Gép és ember

Vannak (ők: a lélek bádogosai), kik megkülönböztetnek Alfa, Béta, Gamma, Delta, Ipszilon alkoholistát, nos, erről rögtön eszembe jut, hogy minden író az alfától akar eljutni az ómegáig, és ez csak úgy lehetséges, ha következetesen arról ír, amihez ért. Arról írni, amihez értek, ezt a szigorú alapszabályt azonban magam is gyakran elfejtem, hiszen nem állíthatom, hogy valóban értek a szerelemhez, melyről újra és újra írok, míg az ivásról (pedig elméletileg és gyakorlatilag tudok róla egyet-mást) eddig még nem írtam. Viszont a munkaeszközömről, a komputeröl csak elképzeléseim vannak; biztosan ezért izgat a gép titka, azaz a titkom, mely eltűnik, ha kikapcsolom... De a közös titok nem teremt intimitást.

Régebben, amikor még írógéppel írtam, gyakran pohár állt az asztalon, és bort ittam egy-egy jó mondat örömére. Most nincsen fekete írógép, nincsen kopácsolás, nincsen vörös bor, se tizedik cigaretta, se hamutartó, a gépezet józanságra nevelt.
Igen/nem, ez az alapszabálya a gépnek, IGEN, mondtam(?) egyszer ittasan, figyelmetlenül, és két hónapi munkámat törölte (mennyivel szebb lett volna, ha a macska szaggatja szét karmával a kéziratot), most nincsen első, második novellaváltozat, nincsen Tipp-Ex, és a múlté az áthúzott, aláhúzott, meghúzott gondolat a papíron, hiszen már papír (mely kezdetben fehérlett) sincs, most magam vagyok a csöndes komputerrel, és abban hiszek: mindegy, hogy a gép hatással van-e rám, tökéletesen mindegy azért, mert így mégsem csak én hatok önmagamra, és ez jó. A macska ismer, lassan, óvatosan megszagolja kezemet, ez is jó.

A gép villámgyorsan áttördeli a tegnap írt „adatot”, egyetlen pillanat alatt kivesz, berak, sőt behelyettesít szavakat a történetben, így csinál a fiúból két másodperc alatt férfit, aki szereti a lányt, a lányból így lesz asszony, a faluból város, az akácfát kiveszi, helyette jön az albérlet a főbérlővel, a nevetésből zokogás lesz, a macskából kutya, vagy fordítva, és én, aki reflexeim segítségével gyors reakcióra vagyok képes - utolsó pillanatban még elkapom a zuhanó vázát, a macska! -, lassan, tunődve, óvatosan táplálom fejfájós szavaimmal ezt a gyors gépet, mely a hosszú nap végén kiírja: Ma 142 leütést írtál!, azaz: Ma ennyi történt!, nem, ebbe nem szabad beleroppanni.

Az írás önnön olvasatunk, mondta valaki, tehát kiolvasok, kiírok. A komputer esetében azonban nem papírra, hanem gépbe írok, adok be, Output, Input, és a beadott szöveg - ellentétben velem - örökké kész, mert a gép soha nem mutatja a változtatásokat, törléseket. Még a két évvel ezelőtti gondolatok is ugyanolyan frissen jelennek meg a képernyőn, mint a tegnapi, és így csupán az ad reményt, ha abba kapaszkodom, hogy: Akkoriban az ellenkezőjét hittem, mint ma, és ezért bölcsebb lettem. Talán.

Ezen a gyors gépen naprakészen lehetne írni, de minek? Ma ugyanis már nem érdekes, ami történt, mert manapság mindenki azonnal tudja a tévéből, a rádióból, hogy mi történik itt, mi ott..., és talán ezért vagyunk úgy, hogy ami most történik, az csak éppen, ami tegnap történt, az alig izgat, tulajdonképpen semmi sem rendít meg igazán, és bizonyosan ezért nem érdekes, ha azt írom, mondom: Ezt láttam!, mert azt mindenki látta, és azért nem érdekes az sem, ha azt írom, kiáltom: Ezt így láttam!, mert erőszakosnak tunök, hiszen azt is látta mindenki, azaz: minél egyértelműbben és gyorsabban mondom, hogy ez borzasztó, annál nagyobb az olvasó ellenállása, és így tovább, azaz: kíváncsi vagyok, hogy kíváncsi vagyok-e?

Akkor a jövőnek? Nem, annak sem. Az ugyanis erősebb a jelennél, és aki az időnek ír, megalkuszik a jövőbeli bíró előtt, míg az, aki csak emlékezetére hagyatkozik, unalmas dolgot ír majd. A jövőnek persze. Lehet, hogy érteni fogják, lehet, hogy népszerű lesz, de unalmas is lesz, és az tény, hogy a gépnek ez is tökéletesen mindegy, másnap (a tévékészülékre emlékeztető monitoron) még idegenebbé teszi a szöveget, engem pedig - miközben nagyon lassan, félve leülök elé - otthontalanná.

A gép nélkülem (még) semmit sem tesz, jelenleg pl. csak az adott leütéseket képes megszámolni, akár a könyvelő, az igazításokat már akarnom kell. De amennyiben akarom, rögtön okoskodni kezd, gondosan figyelmeztet a hibákra, és én (annak ellenére) csiszolom, fényesítem a szöveget, hogy tudom, a komputernek fogalma sincsen a koncepcióról, a szerelemről, az ivásról... De mégis nézegetem, javítgatom, dörzsölgetem, és a javítgatással a gondolat is lassan változik, vagyis: rabszolgája lettem annak, ami belőlem él.