„Nekem a tenger az anyanyelvem”
így mondtad, azt hiszem.
Nekem inkább testem a tenger.
Abszintzöld mámor, hempergés mélylila,
hirtelen morcos olasz ég alatt;
fagyos harsogás északon, hol irgalmatlanul
megleckéztetett a nap, észrevétlen
hántotta nyers húsig bőrömet;
selymes kavics-kéreg Nizzában,
mikor belelépett cipőmbe egy elkóborolt
hullám, s elfértünk benne ketten, a lábbeli
épp jó volt neki.
És fontos az életveszélyes
lendület, hogy nem fér meg (ahogy én sem)
partjai között, hogy pillanatonként fut neki
ugyanannak a feladatnak, s fut meg előle,
hogy habosan magasba szökik, pedig
türkiz nejlonponyvába csavarva,
lefülelt gonosztevőként kellene
a földön rángatóznia.
Hogy ő hal és madár, odafelé csikó,
visszafelé rák, hogy alakot
vált untalan, de egyre inkább
önmaga.
Emlékeztet Valakire,
aki két kézzel pazarolja, amije
van, vagdos a parthoz gyöngyöt, ezüstöt,
túlzásba visz hűtlenséget s hűséget,
tevepúpok boltíveiként távolodik a végtelenbe,
majd kiskutyaként lábad elé hever.

Szabó T. Annának

Hány lyukat fúrtam itt a falba, Istenem!
Ezen töprengtem egy költözés előtti
álmatlan éjjelen,
míg lépcsőzetesen
derengtek odakinn
a szemközti kémény tégláinak
fúgacsíkjai.
Jól ismerem
a porhanyós gipszkarton-elem
porának perdülését,
s főként az irgalmatlan vasbetont, melyet
szánalmas gépemmel túrtam, remegett
alkarom, hörgött a ház
sok kődoboza a földszintig talán.
Hiába fogadott magába néhanap
az anyag
engedelmesen,
mint elcsigázott, ügyetlen szeretőt,
tudtam, hogy bármikor kavicsra vagy
idomvasra akad,
s rögtön csikordul, hevül
a rozsdamentes
fúrófej, s a vídia-trapéz
amorf vasérc-
gumóvá olvad egyszeriben.
Mégis, mennyi csillagközi fekete
lyukat őröltem itt,
hogy mikrokozmoszunkat
rögzítsem valahogy vele!
S most jönnek valami idegenek,
sorra betömetik, lefesttetik
erőfeszítésem zárványait,
fúratnak a falba más
negatív csillagképeket.

A tó vizét cirmosra karistolták szél-gereblyével,
Foltokban napliszttel hintették be,
Lemetszett szőlőindák helyén vízcsepp serken,
S ha a fehérbor-ízű tavaszi széllel szemben
Rohanni kezdesz, úgy érzed, mintha egy helyben állnál,
Pókhálót bogoz a fény s minden megkötött szálnál
Másfele tér el,
A falból kiúszik a szoba terébe
Egy 68 kilós harcsa,
Mely életében alig fért be az ajtón, s a farka,
Ahogy a halat felakasztották, a földet seperte.
Szeretnél szuszogva-sziszegve
Szöszmötölni, mint a tűz, nem
A nagyképű, a nagyotmondó, a tetőgerincen
Macskamód tovaosonó, világot rombadöntő,
Nem, inkább mint a másik, most dorombol odabent ő,
A kályhába zárt háziállat,
Recsegteti a száraz és sistergeti a vizes ágat
Türelemmel ízlel és kóstol
Kemény- s puhafát, szemezget göcsörtből, rostból,
Csámcsog a venyigéken,
Későig hallani a bárka-mélyben