„A Szovjetunió összeomlását követő lelkesedés és látszategység ma már végképp elparázslott. Maradt a hirtelen áradás után visszamaradt iszap. Ami termő talaj lehet ugyan, de önmagában nem érték. Ma már gyászindulókat zengenek a kultúra egykori élharcosai és temetik a kárpátaljai irodalmat.” E sorokat a több mint negyedévszázad elmúltával újrainduló Együtt című folyóirat bevezető kisesszéjében olvashatjuk. Szándékolt akaratom és az ismétlés elkerülésére intő stilisztikai szempont, szerencsémre összejátszik, amikor az imént, a folyóirat említése kapcsán már elhagyom/elhagyhatom a kárpátaljai jelzőt. (Magam is ide- és odavalósi lévén, ilyenkor egy „Szendy Ilká-s” kő esik le a szívemről.)

A folyóiratok bemutatásának, netalán értékelésének hagyományos, számomra nagyon rögös útja helyett, inkább időzzünk el a továbbiakban egy kicsit, együtt, a kiragadott esszé-idézet fölött. Tekintsünk el a szöveg csupán tartalmi, referenciális mondanivalójától, mert lassan már ez is több mint egy évtizede kerengő üres, tautologikus sommázata a Kárpát-medence északkeleti része, vagyis a Szlovákia, Magyarország, Románia szomszédságában elterülő Felső-Tiszavidék – így földrajzi területként posztulálódó, vagyis egyszerűbb igazságra vissza nem vezethető –, magyar nyelvű irodalmának a „leledzésétől”, és fordítsuk a figyelmünket a szöveg szóképeire, trópusaira és ezek mozgására. Summa summarum: a rövidke szöveg tropológiájára.

 Kezdjük a hátuljával, a végével, a legkevésbé figyelemre méltó szöveghellyel, a temetés képével. A gyászindulók alig valamiben különböznek a dicshimnusztól. Alapvetően szituáció függőek, és főleg, az átvitt értelemben használatos temetések/ünnepek esetében a helyzet megítélése: nézőpont kérdése. Szóval furcsa érzés egy újra feléledő irodalmi folyóirat bevezető esszéjében a gyászindulók ’zengése’. Mindamellett, hogy S. Benedek András – kicsit azért árulkodó című – „Együtt. Újra együtt?!” írása, az itt szintén hangsúlyozott negatív irodalmi tények (valóság) ellenére, alapvetően az optimista, nyitott magatartást involválja. De térjünk rá a sokallta izgalmasabbnak mutatkozó lápvilág-metaforikára, az áradások után visszamaradt iszapra. Ez a kép igencsak felcsigázott, mert gyermekkorom félelmet és gyönyört egyaránt kiváltó jeleneteit juttatta eszembe: az utcánkban lévő tó lápos részére való bemerészkedést, az örökös benne-ragadástól való rettegést, és a lápból való kijutás utáni felszabadultságot, sikerélményt. Egy-egy ilyen kaland „tétje”, majd „termése” (gyűjtsd a termést iszapjából?), hol egy kisebb csokor vízi virág leszedése, hol egy varangyos béka elejtése volt. Attól függött – ez mindig közös, számomra néha megalkuvó döntés volt –, hogy mit céloztunk meg. Attól függött, hogy jót, vagy rosszat akartunk játszani. De, azt fontos hangsúlyoznom, hogy a tiszta vizet, a tó közepét sohasem tudtuk az iszapon keresztül elérni. Szinte lehetetlen volt. Ha félúton már meguntuk a dagonyázást, akkor akár úgyis, hogy teljesen visszafordultunk, de a „nagyok”, szülők és miegymások által már rég kiépített stéget, és a hozzája kikötött csónakot használtuk. Ilyenkor nem bosszankodtunk, hanem örültünk, tényleg örültünk annak, hogy ők már ilyet is tudnak készíteni. Mi pedig, ha akarjuk és tudjuk, akkor használjuk. (Persze a csónak elkötése nem volt mindig egyszerű feladat.) És csak félve jegyzem meg, ezt a lápot évről évre az éltette, tisztította, hogy őszönként elszáradt nádasa elparázslott: a nyáron összeverbuválódott „lápbirtokló” gyermekcsapat látszategysége ugyanis széjjelhullott, és ilyenkor előfordult, hogy kipattant egy gyufaszál, ami mindent felégetett. Néha nekünk is úgy kellett iszkolnunk, akkor, onnan.

Hát igen, ez szép kis mese… De igazából a folyóiratról, és gondolom, ebből kifolyólag –most már kimondom – a kárpátaljai magyar irodalomról kellene írnom valamit. Hogy a leégett nádas üszkös látkép-e, vagy épp a burjánzó, önmagában is mindig, pozitív vagy negatív, de értékeket rejtő iszap, netalán már egy stégecske/hidacska a tó tisztább vízéhez. Nem tudom. Nem tudom megmondani, mert erről külön-külön mindegyikünknek megvan a véleménye, de csak együtt fogjuk eldönteni.

Akkor most röviden és velősen az Együtt című folyóiratról. Tipográfiája és grafikai illusztrációja tetszetős, nyugodt szívvel vehetjük a kezünkbe, mint akármelyik más folyóiratot, nem békát gyűjtünk be vele, hanem inkább egy gyengécske virágszálat. Csak egy virágszálat, és nem egy tarka virágcsokrot, mert a tematikai sokszínűség nem igazán mondható el róla. Többnyire a szokásos, kisebbségi léthelyzetből fakadó átesztétizált élmények sora kap hangot a folyóiratban. Lehet, ezt próbálja meg ellensúlyozni a műfaji változatosság, váltogatás. A bevezetőként funkcionáló kisesszé után versek és prózák felváltva követik egymást. A prózák között találunk novellákat, megemlékezést, monográfia- és regényrészletet, esszé-tanulmányokat. Záróakkordként pedig „művelődési életünk krónikája”. De, mintha nem akarna a folyóirat – vékonysága ellenére – véget érni, még egy megzenésített Kovács Vilmos vers, majd a hátoldalon, határon túli kiadványhoz mintegy illően (?), a huszadik század legszebb magyar verseiből Ady Endre Intés az őrzőkhöz című, őrlángot őrző verse (?). Ami az írások esztétikai színvonalát illeti, kiegyensúlyozott, talán – a prózai közlések vegyes jellege miatt – a versek nívósabbak, de nemigen találunk olyan közlést, ami a felállított mérce alá csúszott volna igazán. Hogy mégis, hová helyezhető ez a minőségi mérce? Sehová. Mert ez már viszonyítás kérdése, és annak is a kérdése, hogy egyáltalán mihez viszonyítsunk. Ami lápunk is néha csak egy szobányi volt, néha egész háznyi. Néha se virág, se béka. Néha elhittük, hogy egy egész világ, és ilyenkor nagyon szerettük. És mégis, ha választanom, kiemelnem kell, mint érdekfeszítőbb és eredetibbnek bizonyuló írásokat az Együtt közléseiből (…), akkor egyértelműen Horváth Sándor Álmos tájakon járok novelláját, S. Benedek András versei közül pedig A szél átkot hoz címűt említem. Az elsőt azért, mert belső monológként ható, de tulajdonképpen álpárbeszédes formája minden erőltetettség nélkül úgy érzékelteti egy térség metaforátlan időt-vesztettségét, hogy közben elkerüli az önnön sorsunk feletti kesergéstől való viszolygást. Az elbeszélés módszere ugyanis az, hogy – az örökös helyként aposztrofálódó sörözőben –, a mindvégig „hallgató” írói alakhoz intézett, szöveghalmazokra való reflexió csakis az olvasás folyamata során, az egyénenként változó olvasóban valósulhat meg. Ez az eljárás megszabadítja a szöveget a tanulság terhes következtetéseitől, szólamaitól. A második pedig, A szél átkot hoz, azért érdemel figyelmet, mert a vers szövege szinte szavanként csúszik át és vissza, vagyis folytat finoman visszafogott játékot a természeti katasztrófa leíró, denotatív, és az ezt rögtön átszövő, enyhén adys versnyelvi, néhol reminiszcencia jellegű („kakas rikolt s acsargó dühbe fordul / hű kutyánk szemében a bánat”), konnotatív, szimbolikus jelentésszintekkel. A verset méltán tekinthetjük szép példájának a látomásszerű tájvers és apokaliptikus hangütés szerencsés összeolvasásának és újraírásának.

Befejezésként még annyit: a fentebb elmondott meséhez hozzátartozik, hogy egyszer már megéltem a láp termőtalajjá változtatását is. Igaz, akkora már „felnőttem”, és csak messziről – egy határon át – tudtam figyelni az eseményeket. Ahogy pár éven át a tó szintje lecsökken, és úgy látszik, végképp kiszáradnak a lápos részek. Ahogy a varangyos békák és a vízi virágok helyét mindenféle hasznos, termelt dolog veszi át. (Zöldségeskertekben zöldségek.) Aztán azt is láttam, ahogy a Tisza „nagyobbacska” áradása után a tó megint csak feltöltődik, sőt, túltöltődik régi szintjénél, és hirtelen mindent ellep a víz, még a tó közepén lévő kis szigeteket is ellepi. Lehet, hogy azóta is csak a zavaros és sekély víz próbál hullámot vetni egykori lápunk helyén? (Nem biztos.)