Elkezdődik
egy történet, amely arról szól, hogy betér egy nevenincs férfi az önkiszolgálóba,
észreveszi, hogy otthon felejtette a pénztárcáját, latolgatja, hogy érdemes-e
sorban visszaraknia a polcra az árut, amelyet hosszú listája alapján összeválogatott,
töpreng, hogy szórakozottsága és feledékenysége mennyire kóros, ezért marad
bent; mindjárt az elején egy hasonló korú, hasonlóan kiábrándult nővel ismerkedik
meg, aki lassan, napról napra jön rá, hogy a találkozások nem véletlenszerűen
ismétlődnek meg, az az ember valóban ott él abban a hatalmas, városnyi alapterületű
önkiszolgálóban; ezt úgy kellene megírni, hogy az olvasó szurkoljon nekik, hogy
találkozzanak, egy jól kitalált véletlen volna a leghatásosabb, pl. állnak a
felmelegíthető készételek polca előtt, ettől persze abban a sarokban sokkal
hűvösebb van, az ételek erőteljes megvilágításban sorakoznak az üveg mögött,
némelyikből sok van, míg másokból kevesebb, jól látható, hogy melyik áruból
mennyi fogy, a férfi a nő arcát nézi: olyan hagyományosan jóságos, középmagas,
mint Tootsie, de van benne valami izgalmas idegesség, ahogy az árut válogatja,
mint aki tart valamitől, mint aki folyton a gyerekei kedvében akar járni, de
felnőttek már, élősködnek rajta, sehogy sem akarnak elmenni, ráadásul folyton
megszólják, hogy mit vesz, nem tehet ellenük semmit, ez persze meglátszik rajta,
haját rendszerint elhanyagolja, ujjnyira kinőttek már az ősz szálak, a végén
pedig töredezik a sok festéstől; váratlanul hátrafordul, tekintetében megbotránkozás
és csodálkozás van, egy idegen férfi áll mögötte, és mosolyog, olyan természetességgel
mondja, mintha régről ismernék egymást: tudtam, hogy maga sem a vadász módra
készült vagdalt húst választja, éppen olyan, mint a fagyos macskaszar, figyelje
csak meg a formáját, nyilván nem szándékosan csinálták ilyenre, vagy legalábbis
erre nem gondoltak, és az sem biztos, hogy a vásárlók nyomban meg is tudják
nevezni magukban, hogy miért inkább a másikat meg a harmadikat választják, az
emberek tudatalattijában biztosan vannak vonzóbb és visszataszítóbb formák,
ilyen beidegződések szerint működnek az ösztöneik, hogy a polcról éppen mit
válasszanak ki, anélkül, hogy tudatosan végiggondolnák, milyen lesz a készétel,
ha valóban elkészül, kiemelik a forró zsírból, tenyérnyi gusztusos kerek étel
lesz, vagy olyan formájú, mint ez. Ide kívánkozik az első pont, mert erre meg
kell gondolni a választ, hogy most a nő eltöpreng-e a hallottakon, mosolyog-e,
társalogni kezdenek-e, vagy egyszerűen továbbtolja a bevásárlókocsit. Maradjunk
az utóbbinál, túlságosan átlátszó, kitalálható lenne a történet, különben sem
biztos, hogy olyan kapcsolat felé kellene terelni ezt a két nevenincs embert,
hogy a végén egymás kezét fogva tolják a kocsijukat. Merthogy muszáj tolni,
ha egy hatalmas önkiszolgálóban játszódik a történet. Fecsegni kell, mert csak
így derülhet ki, hogy miért választotta éppen az önkiszolgálót otthonául ez
a különc férfi. Tényleg: legyen neve? Elég nevetséges lenne konkrét nevet adni
neki (vezeték+kereszt), mert akkor el kellene dönteni, hogy hol játszódik, vannak
persze ennek is korlátai, mert nem minden ország engedhet meg magának ilyen
hatalmas önkiszolgálót, az sem mindegy, hányféle kutyaeledel van, a választék
tele van a -tól és az -ig számos buktatójával, vannak tehát korlátok, melyeket
figyelembe kell venni; lehetne regényhős, mondjuk, Moby Dick, vagy egyszerűen
az öreg halász, akiről egyből mindenki az irodalomra gondolna, pedig lehet,
hogy tényleg halász volt a szerencsétlen, és miért kellene szerencsétlennek
titulálni a marketembert, mitől lenne az, hiszen jól érzi magát, mert az analógiás
gondolkodás szerint a felnőttek meséi és vágyai sem igazán különböznek egy kisegérétől,
amely arra vágyik, hogy egy teli éléskamrában kössön ki, persze van is egy ilyen
mese, csak az a verébről szól, amely éppen a csikorgó, ínséges tél elején röppen
be egy nyitva felejtett búzásvagonba, aztán rázárják az ajtót, és végignézi,
hogyan vergődik és fázzák át a hosszú téli hónapokat a társai kinn a villanydrótokon,
közben talán halad is állomásról állomásra a vonat, legalábbis így volna szép,
mert akkor a veréb világot látna, csak tavaszra térne vissza ugyanarra a helyre,
szimbolizálva az évszakok örök körforgását, amikor újra elhúzzák a tehervonat
ajtaját, és kiröppenhet a szabadba a társai közé, akik irigykedve méregetik,
hogy meghízott, milyen jó sora volt, a veréb pedig talán elpanaszolja, mennyire
egyedül érezte magát, a jólét nem minden, vize sem volt, mióta felszáradt a
hólé, teljesen kiszáradt a torka, nem tud énekelni, illetve csivitelni, már
amit a maga fajtája csinálni szokott. Ezzel csukódik a mesekönyv fedele, szűkül
a leporelló harmonikája:
erről van szó. Jó,
mondjuk, ruhaneműt is tartanak, ollót is, hogy levághassa a körmét. A történetnek
úgy kell peregnie, hogy lekösse az olvasó figyelmét, és ne hagyja elkalandozni
afelé, hogy a maga fajtája mindjárt rosszat sejt a legnagyobb jólét közepette
is, önkéntelenül felvetődik benne a kérdés (valóban, halálra zabálnám magam,
leinnám magam a legdrágább italokból, fetrengenék elégedetten, de): mi történne
akkor, ha megfájdulna a fogam a sok édességtől, akkor csak el kellene hagynom
az önkiszolgálót! Ilyesmire nem szabad időt engedni, nincs helye a kételkedésnek,
hiszen célirányos valamennyi műfaj, kiszűri a sehova sem vezető szálakat, az
Elfújta a szél széthullana, mint oldott kéve, ha kiderülne, hogy Red Buttlernek
folyton hasmenése van, és sehol egy teremtett bokor, nemhogy vécé, éppígy mennének
tönkre a horrorfilmek is, ha jobban belegondolnánk némely szörnyek hétköznapi
szokásaiba. Kit érdekelnek Mona Lisa lábai? A Loch Ness-i szörny is csak arra
való, hogy akkor bukkanjon fel, amikor nem látja senki, ahogyan a földönkívüliek
szoktak a repülő csészealjaikkal. Legyen a neve, mondjuk, Napóleon, Cézár vagy
Sztalin, ezek olyan jótékony benyomást keltenek, mintha egy szökött elmegyógyintézeti
ápoltról lenne szó, hiszen normális ember ilyent nem tesz, hogy csak úgy beköltözzön
egy önkibe, dacolva állandóan a lebukás veszélyével. Tényleg: hol lakjon, milyen
leleménnyel álcázza magát? Folyton a leárazott konzervek piramisa alatt tanyázzon
a zárás előtti időszakban, vagy legyen ennél valamivel több lelemény benne,
kis romantikával, elmozdítható fallal vagy elfelejtett teherliftekkel, vagy
éppen a korszerű technika üres lyukaival + + + + + + + +, így a biztonsági berendezések
bekapcsolási sorrendje alkalmat ad arra, hogy mindössze egyik sarokból a másikba
kelljen rohannia, vagy még ennyit se kelljen tennie, csupán agyafúrtan kiszámítania,
hogy hol van állandó takarásban a gazdasági kamerák szeme elől. Ráadásul az
egész játéknak nem volna semmi értelme, ha a férfi nem incselkedne folyton a
személyzettel. Ennek egyik kifejezetten bosszantó fajtája, hogy éjszakánként
átragasztja az árcédulákat:
leveszi a málnalekvárról,
ráragasztja egy díszes csomagolású illatszerre, onnan az árcédulát a zöldségespulthoz
viszi, ahol ráragasztja a fóliázott uborkára, onnan az árcédulát leválasztva
fog egy Janneau Grand Armagnac üveget, és arra ragasztja át, ennek is van persze
árcédulája, amit a Carefree dobozára nyal rá, aztán megy a sajtokhoz, és reggel
a vásárlók felháborodnak, amikor a pénztárnál kiderül, hogy egy negyvenes villanykörte
többe kerül, mint egy műanyag felmosóvödör. A csereberélés kifogyhatatlan kelléktára
lehet a helyzetkomikumnak. A lakosság bosszantására ott van még az áru cseréje
is:
egy drága bonbonos
dobozt szépen vissza lehet csomagolni, miután telerakták előzőleg konyhai célokra
szolgáló, dörzsölő fémforgáccsal, az italokat össze is lehet keverni, ártalmatlan
tréfa a virágtápsót felcserélni súrolószerrel, csak egy hét múltán pusztul el
tőle az azálea. Belegondolni is rogyasztó, hogy milyen érzés lehet egy kanál
porcukor helyett fűszersóval meghintett hájas kiflibe harapni. De még mindig
ott tartunk, hogy az ürge legfeljebb félnótás, mert ilyen kisstílűen szórakozik
az intézménnyel. Ha csupán ebben merülne ki a tevékenysége, és ezt egyfolytában
ismételgetné, hamar elkapnák, és visszatoloncolnák abba a műintézetbe, ahonnan
lelépett. Ehelyett azt kell elhitetni az olvasóval, hogy nem szökött meg sehonnan,
egyszerűen csak irodalomértő ember, aki olvasta Rilkét, és a "Meg kell
változtatnod az életed" számára azt jelenti: szedd össze magad, hogy a
jelent veszteségek nélkül, a maga teljességében éld át, hogy alázattal szentelj
figyelmet a legapróbb részleteknek is, hogy oldódj fel a nagy egészben, a miben.
Erről persze egyből kitetszik, hogy kicsit elméleti és egy kicsit bizony hamis
az ideológiája. Vigyük tehát a mottót közelebb az átlagolvasóhoz, ahogyan Agatha
Christie írja a Why didn't they ask Evans?-ben: "Mintha a második felvonás
közepén sétáltunk volna be a színpadra, és tulajdonképpen nincs is szerepünk
a drámában, de úgy kell tennünk, mintha lenne, és azért olyan szörnyen keserves,
mert fogalmunk sincs, miről szólt az első felvonás." Vagy legyünk ennél
divatosabbak, és fogjuk Jacques Derridát, aki azt állítja, hogy "az anakrónia
gyakorolja és ígéri a feledést", továbbá a "fantom alakzatai mindenekelőtt
az arcok". De ne legyen mégse ennyire fűrészporszáraz a miértje a beköltözésnek!
Még az is elfogadhatóbb, hogy körözik, a nyakán vannak a végrehajtók, féltékeny
felesége éjszakánként baltát élesít a pincében, csalt adóbevalláskor, közúti
balesetet okozott egy turbósított kintornával, de vétlen volt, csak nem tudja
bizonyítani, mert nem áll mögötte egyetlen biztosítótársaság sem. Tehát el kell
dönteni, hogy az önkiszolgáló kényszerű zsákutca vagy pedig a választott szabadság
megvalósulása, és az utóbbi esetben mindegy, hogy egy őrült vagy egy zseni ravaszságával
állunk-e szemben. Számításba jöhetne még a rémtörténet:
a pácolt tüdőkonzervbe
mutáns vírus került, mert a csordából kivált tehén radioaktív mezőre tévedt,
ahol csak zabált, zabált egyre, nem is legelt a kerge, aztán elfelejtett kérődzeni,
ami feltűnt a csordásnak még aznap este, le is vágták íziben, hogy még hasznosítani
lehessen a húsát, de nem is a húsával volt a baj, hanem a levegővel, amit az
állat fogyasztás közben mohón belélegzett, ezek az anyagok megkötöttek a tüdejében,
ez okozta aztán a spontán fulladást, ami egybeesett a főbeszögbelövés idejével,
ezért ügyet sem vetettek rá a vágóhídon, mitől sápadt úgy el halála előtt a
tehén; tüdejét norvég recept szerint dolgozták fel:
hagymán párolták,
majd szerecsendióval hintették meg, aztán jött még a csíkokra vágott máj, a
füstöltnyelv-kockák és az áfonyaszósz, némi tartósítószer kíséretében dobozolták,
harmincdekás kiszerelésben árulták a polcokon világszerte mint tüdőkülönlegességet,
amely kitűnő táptalajává vált annak, hogy az egyik vásárlóból saját fajának
mutánsa legyen, immár árnyéka önmagának, így a mi hősünk is csorgó nyállal zargalászhatná
a kuncsaftokat önkiszolgáló-szerte a lehető legváratlanabb módon felbukkanva
a polcok közül. Vérfagyasztó jeleneteket lehetne csinálni a hentespultnál, hogyan
vetkőzik ki önmagából a nevenincs mutáns, hogyan szedi áldozatait, nyilván piócaként
rájuk tapadva. Ez azonban csupán egyetlen estére terjedő szórakozás lenne, amit
el lehetne másnapra felejteni, mint egy ízetlen viccet. Ennél azonban komolyabb
szándékai lehetnek valakinek, aki az önkiszolgálót választja lakhelyéül. Tegyük
fel, hogy nem egészen öncélú az ott-tartózkodása, tételezzük fel, hogy ki akar
valamit fejezni. Lehet, hogy éppen az a találkozás adja meg hozzá az első lökést,
hogy valami mélyebb tartalmat fejezzen ki, amikor a kiszemelt hölgynek azt magyarázza,
hogy kinek mi bújik meg a tudatalattijában, miközben a gyorsfagyasztott készételek
között válogat, így szólhatna az egyiken a felirat: ACROSS THE RIVER AND INTO
THE TREES. Mit kell ahhoz tennie, hogy egy konkrét személynek éppúgy felhívja
a figyelmét mondandójára, mint a többieknek, akik éppen vásárolnak. Hogyan kellene
azt érzékletesen elmesélni, hogy a hatalmas önkiszolgáló a fogyasztás kultuszának
a laktanyája, vagy durvábban: haláltábora, ahova ráadásul mindenki önként tér
be, és kifelé tartva a pénztárosnők szemében ott feketedik a horogkereszt, az
ellenőrző kapun senki sem juthat át élve, a parkolóban ott hever egy törzsnyi
megcsonkított indián. Miért kellene tiltakozni egyáltalán e vásárlási forma
ellen? Eltöprengene rajta egy idős emberpár a kétszersültek polca előtt. Ekkor
megszólalna a rock and roll, a közös nyelv lüktetése, mert nincsenek már olyan
öregek, és nem születtek még olyan fiatalok, akik ne értenék, hogy miről szól.
Elszabadulna a pokol a kakaós dobozok között, harsogna a zene, amit persze emberünk
a csavaros eszével betáplált a központi memóriába, és gondja volt rá, hogy egy
szám erejéig semmiképpen se lehessen letörölni Elvis Presley börtönrockját,
amire rophatja a táncot a vásárló, mert a rock kórja gyorsabban ragadna át,
mint a zombivírus a norvégtüdőből, ettől egyszeriben mindenki szabadnak érezné
magát, mintha fű hatása alatt lenne, abban a pillanatban döbbenne rá mindenki,
hogy miért ne tehetné éppen azt, ami eszébe sem jutott; egy percig sem mérlegelnék
a hely és az alkalom abszurditását, eszeveszettül járnák, mint akik örömmel
adják be a derekukat, ha valami jóba csöppennek. Ennek a jelenetnek csak úgy
volna értelme, ha őszinte, spontán, váratlan. Ne váljon a koncentrációs táborok
haláltáncává. Olyan már egyébként is ez a szöveg, mint egy útmutató egy filmrendezőnek
egy kivitelezhetetlen forgatókönyvhöz. Pedig nem akar mást kifejezni, mint önmagát,
hogy ne váljon az önkiszolgáló eszmék fogasává, hogy rá lehessen hajítani a
kispolgári jövés-menés sapkáját, a vásárló gombhíjas kabátját, a tüdőbeteg kockás
sálját. Tehát ne legyen olyan, mint a történelmi regények, hogy adottak a temetkezési
helyek, aztán éppúgy lehet belőle drámát fabrikálni, mint hülyeséget, a szerző
kevéske tehetségének arányában, a felvevőpiac sznobságának mértékében. Végül
úgyis a történet marad meg, bármilyen kevéske van belőle. Olyan befejezés kell
hozzá, amely nem old meg semmit, nem ad receptet az önkiszolgálóban tartózkodáshoz,
nem lebbenti fel a fátylat a körülmény formátlanságáról, hogy egy középkorú
férfi és egy nő miért találkozik naponta ugyanott. Az utolsó jelenet az állatoknak
szánt eledelek polcai között játszódik. A férfi megállapítja, hogy a nő már
két hete nem vett a macskájának konzervet, talán mással eteti. Valamiről csak
kell beszélgetni. A nő hallgat, rövidet töpreng, hogy elmesélje-e, miért nem
vett már két hete macskaeledelt. Aztán nagy lélegzetet vesz, és mégis elmondja:
mert nem lesz többé
szüksége rá, ez olyan idegenül hangzik a szájából, mintha nem is róla lenne
szó, mintha nem is vele történt volna meg, mintha nem ő szoktatta volna a macskáját
arra, hogy éjszaka hazajöjjön, besétáljon a nyitott teraszajtón keresztül, és
hozzábújjon, együtt aludjanak hajnalig . . . Éppen így bújt hozzá az utolsó
éjszaka is, amikor megmérgezték. Az egyik szomszédjára gyanakszik, aki nem is
titkolta ellenszenvét, utálta az ablaka előtt nyivákolók udvarlását. Annyira
megrendült az eset óta, hogy elhatározta, nem tart többé semmilyen háziállatot.
Éjszaka még gyakran arra riad, hogy a hasán érzi a macskatetem nedves orrát.
Azóta többször kérdezgették a gyerekei, hogy hova lett a mi macskánk, de nem
mondta el nekik.