Minek? Minek? Minek?

(a kiadó előszava)

Ön, vidám és kíváncsi olvasó, azt hiszi, hogy haladéktalanul elmagyarázzuk, miért jött létre ez a könyv, mi van benne, egyáltalán, mitől érdekes az egész vállalkozás, úgy, ahogyan van. (Hogyan van? – vághatunk enszavunkba üstöllést. De ne szaladjunk előre. A sietség rossz tanácsadó.) Meg hogy majd viccesek leszünk, szellemesek, szórakoztatóak, és akkor, amikor pont arra van szükség – módjával, természetesen, mindennek meg kell adni a módját –, mégis komolyak, okosak. S a lényegre törünk. Ihaj.
     Ön téved. Kacagásnak helye nincs. Ahhoz képest sincs, hogy egymás imaginárius sarkát tapossák a mulatságos farkszövegek, menedzsernek álcázott, kívánatos bombázók adnak mókás interjúkat számolatlan, rosszakarók hörögnek, fő- és hr-igazgatók berzenkednek, fenyegetőznek.
     Amiről a könyvvel kapcsolatban beszélnünk kell, vérlázítóan kérlelhetetlen dolgok sorozata. A jelenség maga. Jelenséghegyek. Az, hogy ez mind van.
     Jó. Legyen. Kezdjük elölről. Nézzük a szerzőt. Látjuk őt? Nem. Tudjuk, kicsoda? A legkevésbé. Van arról fogalmunk, mit akar? Nincs. Hiszen éppen ez az. Az identitás. Az. Ez. Gondoljon bele, ön, szikrázó intellektusú és/vagy csekély értelmű – ahogy tetszik, ahogy akarja – olvasó, hogy mi van. Mi nincs. Ki nincs. A háló, tudja ezt ön, szétszed bennünket, összerak, kutyul, kavar, az idő tel, múl, énből te lesz, belőlünk ő, miből ti, oda, vissza. Forradalmárok, irodalmárok, muzsikusok, piktorok, kommunisták, kapitalisták, liberátorok, konzervátorok szertelenkednek fel-alá rendületlen, rémülten, jókedvűen, szakadatlan. Végül nem tudunk már semmit sem.
     A régi, nagyszerű kérdések a semmibe hulltak, a nagyra nőtt lelkek a pincékbe bújtak, Európa kiadó, to be or not to be, I can’t get no satisfaction, kit érdekel. Minden egyformán popzene. Mi végre vagyunk, ó. Vagyunk-e, elsőrendűen, és ha igen, mi vagyunk-e mi. Vagy valaki más vagyunk ehelyett. Vagy egy kicsit így, kicsit nem. Vagy valami. Valahogy. Valahol.
     Lám csak. Ez a dilemma. Mely derék szerzőnket nem hagyta nyugodni éjjel, nem hagyta nappal. Hamleti átok. (Ki a bánat? Nem mindegy? De.) Mindezekből következően, adódóan minek nevezzük tehát a könyvet, amelyet nem tartunk kezünkben, ám látunk szemünkkel? Látja ön őt. (Marhaság. A könyvet kezünkben kell tartanunk, hasunkon pihentetnünk, asztalon, ha nehéz. A könyv tárgy. Tegye fel a polcra a többi közé. Nem megy, mi? A könyvespolc halott?)
     Önmegvalósítási hatástanulmány. Háttéranyag. Mondhatnánk. Ha mindazt nem mondtuk volna, amit. De mondtuk, furtonfurt. Hanem akkor? Vegyes műfajú, mondja a nyúlszöveg. Támpontokat akar adni. Minek? Izé az egész. Izével van dolga önnek, olvasó. (Izé meghalt az ágy alatt, piros csizmában. Mondták gyermekkorunkban – korotokban, korukban –, aztán elmúlt lassacskán. Hagyjuk.) Ideálembrió-kreáció.
     A forma a tartalom gerincére hág, beletapos. Alany nincs. Állítmány dettó. Az alanyi szépírászatnak befellegzett. A keretek szétfeszíttettek. Ön meg várja, hogy tréfálkozzunk. Nem fogunk.
     Mi nem. Szigorú kiadó vagyunk. Engesztelhetetlen. Okos. Intelligens. Figyelmes. Naprakész. Nem félünk semmitől. Kiadunk. Nincs vesztenivalónk.
     Ön még nem értesült arról, amiről mi már igen.
     (Suttogva csak: ön van?)
     Minek? Minek? Minek?
     Kérdezheti ön. (Ha van. Ha nem, nem.) A felvetésre egyetlen érvényes választ ismerünk.
     Mit minek? Ezt.
     Hát olvasson, okosodjon, értetlen, szomorú olvasó. Aztán majd csak vége lesz egyszer ennek is.
     Egészségére!

a szöveget sokszorosította:
gazda albert
(elnöki kabinetfőnök)