Farkas Péter www.dunatiszakoze.com c. honlapjának archívumából:

Kis magyar globalizáció
Koppenhága-Ungvár-Nagykőrös

Körülbelül arról (is) szól mindkét írás, hogy a külföldi magyarok szervezetei (melyekben a "hivatásos" magyarok tömörülnek), lényegében nem alkalmasak arra, hogy képviseljék a külföldi magyarságot, hogy fenntartsák (sőt, megteremtsék, kialakítsák) a magyarságtudatot. A Kárpátalján valójában egzisztenciális kérdésről van szó: az anyaországi támogatásokra spekulálva meg lehet élni abból, hogy valaki magyar. Valamilyen látszattevékenység bőven elegendő ahhoz, hogy valakik - egy érdekszervezet keretében - magyarországi elismertséghez és biztos jövedelemhez jussanak. Egyéni kitörési lehetőségek, nem a kisebbségi szervezetekhez kapcsolódó civil szerveződések nincsenek, mert az anyaország csak a már bejáratott (és amúgy lényegi munkát nem végző) érdekszövetségeket támogatja. Pénz, amire Kárpátalján mindenkinek nagy szüksége van, ily módon csak ezekben van.

Nyugaton nyilvánvalóan más a helyzet. A magyarság szerveződéseiben vélhetőleg nincs szerepe a megélhetési gondoknak, de mégis ijesztően hasonlítanak a problémák a kárpátaljaihoz. Idézem Lázár Ervin Jánost: " Úgy magunk között szólva, ha például a koppenhágai Magyar nagykövetség 'diaszpóra politikáját' nagy vonalakban általánosnak vehetjük, akkor a követségek, és konzulátusok talán a legalkalmatlanabbak arra, hogy megállapítsák milyen helyi magyar 'intézmények', és fôként személyek lennének azok, akik, az összmagyarság - elsôsorban szellemi - gyarapodásáért, tájékozódásáért tett erôfeszítéseik arányában támogatásra, de fôként konzultációra érdemesek volnának. Nem feltétlenül azért persze, mert nem jó (szak) emberek vannak a követségeken, vagy mert a beépített embereiket részesítik elônyben (mint korábban), hanem fôként azért, mert az elsô sorokban körülöttük (is) azok tolonganak általában, akik alkotó munka, tehetség, vagy mi híján a repiben, a 'képviselôsdiben', a pátoszban, stb. élik ki a magyarságukat (is).” A hasonlóság abban van, hogy Magyarország itt is, ott is a hangoskodókat, a dörgölődzőket, az érdemteleneket támogatja. A hitvallókat és nem a dolgozókat. Persze, ebből nyugaton is származhat anyagi előny, de fontosabbnak látszik az elismertség, a rang, ami kijár keleten is, de ott semmit sem érne pénz nélkül. Nyugaton ez önmagában is „érték”. Ami ebben pénzben is kifejezhető, az csak ráadás.

Balla D. Károly nem szól arról, hogy mi lenne a megoldás, sőt nagyon lehangolónak látja a jövőt: „Mindez bizonyára még ‘ígyebbül’ lesz Magyarország EU­csatlakozásának közeledtével. A közemberek sokasága számára valószínűleg elérhetetlen messzeségbe kerül az anyaország: az utazás, a munkavállalás, a továbbtanulás, az áttelepülés nyilván korlátozottabbá válik, így a kitörési lehetőségek is megcsappannak. Ugyanakkor a kiváltságokkal most is rendelkező szervezeti vezetők számára bizonyára nem jelent majd akadályt a zavartalan kapcsolattartásban sem a vízumkényszer, sem más szankciók bevezetése, illetve, ha a magyar törvényhozás megalkotja a státustörvényt, akkor könnyen megeshet, hogy a legitimnek mondott kisebbségi szervezetek jogkörébe tartozik majd annak elbírálása, ki számít határon túli magyarnak, és ki nem. Egy biztos, a hivatásos kisebbségi magyaroknak elsőként lesz passzusuk arról, hogy ők kicsodák, és milyen alapon élveznek kiváltságokat. Többek között a kitörési pontok kisajátításának kiváltságát is.”

Lázár Ervin János szerint a baj oka az, hogy az anyaország mindig intézményekben, szervezetekben gondolkodik, holott ez nem járható út. Ld. az MVSZ botrányait! Ezt írja: „Ha pedig valaki még nem ábrándult volna ki korábban az 'intézményes megváltás' legkülönféle kudarcos formáiból, és most sem tudtam meggyôzni a gondolat hiábavalóságáról, akkor megkérdezem, kitôl, kiktôl várhatnánk valami tényleg épkézláb, és nyelvünkhöz méltóan szabad magyar útmutatást - ha MAG-unktól nem?! Mert 'támogatásra' bizony kedves mindannyiunknak szükségünk volna. ‘Személyesen, egyenként és kivétel nélkül.’ (Hamvas Béla) Itt-hon, és ott-hon! De nem feltétlenül a pénz hiányzik ám a 'magyar stratégiához'. (Legalábbis e 'tervezési stádiumban'.) Hanem leginkább az 'emberiségléptékben' is gondolkodni, alkotni tudó szabad személy. (No nem a mások helyett is mindent jobban tudni akaró! Ez a fajta már 'szavatosságát vesztette' - hála az Égnek különben.) De még inkább hiányzik az ilyen személyekre irányuló figyelem. Merthogy 'intézmény' nem tud kérem figyelni (legfeljebb 'regisztrálni’ ezt-azt), és végképp nem tud 'értékelni' semmit, és senkit. Csak személyek...”

Méltatlan eljárás a két szerzővel szemben, hogy csak ezt a néhány mondatot idézem tőlük, hiszen dolgozataik az első szótól az utolsóig nagyon érdekesek és tanulságosan. De talán ennyi is elég annak érzékeltetéséhez, hogy külföldön is ugyanúgy mennek a dolgok, mint itthon.

A nagykőrösiek (hogy végre hazabeszéljek) most éppen arról mesélhetnének, hogy a már bizonyító, s ténylegesen dolgozó vállalkozói egyesület semmiféle támogatást nem kap (kilencedik) vállalkozói kiállításának megrendezéséhez, míg a „hivatásos magyar” , s valójában csak a pályázat elnyerése után megalakult lokálpatrióta egyesülete hét és félmilliót nyert egy ugyanolyan vállalkozói kiállítás megrendezéséhez (A www.dunatiszakoze.com honlap keresés ablakába beírva a ‘Közpénzek útja Kőrösre’ címet a részletek is elolvashatók.). Ha nem lenne nevetséges, nyugodtan perre lehetne menni ‘visszaélés gazdasági erőfölénnyel’ alapon, hiszen a lokálpatriótáknál ingyen lehet kiállítani, a vállalkozóknál csak pénzért. Persze, ez csak apróság, de jó adalék ahhoz, hogy az intézményes megváltás milyen igazságtalan lehet, s hogy nem a munka a döntő momentum a támogatások elosztásában, hanem a politikai hitvallás. (A Nagykőrösi Vállalkozók Egyesületét az iletékesek „szoclib”-nek könyvelték el, holott nem az.)

A nagykőrösi eset akár Kárpátalján is megtörténhetett volna, ha elfogadjuk Balla D. Károly helyzetelemzését. S miért ne fogadnánk el? Minden ismerős benne. Ha magyar ügyekről van szó, akkor az a nyerő, aki zsinóros mentében jár, veri a mellét, magyarkodik. Még az sem számit, ha közben kerékbe töri édes anyanyelvünket. S bármelyik civil szervezetnek csak akkor van esélye anyagi támogatásra, ha éppen a kormányon lévő párthoz dörgölődik. Kárpátalján az elismert, legitimnek mondott magyar szervezetekhez kell dörgölődni, itthon a pártokhoz. Ésszerűen, mindig a nyerteshez.

Minthogy az „emberiségléptékben is gondolkodni, alkotni tudó szabad személyek” ilyet nem tesznek, esélyük sincs arra, hogy a közéletben, bármilyen szervezetben, intézményben szerephez jussanak. A Lázár Ervin János által sugallt megoldás, hogy tudniillik az anyaország az ilyen személyeket keresse meg, s rájuk építse magyarságtámogató politikáját, nyilvánvalóan kivihetetlen. Egyfelől azért, mert már maga az lehetetlen, hogy egyesek, magányos emberek önmagukban kiváltságokhoz jussanak, preferált személyekké váljanak. Persze, óriási karriert futhatnak be, ranghoz, címhez, pénzhez juthatnak, de ennek előfeltétele az, hogy a mindenkori illetékesek által pártfogolt szervezethez is tartozzanak. A hűségesküt mindenképpen le kell tenni valahol. Tudniillik enélkül az egyes ember szabályozhatatlan, veszélyes. Magától értetődik, hogy a szabályozhatatlan, vagyis a szabad emberek nem lehetnek partnerei egyetlen intézménynek sem. Fogalmam sincs, kik dolgoznak a koppenhágai magyar követségen, s isten őrizzen attól, hogy megbántsam őket, de a magyar ügy felkarolása során, a helyükben én is olyan emberekkel tárgyalnék csak, akiknek a tevékenységét ki tudnám számítani, mert igazodniuk kell egy alapszabályhoz. Méghozzá olyan alapszabályhoz, melyet a főhatóságom (a külügyminisztérium) is elfogadhatónak tart. S meg lennék sértődve, ha ezt a magatartásomat bárki is megkritizálná, hiszen csak a dolgomat végezném. Ám ha egy vagyonos ember lennék, akinek módja van a magyarság ügyének támogatására Koppenhágában, akkor messze elkerülném az alapszabállyal korlátozott egyesületeket, elkerülném a magyarkodókat, s támogatnám azokat, akik szabad személyek, akik mélyenszántó gondolkodók, akik cselekvőképesek. Még akkor is, ha esetükben bármikor számíthatnék arra, hogy farba rúgnak, hogy lehülyéznek, hogy az elképzeléseim ellen dolgoznak.

Magyarán szólva, az ügy érdekében még az ellenségeimet is segíteném. Aki nem hiszi, ellenőrizheti. Itt, a www.dunatiszakoze.com honlapon minden további nélkül teszek közzé olyan cikkeket, melyeknek politikai irányultságával, világnézetével egyáltalán nem értek egyet, s teszem ezt azért, mert van egy ügy, nevezetesen a regionális szemlélet kialakítása, melynek érdekében hajlandó vagyok a sutba dobni meggyőződésemet. Korlátot ebben legfeljebb a jó ízlés határai szabhatnak. A világnézetem nem. Persze könnyű dolgom van a honlapszerkesztés során: nincs alapszabályom...

S a nagykőrösi kiállítás ügyében, noha éppen a háttérbe szorított egyesületnek vagyok a tagja, azt mondom, hogy Nagykőrösnek az az érdeke, hogy legalább egy jó kiállítása legyen. Ha ez most éppen a kisgazda irányítású Agrármarketing Centrum millióiból, és egy ténylegesen igazságtalanul támogatott egyesületen keresztül valósul meg, hát legyen. A város fontosabb. Legfeljebb én, mint vállalkozó, nem fogom igénybe venni az igazságtalanul osztott pénz kínálta előnyöket, de mindenki másnak megengedem, hogy éljen ezekkel. S az a vicc az egészben, hogy amikor - erkölcsi meggondolásokból - kizárom magam a kisgazda kiállításból, voltaképpen nem is cselekszem helyesen, hiszen „betartok” az ügynek, a sikeres kiállítás megrendezésének.

Borzasztóan bonyolult ez a világ! Nagyon nehéz rájönni arra, hogy egy-egy ügyben és általában is mi a helyes magatartás. Ám, ha végignézek a történelmen, akkor valamiféle megoldást csak-csak ki lehet következtetni. Az egyik az, hogy mindig is szükség volt „szabad emberekre”, akik semmiféle intézményes támogatást nem kaptak, sőt üldöztetésnek voltak kitéve. Szükség volt rájuk, mert tevékenységüknek mindig volt valami eredménye. A nyomaik máig megmaradtak. Akinek arra van küldetése, hogy magányos farkas legyen, hát legyen az. Nem lesz haszontalan az élete. Legfeljebb szegény marad. És ugyanígy szükség van a támogatásokból kimaradó, viszonylag öntörvényű civil szervezetekre. Még Kárpátalján és Koppenhágában is. De a történelem azt is mutatja, hogy semmi baj nem származik abból, ha a szabad emberek hajlandókká válnak némi megalkuvásra, s betagolódnak valamilyen intézménybe, szervezetbe. A közelmúlt magyarországi példája szerint az úgynevezett reformkommunisták, az MSZMP-ben munkálkodó viszonylag szabad emberek nagyon sokat, talán a legtöbbet tették a rendszer átalakítása dolgában. Magukat, persze, egy életre elfűrészelték, hiszen még ma is kijár nekik a „rohadt komcsi” jelző (hacsak nem váltak köpönyegforgatóvá, de az ilyenekről ne beszéljünk), de az ügynek (a rendszerváltásnak) bizonyára hasznára voltak. S többet tudtak tenni így, betagolódva, mint tehettek volna kívülről. Ez a többlet egyenlíti ki erkölcsi veszteségeiket. Végeredményben azt mondom, hogy bizonyos végső erkölcsi határok kijelölésével, és az ahhoz való feltétlen igazodással együtt bárki megengedhet magának valamilyen igazodást, alkalmazkodást, betagolódást. Ha a magyarságot igazán szolgálni tudó, kiváló személyiség elkerüli a kárpátaljai vagy a koppenhágai, pillanatnyilag legitimált és anyagilag támogatott egyesületeket, intézményeket csak azért, mert azokban látszattevékenység, és a magyar kormányhivatalok, alapítványok kegyeinek keresése folyik önös érdekből, akkor ez a személyiség ugyan megőrzi erkölcsi integritását, önbecsülését, de elesik egy csomó lehetőségtől is, mellyel az ügyet szolgálhatná. Magányos farkassá válik, ami nem baj, és nem is haszontalan, de nem szükségképpen a leghasznosabb megoldás. És kívül maradva elveszítik annak a reményét is, hogy jóvá alakítsák az általuk most sekélyesnek, érdemtelennek ítélt szervezeteket. A kívülről jövő kritika is hasznos (ezért van nyoma a történelemben a szabad embereknek), de sosem olyan hatásos, mint a belső. Haszontalan szervezeteket is csak belülről lehet hasznossá tenni. A választás mindenki számára adva van. Meg lehet maradni abszolút szabad embernek, s lehet társulni erkölcsi nullákkal, haszonlesőkkel. Lehet, mert nem az ember a fontos, hanem az ügy. Az idézett cikkek esetében a magyarság megmaradásának ügye, a nagykőrösi kiállítás esetében a város arculatának kialakítása, a nagykőrösi ipar, kereskedelem és mezőgazdaság minél jobb, színesebb bemutatása a világnak, végeredményben a város megmaradásának ügye. Sok nagykőrösi vállalkozó most azelőtt az erkölcsi dilemma előtt áll, hogy hűtlen legyen-e eddigi, s most anyagi támogatás nélkül is, de már kilencedszer kiállítást rendezni akaró egyesületéhez, vagy maradjon hűséges. De nem a hűség a kérdés, hanem a kiállítás. S ha már lehetőség van rá, akkor mind a két kiállítás. Mindenkinek meg kellene jelennie mindkettőn. Ahogy a magyarságért is küzdeni kell minden egyesületben. A „hivatásos magyarokéban” éppúgy, mint a nem legitimált, csak éppen létező szervezetekben is.

Farkas Péter

• Hungarian Around the World
• Hungary
• Mozgó Világ
• Honlap optimalizálás: Télikert építés - tömeges sms
• Télikertépítés - weboldal google - Honlapoptimalizálás