Gazda Albert

62.

Itt a tavasz, dagad a kebel, szikráz a napsugár, virágzanak a fák, a ló meghal, a madarak kirepülnek, a férfiak mind sánta kutyák, mélyek vagyunk, mint a fekete kutak a bánya vidékén, és megyünk, megyünk.

Annyi a kultúra mostanában, mint a kefekötő. Színház színházat, hangverseny hangversenyt követ, Ken Follettet olvasok, olvastam munka és művelődés rövid szüneteiben, korábban azt hittem, kétkezi lektűr, de egyáltalán nem, sokkal több, érdekesebb, a Modigliani-botrány és az Egy férfi Szentpétervárról legalábbis kitűnő. És mindennek a tetejébe, baráti jóvoltból, úgyszólván rajtaütésszerűen beesett egy derekas bordeaux-i kóstoló, hogy tágasabb, vígabb legyen a mindenség.

A háború pedig menjen a búsba, a Black Sabbathtól a War Pigs jut eszembe, és bár foglalkoztat a nyavalyás történet, mégis úgy teszek, mintha nem is.

Kezdem az elején, időrendien, hol másutt, a Meno Fortasszal, Eimuntas Nekrosius színházával. Ez a litván ember egy alkalommal már, hírlik, leteperte nemcsak a vájt ízlésű európai színházértőket, ám a magyarokat dettó. Elég tiszteletre méltó teljesítmény, mi, magyarok nem adjuk könnyen, szűken mérjük az elismerést, főként, ha nem szövegmondó-gesztikuláló produkciókkal hoz össze bennünket a sors hisztérikus keze. A hírneves Hamlet-újraértelmezést az idén, a tavaszi fesztivál alkalmából egy XVIII. századi klasszikusnak, a litván nyelvű világi irodalom megteremtőjének a soraira komponált Az évszakok követte. Kristijunas Donelaitis annak idején úgy érezhette, hexameterekben fontos maradandó megjegyzéseket fűznie az élet dolgaihoz, ennek következményeképp nagy mű született, minden litvánok kötelező olvasmánya.

Nekrosius koncepciójáról elsősorban az jutott eszembe, még menet közben, hogy ez az ember nemcsak tehetséges, merész is nagyon. Néző ül, figyel, jó ideig fogalma sincs, mi történik, mi bontakoz, aztán eleinte bátortalanul, később egyre vidámabban nevet, mert amit lát, az nemcsak, hogy töri a szentséget becsülettel, vicces is, friss és üde. Minden a kontrasztok, ellentétek állandó egyensúlyán emelkedik, a szöveget az előadásmód, a képeket a szakadatlanul szóló zene ellenpontozza, vagy fordítva, vagy mikor hogy, váltakozóan, okosan, szórakoztatóan, és a színészek nem játszanak, léteznek, eszközök ők is, okosak, fegyelmezettek. Végül valahogyan leülepednek a dolgok, a látottak, a hallottak, a szöveg meg az egész, ahogyan van, már nem mulatságos, kiderül, Nekrosius tiszteli is a rég elholt szerzőt, ami marad, az szép, erős, megható.

A színház őrület, mert ha nem az, csak játék. Mindehhez hozzátartozik, hogy a közönség fele a felénél otthagyta a négy és fél órás előadást.

Persze a játékkal, a színjátszással sincs feltétlenül baj, nem mindig gond, ha mégsem őrület, ami elénk kerül, néha elég érezni, hogy az, azok, akik a színpadon lótnak, tényleg belevisznek mindent, amit bírnak, tudnak, és színészek, nem színművészek, mint bulvárlapok és bulvártévék ostoba sztárjai. Mondjuk, Bodnár Zoltán a Kolibri Fészekben, A boldog hercegben színész. Az egyszemélyes előadás működik, mint a karikacsapás, a gyerekek néznek, mint a színházban, az érzékenyebb szülők meg, magam is, lopva, titokban törölgetik könnyeiket. Hiába, Oscar Wilde meséje hatásos szöveg, érzelmes, de nem érzelgős, Bodnár Zoltán pedig, mondom, nagyon jól csinálja, amit kell, megvannak a pillanatok, amelyek oldanak, s megvannak azok is, amelyektől sűrűbb, nehezebb lesz a levegő.

Na, színházról ennyit most, meg elöljáróban még azt, hogy április 18-ára megvan a jegyem a Bánk bánra.

Volt tehát zene is, kettő egyszerre, azaz egymás után. Előbb a Budapesti Fesztiválzenekar, Yakov Kreizberg karmesterkedésével. Először is játsztak egy lett szerzőt, Vaskst, akiről eddig nem is hallottam, majd jött hozzá Sibelius-hegedűverseny, Vagyim Repinnel. Repinről állítják, Makszim Vengerov mellett, mind a ketten Novoszibirszkben születtek, ő manapság a legjobb fiatal hegedűs. Ez valószínűleg így van, fantasztikus arc, nagyon rokonszenves a szibirják, virtuóz magabiztossággal, intelligensen, lendületesen, szórakoztatóan, izgalmasan játszott, csak éppen azzal volt baj, amit választott. Sibeliusban túl sok a romantika, a dübörgés, mint egy író, aki csak nagybetűket használ, felkiáltójeleket, hármaspontokat. Az egész nem állt össze, széttartott, de nem fanyalgok, mert az ifjú mestert érdemes látni, pláne hallani, na meg azt sem utolsó figyelni, azt az érzékenységet, pontosságot, ahogyan Kreizberg tesz-vesz, hadonász. Főként, hogy aztán jött a csúcs, félidő után Brahms első szimfóniája, szélességével, magasságával, tömörségével, gazdagságával, könnyedségével. Zenekar karmesterestül ekkor volt igazán elemében, a közönség meg olvadt, varázsolódott, ahogyan illik.

Mondjuk, mint egy héttel később, a Budapest Kongresszusi Központ kevésbé intim hangulatú nézőterén. Ezúttal Eötvös Péter vezényelte a BBC Szimfonikusokat, s előbb a mester saját műveibe bonyolódtak, majd Debussybe. Ez utóbbit különösen jól tették. A La Mer az utóbbi időszak legizgalmasabb zenei élménye számomra, kár, hogy nem fedeztem fel száz évvel ezelőtt. Amikor már tudtam, lesz erre jegyem, megvettem cédén, 1957-es felvétel a Clevelandi Filharmonikusokkal, vezényel Széll György. Kitűnő, hajszálpontos az is, de fantasztikus a különbség, nem is minőségileg, hanem a másmilyenség szempontjából. Elegáns, energikus, modern, ezek jutnak eszembe, a műről és az Eötvös–BBC-féle interpretációról egyaránt. Izgalmas volt a Jeux is, míg az Eötvösöket, a ZeroPointst és a Jet Streamet inkább érdekesek, mintsem élményszerűeknek találtam, egy kiegészítéssel, miszerint Markus Stockhasuen, aki az utóbbiban szólózott, zseniális trombitás.

Az elején már hivatkozott kóstolón újfent kiderült, hogy még mindig Bordeaux a világ közepe, vörösborilag okvetlenül. Tisztességes sort szerveztek derék barátaim, két Grand Cru Classéval, a Latour második borával 1988-ból, három Cru Bourgeois-val és két magyarral kakukktojásnak. Tiffán Ede és Zsolt 2000-es Grande Selectionja különben ugyanúgy felvette a versenyt a franciákkal, mint Franz Weninger azonos évjáratú soproni syrah-ja. Sőt: a villányi illatában, komplexitásában, koncentrációjában verte a mezőnyt, egészen addig, amíg le nem csúszott belőle a kortyintás. Az utóíze ugyanis csalódás. Villányiakat mérve az 1999-es évjárat óta szinte mindent komolyabb darab esetében – a Vylyan mindig kivétel – azt érzi a gyanakvó halandó, hogy édesek ezek a borok. Bár tudom, tudjuk, hogy egy-két grammnál több maradékcukor nem lehet bennük, mégis múlik a lelkesedés. Lehet merengni magas alkoholról, extraktról, glicerinről, délies jellegről, csakhogy, mit ad isten, sem Olasz-, sem Spanyolországban nem találni vörösbort húsz euró fölött, Bordeaux-t nem is említve, amelyben hasonló édességre akár csak nyomokban is rácsodálkozhatnánk. Kaliforniában, ott igen. De hát ha jeles borászaink dicső jövőről álmodnak nagyot, kevésbé Kalifornia, mint inkább Európa kellene lebegjen lelki szemeik előtt. Magam mindenesetre bravúrosan beraktam az első két helyre a két GCC-t – természetesen vakon, az egyes palackokat letakarva elemeztünk a sorrend kialakításáig –, a Baron de Pichon Longueville-t és a d’Armailhacot, hadd örüljek, s hadd mondogathassam továbbra is, hogy mindinkább elhatalmasod rajtam a Bordeaux-rajongás, és ez jó.

Ó, a tavasz. Később a madarak lenyelik a hangot, a fák azonban tovább énekelnek, és kanhal sziszeg a szamovár.

61.

Elsőből lesz a hatvanegyedik. Gondoltam, hátha ettől a számtól beindulok. Alkalmas kiindulópontnak sejlik. És tényleg. Vagy nem. Közben hull a hó és hózik, március tizenötödike előestéjén, délelőttjén. Ettől meglehetősen jókedvű vagyok. Ennyit magamról. Minthogy ez a napló szándékaim szerint nem rólam szólna elsősorban, noha fogalmam sincs, merre terel netán és végül a sors keze. Hanem lenne benne minden, ami van, ha van. Ha nincs. Mindenféle tárgyak. Éljen és virágozzék a tárgyi naplóírászat! Vesszen az alanyi! Mondjuk, politika csak szerényen, szűrmentén, visszafogottan, amit arról, azt kibetűzöm, mondatozom magamból másutt. Ehelyett könyv, film, színház, zene, bor, bármi, ami érdekes. Számomra feltétlenül, másoknak hátha.

Március tizenötödike különben kedves ünnep, derék emberek kokárdát tűznek télikabátjuk hajtókájára, kimennek friss levegőre, és remekül vagy rosszul érzik magukat, ki-ki kulturális és politikai hajlamai szerint. Én inkább bent maradok, fehér falak közt, noha szétnézhetnék, de minek. Minekminekminek. Nem szórakoztat, ha tömeg gyűl, s toporognom kell benne, közte. Maradjunk annyiban, hogy lélekben. Úgy feltétlenül. Úgy jó. Elég is. Szokásom amúgy ilyeténképp okoskodni: nyomaszt, ha azok, akik nem tesznek fel kokárdát, hörgnek a kokárdásokra, s az is, ha kokárdások vicsorítnak kokárdátlanokra. Bölcs vagyok. Mély.

Sok ember egy helyen tartózkodásáról még annyit, gyermek- és ifjúkoromban televízió közvetítette koncertek láttán arról ábrándoztam rendre, mily nagyszerű lenne viháncolni a helyszíni közönségben, egyként sok-sok egy között. Alapélményem a Lengyelországban forgatott, extatikus Piramis-film 1976-ból. Vagy a Milos Forman-féle Hair végén a Fehér Ház előtti gyülekezés. (A Hair amúgy primitív, hamis, hazug, profi szupergiccs, ez azonban egészen mellékes.) Később eljutottam mindenféle helyekre, eseményekre. A katarzis mindig elmaradt. Már a Szigetet is gondosan kerülöm, mióta úgy érzem, mindenki azért van ott, mert mindenki más dettó. Mindenki, aki nem számít. Olyan már, mint egy menekülttábor, mindenki ott van, aki nem elég bátor.

Mindenesetre: József Attila-díja alkalmából szívből üdvözlöm ezúton is Vári Fábián Lászlót, valamint Jászai Mari-díja alkalmából Trill Zsoltot.

Látjátok, mi van? Ahhoz képest, hogy azzal hencegtem, nem én, hanem a tárgy.

Rajtaütésszerűen a tárgyra térek. Első alkalommal – 61. – Szergej Bodrovról fogok értekezni ehelyütt. Mivel úgy tartom, hogy az oroszországi Bodrov-Brat-Fivér kultusz az ezredforduló egyik legizgalmasabb kulturális és – hogy hirtelen jelentőségteljes szavakat használjak – társadalmi jelensége, globálisan. Amelyről mifelénk, Közép-Európában jószerével senki nem tud semmit. Nemcsak Budapesten, hanem – ha már ezt a honlapot Ungváron szerkesztik, engedtessék meg – Kárpátalján sem. Úgy megyünk, mennek el emberek a nagyszerűségek mellett, mintha azok nem is lennének. Igaz, meg lehet magyarázni. Évtizedeken át ostobán-erőszakosan sulykolt, patetikus, üres, unalmas baromságokkal, a megszálló hatalommal szemben egészségesen horgadt ellenérzésekkel, minden efféle, inkább és/vagy kevésbé természetes és jogos marhasággal. Pedig nem oroszok, ukránok gyaláztak, aláztak. Szovjetek. Akik nemhogy hazamentek, hanem a pokolba el.

Vigadhatnánk hát, megvannak hozzá adottságaink. Közel a szláv Kelet – a román, a szlovák, a cseh, a lengyel is; ezekről máskor –, benne, általa számtalan ínyencség. Színház, rockzene, mozi. Jó ideje szinte csak szláv rockzenét hallgatok, mely más, mint minden más. Érdekes, vicces, energikus.

Szóval, Alekszej Balabanov filmjei, Szergej Bodrovval. A Brat, a Brat 2., a Háború. Első ránézésre klasszikus thrillerek. Másodikra sokkal, nagyon sokkal többek. Filmek: minden huncutság, erőszakosság, elmeszesedett okoskodás nélkül keresnek identitást valami országnak, amely birodalom volt, megroggyant, keresi önmagát. A történetek egyszerűek, okosak, vidámak, működnek, hatnak, hagyják a fenébe a politikai korrektség idióta maszlagját. A színészek, arcok, típusok élnek. Az első Brat – ideje lefordítani, ha valakinek hiányzik: Fivér, ám nyilván mást jelent, nyelvünkön nehezen magyarázható, miért, hogyan – 1997-ben készült és rögvest lázba hozta a közönséget. A fiatal oroszok tömött sorokban masíroztak a mozikba, betegre röhögték, erőssé lelkesedték magukat. (Mellesleg: a hülye kritikusok fanyalogtak, acsarkodtak és nacionalizmusról rikoltoztak.) De hát lehetséges nem örvendezni, amikor megjelenik Danyila Bagrov, a hős, és mindent elrendez, beleértve piacon királykodó vagányokat, csecsen nehézfiúkat, kemény maffiózókat? Ráadásul olyan, mint bárki, nincs benne semmi James Bondból vagy a Supermanből, csak tesz-vesz, eszik-iszik és zenét hallgat. A tartalmas, ehhez képest igen népszerű Nautilus Pompiliust, Vjacseszlav Butuszov együttesét. (Első, a nyolcvanas évek második felében hivatalosan kiadott bakelitlemezük címe: Knyáz tyisini. Jó Csönd-herceg. Nem vicc: Ady Endre verse, Martinov fordításában.) Magyarországon meghökkentőnek tűnhet: az oroszok olyat is hallgatnak, ami jó. Nautilust, DDT-t, Akvariumot, Agata Krisztit.

A második Bratnak jönnie kellett, hisz az első megdöntött minden csúcsot a pénztárakban és besöpört egy kupac díjat Szocsiban. A nemzedéki-nemzeti idol ekképpen visszatért. Egy gyengébb, mindazonáltal tisztességesen összerakott filmben, amely az első paródiájaként is működik. Danyila Bagrov beváltotta az első részben tett virgonc ígéretét: ezúttal a változatosság kedvéért lenyomta Amerikát, miközben az ismételt rekorddöntésre szövetkezett nézők visongtak a gyönyörtől. Ismert alakok, még több poén, még több akció, még több atomzene. (Ez utóbbi keretében a teljes orosz élvonal klimpíroz, hogy az immár óhatatlanul kiadott soundtrack a maga műfajában is tarolhasson.) Kevésbé stílusos képek, mégsem szikkadt, mégsem utánérzés, mégsem fáradt maszatolás. Az esztétikum meghajol, de nem kapitulál. Az ideológia viszont ki- és beteljesedik. Orosznak lenni nem is rossz, látják, érzik az oroszok.

A Háború ugyanezen képlet szerint épül-szépül. Az eszme marad. Sikerül kerülni a sablonokat is. Szó sincs arról, hogy minden orosz jó, minden csecsen gazember. Csak majdnem. A képlet második fele érvényes, az első nem. Az erős srác Alekszej Csadov, fényévekre Rambótól. A mi fiunk ő is. Nem is magáért, nem is a hazáért hadakozik. Majdhogynem csak jobb híján. Mint aki unatkozik, beteg, elveszett nemzedékestül, és ha már úgy alakult, segít. Szergej Bodrov mellékszerepel, és nem is jó igazán. Ő lenne a kemény tiszt a csecsenek fogságában. A férfi, akit nem lehet megtörni. Danyila Bagrov szerepe jobban állt neki. Jelen lenni tud, nem pedig játszani. A szerep nem szakma, hanem csekedet – mondta Alekszandr Trosin kritikus szerint, aki szép cikkben emlékezik rá a márciusi Filmvilágban. (Hadd idézzem fel: jelenidejűleg ő is az értetlen tollnokok táborát gyarapította.)

Szergej Bodrov ugyanis halott. 2002 őszén, filmforgatás közben rázuhant egy rohadt nagy gleccser Oszétiában, pár millió tonna jég, sár és szikla.

Ő nincs. Rajongótábora van, és nem is készül felhagyni a rajongással.

Oroszország is van. Olyan, amilyen. Ócska és korhadt. Vagy friss és izgalmas. Kinek hogy.

Érdemes ismerni kicsit. Ha szabad ezt.

A hatvanegyes számról persze nem jutott eszembe semmi.