Kántor Lajos

Lehetünk-e egyenlők?

Sajnos, nem.

Vagyis: hálistennek, nem.

Mindkét (lényegében ugyanazt tartalmazó) kijelentés általános érvényű, de íróra, művészre különösképpen érvényes. Jaj volna nekünk – és persze az olvasónak, művészetfogyasztónak – az egyenlőség abszolút érvényesítése, a kiegyenlítődés, tehát maga az unalom, minden művészet halála. Tulajdonképpen nyereség a magyar irodalomnak, hogy vannak jól (?) megkülönböztethető részei – amit persze történelmileg traumaként éltünk és élünk (még mindig) meg. Mert továbbra is beszélni lehet (beszélni kell) a magyar nemzet kultúráján, a nemzeti irodalmon belül erdélyi (romániai) magyar irodalomról, felvidéki, azaz szlovákiai magyar irodalomról, vajdasági és kárpátaljai magyar irodalomról – és talán még (valószínűleg már csak rövid ideig) nyugati magyar irodalomról; nem csupán formális, területi megosztottság alapján, hanem mert a külső – és részben belső – tényezők lényegi jegyeket fejlesztettek ki, nem lehet büntetlenül élni egy adott (más) környezetben. Ezt nyílván sokszor frusztrációként éljük meg, ám az irodalom (a művészet) nem föltétlenül az öröm kizengése. Messzemenően nem az. Hogy mondhatja Madách az angyalok karával? „S kebelében milljó lény lel / Boldogságot, enyhe béket.” Lucifer viszont kimondja: „Az élet mellett ott van a halál, / A boldogságnál a lehangolás, / A fénynél az árnyék, kétség és remény.”

Madách Imrét ma is mindenki idézi – ő ugyanis még nem volt „határon túli” magyar író, ő még idejében született Alsósztregován. Egy mai „határon túlinak”, a felfedezésre várónak egy kicsit nehezebb eljutnia a nemzet koszorús költőjéhez, az Akadémia főtitkárához – bár az igazsághoz tartozik, hogy olykor (oly korban, amikor ez éppen „sikk” volt) a határonkívűliség fölpártolást is jelenthetett, különféle díjazásokkor van erre elkülönített kategória. És noha nem egyszer berzenkedtünk ellene, de így legalább bejut egy-egy erdélyi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai író, publicista a számontartottak (időlegesen számontartottak) közé.

Mindezt – ezúttal az UngParty honlapján – olyasvalaki mérlegeli, aki semmiképpen sem tekintheti sértettnek magát; hiszen azóta, hogy 1962-ben Illyés Gyula kalauzolta a Magyar Írószövetség kongresszusán, majd Veres Péter a Ferenchegyen, Déry Tibor a balatonfüredi villában barátilag fogadta a kolozsvári ifjonc szerkesztőt, budapesti és úgymond vidéki folyóiratokban közölhetett (természetesen nem romániai engedéllyel), 1966-tól nem eredménytelenül kopogtatott magyarországi kiadóknál (Az Akadémiai pontosan Az ember tragédiájának recepciótörténetét fogadta el, az Irodalomtörténeti Füzetekben), az „elvek és utak” sorozatban tanulmánykötetet adhatott ki (1980-ban), a Magvetőnél – most pedig (2003. januárjában) készül leadni szavazatát a Magyarország Európában Alapítvány irodalmi díjára, mint a zsűri (határon túli) tagja. Ennyit tehát a szubjektív-objektív hozzáállásról.

Visszapillantva az utóbbi három-négy évtizedre: azóta, hogy a még Darvas József elnöksége alatt működő Írószövetségben megfogalmazódott a „kettős kötödés” (a szomszédságban a hivatalosságok által élesen támadott) tétele, egyre inkább tere nyílt a magyar országhatárokon kívüli területek magyar íróinak. Neveket és folyóiratcímeket kell idézni, emlékeztetőül: Czine Mihály, Ilia Mihály, Pomogáts Béla, Széles Klára akkor tett sokat a határok – legalább irodalmi – légiesítéséért, amikor ezért igazán nem járt dicséret. A Tiszatáj frontnyitását más lapok is követték – mára elmondható, hogy (szerkesztői ízlés szerinti, végső soron teljesen normális megosztásban) számos folyóiratban otthonra, fórumra találtak erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai magyar írók. Az irodalomtörténet-írás is tudomást vesz rólunk. A „Nagy Spenótot” követő akadémiai összefoglalásban (A magyar irodalom története 1945-1975) külön kötetet kapott, Bélády Miklós szerkesztésében, „A határon túli magyar irodalom”. Igaz, bő évtizedig tartott, amíg a testes kötet megjelenhetett, 1982-ben (Kovács Vilmos már nem élte meg tanulmánya kinyomtatását, de mi többiek igen: Béládi, S.Benedek András, Bori Imre, Csanda Sándor, Kántor Lajos, Láng Gusztáv, Pomogáts Béla, Rónay László és Szeli István). Valahol megírtam – évekkel később, persze, amikor hozzájutottam a dokumentumhoz –, hogy lektoraink milyen tájékozottsággal és milyen jóindulattal olvasták, minősítették irodalomtörténeti ítéleteinket (a legijesztőbb még csak nem is Pándi Pál, hanem Illés Endre volt!!!) – a kötet azonban megjelent.

Hogy hatott is? Azt nem merném állítani. Legalábbis nem széles – a középiskolai irodalomoktatást is befolyásoló – körben. Mert aligha tagadható, hogy a sorolt példák ellenére a „határon túli” magyar irodalom jelenléte Magyarországon jószerével ma is virtuális – és ez nem a világhálóra értendő. Az olvasói tudatban virtualitásunk töretlen. Piaci jelenlétünk alig van. Folyóirataink, könyveink nincsenek valóságos versenyhelyzetben a magyar irodalom piacán. Ennek megvalósulásához nem elég ugyanis néhány irodalmár változatlan jóindulata, ehhez átgondoltabb stratégiára volna szükség.

És ez még a Schengen előtti helyzet.


Hozzászólás a Fórumban