Az
írás az Árgus c. folyóirat felkérésére készült, nyomtatásban ott jelenik meg
először.
Kovács
Imre Attila:
A ködös ihlettől a közös ihletig
(Csoóri
Sándor újabb kötetéről)
A
70’-es évek végén írt kitűnő esszéjében Orbán Ottó kezet nyújtott Csoóri Sándornak
a Belvárosi kávéház egyik utolsó, kihűlő félben lévő duplája fölött. Orbán,
a világlátott, a nyugati kultúra mérsékelt csodáiba belefáradt szívű vagány
és irodalmi ínyenc tényleg megrendült Csoóri eltökélt vergődésén. Bebizonyosodott
számára, hogy a népiség konok képviselete nem szellemtelen laposságokat bújtat,
és nem leszegett fejű „előre” menekülés az írói magány modern poklából. Valami
közös ügy körvonalait tapogatta végig az Orbán-esszé, frivol („huligán”) félmondatok
és töprengő oldalak hálójába vonva tárgyát.
Csoóri (addigi) pályáját szerinte az újrakezdés hullámokban
érkező, ismételt gyürkőzései fogják egybe, és az a képtelen remény, hogy a versben
a „költészeten” túlra lehet jutni. Oda, ahol az élet maga bizonyul költői teljesítménynek,
s így talán már verset sem kell írni. Pályatársa lírájából leginkább a költői
világkép erős szuggesztióját hiányolta, a zamatok alatti „csonthéjat”. Főleg
a kosztolányis ízlés figyelmeztető jelzéseit küldte Csoóri felé: Ady életes
poézise elszigetelt „modell”, magán-élményű program volt a kultúrtörténetileg
vitathatatlan életmű „mellett”. Szólhatna tehát babitsosabban a vers, ehhez
van elég komolyság és önelemző kegyetlenség Csoóriban, ha újklasszicista erudíció
kevesebb is.
Ekképp értékelődött fel a líra szomszédságában írott prózafolyam,
„az élete hites versét közönséges mondatokkal
megcsaló költő éppen időszerű kalandja”, az esszé. Orbán itt Csoóri legalapvetőbb
módszerének a rácsodálkozást tartotta, azt a magatartást, amely kibillenti pózaiból,
és gondolati kalandra hívja olvasóját az írással megváltoztathatatlan sors,
és a sorssal össze nem láncolt írás egyre kínosabbá váló huzavonája helyett.
Olyasformán bontakozik ki mindez (teszem hozzá), hogy az egyenes beszéd sodrába kapcsolt élmény
először asszociációkkal dúsul, majd a gondolati résen állás szorosabbra vonja
a képi „rögtönzés” határait, s végül egy megemelt horizonttal kárpótol a „mese”
(szerkezeti kényszerré alakult) lezárásáért. Ami Csoóriban valóban eredeti - a „genetikus” hatásokba
(Illyés nagy erőkkel kiegyensúlyozott, arányos nyelve, Babits ízlés-pluralizmusa
és Ady publicisztikájának gondolati radikalizmusa) ágyazódva -,
az a védtelenségnek és a fölénynek egy
szellemi gesztusban való kifejezése. A rácsodálkozás leereszti a kulturális
előítéletesség mívesen kikalapált pajzsát, miközben egy zseniális (koravén?)
kisgyerek határozott, és józan eszünk gyökeréig nyilalló véleményével szembesít.
S ez a rácsodálkozás úgy lesz sajátosan magyar, hogy be nem avatottságát, „kívülállását”
nem mentegeti szellemességekkel; időnként komor, többnyire humortalan. Nincs
derű a bizakodásában, annál sokkal jobban ismeri saját népét.
Kiss Ferenc a mulasztásokra „magyarázatot” adó irodalomtörténeti-irodalompolitikai
tablója elő- és erőterében formálta meg sajátos Csoóri-portréját. Kiss a vázlatszerűség
terjedelmi csapdájában, ám mesterre valló pontos vonalvezetéssel rajzolta meg
azt a Csoóri-képet, amely alapján a „kataszterbe vétel”, az irodalmi kanonizáció
immáron megtörténhet(ne). Szerinte Csoóri a megtalált szereppel dolgozta le
(önvádként is sokszor emlegetett) hátrányát, ami részben az indulás gyors sikerének
és költői készületlenségének az egyidejű, s így bénító hatású átéléséből eredt,
részben pedig abból a költő által igazán nem reflektált változásból, melynek
során az irodalom létmódjáról a nyelvhasználat móduszaira tevődött át a szakma
érdeklődése, utóbb gyakorlata is. E szerep („a létérdekű összefogások mestere”) az esszében kristályosodott ki,
s lett a verseiből ki-kibuggyanó teatralitás pars negatívája. Kiss Csoóri Sándor
költészetének kiszélesedő világképéből a mindent összefogó „okokat”, a centrumot
hiányolta, de nem a modernitás kötelező attitűdjeként, hanem mint az esztétikai
jelentésképzés meghosszabbított erővonalai irányába eső „rögeszmét” vagy „átkot”.
Idővel így boltozódik Csoórinál a lírai „szétírtság” fölé a befejezhetetlen
(műfajilag nyitott) esszé közös, korélményként és emberi ügyként is ismerős
ege. A „fegyelmezett, előzékeny, finom”
kísérleti prózában spontán természetességgel forrnak egybe a személyes és történelmi
jelentéselemek, s bizonyítják Csoóri eredendő képességét: az „övétől
elütő tudás őszinte tiszteletét”.
Orbán Ottó és Kiss Ferenc a 70-es évek végének „beérkezettjét”
az esszé(t)író Csoóriban jelölték meg, noha jelentős szemléletmódbeli különbség
húzódott kettejük ilyetén egyetértésének (nem is nagyon) a mélyén. Orbán úgy
látta, hogy Csoóri nyelvi eszménye, az egyenes beszéd és pályájának paradoxitása
a lírában nem bizonyult összeegyeztethetőnek.
Nem tud bizonyság lenni Isten előtt, mert versben keresi a verset. Csoóri sors-képlete,
életanyaga a választott nyelv csapdájában feszeng. A versbeszéd a stilizált
szabadság újrafogalmazásában őrlődik fel, miközben egyetemes erkölcsi nyugvópontot
keres. Az esszé viszont a maga tudott-vállalt vitathatóságával megszelídítette
a kritikát, az „ellenérdekű” kételyt, és a nyelv s a „háborgó” élmények összegyúrható,
adekvát műfajává lett. Orbánt Csoóri esetében sem a szerep érdekelte, hanem
az írás hibátlan összhangzatossága a szerző (más írásai alapján is) feltételezett
személyiségével. Csoóri, a folytonos úton levés és a megismételt hazaérkezések
poétája az esszében hazatalált, úgy, hogy minden az övé lett, minden, ami magyarul
kimondható.
Kiss Ferenc négy csomópontot ragad meg a pályából, de ezeket
nem helyezte (helyezhette) el egy töretlenül felfelé törő íven, nem másíthatta
termelési grafikonná Csoóri „önmeghaladási
vedléstornáját”. Pályakezdése gyors sikerrel társult, de miután „nem volt főszereplője a hit és megcsalatás
drámájának”, nem volt levezekelhető, a pártos szimbolikával keveredő „életműve”,
ezért „nem tarthatott lépést Juhász és
Nagy metamorfózisával”.
Az
’50-es, ’60-as évek fordulóján friss szellemiség bontakozott: hódít József Attila
szürrealizmusa, Weöres Sándor rafinált és varázslatos világkalandjai, Nagy László,
Juhász újdonságai, Bartók és Sztravinszkij muzsikája, Picasso festészete, Éluard,
Lorca versei, magyar fordításban. Csoóri (távol a „tűztánctól”) a Belvárosi
kávéház asztaltársaságából kipillantva kereste a helyét.
A ’60-as évek közepén, amikor a konszolidáció stratégiája,
reflexrendszere már túlélte szükségességének idejét, és „az élet egészének, a jövő nyers és friss erőinek szabályozására rendezkedett
be”, megint csak elnapolódott költői világának minden irányú kibontakoztatása.
Végső soron a ’70-es évek végére lett Csoóriból a „magyar szellemi élet centrális alakja”,
aki „mai tendenciák és érzékenységek ütközőpontjain
képezte magát létérdekű összefogások mesterévé” (Kiss, 1978), s mint ilyen
már nem az engedetlen vers körül rója a köröket, hanem egy emelkedett, vívódó,
tiszta „közbeszédben” panaszolja világgá a társadalmi-emberi élet megzápulását.
Míg Orbán Ottó a Csoóri esszé vallomásos, vívódó, férfi-komolyságú
és gyermek-kíváncsiságú, és mindenekfölött személyes hangját érzi olyannak,
amin egy „székfoglalót” már nyugodtan meg lehet tartani a kis magyar Parnasszuson,
addig Kiss Ferenc Csoóriban a szerep-elvű írói magatartás hitelesítőjét, az
e tekintetben ellentmondásos hagyománytörténet kései példa-emberét találja meg.
Ami sem Németh Lászlóval, sem Veres Péterrel, sem Illyés Gyulával nem valósulhatott
meg maradéktalanul, azt Csoóri az idő kegyelméből és tehetsége mértéke szerint
– végül is – beteljesíti.
Idestova húsz év telt el azóta, hogy a fent vázlatosan összefoglalt
dolgozatok napvilágot láttak, vagyis két évtized állt Csoóri rendelkezésére,
hogy végleg „írássá” váljék; klasszikussá, egyre lassuló mozgású óriássá. Ha
igaza volt Kiss Ferencnek, hogy Csoóri a nemzetfelelős irodalom akkor ismert
utolsó, jelentős alkotója, akkor pályájának alakulása az egész irányzatét is
fémjelzi. A körülmények ismertek: a ’80-as évek „társadalmi kalandja” történelmi,
világméretű változásba torkollt, a hatalmi „hogyan tovább” régi reflexeket ugrasztott
elő a küzdőkből, valamikor volt megosztottságok éleződtek ki, s az évtized végére
akuttá vált a népi-urbánus ellentét. Ez utóbbit Csoórinak sem volt elég ereje
mérsékelni, mert a makacs korholó hang a „banda-szellem”, a csörtetés új miliőjében
a különállás prófétai, érinthetetlen beszédmódjának tűnhetett, továbbá az az
irodalmi tónus, amit a nemzetfelelős irodalom a válság óráira szokott tartogatni,
alulmaradt a publicisztikával szemben. A kilencvenes évek elején már olyan mély
volt a magyar szellemi élet megosztottsága, hogy Csoóri nem tudott elég „lángot”
gyűjteni a szélek összeforrasztásához. Ráadásul a ’90-es évtized végén kénytelen
volt távozni a Magyarok Világszövetségének éléről. Marad hát a népi-urbánus
ellentét és az egyetemes magyarság béka-egér harcokkal sárba ráncigált illúziója?
Kiss
és Orbán tanulmányában Csoóri a helyére kerülhetett, mert az irodalomban is
a helyén volt, csak ez a kibérelhetetlen otthonosság változott meg nagy hirtelen.
Csoóri igazán nem tehetett róla, hogy épp a világomlás előestéjén tették meg
a „törzs” elöljárójának, s akkor kandidált íróságból, amikor ennek már átalakult
(őszintén szólva csekély) jelentősége volt. A hajdan volt megkésettség(ek) tovább
kísértették: közéleti szerepre vállalkozott az irodalmi beérkezettség fedezetével,
ám fokozatosan kiszorították a „piacról”, s így értékpapírjainak (műveinek)
sem lehetett a korábbihoz hasonlatos árfolyama az új diskurzus tőzsdéjén.
Csoóri azóta is ír, rendületlenül; úgy „hírelik”: retorikai
gyakorlatba hajló avató- és jubiláns beszédeket, napló-szilánkokat, irodalmi
memoárba való fejezeteket, bölcs és rezignált őszikéket, vén gnómákat. Talán
nem is kell olyan komolyan venni,
mindez csak hattyúdal, kiadói jutalomjáték, szüret utáni böngészés, szóra sem
érdemes miegymás. Holott Csoóri szerintem a magyar irodalom egyre izgalmasabbá,
érdekesebbé váló alakja, ha nem ragaszkodunk a képviseleti irodalom tematikájának
„jól ismert”, zárt értékrendjéhez, vagy nem kezdünk el azonnal és gunyorosan
sajnálkozni a „lovagkori páncélban” csörömpölő euro-szubjektumon. Talán át kellene
értékelnünk a nevezetes megkésettség-szindrómát, amely túlzottan az időhöz,
a külső eseménytörténethez viszonyít, és így az aszinkronitásnak egyedül históriai-életbeli
vonatkozását ragadhatja meg. Az ütem-különbség inkább tünet, a gondolkodói „körülményesség”
saját ideje. Jellegként megragadva: a világban megnyilatkozó „jelentés” s az
erre reagálni kénytelen tudat „szerkezeti” feszültsége. Nagyon leegyszerűsítve
a dolgot úgy is mondhatnám, hogy Csoóri sosem értette igazán, hogy mi történik
körülötte. Magyarázatai, bölcsességei mind utólagosak, írásbeliek. A rácsodálkozás
pedig nem pusztán őszinteség, nyitottság vagy hasonló, erkölcs-közeli attitűd
eredménye, hanem a tiszta „nem-értés” és egy kiváló gondolkodó mentális képességeinek
a választott tárgy körül bemutatott „játéka”.
A népi kultúrához, a magyarság kulturális-etnikai mélyrétegeihez
tartozását és ennek irodalmi feldolgozását a lappangó önismeret tematizálódásaként,
az észjárás szellemi identifikációjaként szemlélhetjük. Miként a népi kultúra
egyszerűsége, „primitívsége” nem áll ok-okozati viszonyban „globális” sokféleségével,
úgy az sem igaz, hogy Csoórit bizonyára a bonyolult formák iránti érzéketlensége
vagy az összeurópai örökség töredékes ismerete utalja a kultúra valamely dialektusához
való tartozás élményköréhez. Nem hajlik a misztikumra, mert az „úri huncutságoktól”
hemzsegő világ árasztja a megértésre váró, a nyelvi „fölébe kerekedést” kihívó
titkokat. Másfelől viszont nem borítja el a racionalizmus furorja, nem sző utópiákat,
ugyanis nemcsak a világ van tele rejtélyekkel, de ő maga is, és pont az írás
az a létforma, amelyben saját nyelv- és világteremtő képességeinek ismeretlen
erőforrásáig áshat.
Csoóri „elvademberesedését” a népi kultúra skanzen típusú összezsugorodása
és az irodalom presztízsének rohamos hanyatlása teszi visszafordíthatatlanná.
Amit mond, egyre inkább a nemes lelkű bennszülött, a civilizációba számkivetett
„vadember” súlyos ítéletei a természetes érzékkel és észjárással alig követhető
világjelenségekről. A rácsodálkozásban azonban ott van az ijedelem is, a világból-kiesettség
disszonanciája, meg a kihasználni már nemigen tudott túlélési „rutin”. Csoóri,
lassú „reflexeinek” hála, semmit sem romlott, ha minden globális lesz széles
e földön, ő még mindig csak egyetemesnek fog számítani.
Legújabb esszékötete (Forgácsok
a földön. Széphalom Könyvkiadó, 2001) három problémát vesz szemügyre: a
nemzet és a demokrácia viszonyát, az irodalom és a posztmodern életérzés kölcsönhatását,
valamint azt a szerepet, amit neki kell(ene) betölteni a nemzet és az irodalom
élő kapcsolatának kifejezőjeként. Az első dilemma lényegét - kiindulási pontként
- a jól ismert összefüggésbe
ágyazza: „A nemzet tagjait sosem a haszon,
hanem bizonyos, hosszú időn át kiérlelt mitológiák kötik össze. A haszon megoszt,
a nemzet viszont, mivel inkább érzelmi viszony, egyesíteni akar. Valószínű,
hogy sokaknak ezért jelent gondot a nemzet és a demokrácia sürgető összehangolása”.
Csoóri elemzése tovább lép ennél, a XXI. századi horizont irányába, amikor eltűnődik
a múlt századdal együtt elveszített történelem- és szabadság-élményen. Már nemcsak
a nemzeti mitológiák képviselnek meghatározhatatlan, a racionális gondolkodás
számára hozzáférhetetlen „helyet”, hanem a demokrácia sem emlegethető közhelyszerűen,
mert a hiányzó idővel együtt elmosódtak a vele összeforrt, nem-időszerű lelki
képességek. A történelem olyan gyors, hogy nincs ideje megtörténni, márpedig
az elfogadható társadalmi egyensúly csak a valósként megélt história műhelyében
alakulhat ki. Nemzet és demokrácia összehangolása eszerint két „anakronisztikus”,
már-már kegyeletileg őrzött képzetkör elvi „kibékítése”; praktikus következmények
nélkül.
Csoóri a demokrácia reformját javasolja, a szabadság eltömegesedésének
minőségi korrekcióját. Gépesített remény helyett dolgaink erkölcsi felülvizsgálatát.
Ugyanis az idő elvesztésének nemcsak a nemzeti emlékezet esik áldozatul, hanem
a demokrácia türelmes, dialógikus, folyamatos reinstaurálása is. A fő baj, hogy
a magyar történelem jelen szakaszában az oly régóta áhított demokrácia nyers
hatalmi törekvésekkel fonódott össze, s mire ebből a zavaros és nem eléggé szégyellt
helyzetből kikeveredünk, addigra már csak a nyugati demokráciák hamis eleganciájához
tudunk csatlakozni.
Csoóri szemléletében a kultúrkritikai hangoltság föltétlen
pozitívum: veszélyeztetett, mégis létező örökségként óvná a közös kultúrát.
Ezt félti leginkább nemzetről és demokráciáról szólván. E kettő közt a kultúra
„felettes” fogalma teremtheti meg az összhangot, mivel az alkotó embert, a szellemileg
szabad személyiséget kínálja föl kölcsönösen méltányolható értékként a törekvések
(„érdekek”) plurális „terében”.
A posztmodern életérzés, amely tulajdonképpen az egyre abszurdabbá
váló világ reflexiója, nem számol a szellem eddig ismert autonómiájával. Alapélménye,
hogy a valóság - ha találkozunk is vele - felismerhetetlen, mindig csak a régi dolgokkal szembesülünk.
Kizárólag a látszat „uralható”, elengedett bennünket a „lét középpontja”. Nincs
megrendülés és nincs megvilágosodás. Csoóri mindezt szembe állítja a „klasszikus”
abszurditással, amelyben még megvolt a remény nélküli nagyság, s ott vergődött
benne a gőgjétől megfosztott értelem. A posztmodern életérzés már civilizációs
„népbetegség”, a szétoldódó idő kortalan korszakának önszemlélete, amely úgy
működik, mint az elmebetegek emlékezete. Csoóri a magába gabalyodott, hovatovább
a puszta létét féltő modern társadalom újmódi barbarizálódásától tart, s ennek
aggasztó jeleit vizsgálja. Az irodalom cinkos krónikása a hanyatlásnak, vagy
„absztrakt” utazásokat tesz a látszatok világa(i)ból szőtt, idő-dimenzió nélküli
múltba. Elszakadt a természettől, jobban mondva elfelejtett „természetként”
megnyilatkozni, s itt Csoóri Babits példájára hivatkozik. A magyar irodalom
politizáló és nemzeti létünket újra és újra értelmező irodalom volt mindig is,
a megváltozott körülmények közepette viszont teljesen áthangolódott, új alkatúvá
(de)formálódott.
Csoóri azzal kettős kockázatot vállal, hogy bírálja a posztmodern
irodalmi „nyelvet”: egyrészt azokat a „normákat” utasítja el, amelyek még az
ő művei számára is nyitott értelmezési keretet adhatnak, másrészt az ásatagság
benyomását kelti, amikor - mint írja - „irgalmas okoskodóként”
jelentkezik a múltból. A Forgácsok a földön-ben
igenis van intertextualitás (az önidézet sem más), van areferens jelleg (a fogalmi
„anakronizmusai” akár olvashatók ekképp), és van nyitott szerkezet (a Félig
bevallott élet-ben a Forgácsok a földön
még csak ciklus-rész, a Szálla alá poklokra-ban
már egész ciklus, a jelen kötetben az egész címre igényt tart, „teljessé” téve
a töredékességet). Csoóri ad abszurdum elindult valami olyan regényforma felé,
amely nem a móriczi intelem magára értett igazságából merít bátorságot (miszerint
minden valamirevaló írónak van egy regény a fejében), mert már fáradtabb és
gyanakvóbb annál, inkább a létérzékelésként művelt írás viszi ismeretlen irányba.
A szavak, a tempó ismerős, a gondolat rugózik, ám a műfaj átalakulóban van.
Esszéket ír, persze, de a dolgozatom elején emlegetett várakozás, hogy Csoóri
a magyar irodalom egyre izgalmasabb alakja, erre az esszék fölött átnyúló, látens
regény-szándékra alapoz.
A maga szerepéről annyit mond, hogy elszállt belőle a politikai
fűtöttség, tehát visszahúzódik a nyelv várába (ezt közvetett módon erősíti meg
a kötetet záró, Kosztolányinak „ajánlott” tanulmánya). Az ősi romantika sóvárgása
bele-bele ütközik soraiban a „maga által
elrontott életbe”. Ám nem hinném, hogy Csoóri esetében az öreg Toldi utolsó
gyürkőzéseinek lennénk a tanúi; rossz kedve hihető, de nem fontos. Míg ír.