| A Moziegér különös szerzet: éppen főnixként feltámad. Az egykori „Hetilap-Beszélőben” másfél évig élt ilyen címen filmrovatom. Talán olvasták is. Az itt megújult Moziegér másról is szól majd, nemcsak filmről. Most is abban bízom, hogy elolvassák... (B.G.) |  |
Európa-filmhét Budapesten |
Az idei programnak tisztes, de nem túl izgalmas átlagszínvonala volt. A nagyon várt, mert több nemzetközi (persze európai) kritikusi díjjal jutalmazott Ken Loach az Édes kamaszkor-ral (Sweet sixteen) nagyrészt beváltotta ígéreteit: minden benne van, amiért ezt a makacs kisrealista rendezőt szeretni lehet. Mindig a szegényekről, elesettekről beszél, és sohasem – vagy nagyon-nagyon ritkán – a közhelyes moziklisék hangján. Semmi hamisság nem lappang az ő vásznán; a naiv romantikát – talán épp, mert kis hajlama lenne hozzá – elfojtja, nemigen tűri.
Most valamelyik közép-angliai városban lehetünk: egy kamasz meglátogatja börtönben levő anyját. Az anya hétpróbás élettársa, és a szenilisen is durva nagypapa a fiút meg a mamát újabb veszélyes gazemberségre kényszerítené, már ott a „beszélőn”. A kamasz ritkán jár haza: előbb cigarettaárusként szerez pénzt, majd – sikerrel becsapva a nevelőapa szerepében tetszelgő élettársat – maga is drog-kereskedésre vált. Nagy terve, hogy kibéreljen – vagy megvásárolhasson – anyjának egy tengerparti nyaralót a börtön utáni évekre. Felül is kerekedik a helyi kis pitiáner árusokon, de csakhamar egy hivatásos, nagyban játszó bűnbanda veti ki rá a hálóját...
Nem mesélem tovább, mert nem a történet miatt érdekes ez a film. Van valami a dickensi realitás lírájából (mint Loach-nál eddig is). Érdesebben, szinte szégyenlős érzelmességgel. Eelőző nálunk játszott munkája, a Nevem Joe is ezért volt halkan szép film, az alkoholizmusból kigyógyulni vágyó munkanélküli és a fáradt szociális segítőnő konfliktusos szerelmét elmesélve. Egy drog-bűnözést hátteréül választó történetben kényes dolog. Hollywood ilyenkor a kiagyalt és bombasztikus mozi-kliséket nem tudja és nem akarja elkerülni. Loach ez ellenkező póluson a dokumentum-realitás kliséivel küszködik. Olykor kudarccal: a társadalom gépezete persze arctalanul közönyös itt is; a durva ál-papa meg a vén-gazember nagypapa logikátlanul kifelejtődik a további eseményekből, a srácok tengenek-lengenek, a bűnözők bűnöznek – mint az életben. Loach hősei általában nemcsak elesettek, de naivak is: ez azonban most a legkevésbé zavaró, sőt hitelesen izgalmas, mert a kamasz-színész és az egész kamasz-világ rajza kiváló. Ez a tizenhat éves srác természet-adta módon naiv és dörzsölt is, gyenge gyerek és brutális majdnem-férfi. Loach a történet végét - a gyilkos befejezés ellenére – kicsit nyitva hagyja, s ezzel visszamenőleg talán igazolja a logika meg a lineáris elbeszélésmód igényével nézve itt-ott bosszantó indokolatlan narrációs lyukakat, hézagokat.
Ha a mai világfilm nem lenne annyira sodróan hamis és külsőséges, ha a mai Hollywood nem volna ennyira pimaszul és győzhetetlenül diadalmas, akkor tán nem is érezné úgy az ember, hogy Loach-ra milyen nagy szükség van. Így viszont, mint egy falat jóízű, mégis keserű kenyér: proletárokat, lumpeneket, tisztes meg tiszességtelen szegényeket, kisszerű mindannapokat, ahol a lassan örlődő idő megáll, majd hirtelen nyomorú izgalomba lódul… - ilyesmit lassan már csak az ő közép-angliai filmjeiben láthat a néző.
*
Két jutalomvetítéssel bővítették ki a szemle-programot. E két film majd januárban kerül a mozikba, de máris nagyszerű ajándék volt a nézőknek. Kivételes művészi siker Aki Kaurismäki Cannes-ban legnagyobb elismerést kiváltó új remekműve, A múlt nélküli ember. Kivételes, mert hangja, dallama és egész szemlélete üdvösen eltér mindenfajta mai „film-trendtől”. A finn rendező nemrég egy igazi némafilmet alkotott, hogy száműzhesse a képek fölé tolakodó szövegelést. Most megint a csend mozihatalmával bűvöli el a nézőt, bár ebben, ha keveset is, beszélnek a szereplők.
Negyven év körüli férfi üldögél egy padon a helsinki pályaudvar közelében, éjjel. Most érkezett valahonnan. Semmi mást nem tudunk róla, és múltjáról nem is fogunk megtudni semmit, egészen a film legvégéig. Ül a padon, leütik és félig agyonverik; ezután ő maga sem tud majd semmit a múltjáról. Átlép a korlátozott jelenidőbe: korlátozott, mert nem irányítja a múlt emlékmotorja, és határtalan, mert nincs horizontja: ebben a csonkolt végtelenben kell élnie. Végtelen, határtalan, de egydimenziós jelenidő.
Az amnézia kedvelt filmtéma, a „művészfilmeké” éppúgy, mint a hagyományos vagy újszerűbb bűnfilmeké. Amnézia-filmekkel tele van a mozipadlás, bármelyik videotékában külön polcra sorakoztathatók, igényes műfaj-esztéta önálló kategóriát kreálhat számukra. Ez a film azonban nemigen illik közéjük. Kaurismäki amnéziás hőse nem „keresi” a múltját. Sem a rendőrségre, sem valamelyik kórházba nem igyekszik múltfeltárási céllal. Minden ilyen igyekvés hamis volna ezen a zárt történeten és zárt történetkezelésen belül.
A mesék józansága telepszik erre a filmre a rövid bevezető után. Lássunk csak egy lehetséges mese-magyarázatot: a pályaudvaron agyonvert ismeretlen meghalt a kórházban, tehát valaki más támad fel: egy olyan újszülött, aki felnőtt korában kezdi az életet. Nyomortelepre kerül, tisztánlátó, józan hajléktalanok közé. Az Üdvhadsereg - szép finn nevén Pilausarmeija – fáradt és dolgos angyal-hivatalnokok gyülekezete, akik első földi lépéseit vigyázzák némi közönnyel, mintha csak felnőtt újszülöttek gondozására esküdtek volna – és ezért sem gügyöghetnek jóságos-hamisan. Hogy hősünk újszülött, nincs ez kimondva sehogy, inkább csak érezzük. Talán ezért nem keres semmiféle múltat. De felfoghatjuk úgy is, hogy a múlt nélküli embernek azért nem kell keresgélnie saját magát, rejtett múltját, mert sugárzik róla, barátságos, de komoly lényéből, megfontolt, soha nem kapkodó gesztusaiból, hogy magabiztos és erős ember. Nincs szüksége önmaga titkos valójának felfedezésére, mert nincs titka. Minden rá van írva nagy, komoly és mégis mosolyogtató, mert naiv tekintetű arcára. Érezni, hogy minden viszontagsága ellenére erősebb lesz, mint a külvilág. Komor, felnőtt mese moralizálás nélkül. Tanulmányokat és verseket lehetne tiszteletére írni. (Ha nem is verset, de e rovat Moziegere egy nagyobb dolgozatot azért írt róla, mely majd a Filmvilág 2003-as januári számában olvasható lesz.)
Most valamit a szemle másik jutalomfilmjéről.
2002 legjobb európai filmjének a Rómában rendezett díj-átadón Almodóvar új opuszát, a Beszélj hozzá! (Halbla con ella!) tűntették ki. (Itt kapta a magyar Pálfi György Hukkle című újítóan kiváló elsőfilmje a „kezdők” Fassbinder-díját.) Almodóvarnak egész Európában sok híve és nagy közönsége van – ha jósolhatok: biztos az Oscar-díja is – Magyarországon sincs másképp: előző filmje, a Mindent anyámról épp a Művész moziban ment több mint fél évig. Magam viszonylag nehezen és későn barátkoztam meg a Saura utáni spanyol film egyértelműen legjelentősebb figurájával – aki ráadásul épp a Buñuel-követő Saura világával és hangvételével szakított, de úgy, hogy a buñueli hatás (teljesen másképpen) nála is erős maradt. Nehezen szoktam meg, hogy a mindig túlzsúfolt és mindig valószerűtlenségekkel, kimódoltságokkal teli agyafúrt történetszövést hol komolyan, hol ironikusan tálalja, s gyakran eltévedtem transzvesztitákkal és átoperáltakkal teli panoptikumában. A szokatlan erejű és (Buñuelen kívül) csak saját látásmódját követő – a roppant nehézkes és visszahúzó hamis spanyol filmhagyományt egymaga szertezúzó nagy és eredeti tehetséget azonban nem olyan nehéz megszeretni.
„A Mindent anyámról összes szereplője más, mint akinek hisszük: a gyereke apját kereső polgárnőnek prostituált múltja van, a szociális munkára jelentkező öntudatos polgárlány titkos terhes, a fiatal apáca persze ’bukott lány’, és a gyerek apja egy Lola nevű transzvesztita nő. A legtöbb Almodóvar film olyan, mintha marionett-figurák vadul rikácsoló papagáj-történetét látnánk. Itt aztán nincs semmi „lélektani megokoltság” – de nem is hiányzik, miként a bábművészek fenyegetően barátságos cirkuszában sem.” — Saját Almodóvar-portrémból idéztem (Filmvilág, 2002. február).
A Beszélj hozzá! az első pillanattól felismerhető Almodóvar film, de vigyázat – sokmindenben elüt az eddigiektől. Most egyáltalán nem zsúfolja agyon a cselekményt, sok történet-szál helyett megelégszik kettővel, és a váratlan, sokkoló fordulatot rögtön elárulja az elején. Idő-ugrásai persze most is vannak, de kezdő bukfencezőknek szánva, szelídebben, mint eddig. Sokkal jelentékenyebb film annál, hogy most egy tudósításban kifejtsem paradox és kuriózumokban pácolt értékeit. Mégis meg kell hőkölnöm, s erről a hőkölésről szólnom: szavakkal elmesélve a film történetét joggal irtózatos giccsre gyanakodnánk, kómában fekvő balett-táncos nővel és őt ’feltámadásásig’ ápoló szerelemével, aki barátjává fogad egy kómába esett haldokló toreádornőt (!) és főleg annak sikeres utikönyv-író élettársát. Almodóvar mindig bátran és bravúrosan játszott a melodrámával, de itt azért a sötétbe ugrók merészségével a giccs legmélyére ereszkedett.
Hadd idézzem Hirsch Tibor értékes dolgozatából: „Egy corrida főmotivumai: vér, bűz, emberi verejték, állati fájdalom, gyilkolás. EgyAlmodóvar-film főmotívumai: vér, test, szex, perverzió a szexben, betegség, erőszak, halál. Aki e felsorolás elemeiből össze tud rakni bármiféle törékeny finomságot, - olyat, amilyet a Beszélj hozzá! is kínál – matador és filmrendező a talpán.” (Filmvilág, 2002. december).
Az idei pesti Európa filmhét e két furcsa remekművel vált teljessé. Nincs olyan nagy bajban az európai filmművészet, amíg ilyen alkotások is elkészülhetnek.