi, hogy belebotlik a tekintet. Miért dőlünk be mindig?
Lennének, akik bár kevésbé hívják fel, jobban megérdemelnék a figyelmet.
Ez a filozofikus gondolat aztán eltart hazáig. Közben fél óra eltelt.
Fiam
kétszer. Pótolván azt, hogy tegnap, megszakítva az általam teremtett hagyományt,
egy szóval sem említettem meg ezen írásaim központi alakját – a kis szürke
eminenciást, aki a háttérből mozgatja a szálakat – kedvenc és mindeddig
egyetlen Bátor fiamat. Most megint kettesben vagyunk idehaza. Egyikünk alszik,
a másikunk írja a naplómat és közben a német-amcsi meccset nézi. Ez vagyok
én. Szokatlan módon a németeknek szurkolok. A német mentalitás ugyanis nem
áll túl közel hozzám, de az amerikai még sokkal távolabbi. Na, nézzük… Jól
van. De így is kevésbé tudok örülni a német győzelemnek, mint amennyire
sajnálom az angolok vereségét a brazilokkal szemben. Hiába, no, az angol-szász
kultúrkör szimpatikusabb. Fociban viszont egyértelműen jobbak a brazilok.
Nem is írnék az egészről, ha nincs ez a meccs, amit ráadásul nem is láthattam.
Éppen akkor a Péterfy kórház reumatológiája előtt üldögéltem, miután tegnap
az ideg szakorvos ide irányított a kiújult porckorongsérvemmel. Apámnak
segítettem hétvégén a házfelújításban és most engem kell felújítani. De
ha szerencsém van és nem bénul le a fél lábam az idegbecsípődéstől, mint
néhány éve, akkor még jól is jártam, mert két hónapig kedvezményesen látogathatom
a Széchenyit. Nem a könyvtárat, hanem a fürdőt. Bárkire ráférne a 40 fokos
melegben. Különben is szeretek úszni. Általában lótni-futni is szeretek,
de most nem bánom, hogy itthon kell maradnom. Holnap, mert dolgoznom kell,
ma meg, mivel ketten maradtunk Bátorral. A feleségemnek tanévzárója vagy
főiskola zárója van. Diplomaosztónak is nevezhetném, de a tizennégy emberből
öten kapnak most diplomát. Erika is őszig pótolhatja a Bátor érkezése idején
elmulasztottakat. Amikor odahaza, Kárpátalján voltam diák ’93-ig, nem igazán
volt elfogadható, hogy a delikvens 1-2-3 évvel kitolja a diplomája megszerzését.
Leginkább az aki nem lép egyszerre…-elv volt érvényben. Persze voltak kivételek,
de azt hiszem, engem így is érzékenyen érintett volna, ha mondjuk szülés
miatt el kell halasztanom a diploma szerzést. Erikáék búcsúünnepsége viszont
jól sikerült, tudtam meg hazaérkeztekor. Miközben a részleteket mesélte,
játszottunk a fiunkkal. Én most talán a szokottnál is nagyobb lendülettel
tettem, mert két nap múlva szűkebb családom felzárkózik anyósomékhoz, Biatorbágyra.
Jobb levegő, gondos nagyszülők, én meg úgy egy hónapon át akkor látom majd
őket, ha odalátogatok. Ma este inkább jógázni sem mentem, meg persze a gerincem
miatt is felesleges lett volna. A legtöbb ászanát most úgysem tudnám maradéktalanul
végrehajtani, ami meg az elméleti részt illeti, az, Efeszlaci előadásában
úgy sem olyan páratlan, hogy bánnám a hanyagolását. Nem is tudom, hogy ez
volt-e az utolsó foglalkozás az őszi évkezdésig, talán jövő héten, a jógatábor
előtt lesz még egy szeánsz. Ami a tábort illeti, három éve nem vettem részt
egyiken sem, de most elmegyek, többek között azért, mert hat éve vagyok
ennek a tantra jóga irányzatnak a követője – egy másik, buddhista jóga mellett
– de ez az első alkalom, hogy szemtől szemben találkozhatnék a nagy romániai
„mesterrel”, Gregorian Bivolaruval, közismertebb, de Magyarországon éppoly
ismeretlen, nevén Grieggel. Beszámolókból tudom, hogy a természete egy balkáni
kényúré, ami pedig a külsejét illeti, az egyetlen általam látott fotón egy
idült alkoholistára emlékeztet. Ezek után mi sem természetesebb, mint hogy
több tízezer követője van Európa-szerte. Esetemben sem sűrűn fordul elő,
hogy hat éven át vagyok bizalmatlan egy olyan emberrel szemben, akit gyakorlatilag
még sohasem láttam. Részben ezért is vagyok rá meglehetősen kíváncsi. Bár,
nem is kell sokáig töprengenem rajta, hogy megállapítsam, a fiammal töltött
percek sokkal értékesebbek. Legtöbbször minden mesternél bölcsebb dolgokra
tanít. Most megyek is, és megnézem, hogy alszik, hogy aztán példát vehessek
róla.
Vagyok,
mint a pihenő trójaiak, hanyatt lóban. Itt kellene abbahagyni, pedig már
ez sem a csúcs. Mégis, szokatlanul korán, már este kilenckor nekiülök, hogy
megvalósítsam aktuális önvallomástevő törekvéseimet. (A – Vagyis mit csinálok
most? – kérdésre beérkező helyes megfejtők egyikének átnyújtom e napló saját
kezűleg nyomtatott és számozott példányát.) E korai kezdés két dologra utal.
Mindkettő ugyanaz: 1. Korábban kezdem, mert abban bízom, hogy a rendelkezésemre
álló nagyobb mennyiségű idővel kipótolhatom a körülöttem rohamosan ritkuló
események okozta hiátust. 2. A tevékenységem tárgyává teszem magát a tevékenységet,
értsd, az írásról írok, amely módszerről minden szerző tudja, hogy akkor
alkalmazandó, ha nincs, elfogyott a lendület. Azután, ebből is kifogyott
az ember fia, idéz valahonnan, bemontíroz szövegrészeket, például kínai
lovakról. De ma éppen Osho egy könyvét böngésztem, márpedig, ha most ráadásul
japán olvasmányélményeimet kezdeném tálalni, azzal alighanem túlfeszíteném
a húrt. Beszéltem mások szamárságairól is, és megemlíthettem volna még a
kárpátaljai közélet egyik kiválóságának kvintesszenciáit is: „végre megnyílik
csapon az új kamion terminátor” (=terminál); „kedves március idusai” vagy
fordításban lávrovájá pescserá azaz barlangkolostor helyett: „Pecserai Laura”.
Ám mindeközben könnyedén elsiklottam a saját baklövéseim felett: Tegnap
volt hét éve, hogy megismertem a feleségemet. – írtam tegnap és nem pontosítottam,
hogy azóta már nem is emlékszem ki ő, vagy időnként azért feldereng. S merthogy
megismerkedésünk emlékét ilyen banalitásba fojtottam, feleségem feje is
rosszallóan nézett rám az íróasztalról. Erika legalábbis így nevezi: „a
fejem”, meg néha úgy: „a fej”. Ő készítette ezt a kb. 15 kilós agyag fejszobrot.
Mellszobornak mégsem nevezhetem, mert nincs melle (elle még visszatélek),
sőt haja sincs és nem is nő. Legfeljebb a lemondó pillantásában van valami
nőies, amikor hibázom. És akkor itt hadd szóljak másik nagy tévedésemről.
Érkeznek lassan a kéziratos levelek az antológiához, tegnap megkaptam Káannáét
és Tédezső is írt. Ma viszont névrokonom Elbalázs válaszolt a levelemre,
hogy köszöni a versírásra való felkérést. Ha nem az ő tollából olvasom,
hogy sosem írt verset egy gyermekkori kísérlettől eltekintve, talán még
most is kételkednék. De könyörgöm, kérdem én, a buzgó szerkesztő, miért
gondoltam, hogy Elbalázs nemcsak versekről, hanem verseket is ír. Az elmeorvosi
szakértői vélemény ismeretében talán erre is fény derül majd. Hát, Margit!
No-ormális?! Vagy, ahogy Laci barátom (továbbiakban B.L. mester) mondaná,
az ilyen embert nem csak Ausztráliában kell Sidney. Tényleg, hogy még gyorsan
beleférjen egy témaváltás, B.L. mesterről érdemtelenül keveset szóltam eddig.
Lehet, persze, hogy ő annak örülne, ha ez így maradna továbbra is. De mégsem
mulaszthatom el világgá kürtölni, hogy nősül(!). Közös lapunk után – és
most télek elle vissza – talán végre megalapíthatnánk a Megzabolázott és
Enervált Lírikusok Ligáját. Toborzó jelszavunk lehetne, mondjuk – A MELL
az, ami neked kell! Csatlakozz a MELL-hez! – vagy valami hasonló. Most ennyit
írtam B.L. mesterről, mert közben egyre hanyatlóbb ívű írásomba belepillantva
észrevettem, hogy múlik az idő (fölöttem). Márpedig – és ez most saját kútfőből
árad mindenkire – ahogy a Thaiföldi méhész mondja emigráns magyar feleségének:
Thai méz, Manyi!
Mint
aki halkan belelépett. Magam sem hinném, ha nem tudnám, hogy nem is sejtettem.
Mármint, hogy éppen mi a diskurzus központi tárgya, sajtóban és parlamentben,
miközben én megfigyelésről és lehallgatásról polemizáltam. Mai egyes számú
szállóigém: Az élet néha másol engem. Hogy ez helyes vagy sem, erről elfogultságom
miatt nem ítélkezhetem. De erről eszembe jut Ming Ceng egyik története jóról
és rosszról. Vagy úgy teszek, mintha most jutna eszembe, részben, hogy elmondhassam,
hogy van egy kínai buddhista szerzetes ismerősöm, akinek nem biztos, hogy
fonetikusan így írják a nevét, de hogy nem így ejtik, az biztos. A másik
részt nem mondom, így is kilóg a lóláb. A történetet, tehát: egy egyszerű
parasztembernek elkóborolt a lova. Másik lova nem lévén nagyon nekikeseredett.
Elpanaszolta a bánatát a szomszédjának, aki erre azt találta válaszolni
– nem biztos, hogy ez rossz. Nem sokkal ez után visszatért a kóbor ló és
nem is egyedül. Egy másik ló is jött vele. Megörült ennek az ember, de aztán
eszébe jutottak a bölcs szomszéd szavai és így gondolkozott – nem biztos,
hogy ez olyan jó. Egyszer a paraszt fia lovagolni ment az új lovon, de a
ló megmakacsolta magát és levetette a hátáról lovasát. A fiú keze megnyomorodott.
Nagyon szomorú volt az apa emiatt, de néha azért mégis az járt a fejében:
talán ez sem olyan rossz. Hamarosan háború tört ki az országban. A faluból
minden fiatal embert összegyűjtöttek és elvittek harcolni. Csak a törött
kezű maradt otthon. Azok közül, akik a háborúba mentek egy sem tért vissza
élve a faluba. Na, eddig a történet, és én azt is tudom, miért írtam le,
hogy más miért olvasta, azt meg nem. Meg azt sem, hogy miért kell kínai
példázat egy ilyen evidenciához. Mert hiszen tegnap sürgős munkát kaptam,
holnapra kell leadnom, de rövid gondolkodás után azt gondoltam, nem biztos,
hogy ez jó. Tegnap nem csináltam semmit, csak ma láttam neki, és azt gondoltam,
nem biztos, hogy ez rossz – de a fenét nem, most dolgozhatok reggelig. Tökéletes.
Napjaim, egyébként most a hetes szám bűvöletében telnek, ma hét hónapos
a fiam, tegnap volt hét éve, hogy megismertem a feleségemet és most egész
héten naplót írok. Ennek keretében mai kettes számú szállóigém helyett most
én másolok ide az életből néhány kapitális marhaságot. Minden tisztes tanintézményben
tanár és diák részéről egyaránt légiesen röpködnek a sületlenségek. Mi annak
idején sajnos nem jegyeztük fel ezeket, szemben a feleségem, Erika csoportjával,
akik most végzős főiskolásokként, becsületükre legyen mondva, huszonegynéhány
oldalas gyűjteményt állítottak össze ilyen idézetekből. Álljon itt egy pár
okulásunkra.
Ennóra, tanár:
„Az emberi mivoltot nem lehet fekve átélni.”
Egyik diák a másikhoz:
– Hogy van németül az igeragozás?
– Werbung!
Gé diák mesét mond:
”Éjszaka virítottak a halott mellett.”
Géandrás, tanár:
„Összetévedi, amit lát.”
„A Choroinak és a barokk furulyának a fogódása azonos, de a fújása más.”
„Ma csak odamegyünk a termosztáthoz és felcsavarjuk. A feleségemék olyan
házban éltek, ahol a pincéből kellett föllapátolni a szénát.”
„És ebben a mesében is szerepet kapnak a szállottságok.”
„A bűnbak átment a köztudásba.”
„És a lidércek ráadásul kinyalják a negyedik királynak.”
Megint
fiam. Kellemes kezdetnek. Kora délutánig. Etetések, kevés játék, séta. Levél
fordítása M kiadónak. N kiadó számára alakul az antológia. Postáztam az
utolsó, elmaradt felkérő levelet Csélászlónak. Békároly (nem összetévesztendő
Bédékárollyal) képeslapot küldött, egyik oldalán egy képvers, a másikon
közli, hogy nem tud verset adni. Másrészről tegnap megérkezett az első kézirat
Téjózseftől és Káanna is telefonált, hogy ő most ugyan nem ír, de ha másodközlünk,
akkor van egy témába vágó. Szóval, ha lassan is, de gyűl az anyag. Ma olvasgattam
Efede könyvét. Milyen jól hangzik ez az Efede, Jobban, mint az Efádám, pedig
az is ő. Szóval a Napraforgót, amit a könyvhéten nekem – és a fiamnak –
barátilag dedikált, olvastam kicsit. Efede nekem való költő. Ott lenne,
alighanem, a helye, ahol a vele egykorú élvonalbelieknek meg a nála fiatalabb
vagy idősebb élvonalbelieknek. Bár nem igazán tudom, mi az élvonal, de Efede
nem volt ott korábban. Ám, ahogy az idős Kesey mondta fiának, az ifjú Kennek:
„a jó írás nem feltétlenül jelenti az élvezetes olvasást. Nem biztos, hogy
az olvasó is azt tartja fontosnak, amit az író.” Vagy én. Mondom én. Efede
egyébként maga is Kesey-hívő. Ha néhány évvel idősebb lenne és amerikai,
gond nélkül el tudnám róla képzelni, hogy buszra száll, ha le nem Kesey
és elindul Further.
Végre kaptam filmes munkát. Keresetem leginkább,
de mégis kevéssé, állandó részét ugyanis elsősorban ismeretterjesztő filmek
fordításával, lektorálásával keresem már egy ideje. Sok haszontalan, de
még több hasznos információ birtokába juthat így az ember, például, hogy
a csikóhalaknál (vagy csiklóhalaknál, ahogy Emzélajos mondaná), a hím hozza
a világra az ivadékokat, hogy London városában fél millió térfigyelő kamera
lesi a néhány millió lakos és látogató minden lépését, vagy hogy a női mell
mintegy 15-20 kisebb tejmirigy csoportból áll. Erről jut eszembe a mobiltelefon.
Mármint a kamerákról. Néhány, efféle dolgokban járatos ismerősömtől halottam,
hogy mobil telefon alapján, az erre szakosodott szervek nem csak nyomonkövetni
vagy lehallgatni tudnak, de most már a mobil telefon akkumulátorok is olyan
speciális effektusokkal jutnak el a gyanútlan felhasználóhoz, mellyel a
kikapcsolt telefont „külsőleg” aktiválni lehet, minek következtében az már
tökéletes vevőkészülékként szolgál. Állítólag ezért szokták például az előrelátó
politikusok a magánbeszélgetéseik idejére az akkumulátort is kivenni a mobiltelefonjaikból.
Vagy erről már mindenki tud csak én vagyok ilyen szegényesen informált?
Egy szó mint száz, saját mobiltelefont szeretnék. A mondás is úgy tartja,
hogy: add meg a királynak, ami a királyé, és add vissza anyádnak, ami az
anyádé. Mégsem hagyhatom, hogy az édesanyámtól kölcsönkapott mobiltelefonon
hallgassanak le. Ha már egyáltalán erre sor kerül, történjék az a saját
készülékemen keresztül. Kész összeesküvés-elmélet, nem? Ilyen sötét gondolatok
után egyébként azon sem csodálkoznék, ha ez éjjel nyugtalanabbul aludnék
és álmomban berregnék kicsit.
Fiam. Szerettem volna valami fontos dologgal kezdeni, anélkül, hogy részletekbe menve túltárgyalnám. Hogy, mondjuk hány kiló, így a hetedik hóban, milyen egészségi állapotnak örvend és milyen irányba fejlődik a mozgáskultúrája vagy az artikulációs bázisa. Ennyi, ott az elején épp elég volt. És arról se feledkezzünk meg, hogy: Feleségem. Megfeledkeztem. Ma volt, vagy még van is a házassági évfordulónk és én tegnap még emlékeztem rá. Szerencsére jó előre betáraztam az ajándékot. Senkit ne érjen meglepetés. Foci VB. Miért nem hiszi legalább valaki azt, hogy ennek köze lehet a Véletlen Baletthez. Pedig látom magam előtt, amint Japánban a címvédő VB (becenevén: foci) amolyan házi rangadó jellegű címmérkőzés keretében összecsap a Hatodik Síp csapatával. A bíró kölcsönkéri a kihívó csapat szerkesztőjétől a sípot, megfújja, a kihívó erre feloszlatja önmagát, mielőtt a VB egyáltalán elkezdhetné felvonultatni nagy tudású szerzői gárdáját. Győzött a VB. Jövő héten újabb kihívó elé állunk, az egyetlen, nemrég alakult, de még létező, kizárólag kárpátaljai irodalmi folyóirat, mely ezzel a mérkőzéssel próbál majd nevet szerezni magának. Az is lehet, persze, hogy már szerzett, csak nekem nem jut eszembe. Egyszóval tartsanak velünk bizalommal a jövő héten is. De tényleg. Foci VB volt a Margit szigeten. Szokásos, hétfői, amatőr, barátságos. A szokásost és a hétfőit most nem magyarázom, az amatőrt csak szerénységből mondtam, és azér' barátságos, mer' tényleg barátok vagyunk és így a meccs végére csak minden második ember lesz lerúgva. Egyébként most azért is ment fene jól a játék, mert legtöbben nézték a Brazil-Belgát és úgy akartak játszani mint a brazilok. Egyikünk, nevezzük Tákosnak, még egy brazil meznek tűnő pólót is felvett ennek érdekében. "Én vagyok a brazilok." Miért felejtem el mindig, hogy ki írta ezt. Na, mindegy, a siker nem volt teljes, de jövő hétfőn is játszunk. Utána pedig, rendszerint megiszunk egy korsó sört. Attól vagyok most ilyen álmos. Talán látszik is. Ha rendszeresen innék, foghatnám arra, hogy az írás rovására megy, mert, mondjuk folyton álmos vagyok. De nem iszom rendszeresen olyat, amitől. Ennek ellenére mégsem megy az írás. Még csak azt sem mondhatom, hogy abba hagyom, mert nincs mit, de erről majd később. Minden napra egy panasz a mondvacsinált költészeti válságról. Erről a minden napra egy panaszról jut eszembe, ma egy antropológiai tanulmánykötetből fordítottam angolból néhány részt a feleségem számára és mondhatni hosszú évtizedek után most kellett megtudnom, hogy a Csipkerózsika című mese mélyebb összefüggéseiben a szellemi felébredésről, ha úgy tetszik a megvilágosodásról szóló történet, a Libapásztorlány pedig azt az utat szemlélteti, amelyet az egyénnek az elvesztett belső, természetes bölcsesség újra elnyerése érdekében kell bejárnia. Ezek szerint már gyerekkoromban is felületes voltam. Este foci után felhívtam még Enpémikolát, korábban hívott Vácról, Terénybe, Szandavára mellé, Expanziózni. Nem megyek, nem azért mert nem szimpatikus a meghívás, csak mert egyrészt kilátás és remény fűződik ahhoz, hogy jelenlegi minimális munkáim mennyisége ugrásszerűen növekszik majd, másrészt, mert az idei nyárra hat irodalmi táborba és műhelytalálkozóra van meghívásom, és ha akarnék se tudnék mindre elmenni. Nem is értem, mióta kevesebbet írok, több helyre hívnak, mint korábban. Lehet, hogy még néhány hónap alkotói pihenés után valamilyen díjat is kapok. Na, szép álmokat.