Szindbád fiatalon, vagy később, mikor
fiatalságára emlékezett, csakis olyan vonatra
szállt, amely kattogott, mint a szerelmi fejfájás
másnapos délutánokon, ragacsos volt, mint a
monoton reménytelenség duhajságától bizonyos
agglegényszobák, és amely vonaton, ha hosszas
harc után is, de le lehetett húzni az ablakot. Ezen
ablakból rézsútosan kente el a szél Szindbád könnyeit
a szomszéd ablakon, elkeverve őket az esőcseppek
árkaiban, amelyek úgy futottak össze kuszán és
kapkodón, mint az emlékezés rózsaszín hajszálerei
a szívben.Mikor pedig e szívet megmagyarázhatatlan tavaszi
zsibongás feszítette, mint pattanás előtt kövéredő
szirmok a rügyek burkát, Szindbád nagyvárosok között
ingázott. Hosszan sétált a hajzuhatagukban szuszogó
egyetemista lányokkal telt expressz folyosóján, egy-egy
fülke előtt úgy szívta a cigarettát, mint fejben verselő
költők, majd kilépett egy rejtélyes múltidő füstburkából.
Tévedhetetlen, pajkos biztonsággal ült le az ablaknál a
legmesearcúbb mimózalánnyal szemben, és az üvegen
bámulta, hogyan folyik össze a tófelszínszerűen remegő
lány arcpírja elmaradó felhők fodraival, mint pohár
vízben oldódik a málnaszörp sűrű, meleg teste.Az úticél soha nem volt fontos, csak arra ügyelt, hogy
lehetőleg méregzöld hegyek párás combgyűrődéseiben
vigyék a sínek, vagy elhagyott falvakon át, ahol az
állomás hulló vakolatú téglavécéje egy gyommal benőtt
futtballpályára réved a túloldalon, mint lyukas kalapú
öregúr a festékektől kövér műlovarnőre egy haldokló
cirkusz első sorából. Szindbád csak az átutazást tartotta
valamire, a lehetőséget, hogy olyan helyen szállhasson
ki véletlenszerűen egy hajnalon, ahol ellenállhatatlanul
és rögtön elsírja magát. Nőket éppen ezért sohasem
szólított meg vonatútjain. Kissé önkínzó alkat lévén
igazából vonattal életében nem utazott, csak kattogott
öreg szívével, fájdalomtól ragacsosan a vágy sínein,
tadamm-tadamm, egy végtelen, kék halál felé, mint
Esti Kornél, aki meghúzta a kéziféket, mikor a vonat
Itáliánál elérte a tengert.