Fekete J. József

SZENTKUTHY UTAZÁSAI*

„Ez a földi világ okvetlenül már a túlvilág előképe, különben miért lett volna érdemes egyáltalán teremteni.”

 Szentkuthy Miklós

Szentkuthy meghatározó idegenségérzetéből fakadó elvágyódás-szindrómája egy látszólagos ellentétpár, az utazás és a szigetlét ötvöződésében teljesedett ki és lombosodott inspiratív feszültségek és szenvedélyek burjánzó, belső botanikájává. Orpheus-élménye a Szent Orpheus Breviáriuma tíz részének öt kötete után végérvényesen összefonódott nevével. Nem véletlenül talált éppen Orpheusban rá a folyton kísértő alteregójára, hiszen a görög mitológia hősében nem csupán az emberekre, a természet teremtményeire és a természetfeletti lényekre egyaránt hatással lévő művészet jelképe öltött antropomorf alakot, hanem az aranygyapjú megszerzésére induló – s hányattatott sorsuk által számos szigetre vetődő – argonauták csoportja tagjaként, a pokol mélyét is megjáró szerelmesként benne (is) szimbolizálódik a nagy utazó figurája. Az irodalmi Orpheus-terv azonban későbbi, mint az eddig kiadásra került napló-töredékek[1] zöme; csak 1937-ben született, amikor Szentkuthy Sőtér Istvánnal tett nagy itáliai utazást. Addigra már megjelent a Prae (1934), Az egyetlen metafora felé (1935) és a Fejezet a szerelemről (1936). A keretes esszésorozat kipattanó ötletét Siennában sörözve azon nyomban el is mondta útitársának, hangsúlyozván, hogy a breviárium-jellegű mű megírásának egyfelől a Greco festészetében tapasztalható sűrítő kompozíció, másfelől Monteverdi Orfeo című operájának élménye a közvetlen ösztönzője. Ez utóbbiból ered az Orpheus elnevezés, illetve jelkép is, hiszen miként a Breviárium-sorozat 1939-es előfizetési ívében olvasható, „az alvilágban bolyongó Orpheus a világ sötét titkai közt tévelygő agy örök jelképe.”

Az eddig tanulmányozhatóvá vált naplójegyzetek ennek, vagy egy hasonló felhívási ívnek a tervét jelzik, dátumozatlanul, de az 1942-es feljegyzések között. A megjelent és a „tervezett” prospektus között lényegi különbség nincs, ám a három év eltérés némi zavart okoz tapogatózó filológiánkban. Az előfizetési ív ugyanis a Breviárium négy leendő fejezetét hirdette meg, a Széljegyzetek Casanovához címűt, mint 1939 áprilisában megjelenőt, illetve a három tervezettett, az Ágoston olvasása közben, a Vázlatok Tudor Erzsébet ifjúkori arcképéhez és az Orpheus tíz álarca címűeket. Közülük az első valóban megjelent, az Ágoston olvasása közben csak a hagyatékból, 1993-ban került kiadásra, a Vázlatok Tudor Erzsébet ifjúkori arcképéhez a Breviárium ötödik részeként, Cynthia címen jelent meg. Az 1939-ben tervezett tíz álarc pedig végül is mi más lehetne, mint a Breviárium tíz fejezete. A sorozat-terv, látjuk, menet közben módosult, 1938-tól 1941-ig Szentkuthy megírta a Széljegyzetek Casanovához, a Fekete reneszánsz, az Eszkoriál, az Europa minor és a Cynthia című részeket, majd 1942-ben (amikor a napló szerint új prospektuson elmélkedett) megjelentette a Vallomás és bábjáték című nagyfejezetet, amivel egészen 1972-ig búcsút vett az óriáskompozíciótól.

 Az Orpheus-bonyodalmakat nyomon követni igyekvő filológiai kitérőtől forduljunk azonban vissza a mitológiához. A dalnok-utazó előképe Szentkuthy naplóillusztrációit értelmezve Odüsszeuszban tűnik fel, s a legbeszédesebben vall erről a kötet címlapjára került Odisseus Nausikaa kocsija után című illusztráció[2].

 Utazás, kísértő kéjek, boldog szerelem reménye, férfias próba – ezek Orpheus és Odüsszeusz közös párkái. Szentkuthy, meg kortársai sors-kihívásai talán árnyalatnyival eltérő felhangúak. Hiszen miért utazott Szentkuthy a 20-as, 30-as évek fordulóján? Amiért mindenki más: Európára hangolódni. Miként Füzi László jelzi naplójában[3], kiutat keresni, párhuzamot találni. Ezen utazások egyikéről írta egyértelmű szókimondással Szerb Antal Budapestről Szentkuthynak Londonba: „Nagyon vágyódom Londonba. Részben oda és részint innen el.”[4] A vágyott utazásokból nem sok, de mint majd látjuk, az életmű ihletéséhez éppen elegendő valósult meg. A diák Pfisterer Miklósnak a szüleivel 1925-ben tett szentévi itáliai utazása extatikus, élete végéig meghatározó élményévé vált. Velencét, Firenzét, Rómát, Pompeit, Assisit, Nápolyt teljes tárgyi felkészültséggel járta be, hiszen minden keze ügyébe kerülő, vonatkozó könyvet elolvasott. A Werbőczy Gimnázium diáklapjában megjelent élménybeszámolója volt élete első publikációja[5], de az utazás mély benyomásai a tizenkilenc évesen írt Barokk Róbert[6] című regényének alapmotívumaivá lesznek. Egyetemistaként 1928-ban apjával tett nagy európai körutat, megint csak inspiratívat, hiszen az itáliai, franciaországi és angliai kalandozások idején pattant ki a Prae ötlete és hazatérte után hozzá is fogott a regény megírásának. Londonban a doktori disszertációjával[7] kiérdemelt egy éves ösztöndíjával járt (nászúton) 1931-ben, majd 1948-ban, miután megkapta a Baumgarten-díjat, és általános meglepetésre erről az ugyancsak egy éves útjáról is hazatért Magyarországra. Az említett, Sőtér Istvánnal tett körút mellett a 30-as években feleségével Genfben töltött több hetet a Magyar Külügyi Társaság pályázatának nyerteseként. Később letett az utazásokról, elég volt számára a mindent befogadó képzelete, nem vágyott a fizikai helyváltoztatásra: a hatvanas években az Olaszországban élő lánya esküvőjére hagyta őt, Dollyt egyedül Milánóba utazni, noha Mariella visszaemlékezése szerint[8] ő maga felesége nélkül képtelen volt egy lépést is megtenni!

 Szentkuthy esetében az utazás más eredménnyel járt, mint Márainál, Illyésnél, Halász Gábornál, Szerb Antalnál, Németh Lászlónál, Vas Istvánnál, Cs. Szabónál meg a többi preregninusnál – a kiábrándulást hozta, az európai kultúra bámulatos emlékműveire Szentkuthy tapasztalatában rátelepedett az európai politika agyvakulásának minden civilizációból kiábrándító köde, ami egyenesen vezetett az egyedüli lehetséges válaszúthoz, ismét Füzi László szavaival élve: a világirodalomban a borgesi modellben tisztelt virtuális valóságba való belépéshez. Az utazások után tehát a szigetre vonulás bizonyult egyedüli lehetséges választásnak. Ez a sziget-lét, miként Szentkuthy viszonylatában minden, különleges, sajátos és több oldali értelmezést kíván. Németh Lászlót az irodalomtörténet azon kevesek közé sorolja, akik bátorító szavakkal üdvözölték Szentkuthy munkáit, ugyanakkor nem bizonyítható, hogy Szentkuthy emiatt deklarálta volna Némethet „legjobb barátjaként”. Kapcsolatuk bensőségességét az is szemlélteti, hogy Szentkuthy Németh halála után is fontosnak tartotta, hogy megválaszolja annak egy, bár ötven évvel korábban felvetett gondolatát. Egy vasárnap délután, felső-gödi közös sétájuk során Németh szembeállította a dunántúli tájak emberszabású mivoltát a végtelen tengerek, pusztaságok és alpesi csúcsok embertelenségével. „Én, válaszképpen, a szigetek iránti lírikusan megszállott rajongásomról beszéltem – írta Szentkuthy[9]: a párisi Notre Dame szigeten épült, Óceánia szigetei Földünk életének, koralloknak, őskori idoloknak titokzatos és »geo-vallomásos« csodái, Vénusz is Ciprus szigetét választotta, az Apokalipszist író szent János apostol Patmos szigetén hallgatott a Sas diktálására, kamaszkorom megvalósult álma Capri éjkék, mélykék, barlangos szigete volt, – és: nem sziget-e az öt világrész?”

 Miként a sziget-lét sajátos megvalósulása az olvasás és az írás külön bejáratú világa, úgy ennek a sziget(en)-létnek igazi robinzonádja a naplóírás. A napló ugyanis egyfelől az elkülönülés, másfelől a kizárás műfaja: az én műfaja, a naplóíró felfokozott identitástudata inkább az élet, mint az irodalom irányába nyit kaput, noha a műfaj alapvető jellemzői, az esetlegesség, az akcidentalitás és a spontaneitás a viszonylagos rendszeresség, a fragmentáltság, a fraktál-jelleg, a kihagyásosság mind valami módon stilizálják az eseményeket, a történéseket, a tépelődések lejegyzését, még akkor is, ha a napló eleve nem művészi szándékkal készült. Szentkuthynak ugyanis a százezer oldalt meghaladó, még életében 25, illetve 50 évre zárolt óriásnaplója mellett van irodalmi szándékkal készített naplója is.

 Amennyiben a regény az „alvilágban bolyongó Orpheus, a valóság sötét titkai közt tévelygő agy örök jelképe”, úgy a napló szigete „a gondolkodásnak élő ember Belső Tere. Így természetesen metafora is; a gondolkodás helyének és a meditáció önmagába fordulásának metaforája.” (Füzi László)

 Egy köztes hely az ultra-titkos gyónás és a ledér exhibicionizmus között: „Akarom, hogy most, rögtön lássa az egész világ, amit ide feljegyeztem. Teatralitás? Kínoz, hogy ez csak napló, csak outre-tombe, és nem mű. Mikor naplót akarok kiadni, akkor a halált akarom legyőzni – látni akarok valami olyat, amit rendesen sohase láthat az ember: egy órát legalább a saját halála után.”[10]

 Szentkuthy 1939-től vezette naprakész rendszerességgel és módszeresen naplóját. Amikor betegsége akadályozta[11], titkárának, Tompa Máriának diktálta gépbe a kötelező napi gyónás, önvizsgálat, reflexiók lecsapódásának diáriumát. Mindent le kell jegyeznie, mert csak az válik számára valósággá, amit leír – mondta el hatalmas interjú-vallomásában, a Frivolitások és hitvallások[12] (1988) oldalain. Természetesen nem csupán a dühödt lejegyzésvágy motiválta a naplóírását, hanem az önmagával és művével szembeni folyamatos elégedetlenségből eredő önvizsgálat és önelemzés, a vallomásos gyónásvágy is közrejátszott. Elannyira, hogy egyre terebélyesedő életművét is a naplóanarchia műfaji megjelöléssel illette, s ezt a műfaj-ideált programszerűen is megfogalmazta: „Mindig a realitás és nem a fantázia: el tudom képzelni egész életművemet, mint egy Montaigne- vagy Saint-Simon-féle óriásnaplót, melynek mámoros és önellentmondó kódája abban állna, hogy felkiáltanék: »végre sikerült megtisztulnom a magam sem tudom, honnan szedett mű- (opus-)neurózistól, és átadom magam a tiszta, improduktív, írás-szűz életnek«.”[13]

 A szerző titkára, örököse, hagyatékának gondozója, Tompa Mária tíz Szentkuthy-könyvet rendezett sajtó alá, elfektetett, félretett regénykéziratokat dolgozott fel, amelyekkel lehetővé tette az életmű posztumusz kiteljesedését és az életmű percepciójának árnyalását. A Frivolitások és hitvallások címen közreadott hatszáz oldalas monstre-interjú megkerülhetetlenségével segítette ezt az árnyalást, illetve az egyes művek értelmezését, de az érdeklődés homlokteréből sehogyan se mozdult el a hozzáférhetetlen óriásnapló misztériuma. El egészen 1992-ig, amikor Tompa Mária a győri Műhelyben[14] közre nem adott egy csokorra valót az író korai, zárolás alá nem került naplójegyzeteiből és -illusztrációiból. A kiragadott, kiemelt részletek azonnal párbeszédbe álltak a posztumusz kiadású regényekkel, aminek következtében a napló közlése esetleges folytatása iránti remények fokozódtak. A Fájdalmak és titkok játéka megjelenésével ezek a remények részben ugyan teljesültek, de ezzel egyetemben le is zárultak. Hiszen az olvasó éppen csak hogy belekóstolhat az ifjú Szentkuthy élesztőként dagadó érzelemmasszáját frivol vallomássá tagoló pazar, önmegszólító el-beszélésbe, máris azzal kell szembesülnie, hogy folytatása 2013 előtt nem várható. Ráadásul, hiába bíztunk a cenzúrázatlan Szentkuthy megismerésében, Tompa Mária igyekezete ellenére az író lánya, Mariella Legnani (a szerző egyik jogutódja) kérése bizonyult döntőnek, így közöletlenek maradtak a napló azon részletei, amelyek „sértenék őt, valamint bizonyos személyeket, illetve közvetlen leszármazottaikat”. Az eredmény így sem felemás, a napló szövegének művi úton okozott folytonossági hiányai nem kétségbe ejtők, nem sodornak az értelmezhetetlenség kátyújába, bár egyes megjelenítettek álnéven való szerepeltetése nem könnyíti meg a filológusok dolgát.

 Ám, ha csupán felületes pillantást is vetünk az egyre satnyuló könyvszakma produktumai közül minőségével, megmunkálásával, szerkesztésével messze kitűnő kötetre, világossá válik, hogy nem is a szürkehályog-várományos filológusok számára készült, hanem azoknak, akik szeretik Szentkuthyt.

 A kötetben az 1925 – 31 között, és a negyvenes évek elején keletkezett, zárolásra nem került naplójegyzetek szerkesztett szövege, az ugyanebben az időben készült mintegy kétszáz illusztráció reprezentatív része, néhány családi fotó és pár ifjúkori vers kapott helyet, mintegy kiemelvén, hogy Szentkuthy esetében elválaszthatatlan egymástól a verbális és a vizuális fogalmazás. Fiatal, alig tizenhét éves múlt fiú naplója került az olvasó elé, ezért nem meglepő a bejegyzések extatikussága, maró öngúnyba torkoló iróniája, a folytonos ontológiai elmélkedések gyónásba forduló vallomásossága, a halleluják és átkok kaleidoszkóp-szerű fraktálja. Tompa Mária ki is dolgozta a napló rétegeződési szintjeinek rendszerét:

 „1) szubjektív, majdnem gyermekien érzékeny, hol szélsőségesen lelkesedő, hol felháborodó szerelmi-érzelmi vonal (Dollyval a viharos kezdetek után pontosan hatvan évig éltek együtt, végig ritka és minden hányattatásnak ellenálló, példásan erős érzelmi kötődés volt közöttük!)

 2) a kamaszkor végén a kozmikus otthontalanság megélése, az élethelyzetek és kapcsolatok szinte a neurózisig széttépdesett elemzése,

 3) az egyetemi évek alatt Pfisterer Miklós érését, íróvá fejlődésének szenvedésteli pillanatait érzékeli a napló olvasója,

 4) fontos irodalmi (gyakran vázlatos) jegyzetek, melyek készülő műveire, elsősorban a Prae-re vetnek fényt,

 5) karikatúraszerű portrésorozat az 1931-es budapesti irodalomtörténeti kongresszus nagynevű résztvevőiről, illetve az életében fellépő más alakokról.”

 Laikus olvasóként természetesen nem kötelezően ilyen strukturáltságában éljük meg Szentkuthy fiatalkori naplójegyzeteit.

 Szentkuthy életében és vele párhuzamosan művében a rend és a nyugalom megteremtője a harmonikus szerelem, a homo humanus és humana legőszintébb, több mint fél évszázadon át intenzíven megélt szerelme volt: Dolly, vagyis Eppinger Dóra, akivel 1928-ban ismerkedett meg. Alakja már a Prae-ben megjelenik[15], majd ő a gyászoló kis menyasszony a Fejezet a szerelemről-ben[16], valamint a novellák Vivienjét is Dollyról mintázta, de Naplójából, interjúiból többet tudunk meg felőle. Szentkuthy a még kamaszkorában fogalmazott Barokk Róbertben kidolgozta a gátlástalan erotika, a vallásos aszkétizmus és a harmonikus szerelem egymást kizáró ellentétét, illetve az előző kettőnek a harmadikban való feloldását. A regény megírását követően a szerzőt folyton izgató hármasság valamelyest módosul, ilyen képletben jelenik meg: Mű + Dolly + Krisztus. S e három szó vezérelve lesz, meghatározza Szentkuthy irodalmi programját, morális alkatát, életvitelét. 

 Dolly nem csupán Szentkuthy karitász-igényét, önajándékozás- és egymást tanítás-mániáját egészítette ki, hanem szellemi és anyagi támogatást is adott a hatalmas Szentkuthy-életmű létrehozásához. Neki köszönhető a magánkiadásban megjelent Prae, Az egyetlen metafora felé, a Fejezet a szerelemről és a Szent Orpheus Breviáriuma első hat füzetének a kiadása. A harmonikus együttélést azzal is támogatta és erősítette, hogy bár „széljegyzetek mellett”, de jóváhagyta férje kalandos szerelmi életét. Megadta neki a nőket, akik állandó rajongással vették körül az írót, még nyolcvan évesen is. Szentkuthy csúnyának vélte magát ifjúkorában, a nők bizonyításképpen kellettek neki. Sikeres hódításait ezzel a mondattal jelentette be: „Egy újabb virágszál a bandzsa kisfiú sírján.” Az évek multával azonban a nők már nem a pszichológiai igazolás feladatát töltötték be, hanem – mint pillangók a lámpafényt – természetes lételemként vették körül a vonzó szellemű embert.

 Naplójából megtudjuk, hogy Dolly még a házasságkötésük előtt is cinkos volt leendő élettársa kalandozásaiban. Az 1930. november 3-i, vasárnapi bejegyzésben olvashatjuk a következőket: „Múlt szombaton Dollytól kölcsönkértem 10 pengőt, hogy egy kurvához mehessek este, a vele való ölelkezés után. (Először 50 pengőt adott, de felváltottam, hogy ne legyen nálam, és hogy a kurvának ne kelljen visszaadni.)

 Mentem is: fekete félperzsában, nagyon szép, nem kurvás arc, szőke, vöröses haj. Nagy szoba: párnák, lámpa, magas tükör, diffúz kék... fény, teste a tükörben... cigaretta, füstszerű atmoszféra – patina a testén. (»Jól basszál!« – 2 gumi!)” Ezt követően, 1930. december 12-én, egy délutáni naplóbejegyzésben: „(Egész héten tripper-félelmek, pedig 2 gumit használtam.)” Az idézetben talán nem is a pénzért vett szerelem eszmei tisztasága és a szerző valós betegség-félelme kell hogy izgassa a filológust, az olvasót, hanem az a tényszerűség, ami a Napló aprópénz-jegyzetét irodalomba transzponálja. Az alázat kalendáriuma ugyanis visszatükrözi ezt a részletekben is a legrészletesebben számító egyéniséget megjelenítő epizódot: „Belenyúltam a zsebembe, és éreztem, hogy csak nagy pénz van nálam: azt nem jó kockáztatni a Miss-szel való kémiában, bementem hát régi könyvkereskedőmhöz egy pinceboltba hogy felváltsam.”[17] Szinte folytatódik, kiegészül a Naplóban megkezdett történet.

 Szentkuthy korai regényeiből, a Barokk Róbertből, valamint a Narcisszusz tükréből egyértelműen kitűnik, hogy a serdülő ifjú igencsak ambivalens viszonyban élt édesapjával. Pfisterer Lajos egyszerre volt különös és különc; elszegényedett családjának dzsentri-modora és a lecsúszottság miatti önkínzása komoly belső válságokban tombolt benne. „Rangon alul”, szerelemből házasodott, viktoriánusan szemérmes felesége, Götzler Gizella és közötte azonban állandó szótlan feszültség vibrált.. A gyermek, majd ifjú Pfisterer Miklós ebből a szótlan, ingerszegény, az életet nem élő, hanem csak elviselő környezetből a fantázia, a könyvek, a művészet buján termő szigetére menekült. „Ki a szülői ház gyilkos kazettájából, ki, ki a halálbélelt konzerv-skatulyából, az emberek közé!” – jegyezte naplójába 1929. március 16-án, húsz esztendősen, szívvel-lélekkel vágyván a mondén[18] világ minden gyönyörét, a tiltott, az értéktelennek tartott, lenézett, erkölcstelennek címkézett nagyvilágiságot és a tudomány meg a művészet minden zamatát; legelőbb nőket, pénzt és uralkodást.[19] Az együttélést helyettesítő egymás mellett élés elemzésében a Barokk Róbert megírásán már túl, a Prae-n még innen, 1930. november 13-a reggelén „egy hisztériás este és a reggeli anyai tiráda után” a probléma gyökerét abban ismeri fel, hogy a három együtt élő ember alapvetően nem ismeri egymást. Vergődő szeretetüket képtelenek kimutatni. Valami hasonlóan vonzó-taszító viszony áll fenn Szentkuthy és lánya, Marion között, aki tizenöt-tizenhat évesen vált külön a családtól és előbb Svájcban, majd Olaszországban élt. Szentkuthy, úgy tűnik, annyi szerepet előrelátott magának az életben, de a legéletesebbe, az apaszerepbe képtelen volt beilleszkedni. Az alázat kalendáriuma című vallomásában fel is rótta magának ezt a familiáris rövidzárlatot: „Kis családtalan család-koboldok suttogták körbe-körbe: látjátok a rossz apát? Míg gyermeke játékot könyörögve nyújtja ki kezét kis ágya rácsán, mint vágy-terméstől terhes ág a parkból, ő a mutatók síri nádjait lesi az órán. Aztán eltűnik, léha szökevény, családtagadó, renegát. S az este Claude Lorrain módjára klasszikus romjai közt a szeretője várja: szőke zsurlókkal fején, gyermek-pufók arccal, stilizáltan selypítő ajakkal, gyerekebben a gyereknél. Üdvözlégy szerető-gyermek: Isten előtt babiloni séma-hetéra, polgároknak piszkos jogi sakk-báb, gyáva anya-szemben fiát ölő betegség, régi asszonynak barbár amazón a harcban. S nekem? Gyermekem, lányom, apaságom első vérségi bizonyítéka. Körülted sistereg etikás népek rég-kész retorikája: »te vagy a család-ölő, az utcai erósz, a gyermekszoba festett démona, fiatal apák szadista szirénje«. De míg testeden így zörög az átok (jégeső erdőmélyi szűz falevélen), egy új apa, a faun-délután kottáira dúdolva efféléket üzen feléd: visszacsábítottál a családhoz, apasághoz, s nem kell többé semmi, csak az idill, a fészek, a te-gyermek.

 Aztán megunva fehér fuvoláját, átlép a rágalom-vizes hideg bokrokon, gyerekéhez megy, s csókolja, csókolja megtalált kacagó szeretőjét. Tégy mindörökre nörsszé, csavargó hetéra, s légy madonnás maîtresse, szőke gyermek!”[20]

 Az apjára visszaemlékező Mariella szerint Szentkuthy „NEM VOLT apa”, katolikus szent házasságot kötött, s már akkor lelki problémát okozott neki, hogy nem akart gyereket. „Nem emlékszem, hogy valaha is az ölében ültem volna, nem emlékszem, hogy valaha is elvitt volna sétálni, nem emlékszem, hogy valaha is játszott volna velem, akár a gyerekszobában – ahová még véletlenül se tette be a lábát! –, akár kint a réten vagy a parkban; nem emlékszem, hogy valaha elvitt volna az Állatkertbe, vagy a »vurtsli”-ba, vagy hogy türelmesen tanított volna valamire. Vagy hogy »jóéjt-puszit« adott volna nekem. Nem, ő nem ILYEN apa volt. Ő egy igazi jó, megértő BARÁT volt mindig. Na de hány évesnek kell lennie egy gyereknek ahhoz, hogy már felnőtt »barátja« legyen? Hát elég nagynak. Nincsenek tehát olyan emlékeim Édesapámról, amelyek pici gyerekkoromhoz vezetnek vissza, csak olyanok, mikor már valamiféleképen »haverok« tudtunk lenni, és ő beszélgetni tudott velem.”[21]

 A szülői ház viktoriánusan szemérmes és gyakorta konfliktusos világából való menekvés egyfelől a nők felé vezetett[22]. Folytonos bizonyítási kényszer ösztökélte az újabbnál újabb hódítások felé, ugyanis külsőjét, bandzsaságát (szemét 1928-ban operáltatta meg), ha nem is undorral, de kíméletlen öniróniával szemlélte és ostorozta.[23] Másfelől a hasonló műveltségű férfiak társaságát kereste, ám a barátságban se volt képes feloldódni, kínzó kisebbrendűségi érzéséből fakadóan folytonos elismerésre, pozitív méltatásra, buzdításra vágyott, amit barátaitól hiába várt – azok ugyanis egyenrangú társuknak tekintették, nem pedig idegérzékeny kamaszként kezelték. Pfisterer Miklós 1927 és 1929 között Vajthó László[24] (tanára) biztatására rendszeresen publikált a Napkeletben, s ebben az időszakban ismerkedett össze Halász Gáborral, Szerb Antallal, Hamvas Bélával, Kerecsényi Dezsővel, Hevesi Andrással, Németh Lászlóval. A tőle hét évvel idősebb, nem hétköznapi műveltségű Halászra és Szerbre bámulattal nézett fel, de mindkettőjükkel szemben komoly fóbiája alakult ki. Vágyott társaságukra, ugyanakkor közös vacsoráikat szenvedésként élte meg.[25] Halász Gáborral az angol irodalomról, azon belül pedig az angol barokkról társalogtak sokat, miközben Szentkuthy úgy érezte, Halász elnyomja műveltségével, gondolatainak eredetiségével, már-már attól rettegett, hogy ezen gondolatok epigonjává válik a társasági életben, Halász puszta léte is démonként üldözte[26]. Szentkuthy kétségbeesésében a szokásos módszerével előbb magát elemzi Halász vélt perspektívájába illeszkedvén, majd fordítva is analizál – és ekkor találja meg a kiutat a féltékenység démonikus köréből, midőn felfedezi, hogy valójában külön utakon járnak: Halászt a tudásvágy, őt az alkotásvágy ösztönzi.

 „Irtózom a riválisoktól: Szerb Antal!” – olvashatjuk a napló 1930. december 11-i kurta megjegyzését, ami visszautal Szerb Antal 1930. március 15-én, Londonból írt levelére, amelyben értetlenül mélázik Szentkuthy féltékenységre utaló levele felett, nem tudván, konkrét személyre féltékeny-e, vagy inkább valami intellektuális attitűdről lehet szó. Szerb inkább e másik felé hajlik, ugyanis a (vélhetően) első, Szentkuthyhoz írt (válasz)levelében felrója, hogy: „levelét a túl-szenzitív emberek furcsa taktikájával, olyan ügyesen formulázta meg, hogy belekényszerít engem valami sértő és jogtalan szuperioritás attitűdjébe, amitől iszonyodom.”[27] A rapszodikus barátság egyik legleleplezőbb dokumentuma Szerbnek az 1930. április 17-én, Párizsban kelt levele, amelyben egyebek között arról fogalmaz, hogy maga is analitikusan tekint kapcsolatukra: „… attól félek, hogy a tudatod mélyén valami olyasfajta vízió él a barátságról, hogy te szidod magadat, és a másik mégis csodál téged. Miklós, sokkal öregebb egyedlelkér (sic) vagyok, semhogy ne látnám meg a gőgöt minden alázatosságban, és jobb szeretném, ha egy kicsit nyíltabban gőgös volnál.

 Mindazonáltal ne várd tőlem állandóan azt, hogy leborulva imádjalak. Én csak nőket szoktam leborulva imádni, és azokat is csak régebben. Törődj bele a distanciába és a közönybe, ami minden barátság alapja, és ne akard, hogy mi ketten mithoszt valósítsunk meg.”[28] A napló Szerb Antal észrevételének hitelességét bizonyítja. A doktori disszertációját író Szentkuthy Halász- és Szerb-fóbiájának kulcsa a következő: „Ha Halászék (Szerb, Hevesi, Kerecsényi stb.) egyetlen dicsérő jelzőt mondanának rólam: megváltás volna. Térden kúsznék eléjük, hogy dicsérjenek!”[29]

 Döbbenetes, hogy a nyelvvel mindent leírni, megjeleníteni, valósággá fantáziálni képes Szentkuthy naplójában és életében egyaránt elégtelennek érezte az irodalom eszközét – bár az is tény, hogy a személyiségfejlesztő önvizsgálatai során valójában a művész-lét, nem pedig az író-lét megvalósítására törekedett –, és ezért képzeletének képzőművészeti leképzését a szöveg lejegyzésével egyenrangúként kezelte. Ám amíg a szövegben a földközeliség realitásának a hevülete is átsüt, addig rajzaiban, illusztrációiban az emelkedettség, a spiritualitás folytonossága uralkodik. Alakábrázolásai leginkább lebegtetettek, Greco modorában nyújtottak. Figurái mintha valami éteri vonzás sugarába kerültek volna, légüres térben lebegő testüket láthatatlan erő centrifugázza maga köré. A minimális eszközökkel megjelenített figurális kompozíciók hangsúlyozott jelképiségét nyomatékosítja az ugyancsak vázlatszerűen jelzett, de kompozíciójában az antikvitást, sőt, a biblikus időket idéző háttér. A naplóíró szellemi orgiája akkor hág tetőpontra, midőn a rajzokat értelmező magyarázatokkal, párhuzamos szövegekkel egészíti ki. A napló némely ilyen, gondolatot és fantáziát egybemosó illusztrációja még a Prae elvont dialektikus futamainak ismeretében is az értelmezhetetlenségig elvont marad, műalkotássá minősül, amit megmagyarázni nem, csak élvezni tudunk. Tompa Mária szerint Szentkuthynak a rajzolás iránti mohó vágya a folyamatos gyónásigényre vezethető vissza, arra az önvizsgáló vallomásosságra és a külső-belső élményeknek a lejegyzés általi realitásba-emelésére, amelyek összefonódása Szentkuthy életformájává vált.

 Amit közreadott naplóbejegyzései közül az utolsóban imígyen összegez: „Fantázia? fantáziából írni? Értelmetlenség, elavultság. Csak a valóság! Amit láttam, amit tapintottam, szagoltam, hallottam. Le kell győzni azt a gyávaságot, mely azt súgja, hogy »nem szabad az élményeket naplószerűen leírni«. Minden azon múlik, hogyan írom le. Mit láttam, mit hallottam, mi mindent vettem észre? Ha sokat láttam, ezer árnyalatot, ha sok okos és mély, játékos és szikrázó gondolatot ébresztett bennem, ha képekkel és logikával tudom kifejezni, világosan és erjedő-erjesztő gazdagságban, stílussal, eleganciával, hittel és nemtörődömséggel: mit számít az, hogy a valóságot, a napló-anyagot mondtam el? Már rég nem napló az, hanem mű, mű, opus, igazság, szépség, tanulság, evokáció, vallás, emberiesség. És kell-e más?”[30]