Számos, a magyar kisebbségi irodal(mak)om státusát, össze- és széttartozását vitató konferencián vettem eddig részt, s emlékezetem szerint a feltett (és mindig csak feltételesen és kételyébresztően megválaszolt) kérdések a következő kulcsfogalmak körül forogtak: nemzeti irodalom, egység vagy integráció, multikulturalitás. Kísérleti javaslatom, hogy tegyük félre e fogalmakat, s próbáljuk meg nélkülük újrafogalmazni kérdéseinket. Nem mintha e fogalmak jelentését és jelentésük érvényét kétségbe vonnám, de kénytelen vagyok számolni azzal a kevéssé szívderítő tapasztalattal, hogy mire vándorlásuk során elérik Közép- és Kelet-Európát, tartalmuk jelentősen eltorzul, mert torzító rokonfogalmakkal lépnek „rangon aluli” házasságra. A nemzeti magába szívja a kultúrnacionalizmus felhangjait (nem a magyarság, illetve a magyar kisebbségek hibájából, de ez a jelenség elméleti állagán nem sokat változtat), az integráció és a multikulturalitás a beolvadás/beolvasztás szinonimájaként kezd szerepelni.
A magyar nemzeti irodalom elnevezés helyett a kisebbségi magyar irodalmak vonatkozásában ma divatos az egyetemes magyar irodalom terminust használni, aminek kétségtelen előnye, hogy kiiktatja a problematikus „nemzeti” jelzőt, hátránya pedig, hogy egy merőben más jelentésben rögzülttel helyettesíti (vö. egyetemes irodalom). A magam részéről az összmagyar irodalom megnevezést javasolom, mert van összmagyar nyelv, s ez a terminus a különböző országokban létező magyar irodalmak összetartozásának alapvető és vitathatatlan kritériumára helyezi a hangsúlyt: magyar nyelvűségükre.
Az egység (mint nemzeti egység) kérdése egyébként talán a legrégibb vitatéma a kisebbségi magyar irodalmakkal kapcsolatban (l. a Ravasz László kezdeményezte irodalmi schizma körüli polémiát az erdélyi irodalom vonatkozásában). Érthető ez, hiszen Trianon nemcsak területileg, hanem művelődésében is szétdarabolt egy addig egységes nemzetet, s ez annál megrázóbban érintett mindenkit, mert ezt az egységet a XVI. századtól próbálta, nem csekély harc és áldozatok árán létrehozni a Kárpát-medence magyarsága. Az erdélyi irodalomban tekintélynek számító Babits Mihály a kultúrnemzet kategóriájának feltámasztásával kísérelte meg a választ erre a kérdésre (Magyar költő kilencszáztizenkilencben), s e felfogás szellemében állította szembe egyik költeményében a térkép szerinti és a lélek szerinti országot (Hazám). A kérdés azonban az, hogy mit értsünk egységes magyar irodalmon, illetve valóban egységes-e a magát nemzetinek mondó literatúra. Babits nyilván a „nyugatos” irányt (s a neki megfelelő hagyománystruktúrát) tekintette e nemzeti irodalom gerincének, s ugyancsak „nyilván” egészen mást értett rajta Kassák Lajos (ha egyáltalán foglalkoztatta az irodalom nemzeti státusa) vagy Berzeviczy Albert (akit igencsak foglalkoztatott), Szabó Dezsőről s később a népi mozgalomról nem is beszélve. Ennek következménye, hogy a nemzetinek mondott/vélt irodalmi kánon egyszerűen másodlagosnak, „irányzat-követőnek” tekintette a kisebbségi irodalmakat, amelyekből önálló kezdeményezés, irányzat-alakítás nem eredhet. (Ezt magukkal a kisebbségi irodalmárokkal is sikerült elhitetni; beszédes példa erre Kuncz Aladár értékelése Áprily Lajosról mint a Nyugat lírájának „következményéről”.) E felfogás több vonatkozásban értékzavarhoz, alulértékelésekhez, lényeges kezdemények ignorálásához vezetett. Néhány példa: 1. 1923-ban megjelent Kolozsváron egy antológia, tizenegy fiatal szerző verseiből, novelláiból, esszéiből; később csak Tizenegyek címen emlegették. E nemzedéki csoportosulás – legalábbis részben, és a szerkesztő-szervező Balázs Ferenc program-fogalmazó esszéje szerint – a népi mozgalom első állomása, mely két szempontból is figyelemre méltó. Egyik a népiségnek és az avantgárdnak az összekapcsolása, másik a népiség sajátosan transzilvanista értelmezése. Ez utóbbi – a népek és „fajok” közötti harmónia keresésének igényével – lényegében Németh László „tejtestvériség”-eszméjének megelőlegezése. Ennek ellenére a magyar irodalom (s benne a magyar népi mozgalom) története erről az indulásról s főleg irányzattörténeti jelentőségéről nem vesz tudomást. 2. A 30-as években, a népi-urbánus vita hevében az irodalmi szociográfia műfajával (mely kétségtelenül a korszak legfontosabb prózapoétikai fejleménye) kapcsolatban is felmerül az elsőség kérdése, nevezetesen hogy Márai Sándor Egy polgár vallomásai, avagy Illyés Gyula Puszták népe című alkotása tekinthető-e az elsőnek, „műfajalapítómnak”. Az igazság az, hogy egyik sem; az első magyar dokumentumregényt, „irodalmi szociográfiát” Kuncz Aladár írta (Fekete kolostor). Műfajtörténeti helyét, jelentőségét azonban nem veszi tudomásul sem a kritika, sem a későbbi irodalomtörténet-írás. 3. Tamási Áron írói rangját kezdettől elismerte a kortárs kritika, azt azonban kevésbé, hogy novellisztikája új fejezet a magyar prózai kisepika történetében. Tamási „egyszerű” felfedezése, hogy visszatér a novella ősi epikus mintáihoz, a népmeséhez és a népballadához, úgy azonban, hogy bennük felfedezi egy „elbeszélő szürrealizmus” (lehetséges) hagyományát; a népköltészetben a „kollektív tudatalatti” archetipikus jelképrendszerét. A novelláionak esztétikai értékeit méltató bírálatokban azonban hiába keressük műfajtörténeti értékeinek elismerését.
Ez utóbbi példa rávilágít egy alapjában igaznak tűnő kritikai közhely tartalmatlanságára. Arról van szó – s ezt elsőként Babits és a Nyugat kritikája állította –, hogy nem azt kell nézni, kisebbségi-e az író, hanem azt, hogy művének milyen az értéke. Mondom, igaznak tűnik, valójában azonban felmenti a kritikát annak vizsgálata alól, hogy milyen új törekvéseket plántál át a kisebbségi író az „összmagyar” irodalomba, mivel lesz ez utóbbi más, több a kisebbségi írók tevékenysége által. (Erről egyébként mint kritikai szempontról meggyőzően és árnyaltan értekezett Tőzsér Árpád néhány esszéjében, a világmagyar irodalom fogalmában sommázva azt.)
A példákat szaporíthatnám irodalmunk második világháború utáni korszakából, amikor is olyan életművek „összmagyar” érdemeire kérdezjetünk rá, mint a Tőzsér Árpádé, Tolnai Ottóé, Szilágyi Domokosé, hogy csak a líra jeleseit említsem. (De találhatnék példákat a dráma vagy az epika műfajaiban is.)
Az integráció tehát azt (is) jelenti a magyar kritikai gyakorlatban, hogy a magyar irodalom teljes rendszerének az anyaországi irodalmat tekintik (nevezzük ezt, Tőzsér Árpádot parafrazeálva, csonkamagyar irodalomnak ?!), s a kisebbségi szerzőket ebbe a rendszerbe helyezik (integrálják?). Az összmagyar irodalomba azonban nem kell (és nem is lehet) „integrálni” a kisebbségi irodalmakat, mert azt ők (is) „csinálják”.
Azzal, ami bennük sajátos és különös. A kisebbségi irodalmak nem e „másságai” nem helyi, regionális (vagy provinciális) változatai az „összmagyarnak”, nem irodalmi tájszólások, hanem a magyar irodalom kiterjesztései, értékhatárainak és -lehetőségeinek a tágításai, mint az fentebbi példáimból talán kiderült. Babits Mihály szerint a nemzeti irodalom zsinórmértéke a világirodalom; igazán nemzeti az, ami a világirodalommal összhangban van. Másrészt azonban a világirodalomba annak a műnek van esélye bekerülni, ami a világirodalomhoz képest sajátosan újat, tehát nemzetit tartalmaz. Ez a mi témánkra is alkalmazható: a kisebbségi irodalom nem azzal lesz „összmagyar”, hogy elkendőzi arcának kisebbségi mivoltából származó „helyi” vonásait, hanem azzal, hogy e sajátos vonások megőrzésével közöl valamit saját közönségével és minden magyarul olvasóval.
Természetesen tudom, hogy a kortárs kritika értékelő, értelmező és kánonképző ténykedése, illetve annak tévedése és szűkkeblűsége visszamenőleg nem tehető jóvá; ami annak idején nem került a maga helyére, azt utólag sem illeszthetjük máshová. De elvégezhetjük a „kritika kritikáját”, egyrészt azért, hogy az irodalom történeti valósága mellett feltáruljanak történeti lehetőségei is, másrészt azért, hogy egy megfelelő kritikai episztemét alakítsunk ki a mai és a holnapi irodalom értelmezése számára.
Ennek egyik halaszthatatlan lépése lenne az összehasonlító vizsgálat alkalmazása az egyes kisebbségi irodalmak, illetve a kisebbségi és az anyaországi irodalmak vonatkozásában. Minden kisebbségi irodalom (valójában minden irodalom) valamilyen identitás képviselete is, és a Trianon utáni magyarság identitástudata gyökeres változásokon ment keresztül. Ezek a változások az egyes kisebbségi irodalmakban részben hasonló, részben eltérő eszmetörténeti (s ennek megfelelő stílus-, műfaj- stb- történeti) sajátosságokat fejlesztettek ki; e sajátosságok jelentik azt a „kiterjesztést”, amiről imént szóltam. Ezzel összefüggésben összehasonlító vizsgálat tárgyává kellene tenni a fentieknek megfelelő kánonképzést, a kánonoknak megfelelő hagyománystruktúrák vizsgálatát, mintegy az összmagyar irodalom e területeken jelentkező értékpluralitásának a feltárását.
A kisebbségi kánonok magyarországi elutasításának ma a legfőbb oka, hogy bennük kétségtelenül szerepet kap az az identitás-felmutatás és -őrzés, amelyet – mint esztétikán kívüli, „extraliteráris” elkötelezettséget – a modern és a posztmodern kritika fanyalogva fogad. Tekintetbe kell azonban vennünk, hogy minden kánonképzésben szerepet játszanak (gyakran nem is lényegtelen szerepet) ilyen „extraliteráris” tényezők: társadalmiak, politikaiak, ideológiaiak. Még akkor is, ha ez nem egyezik az írók és az irodalmi csoportok szándékával; nemcsak az számít, hogy miképpen ír az író, hanem az is, hogy miképpen olvas az olvasó. Márpedig senki sem olvas tisztán esztétikai hedonizmusból; a befogadó horizontja nagyon is ki van téve az említett „irodalmon kívüli” tényezők hatásának. S a befogadás során kialakult értékelés is. Ahogy Mauriac, az öreg janzenista mondta: „Az Istent nem érdekli, mit írunk, legfeljebb felhasználja.” Az így kialakult befogadástörténeti másságok is hozzájárulhatnak az összmagyar irodalom identitás-képének teljesebbé tételéhez – de ez olyan messzire vezető téma, hogy részletezni itt lehetetlen