Az
olvasó észrevehette, hogy hosszú ideje meghatározó értékek születnek a határon
túli, nemzetiségi sorban élő vagy repatriált írók szépprózai műveiben. (Egy-két
név mutatóba: Szilágyi István, Gion Nándor, Bodor Ádám, Grendel Lajos.) Ismerik
az élet alapvető értékeit, van érzékük a tragikumhoz, tisztában vannak a lét
alapvető kockázatával, és meg tudják különböztetni a veszélyeztetőket a veszélyeztetettektől.
Humoruk, ha élnek vele, ugyancsak morális érzéken alapul. Hőseiknek sorsa van
és izgalmas dolgok történnek velük, ezért a regény vagy az elbeszélés is érdekes.
Sorsuk összeforr a történelemmel, amely kisebbségi helyzetüket előidézte, de
megtanultak elfogulatlanul gondolkozni a közös közép-európai sorsról.
Balla D. Károly Kárpátalján szerezte meg azt az élettapasztalatot, amelyet íróként
kamatoztat. Eddig inkább költőnek ismertem. Olyannak, aki nem csupán a kisebbségi
sors mélyvilági tényeinek feltárásával sokkolja szerencsésebb övezetekben élő
olvasóit, hanem formaművészként is a legkiválóbbak közé tartozik. Az egyéni
életérzést nem csupán a nemzetiségi helyzetben élő magyarok jelképének tekinti,
hanem a világon bárhol élő ember esélyeit is mérlegeli benne. A költő prózáját
azzal az érdeklődéssel olvasom, amely megilleti a nyelvhez való alkotói viszonyt,
azt, amit versben már bizonyított. Nem csalódtam: szorosra fogott leírásai,
finom táj-és helyzetábrázolása avatott elbeszélőre vall. Van olyan műve, melyben
mintha Illyés tündéri leírásával, a Kamaszizmok tündérszárnyán című téli képsorával
kelne versenyre jóval komorabb formában (Az űr szele). Novelláinak vonalvezetése,
idősík-váltogatása vagy éppen kollázstechnikája a modern széppróza számos vívmányának
mély ismeretét igazolja. Két vagy több támpontból elindított elbeszélései biztos
kézben tartott műveletek. Látszólag egymástól függetlenül fut két vagy több
szál, majd váratlanul, de a kellő pillanatban összetalálkoznak. A meglepetés
sosem hiányzik; ez azonban nem öncélú hatáselem, hanem egy sokkal magasabb síkon
érvényesülő szemléletmód eszköze. A déjá vu élménye például olyan lelki élmény,
amely a tudatban játszódik le, mégis túlmutat a gondolaton, mert követhetetlen,
mint az álom, amelynek törvényszerűségei kisiklanak az érvek és ellenérvek keresztrejtvény-hálójából.
Az álom pedig úgy táplálkozik a test és a lélek közös emlékezetéből, hogy mire
fölébredünk, már más játékszabályok irányítják tudatunkat, mint amelyek irányításával
az álomképek előgomolyogtak.
A hősök egy része mintha vendég volna saját életében. Létkörülményeik abszurditása
okozza, hogy úgy érzik, mintha elveszítenék azt a valakit, akit saját személyükkel
azonosnak véltek. Bűnök és mulasztások terhelik lelküket, mert nem képesek kézbe
venni saját sorsukat. Ám sokszor úgy olvasom ezeket a túltelítettségig tömény
érzelmi-gondolati oldatokat, mintha nem is a történésekben, hanem a szereplők
rendkívül felfokozott lelki életében játszódnának le a tragédiák. A novellák
sokszor igen csattanósan végződnek, egészen váratlan összefüggések felvillantásával,
de ez mégsem megvilágosodás a szónak olyan értelmében, ahogy a dolgok racionális
felismerését sugalló művekben hozzászoktunk. Ellenkezőleg, valaminek az irracionalitása
„világosodik meg”: az, amire nem lehetett számítani, ami sehogy sem szükségszerű,
ami kibújik a törvény fölfeslő szövedékéből – hogy a racionalitásban a végső
határig eljutó és azon túlra pillantó József Attilát idézzem.
Nem is tudom, melyik darabra hívjam fel külön a figyelmet. Remek a Lapszus,
A főilluminátor, az Egészen a tengerig és a Mélyen elmerülve, hogy csak néhányat
említsek. Jó érzés tölt el, hogy az egzisztenciális megvilágosodás határszituációit
– mint valami kimerevített filmkockákat – a magyar nemzetiségi sors hiteles
dokumentálásának szolgálatába állítja napjaink egyik legtehetségesebb írója.