A tanulmány honlapunkon jelenik meg először. A szöveg csak az újabb böngészőkben jelenik meg torzításmentesen - a webmester
Elég
idő telt már el a Vörösmarty emlékév óta, hogy az ünnephez kapcsolódó kiadványokat
higgadtan fellapozzuk, s megállapítsuk, hogy ment-e általuk a kultusz, a tudományosság
és önbecsülésünk elébb. Jelen dolgozatomban a „Vörösmarty – mai szemmel” (Árgus Kiadó – Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár,
2000.) című jubiláns kiadvány irodalmi tárgyú
[1]
cikkeihez fűzök észrevételeket, némiképp szélesíteni
akarván a mai szem ott felvázolt horizontját.
A kötet két felolvasó ülés (Székesfehérvár,
1999. december 1.; Kápolnásnyék, 2000. szeptember 29.) válogatott anyagát
tartalmazza. A cikkek a bicentenárium józan tüzében égnek, kötelességtudó,
komoly munka valamennyi. Ezt a komolyságot főleg úgy értem, hogy mind a 12
szerző átélte a vállalkozás alapdilemmáját: a romantikus óriás pozitivista
módszertanba ágyazott népszerűsítésének paradoxonát. Olyan kettősségekre utalhatok,
mint a tudományos tevékenység felhalmozó szorgalmú, értelmes befejezhetetlenségének
és a romantika érzelmes végtelenjének az egymást kölcsönösen megvilágítani
nem tudó összekapcsolása, a pozitivizmusban tilalmas koncepció, vízió rejtett,
a stílusban fel-feltörő sóvárgása etc. A „Vörösmarty – mai szemmel” mégsem marasztalható
el semmiféle -izmusban (lett légyen az „pozitív-”), mert az írások többnyire
rövidek, így terjedelmi okból sem alapozhatnak meg érdemben valamifajta elkötelezettséget.
Egyszerűbben szólva a szerzőknek nincs „idejük” a paradigmatikusságra (dolgozataikban
azonban rendre megvalósítják az irodalmias közírást és a művel versengő ékesszólást).
A közös nevező a felolvasó ülések előadóinál
az új Vörösmarty monográfia iránti igény. Gyulai Pál úttörő biográfiája (Vörösmarty
életrajza, 1866) az első, 12 kötetes kritikai kiadást követően jelent
meg, a friss sorozat meg épp a 19. (Pótlások)
darabjánál tart, tehát adott a kultúrtörténeti pillanat, hogy az ezredfordulós
változat immáron tető alá hozassék. Kimondva, kimondatlan felvetődik az a
lelkiismereti kérdés is, hogy 1957 óta
[2]
a Tóth Dezső-féle tudományos emlékmű körül kénytelenek
toporogni a témának nekivágó munkák lábjegyzetei. Mindezzel együtt és ennek
ellenére, sajnos, a cikkgyűjtemény szerzői nem adnak szempontokat az elvárt,
korszerű monográfiához, de még az előtanulmány műfajával sem kísérleteznek,
így – ha nem is vonható kétségbe „követelésük” őszintesége – a kezdeményezés
elnapolódik, visszaszorul a részdiszciplínák olykor egymásra csodálkozó, külön
világába.
Másfelől viszont erényként könyvelhetnénk
el ezt a tartózkodást (szakmai inerciát?), vagy nem hangoztatott belátásként,
annak a bevallani igazán nem tudott sejtésnek a következményeként, hogy a
monográfia műfaja fölött végérvényesen eljárt az idő. Mert a „rekonstruktív illúziók vezérelte teljességvágy”
nem nyit új kérdezőhorizontot, nem szolgálja a korszak művészi önmegértését.
A monográfia (továbbra is Kulcsár Szabó Ernő gondolatmenetéből idézek) olyan
episztémé terméke, amely az egységes szerzői individuum életét, alkotói pályáját
történetileg zárt – és ilyenként hozzáférhető – szociokulturális környezetben
értelmezi.
A Kulcsár Szabó által mondottak mélyebb
értelme nyilván nem az, hogy a monográfia mellett kardoskodók irodalomtudományos
anakronizmusban „vétkesek”, hanem arra hívja fel a figyelmet, hogy a tudományos
cselekvéseinket is befolyásoló léthelyzet átalakult. A műfaj nosztalgikus
életben tartása nem képes „felülírni” a megváltozott szöveget.
A „Vörösmarty
– mai szemmel” a legtöbbet talán a filológiai-textológiai részletkérdések
felvetése körül serénykedik, illetve „továbbírja” az életrajzot. E feladatvállalás
mögött az a meggyőződés munkál, hogy a művészet része az életnek, az irodalom
pedig a társadalmi tények egy csoportja, melynek körülményei tudományosan, azaz értékmentesen leírhatók. A XIX. századi
pozitivizmusra visszavezethető előfeltevés a dolgozatokban oly módon „korszerűsödik”
(kerül zárójelbe), hogy az előadók lemondani látszanak az önmagában elégséges
deskripció illúziójáról, munkájuk befejezését a beláthatatlan jövőbe tolják
ki, vagyis szilárd, tudományos távlat helyett megelégszenek a poétikus esélylatolgatással.
A szerzőknek talán azzal sem kellett volna
feltétlenül megelégedniük, hogy az írói életrajznak csak szolid, pedagógiai
hasznot tulajdonítsanak, hiszen lehetőségük lett volna a Greenblatt féle újhistorizmus
módszertani bázisán új megközelítési módot kezdeményezni. Az, hogy bizonyos
naplófeljegyzések szerint miként alakult Vörösmarty gazdálkodása, s ezzel
összefüggésben a pénzügyei, meg volt-e valójában aranyere, átértékelődhet,
az intimitások köréből átléphet egy rendszer-elvű vizsgálódás helyi értéket
biztosító tartományába. S jelentés- és jelentőségteljessé válhat a dilemma,
hogy a Nos patriam fugimus felirat
egy erdészkunyhón, egy csőszkunyhón vagy egy kúria ajtaján jelent-e meg. Részlet
egy ide vágó tanulmányból: „érdemes-e közelebbről megvizsgálnunk azt a tényt, hogy az örökérvényű
emberi értékeket felmutató bárdnak, Shakespeare-nek az Első Fólió kiadásában
található ábrázoláson pudingképe és iszonytatóan eltúlzott vízfeje van? Irodalomtörténeti
szempontból releváns tény-e, hogy Morus Tamás a zene hallgatásának vagy a
bélsár ürítésének öröméhez helyezte közelebb a szexualitást? (…) Az újhistorizmus
az a megközelítés, amely igennel válaszol ezekre a kérdésekre, de nem pusztán
a pozitivista forráskutatás okából teszi fel őket az irodalommal kapcsolatban,
hanem azért, hogy kimutassa, minden irodalmi szöveg elválaszthatatlanul összekapcsolódik
más szövegek, diskurzív gyakorlatok előállításával és áramlásával."
[3]
Fölösleges és hiteltelen volna itt egy
húsz éves amerikai iskola azóta is vitatott kritikai módszerének „pálcáját”
tovább suhogtatnom a dolgozatok fölött, elég ha aggályaimat megvilágítandó,
egy – különben elismerő – kritikából idézek, amit Szabolcsi Miklós: Kemény a menny c. metszet-monográfiájáról
írt a recenzens: „Mert valóban – a szerzővel
együtt – nem könnyű eldöntenünk, van-e szerepe a pályaszakasz jobb megértésében
Bergson 1927-es Nobel-díjának, vagy annak, hogy 1928-ban Simon Böske lett
Európa szépe…”
A „Vörösmarty
– mai szemmel” műelemző dolgozatai keltették bennem a legtöbb hiányérzetet.
Főleg, ha összevetem az ezredvégi kiadvány gondolati teljesítményét egy korábbi
kötet („Ragyognak tettei…” – Tanulmányok
Vörösmartyról
[4]
) szellemi hozadékával. Nem a professzori tónus és horizont
„tanárivá” módosulását kifogásolom, sőt, a retorika humánusabb, a didaxis
elfogadtatóbb. Nyilván terjedelmi korlátok is befolyásolták az új mustra szerzőit,
nem tudtak (tudhattak) úgy „kinyújtózni” választott tárgyukban, mint anno
Szörényi László, Szegedy-Maszák Mihály vagy Csetri Lajos. Az viszont megfejtésre
vár, hogy míg a Marxra és Engelsre is hivatkozó könyv Hankiss Elemér értékelemzéseire
épített tanulmányt közöl
[5]
, addig a mai vállalkozásból hol marad a „szubverzív”
mozzanat?
Kulcsár Szabó Ernő szerint a pozitív monográfia
úgy hidalja át az élet és annak dokumentumai közti teret, hogy materiális
rendszerek kapcsolataként fogja fel a jel („dokumentum”) és utalt („szerző
és világa”) összetartozását, s ezért nincs meg az interpretáció köztes helye.
Jelen esetben az a különös szituáció áll elő, hogy a felolvasó ülések szerzői
ugyan megengedhetnék maguknak a szabadon, játékosan való elemzés szellemi
kalandját, mert nem nyomasztja őket egy kanonizált, pozitív monográfia szakmai
súlya, de miután elfogadják annak szükségességét, kénytelenek egy explicit
normára hagyatkozni. Az elemzések „fölöttes énje” az a pozitív monográfia,
amely – nem-lététől függetlenül – állandó regulátora és legitimálója a „Vörösmarty – mai szemmel” írásainak.
Elméleti hivatkozásaim (vagy inkább jelzéseim)
irányánál maradva, s annak tanulságait komolyan véve kénytelen vagyok megállapítani,
hogy a most vizsgált ünnepi kiadvány nem tud bekapcsolódni a honi tudományosság
mérvadó fórumain és intézményeiben folyó diskurzusba. Talán nem is az volt
a cél. Esetleg azért, mert a magyar irodalomtudomány nincs abban a helyzetben,
hogy releváns értékelést várhatnánk tőle? A szakma enyhén szólva megosztott,
s csak a rendszerező bátorsággal megáldott képviselői tudnak ritka rendet
vágni benne, imígyen: „a magyar irodalomtudományos közvéleményben
egyre erősödik az a nézet, miszerint a strukturalizmussal, a marxizmussal,
az alapvetően pozitivista filológiával és a rekonstruktív, döntően narratív
irodalomtörténet-írással kevert, korántsem könnyen teoretizálható, s így nehezen
megnevezhető irodalomtudományos beszédmódtól két, viszonylag markáns diszkurzus
különíthető el: a hermeneuták és a dekonstruktőrök szólama…”
[6]
Az elméleti és módszertani megosztottság (a preparadigmatikusság „gyermekbetegsége”) valóban kelthet olyan látszatot, hogy itt most már mindenkinek igaza lehet, aki rendezett okfejtéssel, tekintélyes szakírókra való hivatkozással és kellő erudícióval közli mondandóját. Ha jól értem az „elmélészek” enyhülő álláspontját: már azzal is beérnék, ha a teoretikus tisztátalanságok/tisztázatlanságok ellenére, az újrafogalmazás kötelező velejárójaként minden esetben megnyilvánulna valamifajta virtuozitás.
A székesfehérvári és a kápolnásnyéki felolvasó
ülés válogatott anyagát publikáló kiadvány bevallottan, címe szerint is „újraolvasó”
ambíciókkal készült. Ami miatt – utólag számomra legalább is úgy tűnik – nem
igazán sikeres ez a törekvés, az az, hogy válaszadó költőnek tételezi fel Vörösmartyt. Akit „ki lehet kérdezni”
életének legapróbb mozzanatairól, lételméleti problémákról, nemzeti és egyetemes
bonyolultságokról. Vörösmarty egyszerre a vágy titokzatos tárgya és egy kartéziánus
csökönyösséggel „vallomástételre” bírható különös dologiasság. Valószínűleg
nincs így. Gondolatiságára a folyamatos eldöntetlenség, a vívódás (költőileg
igen termékeny) állapota nyomja rá a bélyegét, lírai teljesítménye pedig a
nyelvének folyamatos birtokbavételéért vívott (és romantikus lázadás-kényszertől
vezérelt) küzdelméből adódik. Nem adhat választ mai kérdéseinkre, „legfeljebb”
megkönnyítheti annak megtapasztalását, hogy valami különös okból az ő kérdéshorizontja
és a miénk könnyebben olvad össze, mint más, de ugyancsak jelentős lírikus
esetében. Ahhoz, hogy ne csupán megállapítsuk ennek a közös „hely”-nek a meglétét,
de értelmező módon is birtokba vehessük, elsősorban saját körülményeink („léthelyzetünk”)
tudati szintjére kell jutnunk.
A „Vörösmarty
– mai szemmel” úgy tekint Vörösmartyra,
mint akinél az esztétikai jelentésképzés során összeolvad az individuum, a
nemzet és az egyetemesség. Ma igen nehéz volna ezeknek az elemeknek a nyomába
eredni, feltárni jelenkori kapcsolódásuk szerkezeti módosulásait, hiszen az
individuum megrendült, legkevésbé sem egységes, a nemzet szociológiai nagycsoport,
az egyetemesség meg narratív struktúra. Fölfoghatjuk másként is ezeket az
elméleti kategóriákat, kezelhetjük őket tradicionális módon, ám akkor számolnunk
kell az ezekkel összefüggésbe hozott problémáink korlátozott közvetíthetőségével.
Vörösmarty „lefordíthatatlansága”, a kurrens tudományosság „vakfoltjára” vetülése
részben ezzel magyarázható.
Szinte lehetetlennek érzem, hogy a Nyugat
Vörösmarty-reneszánszát életre delejezzük, és újra kiváltsuk a romantikát
előzményként elismerő modernség lelkesültségét. Bár a kritikátlan elragadtatottság
korábban sem volt általános: Vörösmarty „mint koszorús költő, távol áll őszintén-mai szívünktől; ami szép és nagy
benne, az is histórikum. Magasan a sokaság felett tornyosodó alakjában nem
érezzük azt a meghitten és múlhatatlanul közénk tartozót, akit Arany Jánosban
szeretünk, és leghíresebb versei olvasása közben, míg gyönyörködünk a vers
tiszta pompájában, csodálkozva vesszük észre: mily rég is volt mindez”
– írja Szerb Antal 1930-ban
[7]
. Vajon módosul-e az ezredforduló olvasójában egy ilyesfajta
benyomás, ha „hétköznapi, jellemző irodalmi és társadalmi
tevékenysége közben” mutatjuk be a költőt? Szöveggé válhat-e így a mű?
Végezetül hadd mondjam el, hogy szerintem több mint örvendetes a Vörösmarty kultusz önzetlen ápolása, és nélkülözhetetlen a civil fórumokon keresztül történő értékközvetítés. Lehet „bajunk” a társadalmi élet perifériájára szorult irodalmisággal, vitathatjuk egymás felfogásmódját , fűzhetünk hozzá széljegyzeteket – de valójában és régi szokás szerint: ugyanabban reménykedünk.
[1]
Recenzióm
nem terjed ki Szathmári István Vörösmarty nyelvészeti munkásságának a feldolgozását
ígérő munkatervére, sem Tari Lujza zenetörténeti „hangoltságú” dolgozatára,
stb. Tari, akinél a főszöveg és a jegyzet-apparátus közel azonos terjedelmű,
s tartózkodik a kották közlésétől, úgy lehet, hogy a kiadvány legalaposabb
szerzője.
[2]
A
szakma a későbbiekben kizárólag Tóth Dezsőnek az 1974-ben publikált, II.,
módosított kiadású Vörösmarty-monográfiájára hivatkozik. Megjegyzendő, hogy
az ’50-es évek monográfia írási lázában fogant főmű még ekkor sem változik
meg a koncepcionális mozzanatokat illetően. Vörösmartyt mint a válságba
jutott nemesi ideológia költőjét aposztrofálja, aki a nemesi irodalom betetőzőjeként
osztályával együtt múlik el. Tóth Dezső véleménye csak 1975-ben módosul
lényegesen, amikor is kimondja, hogy Vörösmarty Mihály az első polgári költő.
[3]
Kiss Attila Atilla: Hatalom, szubjektum,
genealógia: az irodalom kulturális poétikája az újhistorizmusban = Helikon,
1998/1-2. 5.
[4]
„Ragyognak
tettei…” – Tanulmányok Vörösmartyról. Szerk.: Horváth Károly, Lukácsy Sándor
és Szörényi László. Fejér Megye Tanácsa, Székesfehérvár, 1975. 431 old.
(A tanulmánykötet tizennyolc szerzője közül csak kettő publikál a „Vörösmarty
– mai szemmel”-ben!)
[5]
Bókay
Antal: A társas lét értékei Vörösmarty romantikájában (Gondolatok a könyvtárban)
= ld. 4. jegyzet, 299-316.
6
Odorics Ferenc:
Az elmélet (ön)kritikája – A hermeneutika és a dekonstrukció (lehetséges)
magyar nyelvjárásai = http://gizi.dote.hu/~hajnal/alf9707/odor.html
[7]
Szerb
Antalt talán nem kell annyira „komolyan” vennünk, mert a Vörösmartyról imént
írottakat nem alkalmi summázatként jegyzi meg, hanem fontos és terjedelmes
Vörösmarty esszéjébe illeszti.