Az alábbi négy írást a Zsöllye c. színházművészeti folyóirat számaiból vettük át.
Vidnyánszky Attila 1992-ben szerzett rendeződiplomát Kijevben, és a vele párhuzamosan tanuló ottani magyar nyelvű színészosztály tagjaiból 1993-ban létrehozta Beregszászon az Illyés Gyula Színházat. Évi 130-140 előadásuknak húsz százalékát játsszák saját termükben, harminc százalékát további kárpátaljai magyar településeken, a felét pedig külföldön. Rendszeres magyarországi fellépéseik mellett számos meghívást kapnak különböző fesztiválokra. Időközben 19 tagúra bővült a társulat, eddig bemutatott hét előadásukat folyamatosan játsszák és próbálják, mindegyik produkciójuk organikusan fejlődik az évek alatt.
— Tulajdonképpen két színháztípust egyszerre testesít meg a színházatok. Egyszerre "láttok el" kultúrával egy etnikai kisebbséget és vagytok intenzív műhelymunkát folytató, nemzetközi fesztiválokon folyamatosan jelenlévő kísérleti csoport.
— Próbálunk egyensúlyt találni, de nem egyszerű. Adódnak ebből feszültségek, mert ez két egymástól elég távol eső célkitűzés. Főleg az utazás vesz ki belőlünk sokat, rengeteg időt tölt a társulat az autóbuszban. Ha igazán elmélyült munkát akarunk, akkor a jövőben nem tudunk majd ennyi fellépést vállalni. Nyáron két hónap alatt harminchat előadásunk volt, több mint húsz helyszínen. Kipakolás-bepakolás, ebből állt az egész.
— A turné előtt azonban még a zsámbéki romtemplomnál a Közép-Európa Táncszínházzal koprodukcióban bemutattátok a Sardafass, a hímboszorkány című előadást. Hogyan fedezted fel a darabot?
— Verebes Ernő már három előadásomhoz írt zenét. Aztán az első verseskötetében
olvastam egy elbeszélő költeményt, ez volt a Sardafass. Mondtam neki, hogy írjon
ebből darabot, de ha nem ír, akkor majd megcsinálom én. Végülis elkészített
egy szöveget, ami nekem ideális. Én ilyeneket keresek: laza, nyitott. Úgy hívom
ezt a fajta szerkesztésmódot, hogy foszlánydramaturgia. Ha ennél "több"
van írva egy darabban, akkor már meg kell húzni, szét kell cincálni egy kicsit.
— A színházi "használatba vételkor" nem adódnak abból problémák, hogy nincs zárt szerkezete a szövegnek? A kortárs prózában számos példa van rá, hogy saját magát írja a szöveg. Sokszor egymást generálják a szavak ebben a darabban is, de te jöttél és kőkemény szituációkat húztál rá a szövegre.
— Azt akartam mondani hirtelen, hogy nem kell a szövegnek zártnak lenni, majd az előadás csinál neki egy határozott ívet gondolatilag és ritmikailag is. De nem biztos, hogy így van. Lehet, hogy érdemes volna megpróbálni szabad sodrást adni az egésznek. Nem nagyon kínlódtunk ezzel az előadással, könnyen mentek a dolgok. Lehet, hogy azért, mert nem volt rá idő, hiszen három hét alatt készült el a produkció. Ezért aztán biztos, hogy még nagyon sokat fog változni, összeszedettebb lesz. Szóval nem sokat rágódtunk, haladtunk előre. A szöveg alá, elé, köré, fölé vagy nem tudom hova, kikerekedett az előadás. Nem a szöveg alkotta a gerincet, hanem kialakult egy gerinc, ahova belekapaszkodtak a szavak.
— Arról beszélsz, hogy milyen jó lenne szabad előadásokat rendezni, amik csak úgy maguktól áradnak. Közben iszonyúan erős, szuggesztív rendezői világod van.
— Éppen ettől szeretnék szabadulni. Lehet, hogy ezért álmodozom valami teljesen másról.
— Minden előadásodban szinte tapinthatóan háromdimenziós a tér, és valahogy még a gravitáció is másképp működik. Próbáltam kilesni a Sardafassban, hogy mit csinálsz a fényekkel, de aztán rá kellett jönnöm, hogy semmi különöset. Igen egyszerűen volt megoldva, de mégis hatásosan.
— A színházban szét kell szakítani a teret, ki kell szakítani belőle darabokat, és mindegyik darabnak külön igazsága van. A színház szűk keretei között millióféle tér keletkezhet, külön ritmikai valósággal. Ez nagyon izgalmas játék. Energiák vannak a térben és attól függően, hogyan világítod meg, ezek az energiák elkezdenek mozogni, áthelyeződnek a súlypontok. Jó lenne ezzel behatóbban foglalkozni, de erre a mi vándorszínházunk nem alkalmas. Ha majd végre lesz egy saját színházam, megfelelő technikai felszereléssel, ahol akár napokig világítgathatok kedvemre...
— Már három egymást követő évben követted azt a gyakorlatot, hogy a zsúfolt nyári időszak után pihenőt adtál a beregszászi társulatnak és őszre kőszínházban vállaltál vendégrendezést. A kijevi Ukrán Nemzeti Színház után a budapesti Nemzeti Színház következett, idén pedig a Várszínházban dolgozol. Sőt tettél egy kitérőt a zenés színház felé is a Betlehem csillagával.
— Érdekes volt számomra ez a világ, amiben még sohasem fordultam meg. De azt hiszem, egyszer, kalandnak elég volt. Sémák szerint működik minden, nincs szükség arra, hogy te bármit is kitalálj. Eddig sejtettem, hogy milyen, most legalább tudom. Néha próbálgattam belelopni ezt-azt, aki figyelt, az talán észrevette. De azt láttam, hogy semmi szükség az újításaimra, ez a maga szabályai szerint működik a legjobban. Félre ne értsd, nem bántam meg, én életemben még ekkora tapsot nem kaptam.
— Tervek az új évadra?
— Nagyon szeretnénk a Sardafasst Budapesten is játszani. Megszerettük az anyagot, tovább kellene dolgozni rajta, még igencsak képlékeny állapotban van. Miközben a Várszínházban a Veszedelmes viszonyokat próbálom, hétvégenként hazajárok. Másfél éve dolgozunk Mickiewicz Ősökjén, szerintem decemberre már bemutatható állapotba kerül. Voltunk Bresztben, Bukarestben, készülünk Lembergbe és Helsinkibe. A Csokonai Dorottyájából készült előadásunkat felveszi a televízió. Nemrég pedig kaptunk egy levelet Moszkvából, hogy egy nagy fesztivál "látókörébe" kerültünk, ahol Vasziljev válogat, és már látta a kazettáinkat.
Ha valaki mesélné nekem, alig hinném! A Várszínház az utóbbi években nem éppen a zajos sikerekről volt híres. Az egykori templom furcsa architektúrája mindig is nagy kihívást jelentett a rendezők számára, ám Gaál Erzsin kívül kevesen próbálták kiaknázni extremitásait. Nagy átalakulások mennek végbe az intézményben, tehát ennek a térnek is meg kell találnia "identitását" és ezzel egyidőben saját közönségét is.
A Veszedelmes viszonyok műsorra tűzése, Vidnyánszky Attila meghívása jó kezdetnek bizonyult. A megcélzott korosztály ismeri a történetet a filmvászonról, több sikeres feldolgozását is vetítették művészmozikban, filmklubokban. Az erotikus történetek társadalomrajzba csomagolása pedig meglehetősen népszerű. Vidnyánszky mint rendező általában kreatív módon alakítja előadásainak szövegkönyvét. A Veszedelmes viszonyok jelen verziója érdekes és mai. Nem véletlenül reagálnak olyan élénken a nézők: hol cinkos összekacsintással, hol meg felháborodott felszisszenéssel. Még a nyilvános főpróba idős úriasszonyai is felidéztek emlékeikből annyi pikáns másodpercet, hogy jót nevessenek-mosolyogjanak a csábítás trükkjein, s utána a ruhatárban és hazafelé felháborodottan szidják az előadás szabadszájúságát. A premier óta azonban - úgy látszik, működik egy informális kommunikációs rendszer - farmerruhás fiatal felnőttek töltik fel nem csupán a széksorokat, hanem a nézőtér lépcsőit is.
A közönség tehát élénken reagál Merteuil márkiné és Valmont vikomt erotikus intrikáira, a kicsinyes bosszú és emberi hiúság diktálta gaztettekre. A szeretkezős-kardozós kalandok helyénvalóak volnának bármely kommersz tömegfilmben, azonban Vidnyánszky a metafizikus síknak is mestere. Hála istennek, az ember természetéről szóló bölcselkedések - szöveg szerint - kimaradtak a darabból, ám a mozgatórugókat megismerni vágyó néző számára megfogalmazhatóvá válik a ki nem mondott tartalom. A nagy érzés ábrázolására Madame Tourvel megszemélyesítőjének, Kubik Annának nincsenek meg a hiteles eszközei. Mellhangjai és hörgései jelzés szinten közvetítik a rendezői szándékot. De ez lehet az egyetlen kifogás, amelyet a színi megvalósítással szembeállíthatok. A társulat keményen dolgozik, hogy a Vidnyánszky-féle, másfajta színházból hozott normáknak megfeleljen, s ezáltal a színészek egyenként is és közösségként is gazdagodnak. A régi, nagy generációhoz tartozó Zolnay Zsuzsa márvány-keménységű alakot formál, Drahota Andrea alaposan megdolgozik azért, hogy kemény és pontos legyen. Tóth Éva alkatának ilyen remek kihasználására már évek óta nem került sor. Az est nagy pillanatai azonban Moór Mariannához fűződnek. Bámulatra méltó az a bátorság, amellyel a kiváló színésznő - női hiúságát félredobva - az emberi lélek poklának legmélyebb bugyraiba enged bepillantani. S mivel a nőknek annyi minden jó és rossz megmutatására, végig-élésére adatik lehetőség a történetben, a férfi-rendező Vidnyánszky férfi-hőseinek is elégtételt ad. A hódító és hódításaival visszaélő Valmont (Mihályi Győző) mellett a szép és törekvő Danceny lovag (Tóth Sándor) - a színpadi igazságtétel logikája szerint - alapos metamorfózison kénytelen átmenni, hogy végül mindketten kiérdemeljék a hős (illetve a férfi) nevet. Hatalmas és végtelen hosszú párbaj zárja az előadást, amelyből a vívó felek meggyötörten és testileg-lelkileg megsemmisülve kerülnek ki. A színpad közepén álló monumentális torony - gondoljon ki-ki arra, amire akar - tetején-csúcsán az ágy, a nagy erotikus történések (egykori) színhelye. Ott fönt áll Mihályi. Kezébe odakerül egy egyszárú, tehát önmagában, támaszték nélkül megállni képtelen létra, amelynek segítségével még feljebb és feljebb akar kapaszkodni. De ez már a vég pillanata, a bukásé. Törekvése mégis egyfajta megdicsőülés, amelyhez a párbaj emberfeletti erőfeszítése, s a megtapasztalt öszszeomlás ad jogosítványt. Végleteivel szembesül tehát a színházban a néző. Legyen férfi vagy nő. És ráadásul igazi MESE szól rólunk. Milyen remek érzés, hogy a nézőtéren értik az emberek! Hitele van a színháznak. Tehát érdemes bemenni, végigülni, hisz a maga szokatlan módján katarzishoz vezet!
Jó lenne, ha még inkább színházként emlékeznénk vissza arra a Dorottya-előadásra, amelynek részesei voltunk, ha dráma-típusú színház lett volna a Vidnyánszky-féle olvasat, ha a címszereplő dáma, Dorottya nemcsak az utolsó pillanatokra ragadta volna magához figyelmünket és együttérzésünket, mint hőse-áldozata ennek a kutyakomédiának, ha szabad így mondanom. De hát így is jó volt.
Megvallom, én bizony jobban szántam azt a hajszál híján kiherélt, jobb sorsra érdemes és jobb sorshoz szokott herceget, Carnevált, ki népes csapatával a dunántúli Árkádia legszebb lankáit, Somogyot is birtokba kívánván venni, vidámabb tájakról érkezett kis hazánkba. Mert most végre kiderült számomra ebből az előadásból, hogy ő is címszereplő, s a "dámák diadala a Fársángon" nem azt jelenti csupán, hogy a farsang idején játszódik Csokonai Vitéz vígeposza, hanem azt is, hogy a hölgyek végül is diadalt aratnak az őket és jogos vágyaikat, reményeiket semmibe vevő herceg fölött, s vele együtt az egész férfinem fölött is.
Feminista olvasat lett volna ez a Vidnyánszky-féle, mely kicsúfolva az ősi magyar virtust s ennek derék képviselőit az erősebb nemből, a hölgyek pártjára állt? Vagy csak egyként kívánt volna igazságot szolgáltatni a szabadságukat s függetlenségüket oly makacsul védelmező uraságoknak, úrfiknak és kurafiknak, s a pártában maradó lányoknak, leányasszonyoknak, özvegyeknek? Carnevált imént felidézett csúnya végzete azért érte volna, mert a párkapcsolatok legalizálását nem szorgalmazta eléggé, tehát nem volt házasságpárti? Az eredeti irodalmi remekműhöz, a soha végig nem olvasott kötelező olvasmányhoz ez az adaptáció talán kicsit túlságosan hűségesre sikeredett, s mi nézők - valljuk be - kicsit belefáradtunk abba, hogy szünet nélkül több mint két órán keresztül lubickoltunk a keserédes epizódokban.
A magyar vidék rokokó farsangolóinak pajzán történeteit, a vaskos kiszólásokat, a korabeli diákhumor örökzöld rekvizitumait a közönség érőfélben lévő rétege, tehát a középiskolások értékelték leginkább. Ennek a szókimondó magyar (nyelvi) virtusnak legfőbb erénye az, hogy az ember magas műveltségét fitogtatva tud pajzánságokra gondolni, sőt kiejtheti még a legkevésbé szalonképes szavakat is, mint klasszikus nyelvemlék citátumait. Az ironikus felvezetés ellenére igyekszem leszögezni, hogy ezt a fajta trágárságot magam is többre becsülöm, mint körúti színházaink rejtett és sunyi malackodásait. Az egészséges népi humor burjánzása esetünkben tehát egyszerűen nem más, mint szublimáció, s mint ilyen, igen fontos eszköz a lelki egészség megőrzéséhez. A felvilágosodás korának eszköztára mai, freudista-pszichológiai műveltségünkkel karöltve talán segítségünkre lehet abban, hogy a kissé elnyújtott előadás végére tisztába jöjjünk eposzunk hőseivel, s a cselekedeteiket mozgató - vagy éppen az őket nagyon is passzivitásban hagyó - rugókkal. Nemes urak és hölgyek, szolgálók és cselédlányok, ügyvédbojtárok és szép jövőről ábrándozó kisasszonykák alakja villan fel egy-egy pillanatra, ám mi valójában csak attól félünk, nehogy saját képünkre ismerjünk a görbe tükörben.
A vígeposz persze karikatúrát rajzol, elsősorban a sokszorosan özvegy Rebekáról (Szűcs Nelli), s a férfit soha még nem kóstolt Dorottyáról (Kátya Alikina). Játékának intenzitásával kiemelkedik a férficsapatból a Laci legény szerepét játszó Ferenczy Attila, és a beregszásziak abszolút sztárja, Trill Zsolt, mint Carnevál. Vidnyánszky remek rendező, ezt eddig is tudtuk. Színészpedagógiai szempontból is dicsérhető a munkája, hiszen a sok apró epizód karban tartja a színészi képességeket. A közönségnevelés szempontját már érintettük. Gazdagítja az előadást Énekes István koreográfiája és a Gadus Erika által megteremtett képi világ. Az egész csapat remekül vizsgázik "kötelező olvasmányból", s azt hiszem, sikerült bevonniuk a serdültebb nézőket is a "fársáng" örömeibe.
Verebes Ernő : Sardafass, a hímboszorkány
Zsámbéki Nyári Színház
A Közép-Európa Táncszínház és a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház Zsámbékon bemutatott közös produkciójának műfaji meghatározása: táncrege. Ez is sejteti, hogy nem valamilyen egyértelműen besorolható, vegytiszta stílusú produkcióról van szó. Minimum adott a tánc és a szöveg együttese, ráadásul nem drámai szöveg, hanem az epikussághoz közelebb álló, akár kultikus hagyományt idéző textus. Ahhoz azonban nagy merészség kellene, hogy a ‘táncrege’ szóösszetételből mindjárt vásári komédiára, dionüszoszi orgiára, a jézusi passiótörténetre, reneszánsz hangulatú báli jelenetre és gimnasztikus táncbetétekre asszociáljunk. Kétségtelen, hogy számos analógiát és összefüggést lehet felfedezni Dionüszosz mítoszában és Jézus szenvedéstörténetében, vagy akár a farce és a görög tragédia között is. Ezen összefüggések színpadi megteremtéséhez azonban koherens, szoros dramaturgia, illetve bombabiztos koncepció szükséges. És természetesen az sem árt, ha a játszó személyek tisztában vannak feladatukkal és képességeikkel. Bár ezeket elsősorban az előadás létrehozatalában akár ‘felettes én’-ként is funkcionáló írónak, illetve rendezőnek kell figyelembe venni. Az a kultúrtörténeti merítés, amire az előadás vállalkozott, valószínűleg kőszínházi keretek között is óriási koncentrációt és összefogottságot igényelne. S itt nem az a probléma, hogy egy nyári színházi produkciótól feltétlenül könnyed szórakozást várna el a jobb sorsra érdemes néző.
A zsámbéki romtemplom adta egyszerre természetes és mesterséges környezet kedvez a misztikának, a mesés-csodás világot megidéző daraboknak. A Sardafass, a hímboszorkány című előadás létrehozói ezt a ziccert nem használták ki, ami ugyan nem feltétlenül baj, de akár még segíthetett is volna átbillenni a nehéz pillanatokon. Az előadás felütését jellemző káosz végig megmaradt, egy-egy szereplő kivételével nem alakultak ki egyértelmű, beazonosítható karakterek. Magának a ‘regének’ az elmondása, megjelenítése is mintha csak többszöri nekigyürkőzésre indult volna el. Amikor pedig valamilyen drámai szituáció kialakul(hatot)t volna, mindig sikerült a konfliktus élét elvenni, s így egyre kuszábban, egyre több (érthetetlen és értelmetlen) információtól terhelten hömpölygött tovább a lavinaszerű eseménysor. Az egyes szereplők egymáshoz való viszonya legalább annyira zavaros maradt, mint az egyes kellékek (bicikli, hintaló) funkciója.
A játék terében helyet kapó zenészek jelenléte sem tűnt végiggondoltnak, hiszen a zenei aláfestés tekintetében a főszerep egyértelműen az elektronikának jutott. Az előadás zenei világához hasonlóan szedett-vedettnek tűntek a produkció külsőségei is. A kosztümök legalább annyira a diákköri színjátszást idézték meg, mint az iskolás koreográfia vagy a trágárnak számít(hat)ó nyelvi fordulatok inadekvát beépítése a szövegbe.
Az előadás legszebb pillanatára körülbelül a darab egyharmadánál került sor. Ez a címszereplő Sardafass megszületésének jelenete volt. Vékony tüllburokba bugyoláltan bukfencezett elő anyja méhéből, s rövid időre valóban misztikus, izgalmas hangulatot teremtett. S az e jelenetben belépő, főszerepet alakító Trill Zsolt eredeti mozgásával, tiszta artikulációjával az előadás legértékesebb résztvevője volt. A többi szereplő többnyire arctalan maradt, s ez feltehetőleg nemcsak a szerepösszevonásoknak tudható be. Leginkább az a teljesítmény ébreszthetett együttérzést a nézőkben, hogy az amúgy is fagyos éjszakában, az amúgy is lengén öltözött szereplők időről-időre megmártóztak különböző vizekben, illetve be- és le is fröcskölődtek. Hasonlóképpen figyelem elterelővé vált a játéktérben szerepeltetett állatoknak, az ide-oda ráncigált csirkének, vagy a ketrecbe zárt kismalacnak a ‘jelenléte’ is.