Láng Gusztáv

1936 június 12-én születtem Budapesten, de erről a városról csak kevés és futó emlékem van. Az Ybl Miklós térre emlékszem, ahol laktunk, a Tabán-parkra, ahová játszani vitt ki anyám, s a vele szomszédos (Korona?) mozira, ahol Walt Disney-rajzfilmeket láttam. S a meséskönyvre, melynek kedvéért nem egészen öt éves koromban megtanultam olvasni. Rövid – alig egy éves – újvidéki tartózkodás után, 1943-ban „hazaköltöztünk” Szatmárnémetibe, apám ugyanis erdődi volt, s a bécsi döntés után három évvel alighanem úgy vélte, ha az új határok kibírtak ennyi időt, megmaradnak az idők végezetéig. Tévedett, de nekem így lett Szatmár a „nevelővárosom”, melyhez valamennyi gyermek- és kamaszkori emlékem és máig sem szűnő lokálpatriotizmusom fűz. 1953 és 1958 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem magyar szakára jártam; mi voltunk az utolsó „bolyaista” évfolyam, mert az egyetemet 1959-ben megszüntették. Alig múltam tizenhét éves, amikor gyanútlanul beiratkoztam, s rögtön egy irodalmi nemzedékbe csöppentem. Negyed éven tanult akkor Kányádi Sándor és Szabó Gyula; évfolyamtársam volt Bálint Tibor és Páskándi Géza, a következő évben érkezett Kántor Lajos, Lászlóffy Aladár és Szilágyi Domokos. Páskándi Géza nevezett ki a nemzedék kritikusának, s e szerepnek igyekeztem megfelelni. Voltam kiadói szerkesztő, 1959-től tanítottam az immár Babes – Bolyai Tudományegyetem magyar irodalom tanszékén, 1984-ig, amikor is repatriáltam Magyarországra. Ami ez alatt történt velem, részint magánélet, amire senki sem lehet kíváncsi, részben kritikák és tanulmányok sokasága, melyeket bárki elolvashat. Büszke (?) két szövegemre vagyok: egyik a Kántor Lajossal írott könyv, A romániai magyar irodalom 1945 – 1970, mely szentesítette a köztudatban azt az irodalmi kánont, melynek felépítéséért a hivatalos „szocreál” kánon ellenében mindketten húsz évig fáradoztunk; a másik a nemrégen megjelent Dsida-monográfiám, melyben Szatmár (és talán a Trianon utáni Erdély) Legjobb költőjének életművét mutatom be, elsőként a magyar irodalom történetében.