HAZAI RETTENETES

Szegény Mindenki álomgyára halivud Mi atyánk Perkelt Henike

Szegény

     Tegnap voltam bemutatkozni egy munkaközvetítő irodánál. Írtam egy olyan pályázati szöveget, hogy a két diplomám ugyan nincsen itt elismerve, de mégis rendelkezem olyan képességekkel, amik hasznosak lehetnek a német munkaerőpiacon: gyorsan gépelek (10 ujj), perfekt német-angol, word-excel-internet-e-mail jártas használata - és ezek alapján úgy gondolom, nagyon jól el tudnék végezni irodai munkákat.
     A fiatal hölgy lekezelően belelapozgat az életrajzomba, aztán vigasztaló tónusban (mint Révász tanárnéni nyolcadikban, ha valaki közepes átlaggal gimnáziumba akart menni) azt fuvolázza nekem, hogy Herr Jonas, nem akarom elkeseríteni, de maga csupa felesleges akármit tanult eddig. Igazán el kellene döntenie már 30 évesen, hogy dolgozni akar és pénzt keresni, vagy bohóckodni olyan szép, de hasznavehetetlen luxus-dolgokkal (így mondta: Luxusmittel), mint irodalom meg színház. Nagyot nyelek, aztán udvariasan hebegem, hogy éppen ezt teszem, mármint döntök a pénzkeresés mellett, azért vagyok itt, és hát én is tisztában vagyok vele, hogy nem túl nagy a gazdasági hatásfoka a tanulmányaimnak. Na de hogy csak nem gondolom, hogy ilyen életrajzzal valaki is felvesz engem?! (Arckifejezés: mintha szarkaparónak tanultam volna.) Titkárnőnek, gépelni-telefonálni, erre már csak jó lennék, kérdezek egy árnyalattal bátortalanabbul vissza. Lieber Herr Jonas, ezekre az állásokra olyanok pályáznak, akik elvégeztek egy titkárnőképzőt, és német az anyanyelvük - nem mintha maga nem beszélne hibátlanul, de mégis, érti, hogy veszi ki ez magát, ha például fontos kuncsaftok telefonálnak. Megmozdul a kelet-európai Muszáj Herkules-vér: és ettől ők jobban tudnak kávét főzni, mert német anyanyelvükön elvégeztek egy titkárnőképzőt? Nem, paprikázódik fel ő is, de hát gondoljon már bele, Herr Jonas, maga semmit nem tud a gyakorlati életről, mit csinál, ha egy üzleti levelet kell megírnia, vagy ne adj isten egy számlát kiállítani?! Azzal nem lehet pénzt keresni, hogy tudja, mikor írta Shéjkhszpí(ö) (ezt tökéletes oxfordi angollal) a regényeit! Nagyon lassan állok fel a székből. Arra is hagyok időt magamnak, hogy sajnálkozó, együtt erző, már-már sírásra görbülő mosollyal csak nézzem egy darabig, kicsit félrebillentett fejjel, dzsentlömenes ajakbiggyesztéssel, amint idegesen igazgatja a szemüvegét. A nyelvem hegyén feszül négy angol mondat (tökéletes oxfordi), hogy belebúgjam a kettőnk közötti üres térbe. (Shakespeare did not wrote - as I know - novels. He wrote beautiful, but totally unefficient theatre plays. Indeed, he could have been a very shit secretary. Anyway, fuck your mother.) De nem búgom. Igyekszem fölényes, magabiztos időhúzással, mégis könnyedén kilibbenni a helyiségből a légyzümmögős csendben. (Bár az ilyen helyeken még légy sincsen - nem elég jók a végzettségei egy irodai melóhoz. Naphosszat csak zümmögni meg függönyre szarni ?! Hol a hatásfok?) Elképedéssel vegyes, smirglipapír szárazságú kaffanás állít meg az ajtó felé félúton: Herr Jonas, wollten Sie nicht bei uns eine Arbeit suchen? Mármint hogy nem azért jöttem-e, mert munkát keresek. Félfordulat, éppen csak az állal, majd elnyújtott, szaggatott, oldalirányú ingatása a fejnek. Utoljára még majdnem feldöntök egy esernyőtartót, a gyakorlati életben való tökéletlen mozgásom igazolásaképpen.
     Az utcán elbizonytalanodom, megint elkap az édes gonoszság. Lehet, hogy mégiscsak mondanom kellett volna azt a négy oxfordit. Bár nem hiszem, hogy bármelyik verziótól nekem most jobb lenne. Csak hát ugye a stílus finomságai. Így legalább nem rontottam el a munkaközvetítő néni napját. Most ott hüppögne levegő után kapkodva, mint Polónius a bársonyfüggöny mögött. Szegény.

Mindenki álomgyára halivud

     Elkezdtem színházi karrierem építését. A végpont még nem látható, minimum a csillagos ég. Ma volt a bonni színházban eltöltendő rendezői hospitálásom első napja. A rendező 200 kilós, kopasz, leginkább Kojak és az ukrán maffia budapesti főnökének a keveréke. Egyébkent Paolo Passolini mellett is dolgozott már, mint rendezőaszisztens. Ja, olasz. Valószínűleg szicíliai. A színésznők közt van egy nagyon állat, egész délelőtt azon gondolkodtam, hogyan lehetne feltűnés nélkül a ropogós seggébe egy olyan jó magyarosat beleharapni. Még töprengek egy kicsit a kivitelezésen.
     A hospitánsi feladatok nagyon izgalmasak es sokszínűek. Orrvérzésig kávéfőzés. Fénymásolás, díszletpakolás, a primadonna kutyájának sétáltatása, vészhelyzet esetén a rendező unatkozó feleségének megkefélése az ebédszünetben (a szerzői instrukciók szerint "jó keményen"). Ja, és kávéfőzés.
     Igyekeztem nyomulni. A jópofizás terén hatalmas eredményeket mutattam fel. Egyik legszebb villanásomat a bemutatkozáskor ejtettem meg. Nem mindenki ismerte egymást, körben haladtunk: ich bin Jürgen, és x szerepét játszom, ich bin Hans, és y szerepét játszom, és így tovább. Rám kerülvén a sor, emígyen nyilatkoztam: ich bin Péter, és a kávéfőző szerepét játszom. Valljuk be magunk között, pesti szinten ez elég gyenge poén lett volna, na jó, de Bonnban elment. (Egyébként németül jobban kidomborodik a nyelvi humor zsenialitása.)      Mindenesetre Kojak megeresztett egy halvány kuncogás szerű göcögést, és hát akkor persze vele kacagott udvariasan az egész csapat.
     És ekkor még mindig nem voltam a csúcson, ez csak a biztató kezdés volt, ami ezúttal nem laposodott el, sikerült meddő mezőnyfölényemet gólra váltani. Éppen már fél órája folyt egy parttalan vita arról, hogy egy kisebb szerepet most egy színész játszon (akinek így két szerepe lett volna), vagy keressünk rá egy statisztát. A szerep nem nagy, érveltek a statiszta-pártiak - nekem mégis egy profi kell, aki egy kész karaktert rak a színpadra, egy olyan őrült Woody Allen-típus, kontrázott vissza a rendező, és ez így ment volna még sokáig, ha én nem bambulok el. De hát én már nagyon untam ezt a vitát, iszonyú fáradt voltam (előző éjjel hajnal háromig olvastam, mert nem tudtam az izgalomtól elaludni), na szóval, akik ismernek, tudják, milyen az, amikor Péter fáradt és még el is bambul. Tehát a nagy vita közepette én elkezdtem lazán hintázni a székemen, és hogy, hogy nem, egyszer csak önkéntelenül a "By the rivers of Babylon" c. halhatatlan nóta félhangos dudorászásába vágtam bele. Csak úgy téjk it ízi, mint amikor az ember horgászás közben egy kalandos, koordinálatlan hangulatkitöréssel az oldalcsíkos cseszlovák melegítő rejtelmeibe csusszantja kézfejét, majd önfeledten es lezserül (kisebb boldog kaparászás kíséretében) kétszer-háromszor megemelinti a zacsit, kábé így tudnám jellemezni az adott pillanatban rajtam eluralkodott fílinget. Hirtelen síri csönd lett, és arra lettem figyelmes, hogy minden szem rám szegeződött állapotban meredezik - egy kínosan beláthatatlan ideig elnyújtott lélegzetvétel erejéig majd összeszartam magam, biztos vágtam egy érdekes pofát, majd ahogy ez lenni szokott, izgalmamban tettem valami nem eléggé átgondolt, hirtelen mozdulatot. Hatalmas puffanás, cigi, kávéspohár szép ívben repül a légben, Péter a földön, Kojak artikulálatlanul felvisít majd rengő hassal röfög - megkaptam a szerepet.
     Így hatolgatok én lassan a színházi világba befelé. Mi állíthat még meg engem halivudig? Hiába mondták nekem, nana vigyázz.

Mi atyánk

Nejem nem rántott be semmilyen mandulaillatú, habos kádba meglepetésszerű vad szerelmi aktus kíséretében, ahogy azt a legjobb barátom - aki már csak ismer - javasolta neki a depresszióm elleni gyógyszerül, ehelyett egy cetli várt az ajtón, hogy menjek máshova aludni. Először azt hittem, megcsaltam valakivel, amiről én nem is tudok, és erre most rájött. De ez elég képtelenül hangzott, úgyhogy tovább kerestem a bűneim között. Az nem lehet, hogy még mindig ő is azért dühös, mert hatodikos koromban majdnem megbuktam matekból... Vagy rádöbbent, hogy piszkálom az orromat, és néha szórakozottságomban egy-egy fikát is lenyelek? Hát egy ilyen emberrel én se élnék együtt. Vagy azt sejtette meg, hogy az utóbbi években egyre intenzívebben kételkedem isten létezésében (már kis betűvel is írom), és olykor a lét elviselhetetlen könnyűségének átmeneti feledése céljából önkielégítésre vetemedem?! Ezen a ponton megkísértett az önmarcangoló szégyen édessége, és kevés választott el attól, hogy mint a halállal már megbékélt és büntetésük igazságtalanságában tetszelgő, mégis kételkedő elítéltek, egy könnyed fordulattal a lakásajtótól a lépcső felé vegyem az irányt, a kiragasztott kedves üzenet útmutatásait követve. De mégsem. A kiváncsiság, ugye. A költő kérdése, hogy "miért nincs bűnöm, ha van". Hogy mi történt a drága lénnyel, akitől reggel még úgy búcsúztam el, hogy egyetlen meleg csomóba gyúrt teste a vállam gödrében pihegett ártatlanul pislogva és duruzsolva, mint egy éjszakai tábortűz maradéka.

A drága lény félénk csöngetésemre egy dúvad testkultúrájával rántotta ki a lakásajtót, ugyanezzel a lendülettel bevágta maga mögött a hálószoba ajtaját, és még egy ütemen és levegővételen belül maradva egy jókedélyű focidrukker emeltebb frekvenciáján tudatta velem (minimum 3:3-nál, a 91. percben igazságtalan büntetőt ítél a bíró a világbajnoki döntőn a németeknek), hogy azonnali hatállyal kerítsek sort egy kiló lisztből gyúrt pékáru beszerzésére, tekintet nélkül a késői idopontra. Miközben kenyérért ballagtam az éjben, megkönnyebbülés helyett a legkellemetlenebb szorongás vett rajtam erőt. Az nem lehet, hogy azért lettem kidobva a lakásból, mert elfelejtettem kenyeret venni. Valami nagyon nagy dolgot vétkeztem. De nem tudtam rájönni, a fejem pedig már lüktetett, a szorongás egyre nőtt. Szokatlan csend fogadott visszatérve. Ettől még jobban berezeltem. Lehetőleg minden nesz nélkül megdöntöttem az esti "fogmosás-levetkőzes-hitves mellé csusszanás" világrekordját, majd nagy levegőt vettem, és remegő ujjakkal elkezdtem simogatni a fejét. Hangtalanul szuszogott, medvebocsosan, már-már azt hittem, hallucináltam, es megúszom az ismeretlen okra következő büntetést. Bátortalanul még a fészekrakó szerelmes férji hangomat is elővettem jó éjszakát és szép álmokat kívánni. Motyogós válasz, minden rendben...

Mi a baj? - mertem most már megkockáztatni, az előző estimese-tónusnál maradva, a kérdést. Az este csak most kezdődött. Mint amikor a már-már megnyugodott vendégszurkolót a metróban mégiscsak utolérik a fradisták. Nem tudom, meddig tartott. De a könyörtelen vádakban egyesült anyám, nagyanyám, osztályfőnököm, apám, anyósom és az összes volt barátnőm. Elsősorban anyám. Nem töröltem le a konyhaasztalt, elfelejtettem mosogatni, harisnyák barátkoztak harom napja zoknikkal a hálószoba szönyegén, újságok és könyvek rendezkedtek be kényelmes nyárvégi piknikre a nappali heverőjén. A hűtő belseje maga a Nirvána. Hogy egész nap otthon vagyok, és ő eszembe se jut, hogy segítsek neki, hogy ne kupleráj várja haza a munkából. Hogy nem figyelek oda rá és csak magamra gondolok.

Megsemmisülve botorkáltam át a másik szobába magam után vonszolva takarómat és Éva kiabálásának nem csillapuló hullámait - magányra vágytam, egy plafonra, az éjszakai autóút közömbös fékcsikorgásaira, egy óra ketyegésére a szobában, az üres tér vallató kínkamrájára. Hogy legalább válaszolnék, hallottam a másik szobából, bátortalan kísérletet tettem hát, elhaló hangon, hogy nem gondolja, hogy röhejes és pitiáner egy kiló kenyéren és pár szétdobált újságon és harisnyán órákig szólóban ordítani, de egyrészt kár volt és olaj a tűzre, másrészt éreztem, hogy nincs igazam, ez a vallomás csak terhelő bizonyíték ellenem. Hogy soha nem lesz belőlem rendes ember, unokát térden lovagoltató nagypapa, a kedvesnek vasalt ingben a küszöbön virágot átnyújtó, boldogan agyonhajszolt férj. Hogy mindig lesz valami, amit nem veszek észre. Hogy bűneimnek soha nem lesz vége. Hogy csak magamra számíthatok, ha meg akarom érteni a bűneimet. Hogy ez a magány a büntetés. Hogy ez a másokkal megoszthatatlan magány tesz akaratom ellenére önzővé. Hogy minden akarásom ellenére sem tudok jó lenni. Mert miközben keresem a bűneimet és a jóság lehetőségeit, elfelejtek elmosogatni. Elfelejtek odafigyelni. Elfelejtek kommunikálni. Elfelejtek együtt élni. Mi atyánk. Egy plafon, az éjszakai autóút közömbös fékcsikorgásai, egy óra ketyegése a szobában. Üres tér.

"… és bocsásd meg…" Ámen.

Perkelt

Drága barátom!

    Hétvégén elkészítettem életem egyik legsikerültebb paprikás csirkéjét: vörösborral, paradicsommal, tejföllel, ahogy kell, hozzá sajátkezűleg szaggatott nokkedli és fokhagymás-tejfölös uborkasaláta... Hmmm!!! Ínycsiklandóan úszkáltak a veres szaft tetején fényes kis zsírfoltocskák, bőrke- és hagymadarabok, és az egésznek nagyanyám döngölt padlójú nyárikonyháját idéző napsütéses gyerekkor-illata volt, ami oly csábítóan tudja körüllengeni a parasztkonyhák tájékát ebédidőben, gusztusosan elegyedve némi csirkeszar és konty alá szorult izzadság párájával. Szóval délben jól be is zabáltunk belőle, aztán könnyed étkezés utáni pihenőre szenderedtem, majd miután egy-két órácskát szurkált a honvágy kellemes meleg álom formájában, felébredvén a jól ismert első délutáni éhségtől hajtva a konyha felé kormányoztam lépteimet, hogy csak úgy, hanyagul kiemeljek egy közben kocsonyás szaftba dermedt combocskát a kondérból, és egy piros pörköltlében meghentergetett szelet fehér kenyérre fektetve unaloműzésbol és merő élvezetbol falatozni kezdjem, friss zöldpaprikát harapva a katonákhoz. Itt kell közbevetnem azt az információt, hogy előző nap meg fokhagymás krumplileves volt a menü, amelynek maradékát a hűtobe raktam, míg a perkeltes lábas kint maradt az asztalon. Namármost, eszik rendes ember tegnapról megmaradt lábonkrumplit (ahogy ezt az egyszerű étket felénk hívták) délután, amikor igazi perkelt is van a házban, teszem fel a felháborodott költői kérdést. Nem, rendes férfiember természetesen nem követ el ilyen meggondolatlanságot, de másként van ez az asszonyszemélyeknél, akik nem értenek a tisztes táplálkozás ínyenc finomságaihoz. Így történt, hogy az én kis feleségem még előttem megéhezett, és megkívánta - a krumplilevest... De ez még mindig nem a dolgok apokaliptikus vége. Nem, ez nem volt elég neki: rátekintett az asztalon díszelgő lábosra, majd rögtön ítélkezett, és gondolván, hogy ez a leves már megbuggyant, az egész kondér gyönyörű perkeltet egyetlen határozott mozdulattal az illemhely ürítogödrébe zúdította... Miért mániájuk bizonyos nőknek, hogy az enyhe érettség jeleit mutató ételeket egyből el kell távolítani a föld színéről? De ezzel, és a jó közérzetet és boldogságot biztosító helyes és üdvözítő étkezéssel szemben tanúsított alapvető amatőrizmusból fakadó hozzá nem értésükkel még csak megbékélne valahogy az ember, na de hogy a csirkepaprikást összetéveszteni a krumplilevessel?!? Bocsássanak meg, de hát a saját faszát a tükörben csak felismeri az ember fényes nappal, vagy mi a szösz?! Szóval kedves barátom, neked, azt hiszem, nem kell bővebben ecsetelnem a mérhetetlen csalódást, dühöt és kétségbeesést, amit az üres pörköltesedény felett éreztem, gyomromban a fentebb ecsetelt vágyakozással egy szaftos csirkecomb után, miközben életem párja vidáman csacsogta a fülembe, hogy ha nem haragszom, őkiöntötte a krumplilevest, mert szerinte már megbuggyant...
    Na én ezt a buggyant nőszemélyt most átengedném neked tisztelettel örökös használatra, ha kell, vigyed, mert mondanom sem kell, eme incidens után a válás a legkevesebb, amit maradék boldogságom megmentése érdekében még megtehetek...

Drága barátom!

    Hát, mondhatom, fasza. Ilyen asszony nekem sem kell. Ki pörköltnek ellensége, barátom, barátném nem lehet.
    Osztán, kicsirigó, fröccsöt (nagyot, savankást) ittál-é az ételek fejedelméhez? Remélem az a szó, hogy NEM, fogaid kerítésén belül marad. Fröccs nélkül a perkelt, mint vőlegény szerszám, esetleg mint költő hang nélkül, annyit ér. Mer ez kell: a paraszt csipásan tapogat a konyhába kifelé, nyála több mint a pavlovi ebnek, kis disznószemével keresi, kutatja a piros lábast. Gyomra reggelit jelez, óra sem pontosabban. Megleli, aprókat röffent, nosza, hol a bicska, fehér kenyér szelődik, morzsa pereg. Termetes pékárura lábasban lelt tegnapi perkelt kerül (mit kerül: feküszik). Itt már nincs visszaút, panaszkodó asszony, netán most érkezett halálhír sem tántorít. Száj nyílik, szem párás, majd pilla fedi. Kenyéren nyugvó, remegő perkeltszaft kerül végső nyughelyére: bélésként gyomorba. Arc kisimul, pocak kiereszt. Mint szeretett örmester Pihenj-je után a test: ellazul. Mi vész jöhet még? Muhi, Mohács egyszerű kofalármává szelidül. Már csak egy dolog hozza még kissé lázba bárgyún mosolygó, böffenő alanyunkat: van-é még abból a savankás fehérből a hűtőben, s szódát csinált-é a zasszony. Mer ha lé van, s szóda is kerül hozzá, akkor akár a Tiszának is mehet az ember, hisz - ahogy a mondás tartja - a csúcson kell abbahagyni.
    Perkelt Fun Club

(A válaszlevél "vendégszöveg", Lévay Zoltán barátom írása.)

Henike

(Kis magyar pornográfia)

     Itt volt az R.E.M. nálunk a kölni Dóm előtt, ingyért, reklámkoncerten. Mindenki énekelte a "Losing my religion"-t. Nagy élmény volt. Egyszer láttam messziről még az egyik gitáros fél fejét is. (40 ezer ember, az egyik mellékutcában szorongtunk.) Megfordult a fejemben, hogy odamegyek az énekeshez, hogy le tudna-e ugrani Kőkapu-Rostallóra nyáron az olvasótáborunkba - gázsi ott se lesz, de fizetjük a borát. (Ezek a fitness-amerikaiak remélhetoleg már inni se tudnak.)
     Utána volt nálunk egy kissé elhúzódó magyar buli, ilyen-olyan ismerosökkel. Két dolgot állapítottam meg: 1. az alkoholfogyasztásom egyenes arányban no a magyar ismerosök számával; 2. öregszem, és ami korábban még visítva belefért a bohémság kategóriájába, azt ma már bunkóságnak érzékelem.
     Csöppet sokáig maradtak, másfél napig, de ha nem vagyok erélyes, talán nekünk kellett volna a végén kiköltözni.
     A második napon többször említettem, hogy más dolgom is lenne ma, mint nekik sörért szaladgálni. Nem fogták a finom utalásféleképpent. Elkövettem azt a hibát, hogy mérgemben én is elkezdtem velük inni, és hát ilyenkor repül az idő... Este 8-kor, amikor már csak két vendégünk maradt, és a feleségem is elmenekült az egyik barátnojéhez éjszakára, Stein Tibi barátom - éppen feladtam a reményt, hogy valaha is újra visszakapom a közben emigráns diákszigetté alakult lakásomat - kedélyesen felhívta a figyelmem, hogy kotonra lenne szüksége, mert baszni fognak a Heni nevu lánnyal, de ne zavartassam magam, nyugodtan olvassak a másik szobában. Hozzátette még bátortalanul, hogy esetleg csináljuk hármasban. Ezen utóbbi, feltűnően nagylelkűen tálalt lehetőségről hamarosan világosan kiderült, hogy egyikük sem gondolja komolyan. (Utólag úgy vélem, számomra itt fordult igazán tragikusra az események menete.) Hálásan megköszöntem a szomszéd szobára és a művelődésemre vonatkozó tapintatos felajánlásukat, de mondtam, hogy ha megengedik, akkor én most inkább távoznék. 10-kor visszajövök, addig légyszives hagyják el a terepet, és ha nem túl nagy kérés, legalább kábé takarítsanak ki.
     Jövök haza fél tizenegykor: egy némileg szalonspicces, enyhén túltáplált, ruhátlan nő ott horkol az ágyamban - ami csak a matracot jelenti, mert az ágy már korábban szétesett valószínűsíthető erotikus gyógytorna hatására -, körülötte 10-20 sörösüveg, kisebb sör-, ondó- és cigihamufoltok vidám tarkabarka mintácskái a szőnyegpadlón, a lakásban kb. olyan illatfelhő terjeng, mint amikor Bendegúz bakterja az arcodba büfög egy adagocskát a kukoricacsibuk és a házi rettenetes baráti elegyéből, a magnóból bömböl a "mi ez a tánc fiatalok?", ablakok tárva-nyitva, az édesen alvó hölgy mellett egy kibontott kotonos zacsi, alatta pedig egy kedves levélke: "Álmodj szépeket drága Mucus! Hívj fel! 6:3. Tibor. U.i.: Péternek, Évának puszi". Miután bátortalan ébresztési kísérleteim kudarcot vallottak, felhívtam tanácsért egy másik kedves magyar ismerosömet, Fritzné Lovas-Kovács Borbálát, aki bájosan lebalfaszozott, és tolmácsolta ura, Michael Fritz ötletét, miszerint próbálkozzam egy vödör vízzel, hátha több sikerrel járok. Nem lévén túlságosan a nyílt agresszió és a nagy tettek embere, csöndesen az alvó Vénusz mellé lopóztam egy negyed pohárka meglangyosított vízzel, mint valami szamaritánus nővér, és lágy susogással párosult cirógatásba kezdtem: "Henike! Psss, ébresztő!". Henike szendén horkantott kettőt, majd csámcsogott, majd édesdeden tovább szunyókálva félig nyitotta ajkait, aminek az lett az eredménye, hogy a fentebb elemzett, a lakásban terjengő illataromából kaptam egy keményebb testközeli dózist. Ez már engem is majdnem kihozott a sodromból, és éppen azon voltam, hogy egy kis vizecskét az arcára csöppentsek az ujjammal, amikor Henike, mint aki megérzi a közelgő veszedelmet, kinyitotta szűzi szemeit. Mire én félénken bocsánatot kértem, hogy csak azt akartam megkérdezni, hogy hazamegy-e még ma, vagy itt alszik, mert ha esetleg haza akarna menni, megnézem neki az interneten, hogy van-e még villamosa. Henike körül még a rózsás ujjú álom mézes mákonypora lengedezett, így először csak kisebbet röffentett, majd rövidke szünet után kikerekedett szemmel, ártatlan hangon, ásítva kérdezte, hogy "már olyan késő lenne?" Készségesen válaszoltam, hogy mindjárt 11, mire őlassan kikecmergett habtestével a takaróm alól és az ágyam romjai közül, "ugye nem zavar, ha kicsit ledéren vagyok?", majd meginvitált a konyhámba, hanyagul magára libbentette a feleségem fürdoköpenyét, és engem is megkínált az utolsó két szál cigimből: "Jó, akkor mindjárt megyek lassan." Ezután mellékesen megjegyeztem egy kisebb mosatlanhegy eltuntetése közben, hogy azért kicsit morcos voltam, amiért ilyen sokáig maradtak, mert szerettem volna tanulni is a mai nap folyamán, de hogy végülis én is velük ittam, és hát mindenkivel elofordul, tulajdonképpen nem tesz semmit, igazán, bocsánat, ne haragudjon, nem úgy értem. "Ugyan már, nem haragszom, ne hülyéskedj már, meg egy kicsit tényleg elmehettünk volna már hamarabb, de ne izélj már, hát ilyesmiért csak nem fogok megharagudni." - nyugatott meg Heni, majd elnyomta a cigit, kidobta a csikket, és könnyed mozdulattal a hamutálat is beleejtette a mosogatóba, csak úgy figyelmességképpen, hogy azt se felejtsem el elmosogatni. Utána még egy félóráig elcsevegett velem, hogy ne unatkozzak, közben elolvasta Tibi levelét, a 6:3-nál gurgulázón felkacagott, cinkosan rám kacsintott, és bensőségesen búgó hangon közölte, hogy "én győztem!" - nem firtattam, hogy gombfociztak vagy esetleg kő-papír-ollóban esett-e ez az eredmeny, és hogy mennyi volt a félidőben -, majd sajnálkozva tudatta velem, hogy most már tényleg mennie kell. Két perc múlva visszacsengetett, és elkérte az öngyujtómat. (Azt nem mondta, hogy kölcsönbe, biztos elfelejtette, Henike már csak ilyen aranyosan szórakozott.)
     De rendes volt, a szemetet levitte, és a lépcsőházból még visszakiáltott, hogy azért jó buli volt, és hogy adjam át Tibinek az üdvözletét, meg feltétlenül tegyem hozzá, hogy ő, azaz Henike nyert.
     Remélem, nálunk rendezik a visszavágót is.