Megjelent a Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle 2001/1-2. számában.
A szöveget a Szerkesztőség szíves segítsége révén és a szerző hozzájárulásával közöljük.

Penckófer János

Janus arca megfordul

(Balla László kultúrateremtő szándékú irodalmi tevékenységének igazodásáról)*

---

* Ez a dolgozat Balla László munkásságának szorosan a szépirodalomhoz tartozó részét tekinti át. De nem tér ki sem műfordítói tevékenységére, sem Kárpátalja képzőművészueinek három nemzedékét bemutató könyvére, sem az életutat emlékiratok formájában tartalmazó kéziratára, amely az OSZKba került elhelyezésre. Nem tárgyalja tankönyvírói munkásságát, sem az irodalom elemi intézményeinek megteremtését célzó serénykedését Kárpátalján.

---

Az olvasó csak ámul a változáson,
mégis örül az igazabb képnek.

Görömbei András

[A]z irodalomban csak a minőségi szaporítás
képezhet értékeket és sohasem a mennyiségi...

Babits Mihály

(1. A megközelítés előzetes szempontjai.) Ennek az életműnek a szemrevételezésekor azonnal kitűnik, hogy az olvasói vizsgálódás irányát Balla Lászlónak a saját szerzői ambíciói fogják kijelölni. A leglátványosabb fordulatokat azok a szemléletbeli változások adják, amelyek kizárólag a sorsdöntő történelmi eseményekhez köthetők. A művek esztétikai értékeire tekintve, kevésbe lenne indokolt a részletekbe menő bemutatásuk(1.), viszont a magyar irodalom kárpátaljai helyzete most is mást kíván. Ennek az irodalomnak a kialakulásához, eltorzulásához, sőt a mai napig tartó „vergődéséhez”(2.) szorosan hozzátartozik az egész Balla-életmű. Különös tekintettel arra, hogy a kilencvenes években megjelent szövegeibe a szerző egyfajta felülíró funkciót is kódolt. Így az egész oeuvre-re kénytelen figyelni az érdeklődő, nemcsak az egyes művek részleteire.
Az átfogó tájékozódás szempontjából legcélszerűbb (de elégséges is), ha A végtelenben találkoznak című regényfolyam első öt könyvét, és az Ikebana válogatott verseket magába záró kötetét vesszük alapul.(3.) Innen nézve jól látszik majd, hogy az életmű sajátosan egységes próza- és lírapoétikát mutat, annak ellenére, hogy A végtelenben találkoznak öt kötete és az Ikebana művilága homlokegyenest az ellentétébe fordult annak, amit a szerző korábbi alkotásaiban sugallt az olvasóinak.
A regényfolyam és a válogatott verseskötet egyaránt azt az olvasói stratégiát írják elő, hogy itt nagyobbrészt önéletírással állunk szemben. Ezt erősíti A szerzőtől címmel valamennyi könyvben megtalálható intenció, és erre utal az Ikebana egész szerkezete, még csak a kötet külső megformálása is. (Persze mindezt annak a tudatában mondom, hogy teljes egészében egyetlen verseskönyv sem feleltethető meg egyetlen önéletírásnak sem - de erről majd alább részletesen szólok.) És ezzel, hogy az önéletírás ténye fokozottabb figyelmet kap az olvasás során, a szerző valóságos személye is hangsúlyosabb szerepet követel magának.(4.)
Ez a hatalmas szépprózai anyag elsősorban igazi kárpátaljai irodalomként funkcionál. Vagyis, az akadálytalan és teljesebb megértéséhez leginkább ennek a területileg mesterségesen létrehozott társadalomnak, ennek a sajátos kulturális közegnek a tökéletes értői juthatnak hozzá. Azok az olvasók, akik a kárpátaljai magyarság második világháború utáni helyzetéről saját bőrükön szereztek hozzá bőséges tapasztalatokat. És azok az olvasók, akik mindvégig figyelemmel kísér(het)ték Balla Lászlónak az irodalomban, a kárpátaljai kultúrában betöltött szerepét. Minden ilyen élmény, tudás és információ szükséges ahhoz, hogy az önéletírásos elemek kiválthassák az olvasói érdeklődést, a fikcionált részek hangulataiban pedig a szereplők hiteles alakot ölthessenek. Hogy a nyelvileg létrehozott világra valóban rezonálhasson az érdeklődő. Ugyanis ezeknél a műveknél elsősorban nem az esztétikai hatáskeltés a fő cél, hanem a minél szélesebb történelmi tényfeltáró ismeretközlés.
Mindehhez pedig szükséges tudni, hogy a szerző sikerorientált magatartásában erősödött fel Balla László publicista habitusa, amikor alig húszévesen a Kárpáti Igaz Szóhoz, Kárpátalja máig legnépszerűbb lapjához került. És ez csak fokozódott, mert hamarosan, 1951-ben megjelent első verseskötete, a Zengj hangosabban! Így ő volt az, aki megadta az alaphangot annak a kárpátaljai magyar irodalomnak, amely a kötelező optimizmus hangján szólalt meg, amelyet a hatalom engedélyezett. Az a hatalom, amelynek Balla László hű kiszolgálója volt mindaddig, míg csak 1987-ben nyugdíjba nem vonult.(5.) Közben, 1951 és 1965 között volt szerkesztő a Kárpátontúli Területi Kiadónál (a Kárpáti Kiadó elődje), főszerkesztője volt a Ragyanszka Skola Tankönyvkiadó magyar és lengyel osztályának, később pedig a Kárpáti Kiadó magyar szerkesztőségének lett a vezetője.
Tagja volt a Szovjetunió Kommunista Pártjának, a területi pártbizottságnak, volt képviselője a területi tanácsnak, vezetőségi tagja az Ukrajnai Újságírószövetségnek, az Ukrajnai Írószövetség területi szervezetének. Rendjelek és kormánykitüntetések tulajdonosa, és ezenközben, több mint húsz éven át volt főszerkesztője a Kárpáti Igaz Szónak(6.) Ő volt az, akinek sikerült kiharcolnia, hogy a Kárpáti Igaz Szó korábbi fordításos lapból önálló magyar orgánummá válhasson, és az ő nevéhez fűződik a József Attila Irodalmi Stúdió létrehozása. De ugyancsak Balla László volt az, aki elkészíthette a magyar irodalmat bemutató tankönyveket a kárpátaljai magyar középiskolák számára.
Az első időszakban két-háromévente jelentkezett könyvvel, de 1959-től már minden évben. Közben írt olyan verseket, amelyeket később megtagadott, írt gyermekverseket és ifjúsági regényeket, amelyek sikert hoztak a számára. Írt színműveket és novellákat, írt karcolatokat, humoreszkeket, szatírákat, krokikat, és olyan riportokat, amelyek a szovjet valóság nagyszerűsége mellett szóltak... És egy egész könyvet jelentetett meg arról, hogyan valósulhat meg a tanulók vallásellenes nevelése a magyar irodalom óráin.(7.)
Igen fontos szem előtt tartani, hogy a fennálló hatalmi rendben milyen pozíciókat foglalt el, milyen társadalmi funkciókat töltött be, amikor mindezeket írta. Hiszen valamennyi (újabb) regénybeli szituáció vagy szereplői karakter ezek ismerete mellett kell hogy elnyerje a hitelesség látszatát. A szerző ezekre a tényekre (is) hivatkozik, és temérdek régi szövegrészt foglal magába a regényfolyam. Balla László egész életműve a publicisztikus realizmus jegyében fogant, életének minden fontosabb állomása megtalálható szövegeinek a referencialitásában. Az életmű legizgalmasabb pontjai pedig azok a szövegrészek és -helyek, ahol a szerző felülírja saját korábbi önmagát. Ezek között is a leglátványosabb a meggyőződéses ateista hit elvetése, majd az elutasított keresztény hit újbóli buzgó követése.
Zökkenőmentesnek mondható Balla László írói pályája. Hiába omlott össze az a rend, amelynek ő is évtizedekig éltetője volt, a szerzőt nem ránthatta magával. Még 1989-ben is megjelenik egy novelláskönyve az állami Kárpáti Kiadónál, ott, ahol hosszú-hosszú éveken át ő volt az első számú auktor. A Sosemvolt repülések emléké-ben még nyoma sincs a rendszer bírálatának, míg 1990-ben már az Azt bünteti...-vel rukkolt elő egy magyarországi kiadónál. Ebben már teljeskörű bírálatát adja a szovjetek rendjének. Az 1989-es könyvben még ateista volt, ‘90-ben pedig már Szakáll Zoltán, a főhős megtéréséről beszél nagy szeretettel.

(2. A szerző személye és műbeli szereplőinek a kapcsolata.) A regényfolyam első öt kötetének (Azt bünteti, kit szeret - az első, A Nagy Semmi - a második, A végtelenben találkoznak - a harmadik, Borbélyműhely a Vakhoz - a negyedik, Ároni áldás - az ötödik.) egésze felől nézve mutatja magát leginkább tisztán ez az alkotói pálya. Innen jól látható az a történelmi fordulópont, amely Balla László egész magatartását megváltoztatta. Az, hogy a szocialistának mondott társadalmi berendezkedés egész kelet-európai összeomlásával egyidőben lecserélődik a szerző világlátása, sőt egész habitusával szembefordul mindazokkal, akiknek és amiknek a korábbi éltetésével kereste kenyerét. Mint főszerkesztő és mint újságíró, de úgy is, mint ismert közszereplő és mint prózaíró, tankönyvszerző egyaránt. És ebben a váltásban újra kirajzolja magát az a szerzői ambíció is, amely a legelső könyveket hozta létre, hogy a továbbiakban azok segítsék a személy érvényesülését.
A kilencvenes évek fordulata igazán zavarossá és kuszává teszi a személy, az implicit szerző meg a szereplők viszonyát. Különösen az a tény, hogy Balla (mindig is, most is) meghatározza az olvasás irányát és a módját. Valamennyi cím alatt az áll, hogy kortörténeti regény - ami már maga is több problémát vethet föl -, és ezt tovább terheli az önéletírásra vonatkozó figyelemfelkeltése. Úgy is hat a mű, hogy mindenből egy kicsi: hű kortörténet, de regény; önéletírás, de nem teljesen az; korosztályi mű is kíván lenni, ám a tudatregény felé szintén tendál.(8.) Más névhez rendeli az olvasó figyelmét, de sejteti, hogy ő maga Gerlóczy Béla lehet. (Azt bünteti...) Ellenben azt, aki írja a történetet, „valós” szerzőként, csak Ducsay Józsefet tünteti föl, aki viszont szakmája és foglalkozása szerint minden, csak nem író. A bűnrészesség érzetétől terhes, helyenként lelkiismeret-furdalásos narráció szempontjából még Ducsay felelhetne meg leginkább az önéletíró, múltat tisztázó Balla szerepének. De ebben a szerepben semmi sem feleltethető meg annak, ami azonosíthatná a szerzőt. (A Nagy Semmi) A harmadik könyv pedig fölvilágosít, hogy mindenekelőtt családregénnyel van dolgunk. És ezt még fokozni is tudja, amikor a negyedik könyvben a kétfőszereplős énbeszámolóban Varga Katalinnak a beszédhelyzete mindvégig motiválatlan marad. Az ötödik kötet pedig terjedelmi reformjával gondolkodtat el és késztet újabb felülvizsgálatra.
Balla László nem szeretné az olvasóra bízni, hogy a regényfolyam mely részeit tekintse önéletírásnak és melyiket a mű fiktív elemeinek. Ugyanakkor ködösítéseket idéz elő az ilyen kijelentésekkel: „A regénynek persze vannak önéletrajzi elemei is, (...) ilyen vagy olyan mértékben magam is részese voltam”. Sok a szinte, a csaknem, a lehetőleg pontos, még jobban kidomborodik stb. kifejezés az elöljáró intencióban, ami szintén csak a bizonytalanságot fokozza. Mindez végül is arra készteti az olvasót, hogy fikcióként kezelje a szöveget, hiába hívják föl a figyelmét unos-untalan mondjuk arra, hogy „a tárgyalt korban a regény szerzője a kárpátaljai magyar sajtónál fontos posztokat töltött be, hosszú ideig volt a tankönyvkiadó, majd az 1965-ben indult magyar napilap főszerkesztője, így alkalma volt belelátni a politikai boszorkánykonyhába, és örömére szolgálna, ha ezeket az ismereteit itt sikerült volna kellőképp hasznosítania”.(9.) Úgy látszik, szándékolt a tényanyag és fikció határainak az eltűntetése. Valószínű, hogy épp ebből az elképzelésből kifolyólag nyílik alkalom a megszépítő, a múltat „igazabbá” tevő finomításokra - óhatatlanul.
Az egész grandiózus vállalkozás mögött érezni a szerző kényszerű, ám egyben magára is vállalt szerepét. Azt a szándékot, ami egy őt felmentő vallomáshoz közelítő megnyilatkozás, egy szerep nélküli föltárulkozássá kívánna válni. Összesen több mint ezer oldalon át próbálkozik, hátha a mennyiség majd hozzásegíti (őt s) az olvasót ahhoz, ami nem és nem tud sem megtisztító megkönnyebbüléssé, sem az én igazi fölmutatásává alakulni. Ez amúgy is a legkeményebb feladatok közé tartozik, különösen akkor, ha szándékoltság és egy bizonyos cél irányítja a szerzőt. Balla László esetében pedig csak még tovább bonyolítja ezt a helyzetet, hogy ő nem kíván a legrövidebb úton színre lépni. Úgy szeretné elnyerni a „bűnbocsánatot”, hogy közben háttérben marad. Mintha csak annak a közszereplőnek és temérdek kétes értékű, kétes hitelű (sőt: ártó) szöveg szerzőjének a rehabilitációjára vállalkozott volna, akivel történetesen egyforma nevet használ. Ami persze részben igaz is, csakhogy ebben, éppen az ő esetében nem működik a valóságos szerző függetlenítése mindattól, amit egyszer alkotott. Ha másért nem, akkor épp azért, hogy A szerzőtől állandó figyelmeztetést kapunk a regények önéletírásos jellegére. És ezzel magába zárja, nemhogy fölnyitná a megértésben megfoganó értelmezhetőséget. Azt, ami végül is megadhatná a kívülről jövő olvasói „feloldozást”.
Végül is, ahogy Philippe Lejeune, ugyanúgy Paul de Man teoretikusi igazát tartva szem előtt érdemes ezt a regényfolyamot közelebbről megvizsgálni. Mert az is fontos, hogy létezik a szerző által az olvasó számára előírt szerződés, de az is, hogy a szöveg szerzője és a szövegben lévő szerző megkettőződése valamennyi textus olvasásánál más irányt is mutathat, mint az önéletírásos olvasás.(10.) És ehhez még hozzátársul a kortörténeti jelleg, az is, hogy családregény típus, (ami egyben korosztályi regény is), valamint az a szerzői problematizálás, hogy Balla korábbi szövegrészeket is beemel a regényeibe. Olyan szövegrészeket, amelyek még a szemléletbeli pálfordulása előtt láttak napvilágot, amikor még az ellenkező oldal történelmi és társadalmi világlátását voltak hivatottak propagálni.

(3. Szándékok, módszerek.) A szerzői és a szerkesztői tudatosság döntő szerepet kap a teljes életműben. Így a regényfolyam valamennyi darabja szintén ugyanahhoz a rendteremtő módszerhez van igazítva, amelyet Balla László egész (próza)írói munkássága során alkalmazott. Ennek az a lényege, hogy egy megtervezett történet (és mondanivaló) egyes epizódjait sohasem a linearitás által megkívánt sorrendben tárja az olvasó elé. Mindig egy kerettörténet fonja körül a lényegesebb eseményeket, de még azokon belül is számos vágást alkalmaz a szerző. Ezáltal kívánja elérni azt a hatást, amely a felismerésben születhet meg. Ám ezzel a felismertetéssel szinte sohasem a mindenkori létmegismerés korlátait sikerül tovább tágítania. Ebben elsősorban az okoz örömet, hogy a különálló részek a megértésben elnyerik a megnyugtató végső helyüket, és szervesülnek.
Ennek az eljárásnak az olvasásban betöltött funkcióján kívül van más, egy nagyon is gyakorlatias haszna. A szerző bármikor tudhat egyes kidolgozott szövegrészeket ki- és felcserélni, újrafelhasználni. De a leleményességen túl ez valójában Balla nyelvhasználatát is dicsérhetné. Az évtizedekkel korábbi szövegformálási jegyek mitsem változtak, pedig mindeközben egész világrendek dőltek össze. Szigor és fegyelem tartja össze ezeket a mondatokat, a kitartó munka iparosi vasakarata. Persze a nagyobb tömbökben való vizsgálódás a felszínre dob sok-sok egyenetlenséget, de sohasem nyelvhelyességi, sohasem szintaktikai hibák ezek. A művészi ábrázolást kutató és pásztázó igényesség ugratja ki ezeket, a publicisztikában fogant szövegrészeket.
Ugyancsak töretlen Balla László omnipotenciája, vagyis az, hogy valamennyi hőse fölött teljhatalma volt és van. A helyet és az időt sose véti el. Ha az olvasó utána megy egy-egy ilyen, helyre vagy időre vonatkozó információnak, kiderül, hogy ő emlékszik rosszul. A régi szereplők újra és újra felbukkannak, ismerősként térnek vissza. Ami csúsztatást talál az olvasó, az alig-alig bizonyítható, az többnyire csak a kimondatlan dolgokban nyilvánul meg. Az csakis az írói sugallat és az olvasói értelmezés találkozásában fogan meg, ám igen lényeges, a pálforduláshoz tartozó, elengedhetetlen változtatás adalékaként.
Egy jellemző eset: az 1989-es Sosemvolt repülések emléké-ben olvashatjuk az Ároni áldás című nyitónovellában, hogyan leli halálát Gerlóczy Attila a második világháború idején az orosz fronton. Mindent egy másik bajtárs története kapcsán mond el az elbeszélő. Ez a másik bajtárs többek közt G. Attila pusztulása miatt jut arra az elhatározásra, hogy nem tűri tovább a helyzetet. „És reggelre fogékonnyá vált az olyan beszédek iránt, amelyeket azelőtt meg se hallgatott volna, sőt néhány hete - lehet - még a parancsnoknak is jelenti. Hogy ebből az egészből elég volt. Hogy meg sem érdemli az ember nevet, aki tűri, hogy elpusztítsák. Hogy csak egy megoldás van: át a másik oldalra. (...) A laza, holtfáradt őrséget könnyen kijátszva, nesztelenül lépdelt a kis csapat arra, amerre „az ellenséget” sejtette. (Csak a kurziválás való tőlem. P. J.) Egyenesen neki a tábori csendőrök őrjáratának! És most csak egyvalami következhetett; Jány Gusztáv hadseregparancsnok elrendelte: a dezertőröket föl kell koncolni.”(11.)
Nézem a regényfolyam ötödik kötetét, az 1996-os (ugyancsak) Ároni áldás címűt. Ez a könyv valójában annak az 1989-es novellának a megismétlése keretestül, szerkezetestül, csak épp földúsítva újabb részletekkel. A fenti epizód viszont a következőképpen kapta meg a végső (?) formát: „És először vált fogékonnyá az olyan beszédek iránt, amelyek ugyanezt hangoztatták. A hazát védeni itt és ebben a reménytelen helyzetben? Inkább otthon lesz rájuk szükség, ha odaér az ellenség, ha majd asszonyaikat, gyermekeiket kell tőle megoltalmazni. Itt csak egy megoldás van: a szökés. Az ilyen kijelentéseket azelőtt talán meg sem hallja, sőt, néhány hete - lehet - még a fölötteseknek is jelenti, de most gondolkodás nélkül állt azok közé, akik erre szervezkedtek. (...) A laza, holtfáradt őrséget könnyen kijátszva, nesztelenül lépdelt a kis csapat az ellenkező irányba, mint amerre a frontvonalat sejtették. (Kiemelés tőlem. P. J.) Hát mentek, lopakodtak - egyenesen a német őrjárat karjaiba.”(12.)
Megdöbbentő ez a fordulat. Az 1989-es változat szerint a magyar katonák az orosz oldalra állnak át, az 1996-os verzió szerint meg a hátországba vonulnak vissza? Nem is a tényanyag vagy a fikció igazságát keresi az olvasó, hanem azonnal a szerző ambíciói jutnak eszébe. Az, hogy valóban mindegy a számára, mit ír és mit sugall? Mindegy az, hogy milyen olvasókat segít a megelégedettség érzéséhez? Az ellentmondás nem csekély. A polaritás végletességének a megértésében a narrátori hangnak is szerepe van. Ugyanis mindegy, melyik változatot nézi, egységes narrációt tapasztal az olvasó. Azt is látja, hogy az implicit szerző ugyanazzal a kedvvel és módszerrel végzi el a dolgát. Csak a létfelfogás megjelenítésekor ebben az „apróságban” kényszerül átfordulni saját ellentettségébe. Vagy az is meglehet, hogy ebből semmi sem igaz, mert más és más csapatról szól a történet? Csak épp a mű címe azonos? Mégsem lehet valószínű, mert ebben a műhelyben rend van és célirányos fegyelem.
Az sem kevésbé zavaró, hogy a karakterképző írói elemek közül a néven és néhány jellegzetes körülményre utaló jelen kívül a nyelvezet szinte nem is játszik közre. Mindent körbefon a teljhatalmú narrátori hang, és előbb-utóbb az olvasó megérti: az összes ok-okozatra kitérő szándék valamint a tényfelsorolás a szerzői program része. Balla László plasztikus portrék helyett a történelem kárpátaljai dokumentumaiba préselt tablót készít.
A megjelenítés és a puszta megfogalmazás kettőssége jellemző valamennyi műre. Ezek állandó váltogatásában képződik a megértés. Az erőteljesebben fölvillanó képeket, amit az olvasás élvezete kísér, mindig magyarázatok követnek. Epikai szempontból ezek publicisztikába hajló, elsekélyesedő nyelvi réteget hoznak létre, amit igen gyakran csak a megszokás társít a narrátori hanghoz. És ezt még tovább terheli a folyamatos kibeszélés a szövegből, amely lábjegyzetek formájában tördeli a textust. Így jön létre az a kibogozhatatlanság, amiről fent beszéltem, ami a szereplőt, a narrátort s a valóságos szerzőt helyenként szeretné eggyé kovácsolni.

(4. A hit alakulása és a hihetőség megteremtésének problémája. Azt bünteti, kit szeret.) Ez az eggyé-kovácsoló szándék igencsak erőteljesen mutatkozik az első könyvben. Szembeötlő az a dac és vasakarat is, amely a korábbi tabu-témák fölemlegetésekor jelentkezik. Még bátorságot, merészséget is tulajdonít magának a beszélő, olyan határozottan, elszántan veti föl mindjárt az első oldalakon például a deportálást.(13.) És ez az attitűd végigvonul az egész regényfolyamon, amikor csak a történelem korábban tiltott területeire ér az elbeszélés.
Ami a regény szerkezetét illeti, a klasszikus Balla-megoldással állunk szemben. A főhős, Szakáll Zoltán egyetlen napja foglalja keretbe azt az időt, amelyet a szerzői elképzelés ebbe a könyvbe tervezett. Ez a nap Sztalin halálának a napja, és ennek az egyetlen napnak az eseményei asszociálják Szakáll Zoltán összes korábbi emlékét. Leginkább az 1944 és 1953 közötti (történelmi) események állnak a középpontban, de a kitekintés egészen Trianonig terjed. Ebben látni Szakállék családjának és baráti körének a viszontagságos életét, de érezni, hogy a szerző az egész magyarság kisebbségbe (Kárpátaljára) szakadt részének a hányattatásáról kíván beszámolni.
Az egyetlen nap alatt zajló események keretén kívül Balla még egy másik keretet is beépít művébe. Ez a regény címének („Azt bünteti, kit szeret”) és a regény mottójának („Mert kit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, a kit fiává fogad.”) egymást kiegészítő mondandójához kötődik. Ugyanis a főhősnek a hithez kapcsolódó viszonya szintén átöleli az egész elmesélt időt, a történetté összeszerkesztett szövegegészet.
Szakáll Zoltán közvetlenül a szovjet csapatok hatalomátvétele után 1944-ben még teljes tisztaságában készül a karácsonyi legáció idején tartandó első prédikációjára. A Mátétól választott bibliai textus, a 28. rész, valamint a 31. dicséret mellé épp a „Térj magadhoz, drága Sion” kezdetű éneket választja, amelyben ott található ez a sor is: „Azt bünteti, kit szeret”. Tehát nem vádol senkit, hogy a Szakáll család élete úgy alakul, ahogy alakul, hitével összefonódva méri föl a saját sorsát. Ám aztán valami oknál fogva, amit a regény sem tisztáz kellőképpen, meginog hitében a fiatalember. Egy idő után nem idézi kedvenc evangélistáját, Mátét, és „meglazul állandó kapcsolata Istennel”. „Az esti imák elvesztették a magábanézés mindig megrázó élményét, mechanikusakká váltak, azután el is maradtak.”(14.) Hogy annak a bizonyos napnak a végén (a regény végén) az 1944 és 1953 között megélt kálváriája után újra kimondhassa: ismét vele az Isten. Viszont a változás jelentős, mert amikor fölteszi magának a kérdést, hogy akkor most már újra fog imádkozni, könyörögni Isten áldásáért, a válasz a következő. „Nem, hisz most őbenne az Isten, és önmagához nem imádkozik az ember.”(15.)
Nem különben keretezi a történetet egy másik motívum is: a meghalt jóbarát, István megjelenése Vergiliusnak „öröklétet járó köpenyében”. Szakáll ezzel a látomással ébred akkor reggel és ez a látomás ismétlődik meg újra a Kálvária-dombon, István sírjánál, a temetőben, miután orosz feleségével, Olgával megbeszélték válásuk részleteit. Ez a képzettársítás pedig, hogy a halott jóbarát vezeti végig Szakállt egész addigi életén, annak legfontosabb állomásain, igen gazdag gondolati rétegzettséghez juttatja a regényt. Ám a Vergilius vezette Dantéra meg az alvilágra való utalás tudatos kapcsolással van a reális történelmi szituációkhoz igazítva. Nem a felkavaró élmény, no meg az ebből fakadó asszociáció hozza párhuzamba ezt a kétféle pokoljárást. Ez a regény sem a mélységek föltárására vállalkozott. Inkább az aprólékos bemutatás útját választja a szerző, a legapróbb részletekre kiterjedő számbavevés módját alkalmazza, hogy föltárja és értelmezze az emlékezésben megmaradt valót.
Mint ahogyan a megjelenítés ereje és a sima megfogalmazás beszámolója váltja egymást, úgy cserél itt helyet néhány alkalommal a hihető a hihetetlen epizóddal. Erre csak azt a példát hoznám fel, amikor Gerlóczy Béla nyugtalan alakját rajzolja meg a szerző. Szakáll Zoltán szemében (és mint később tapasztalni fogjuk, más regényben más ugyanígy látja) Gerlóczy olyan, mint egy igazi hős. De vagány és vakmerő magatartása, amely a sorsát könnyen kihívhatta volna maga ellen, nehezen válik hihetővé. Mert az, hogy Sztalint napról napra kigúnyoló írást olvas föl valaki egy egész osztály előtt, és erről semmilyen tudomást nem szerez a „bezpeka”, a későbbi KGB - hát ez tényleg hihetetlen. Az is, hogy a deportálás utáni időkben, mikor az egyéb tisztogatások is lassan beindultak, valaki szembeszáll a hatalommal, egy egész közösség előtt kigúnyolja az első számú rettenthetetlent, és lázít, az, hogy nincs benne semmi félelem - szintén hihetetlen. Hacsak az illető nem félkegyelmű vagy provokatőr, hiszen hasonló helyzetben hasonlót csak azok szoktak tenni.
Mivel a regény elején, a szerzői intenció szerint Gerlóczy Béla még leginkább magával az íróval rokonítható, nem áll szándékomban megkérdőjelezni ennek hiteles vagy hiteltelen voltát. Ez a probléma egészen más természetű. Mégpedig olyan, hogy ennek az egész regényfolyamnak az alapelképzelését érinti. Ugyanis a legtöbb esetben az olvasott fikció és a belénk rögzült realitásérzet együttjátéka képes létrehozni azt az imagináriust, amely a leghatásosabban képes kimondani a valót.(16.) Vagyis, nagyon sok esetben épp a fikció megoldásai vezetnek el leginkább az igazsághoz. Ebben az esetben viszont fölöslegessé válik például az a nem kis érdemként feltüntetett tény, hogy számtalan személy a saját nevén szerepel ebben a könyvben. Az, hogy sok helység, intézmény vagy más jellegű történelmi tény a maga meztelen valójában léphet elénk. Szóval: nem biztos, hogy ez a leghatásosabb megoldása annak, hogy az olvasót az igazság minél teljesebben föltárulkozó élményéhez juttassa az író. Az a helyzet is előáll, hogy épp a valós esemény veszti el hitelértékét, vagyis hiába történt meg a valóságban, a szöveg szeretné kivetni magából.
Mindezek tudatában érdemes az önéletírás-olvasás lehetőségeiben kínálkozó magyarázatot szintén megvizsgálni. Hiszen az élet olyan területeinek, mint a család, a szerelmi élet, a munka, az érvényesülés, a szakma, vagy épp az ízlésbeli preferenciák, az iskola, a sikerek, a csalódások, és nem utolsósorban a politikai vonzalmak bőséges tárgyalása teljes egészében elfoglalja a regényfolyamot. Balla László alkotói módszere amúgy is a realizmus eszményét követte mindig, így valamennyi részletre kiterjedő figyelme sajátos realista színezetet ad a regényeinek. Attól függetlenül, hogy a fönt említett topikának a rácsát valós vagy kitalált anyaggal tölti meg a szerző,(17.) ennek a módszernek a követése alkalmas igazán a kiegyenlítésre; azon különbségek eltüntetésére, amelyek a felülíráskor mutatkoznak, amikor az ellentettség másik világlátása ambicionálja az írót efféle vallomásra.
Szakáll Zoltán egész tudatának, gondolatvilágának a föltárásában bontakozik ki a regény cselekménye. De a megvalósítás, a narráció az írói omnipotencia útját választja. Az olvasó egy mindent tudó kívülálló hangját hallja, s általa érez különbözőségeket a fiatalember gondolkodásának korhoz igazított természetességében. Az olvasót gyakran magával ragadja Szakáll viselkedése, sokszor pedig érthetetlen számára, miért foglalkoztatja őt olyan részletességgel az, amit már egyszer alaposan végiggondolt. A szövegalakulást mintha mindig felügyelné valaki, mintha mindig egy kívülről érkező akaratnak lenne köteles engedelmeskedni. Vagyis: a beszédpozíció egy távolabbi pontra utal, oda, ahol megfogant a megnyilatkozás vágya, ami pedig ugyancsak a önéletírás-olvasáshoz vezeti újfent az olvasót.

(5. Egy emberi csillagpálya. A Nagy Semmi.) Ha valóban létezik az a feltételezett vallomástevői szándék és kényszer, amely ezt az egész regényfolyamot útjára engedte, akkor a második könyvben figyelemreméltó jelentésrétegzettséget lehet tapasztalni. De mindezektől függetlenül, vagy ha különálló kötetként kezeljük, ugyanúgy szilárd helye van az én-regények társadalombíráló sorában. Ebben a részben a saját természetük szerint bomlanak ki egymásból a regény epizódjai. A megkomponálás előzetes tervezetét jól magába oldja a szöveg világa no meg az eseményfűzés dramaturgiája. Az epikus ábrázolás és a publicisztikus fogalmazás közötti különbséget szintén kiegyenlíteni látszik a narráció hangja. Viszonylag homogén beszédmódot érzékel az olvasó. Hogy Ducsay József egyes szám első személyben szólal meg, ezáltal sokkal kevesebb fenntartással hagyja magát vezetni az olvasó a megértéshez. Ha pedig az egész írói vállalkozás mögé beépített személyes ambíciókra is kiterjesztjük a figyelmünket, még akkor is a minimálisra csökken a csúsztatás-érzékelésünk.
Ducsay József is a Gerlóczy Béla, Szakáll Zoltán, Szűcs István, Deák Magda, Stolz Ervin és a többiek alkotta generációhoz tartozik. Sok közös élmény köti össze őket, de mindenekelőtt a történelem által megszabott sors az, ami összekovácsolja ezt a társaságot. Ducsay építészetet tanul Kijevben majd Leningrádban, miután Budapesttől elválasztja a második világháború utáni helyzet. A saját életpályáját meséli el, ami sokban hasonlít a Szakáll Zoltánéra. A KGB-vel való huzavona, az orosz feleség, a kezdeti megélhetés problémái és a többi mind-mind az első könyvben olvasottakra emlékezteti az olvasót. A tétova és habozó magatartás, aztán a hirtelen döntés akár a Szakállé is lehetne, no és persze mindaz, ami a mindennapok gondjainak a földolgozásában mindkettőjüknél megmutatkozik. Ami új, az a hatalmon belüli helyzet bemutatása, amire külön is felhívta figyelmünket a szerző.
A főhős a regény elején a hazai, a kijevi és a leningrádi viszonyok közt hányódik, míg Marietta családja magához nem „emeli”. Politikai jellegű problémái - amik az anyagiakhoz szorosan kötődnek -, ezzel meg is szűnnek. Csakhamar Leningrádból is hazatérhet orosz feleségével. Egy kárpátaljai járás főépítésze, majd annak tanácselnöke lesz. Így szolgálja ki a szovjetek hatalmát, és ezáltal élhet magyarként sokkal jobb körülmények között, mint a legtöbben éltek akkor azon a vidéken. Felesége szerint élhetetlen, nem tudja kihasználni a hatalmi helyzetét, és ahogy Ducsay belülről szemlélve meséli az egészet, úgy sem látszik felhőtlennek az az életmód. (Ám annak a tudásnak a birtokában, amiről már fentebb szóltam, másként is olvasódik az egész történet. A kissé siránkozós „tényközlés”, ami a puritanizmust és a becsületesség felé való vonzódását is szeretné fölidézni, csak nehezen válik hihetővé, mindamellett Ducsay magatartása nem sérül ezáltal.) Aztán, amint fölbomlik a Rend, úgy bomlik föl vele együtt Ducsay házassága is. Felesége hazaköltözik, és egyik fiúkat is magával viszi. Ő személyi nyugdíjat kap, ami több, mint a „halandóké”, ezzel élhet tovább Ungváron a másik fia közelében. Semmiképp sem boldog, semmiképp sem megelégedett. Eztán következik be a visszapillantás, ami a regény kezdete előtti kerettörténetet adja.
Ebben a műben sem a cselekmény a fontos. Sokkal izgalmasabb a vallomástevő Ducsay szemléletének és az implicit szerzőnek a kapcsolata. A kerettörténet és az abban elmesélt eseménymennyiség jól ötvöződik, sőt még távlatot is nyer több motívum által.
A legfontosabb motívum szimbólummá is válik azonnal. Ez a kezdet kétarcú római istene - Janus. „Hogy is fohászkodott hozzá Ovidius? „Te kétarcú Janus, némán elsuhanó éveink eredője, egyetlen a föntvalók közt, ki a hátadat látod.” Mi, mai Janusok, csak most, jó későn láttuk meg azt, ami a hátunk mögött van, s talán éppen ez fáj nekünk.”(18.) Így, ezzel a hivatkozással kezdi Ducsay megmagyarázni, miért is épült be a hatalomba, miért is szolgálta annyi éven a szovjet rendszert. Hogyan volt képes magyarként szolgálni azokat, akik (közvetve) megölték az apját, akik ezerszám ölték meg a magyarokat, amikor internálták őket. Hogyan volt képes nap mint nap annyi éven át együtt dolgozni, együtt élni mindazokkal, akiket mindig is utált. És mi késztette őt például arra a cselekedetre, hogy bezárassa az egyik kisközség református templomát. Sőt, még meg is szentségtelenítse: ateista múzeummá alakíttassa a belsejét...
Azt a megszólalónak ugyanúgy tudnia illik, mint az olvasónak, hogy sohasem találhat erre megfelelő magyarázatot. Sohasem tudhat fölsorolni annyi és olyan észokot, amely megadhatná ehhez a fölmentést. Mert a legszilárdabb emberi törvények Istentől erednek, és azok nem az emberi természet ellen szólnak. Azok csak megfogalmazásai a velünkszületett megingathatatlanságnak is. Hogy szüleit, nyelvét és ezzel nemzetét senki sem teheti mérlegre, még akkor sem, ha történetesen az érvényesülése forog kockán. Ha mégis megtagadja, méghozzá ilyen mértékben, amint azt Ducsay megtette, akkor a legbensőbb éne súlyosan megsérül. Olyannyira, hogy attól a perctől kezdve már a magyarázkodását sem tekinthetjük (csak) a sajátjának. Ezért az olvasó hamarosan eldöntheti, melyik Ducsay beszél: az-e, aki mindent képes volt föláldozni a tudásért, hogy az építészetben majd egyszer megvalósíthassa önmagát, vagy az az ember, akinek föl kellett adnia habitusát, mert a gyengesége másban láttatta meg vele a saját kiteljesedése módját?
Ezen a ponton kell szólni az olyan finom különbségtételekről, melyeket átmeneti és tartósodott árulásnak lehetne talán nevezni. Mert a tanácselnöki tisztségből nyugdíjba ment Ducsay a vallomásában hangsúlyozza azt a pontot, amikor az első árulását elkövette. „[A]kkor hódoltam be először a Sötétségnek, mikor Szemán Lajos fenyegető szavára könnyűszerrel fölhagytam Ica látogatásával, eltoltam őt magamtól, mint valami utamba keveredett akadályt. Nem. Nem volt ez az a nagy-nagy szerelem. Még ki sem bomlott teljesen. Mégis ez hasította rajtam az első repedést, amelyiken át becsurgott az eső, és elindult egy korhadási folyamat. Ez jelentette az igazi szembefordulást önmagammal, az első főhajtást a Sötétség előtt.”(19.) Ebben a teremtett világban jól hangzik és egyben kellően színpadias is az, amit mond, különösen, hogy fölsorolja mellé még a többi pontot is, ahol szerinte hibázott: a házasságát, majd a főépítészi rangját, aztán a tanácselnöki tisztségét... És jó is az irány, mármint az átlényegítés felé tartó elképzelés, hogy majd egy katarzisban esetleg föloldja a „szenvedését”. Hogy abban elfogadhatóvá válik az a magyarázata, amely a fölmentését hivatott elérni. Ezt viszont már objektív okok akadályozzák meg: a publicisztikába oltott epika nem alkalmas a csúf megszépítésére, nem alkalmas arra, hogy a hihetetlenségek benne megigazulhassanak...
Ám a vétségek sorát amikor fölállítja Ducsay magában, nem tesz különbséget a szükséges megalkuvás, a túlélés szempontjából elengedhetetlen megalkuvás (a rövid), és a karriervágy szülte (hosszú távú) árulás között. Mert azt tudja, hogy „nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet”, nem feltétlenül az eszement és fogcsikorgató ellenállás üdvözít az efféle esetekben. És ha annyira nagy a vihar, nagy a szél, akár a földig is lehajolhat a kalász. Majd, idő múltával fölemeli a fejét.(20.) Ezeket a gondolatokat nyilván ugyanúgy ismeri Ducsay, mint Nietzsche Sternenmoralját, a Csillagerkölcsöt. A vallomástevésnek ezen a pontján mintha látná is Ducsay azt, hogy melyik pályaíve lehetett volna valódi csillagpálya: az-e, amelyik a tudáson és az építészet szakmai kiteljesedésén alapult, vagy az, amelyik a hatalom gyakorlását preferálta. „Csillagpályára szült a lét, / Mit néked, Csillag, a Sötét? / Röptödtől távol-idegen / Legyen a küszködő jelen. // Föld csak bámulja fény-csodád: / Bűn volna szánnod nyomorát. / Egy parancsod van: Tisztaság!”(21.) Igazán szerencsés választás, hogy épp Nietzsche-ét és ezeket a gondolatokat idézi, de ő mégsem tud (vagy nem óhajt?) a legőszintébb mélyrétegekig leásni. Megelégszik ennyivel: „S valóban: ha volt rendelve számomra valami csillagpálya, ha mégoly szerény is, vajon mikor hullottam le róla? Hát alighanem akkor, mikor a Sötéttől megfélemlítve hozzá dörgölőztem.”(22.) Itt is csak az a pont foglalkoztatja, ahol - úgy érzi - kisiklott az élete. Pedig hát nincs jelentősége, hogy meg tudja-e nevezni azt a kritikus-ominózus pontot. Annál inkább fontos lenne kimondania, miért csak akkor éri a „megvilágosodás”, amikor a rendszer összeomlik, amikor befejezheti a munkásságát s nyugdíjba vonulhat.
Az olvasó igazán kíváncsi lenne arra, vajon miért nem jött el Ducsay életébe soha egy lázadó pillanat. Miért nem fordult vissza a régi önmagába, miért nem mondta soha, hogy „köszöni”, ennyi elég volt ebből a csillagpályából. Hiszen a tékozló fiú örök példája sem lehetett ismeretlen számára. Nem, nem a betűhű felidézésében, de kereshetett volna benne analógiát. Ha már a nemzetéről, nyelvéről, hitéről, családjáról és ebből kifolyólag a már említett örök emberi törvényekről gondolkodott, miután eladta magát - akkor ez a példázat szintén eszébe juthatott volna. És erre jó alkalom is kínálkozott. Volt egy időszak a ténykedése idején, amikor titokban látogathatta a debreceni istentiszteleteket. Amikor énjének egyik felében újra kiteljesedett az otthonról hozott keresztényi gondolkodás. De nem, csak a nyugdíjazásáig tartó hűséges szolgálat után próbálkozik azzal előállni, hogy ő, Ducsay József mindent megbánt, ő most sajnálatra méltó. Mintegy ilyeneket mondva: másik hazám, „fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad”.
A megforduló Janus-arcon kívül a regénynek van egy más jellegű, minden cselekményszálat keresztülszövő motívuma is, amely legalább annyira fontos, mint az előző. Ez a mozgás. Többféle és többirányú haladást lehet ebben a könyvben megfigyelni. A kerettörténetben Stolz Ervin és Ducsay József Németország területén utazik. Ennek az utazásnak ugyancsak megvan a maga története, amely a főhős régi szerelmének, Editnek a fölbukkanását, majd (valószínűleg) a végleges elvesztését foglalja magába. Ebben a cselekménykeretben forog az előzményeket részletező idő, maga a vallomás, amely az emlékezések láncolatából tevődik össze. Radóci, budapesti, kijevi és leningrádi emlékek ezek. Szerelmek, küszködések, no és persze árulások vannak ezen az úton - egy csillagpályára készülő fiatalember hányattatásai a második világháború utáni szovjetrendszerben. Moszkva és Berlin közé feszül a vallomás, időben pedig a rendszer kialakulásától a széthullásáig mutatja az utat.
Az említett két, egymásban forgó cselekménykört egy harmadik indukálja: a Prelúdium címmel ellátott kiindulópont. Ez indítja be a kettős mozgást, és ennek is megvan a maga mikrocselekménye. Ducsayt az ungvári Lenin-szobor eltávolításánál az a felismerés éri, hogy életének elárult és cserbenhagyott nagy szerelméhez beszélt ő valójában mindig. Annál az eseménynél is hozzá fordul, ott mondja ki a Janus-arc szimbólumát, és ez a felismerés készteti a tényleges regény megírására. Ez is egy utat foglal magába, talán a legnehezebbiket, a leghosszadalmasabbat. Azt, amelyik önmagából önmagába vezeti el őt. Azt a Ducsayt, aki rádöbbent, hogy egész élete a Nagy Semmi szolgálatában telt el. Meglepő, hogy még ezen a ponton sem foglalkoztatja őt, vajon mennyi és miféle károkat okozott, hanem az újrakezdésen töri a fejét. Érez magában annyi erőt, hogy felülemelkedjék múltján, hogy csak egy epizóddá, kellemetlen, de megszelídült emlékké váljék egész funkcionáriusi pályája.(23.)
Tehát Ducsay beszéde ezekben a többszörös mozgásokban alakul vallomássá. A megnyilatkozás indítékát, sőt az egész pálya fölrajzolását könnyen el lehet fogadni, különösen, ha a referenciákban elmerül a figyelem. Viszont az eseménysor ilyen fokú fölszabdalása már fárasztja a befogadást. A regénytechnikai korlátok által terelve, elapad az olvasói figyelem. Mert nem igazán kaphat komoly jelentőséget, ha felismerszik is, hogy valójában honnan kapta ez a megnyilatkozás az indítékát. Hogy Magdeburgban, Ernst Barlachnak a szobránál születik-e meg a vallomástevés utáni vágy, avagy Ungváron, a Lenin-szobor eltávolításánál. Ugyanis a regény egyharmadánál újabb (pontosító) információ van beépítve, amely a beszédhelyzetre vonatkozik.(24.) Nem változtat semmin, legföljebb még inkább fölhívja a figyelmet arra, hogy mennyire egyenetlen és labilis a beszéd iránya.
Az alaphang szerint (Prelúdium) Ducsay József Edithez intézi szavait. Az olvasói beállítottság ezt a ráhangolódást igényelné, de ezt az alapszituációt folyton „mellékinformációk” zavarják. Kívülről érkező mellékhangokat vél fölfedezni, olyan magyarázatokra lesz figyelmes, amelyek indokolatlan részletezésbe bonyolódnak. Az olvasónak váltania kell, mondván, hát persze, ez is szerző, aki most beszél, de az semmiképp sem Ducsay lehet. Ide azok a részek, szöveghelyek tartoznak, ahol Editről beszél a megnyilatkozó, mint harmadik személyről. De leginkább ott nagy a csodálkozás, ahol a főhős úgy beszél a történelmi-társadalmi berendezkedésről, mintha egy kívülálló narrátor lenne, és arctalan tömeggel, hallgatósággal állna szemben. Ezt követően pedig, mikor újra erre a hangra vált: „Ne gondold, Edit, hogy Marietta akkor azonnal lecsapott rám.” - már a közvetlenség lesz a zavaró számára. Ahogy a beszédirány változik, ahogy ezzel együtt módosul a lényegre törő föltárulkozás, úgy kell váltania az olvasónak is az olvasási stratégiáján. Ezen felül pedig még a lábjegyzetek is folyton figyelmeztetnek a jelenlétükkel, hogy aki abban megszólal, ő is „részt követel magának” a megértésből. És még mindig tud fokozódni a zavar. Különösen akkor, amikor a nőkről gondolkodik Ducsay. Ez a fajta monológ a megtévesztésig olyan, mintha Szakáll gondolatai folytatódnának az első könyvből.
Nem kétes, hogy a szerkesztésben sok lehetőség rejlik a szöveg izgalmassá tételére. Így van ez ennél a könyvnél is, viszont a kritikus pontnak a puszta megközelítése is már nagy veszéllyel jár. Kockázatos „külsőleg” a szövegbe vinni a technikai húzást. Előbb a textus belső természetében kell kidolgozni azt, hogy „magától értetődő” legyen. A legutolsó fejezetbe épített kis parabolára gondolok most. Amivel az Eisenbrunnen felé tartó utat szakítja meg a beszélő. Nyilván a késleltetés szándéka, no meg a lírai betét hangulatteremtő elképzelése egy régi Balla-szöveget(25.) ékel a végkifejlet elé. Ez aztán végképp zavarba ejti az olvasót. Egy pillanatra újra megfordul a Janus-arc: Ducsay hangja és az a régi hang, melyet egy régi Balla-könyvben hallhatott az olvasó - most összekeveredik. A szándékoltság nyilvánvaló. Gondolkodjon csak az olvasó, kire vonatkozik a vallomást elfogadó fölmentése? És ha nem fogadja el a vallomást, ha hiteltelennek érzi az egész könyvnyi megnyilatkozást: akkor név szerint kit utasít el?...
A Nagy Semmi regényterjedelmében csak elenyésző helyet kapnak a rokonok és barátok. A családi vonal és a generációsors ugyancsak háttérbe szorul. Talán épp ezáltal válik plasztikusabbá egy ilyen funkcionáriusi jellem, aki félreállítani tudta magyarságát, de elveszíteni soha. Skizofrén szemlélet az övé, ezt ő maga is érzi, mondja. Ezzel szemben, no és Szakáll hezitáló gondolkodásmódját fölidézve sokat ígér a karakán és lázadó-ellenálló Gerlóczy Béla.

(6. Kék mezőben három nádszál, a középsőn kis zászló. A végtelenben találkoznak.) A regényfolyamnak ez a harmadik része, de csak ezen a ponton rajzolódik ki a szerzői célirány. Az, hogy az egész vállalkozás középpontjában a Gerlóczy család áll majd, és azon belül is Gerlóczy Béla alakjának a megrajzolása, szerepének megörökítése az igazán fontos. Ugyanis mind a harmadik, mind a negyedik részben (kis kitérővel) ő lesz a narrátor, ő az, aki végre főszerepet kap annyi epizódban való fölbukkanása után. Tervezett a színrelépése, és annak az előkészítése már a korábbi két kötetben megtörtént. Azokból ismerni ambiciózus alkatát, hangsúlyos szovjet- és oroszgyűlölő magatartását; hihetetlen merészségét - amely elsősorban a Dzsugás Vili történeteinek a megírására és előadására vonatkozik -, osztályvezéri mivoltát. A fokozott várakozást leginkább mégis az a megelőlegezett tudás adja, amely Gerlóczy Bélának a kárpátaljai irodalomban, kultúrában majdan elfoglalt helyére vonatkozik.
Már az első könyvből tudni nagyszabású terveiről. Gerlóczy úgy érzi, van ereje az elképzeléséhez, hogy magyar szellemi életet teremtsen Kárpátalján. A szobrászattal föl is hagy(26.), nagyobb lehetőséget lát az újság, az írás körül. „Mikor a Kárpáti Igaz Szóban már nem lehetett önálló cikkeket publikálni, ő nem tette le a fegyvert, megpróbált oroszul papírra vetni néhány témát, és (...) a „konkurrens” lap, az orosz nyelvű Szovjetszkoje Zakarpatyje szerkesztőségében kopogtatott velük. Ott megtetszettek az írásai, meg a lapnál különben is híjával voltak képzőművészeti kérdésekben jártas külső munkatársnak; biztatták, csak írjon tovább. A Kárpáti Igaz Szóba írt cikkei észrevétlenek maradtak, de most már Béla olyan helyen publikált, ahol a főnökség is felfigyelhetett rá, s ez látható megelégedéssel töltötte el.”(27.) Így indul ez a pálya, valamint azzal, ami az első verseskötet megjelenése jelentett a számára. A versek megjelenéséről még az Azt bünteti...-ből értesülünk: „Megmutatta a könyvét is. Na, hát emiatt a hatóságoknak igazán nem lehetett panaszuk: két Sztalin-vers is volt benne, a többi meg munkahősökről, felszabadulásról, ilyesmiről. De egy bajuk azért van: magyarul íródtak. - Az igazi verseim... - Béla itt azért sóhajtott egyet -, majd, majd talán valamikor azokra is sor kerül. Ezt a szemetet egy félév alatt összehoztam.”
Ebből is látható, hogy Ducsay mellett a rokonságban még egy skizofréniára hajló gondolkodás készülődik. Mert A Nagy Semmiben is úgy mutatja magát Gerlóczy, mint akinek mi sem könnyebb a kétszínűségnél. Vörös dögöknek nevezi az újratemetésük miatt kihantolt orosz katonatetemeket, a bekaparásukról beszél, és azt kívánja, bárcsak többen volnának. Ugyanakkor „kétpofára” ágál a gyűléseken a szocialista realizmus mellett, ez „a tehetségét jóval felülmúló ambíciókkal megáldott izgő-mozgó, nyughatatlan ember.”(28.) A második kötet végén azt is megtudjuk róla, hogyan fogadja sokkal később A Rendszer összeomlását. „[A]nnak sem sok értelme volt, amit ő csinált egész életében: különböző vezető beosztások a sajtónál, a könyvkiadásnál, a tankönyvszerkesztőségben... Ki veszi majd kézbe például Lenin elvtárs örökbecsű alkotásait, amelyek Béla szerkesztésében láttak magyarul napvilágot? Ő maga is megírt vagy harminc regényt meg verseskönyvet. Úgy, hogy a fejére ne üthessenek egyikért sem. Elsiklás a kényes problémák mellett... Hát ezeknek a háromnegyedét most nyugodtan kidobhatja. És valahogy... mintha őt mégsem foglalkoztatná ennyire ez az egész. Most is ír, ír, megszállottan ír. Azt mondja: érez magában annyi erőt, hogy mindent elölről kezdjen.”(29.)
Ezek a legfontosabb információk Gerlóczyról. Ez az egész addigi életét felölelő keret, egy életszakasz kezdete és vége. És kísérteties a hasonlóság a szerzővel. Így, amikor végre megkezdheti a „hosszúbeszédét” Gerlóczy Béla A végtelenben találkoznak című részben, az olvasó füle hallatára változik át a markáns, ellenálló hangja. Ami az első két könyvben olyan jól elkülönítette magát a többitől, az most átalakul, és egy nagyon-nagyon régről ismert hanghoz lesz hasonlatos. Ahhoz, melyet a korábbi Balla-kötetekből már alaposan megismerhetett az olvasó.
Említettem fentebb, hogy Ducsay tud arról az útról, amit meg kell tennie. Arról az útról, amely önmagából önmagába vezeti el őt. Itt pedig annak lehetünk a tanúi, hogy az a Gerlóczy Béla-féle attitűd, amely a Balla-életműben bekövetkezett változás után teremtődött, miként jut egy rövid időre vissza a régi magatartásába. Ha nem is erre vonatkozóan kapunk figyelmeztetést A szerzőtől című elöljáró részben, de „a Gerlóczy-novellakör” fölemlegetése már sejtetett valamit. És valóban: az 1983-as Totális fényben című kötet több novelláját visszahallani ebből a könyvből. Persze, nem minden változtatás nélkül. Ugyanis ezt, a harmadik kötetet át- meg átszövi a családi gyökerek számbavétele. Ami korábban hangsúlyos volt, az most sincs eltitkolva, csak épp jelentéktelenebb, sokkal kevésbé fontos. Egyetlen rövidke példa arra, hogyan tud a szerző hangsúlyozni, hogyan kell(ene) a dolgokat föltálalni, hogy az író bármilyen Rend fölállásakor biztosítani tudja a maga számára az előrejutást. Csak egyetlen rövidke példa arra, hogyan működik a felülíró reflex, melyet érezhetően mindig a politikai változás indukál ebben az életműben.
Béla az apját így mutatja be az 1983-as Totális fényben, a Patkány és álarc című novellában: „...Gerlóczy Zoltán a katonák közt maga is úgy állt ott, mint harcos ember, aki a forradalom ellenségeit kész bilincsbe verni, ha kell: akasztat. / - Börtönbe zárattál embereket? / - Hát persze. Ez volt a dolgom. Hogy az ellenséget elnémítsam. / - Akaszttattál is? / - Azt nem. De egy halálos ítéletet hoztunk. Csak már nem hajtottuk végre. Jöttek a csehek.”(30.)
Ezzel szemben az 1994-es könyvben (A végtelenben találkoznak) így áll az emlékezés: „[M]ikor anyám titokban a magyar zászlót varrta, hogy majd az első örömhír hallatára kitegyük a házunkra (...) apám arcán akkor is át- átsuhant az árnyék. [N]em volt benne biztos, hogy megértik: ő annak idején Magyarországnak, és nem Kun Bélának foglalta vissza Kassát... / - Zárattál embereket börtönbe? - Persze. Fosztogatókat. Feketézőket. Ez volt a dolgom. Rendet tartani. / - Netán... akaszttattál? / - Hova gondolsz? Egy halálos ítéletet hoztunk ugyan, de azt sem hajtottuk végre.”(31.)
A regénykezdeti elbizonytalanodás, hogy kinek a hangját hallani hát végül is, a mű végére föloldódik egy megnyugvásban. Abban a megértésben és elfogadásban, hogy Gerlóczy Béla ez a valójában nagyon is érzékeny lélek. Számára a család szentsége előbbrevaló a többinél, mert a familiáris kötelékek éltető erejében bízik mindenekelőtt. A korábban megismert gondolatait, tetteit félretéve, no és persze az előzetes olvasói befolyásoltságot elfeledve hasznos közeledni a regény végére kibontakozódó érzelmi kötődésekhez. Igazán csak így tárulhat föl az apa-fiú viszony mindenkori misztériuma. Ekkor látni, hogy miféle öröklődések alakítják Gerlóczy Béla jellemét, vagy legalábbis annak egyik felét.
Ennek nagyon szép példája a Petőfi-versekkel való megismerkedés története. A gyerek Béla az apja hangját hallja vissza a versekből. Titkon ismerkedik meg a kötetekkel, melyek az apa rejtett polcán voltak elhelyezve. Ezért hiszi, hogy ő, az apa lehet a szerzője azoknak. Ez a tény eléggé messze mutat a szülői tekintély és szeretet jellemalakító felelősségéről. Természetesen szükséges volt mindehhez a kis Gerlóczy affinitása is, ami egy életre a művészetekhez kötötte életét.
Ugyancsak otthonról hozott a munka megbecsülése és szeretete. Elképesztő erőkkel dolgozik, nem ismeri a feladás gondolatát. És ez a kettő: a családi példa, valamint a munka szeretete adja meg hitét a felemelkedéshez. Talán épp ezért tekinti később semminek a megalkuvásait. Elfogadja azokat, egyfajta rekvizítumnak tekinti őket, amelyek szükségesek az ő egzisztenciateremtéséhez. „[N]em maradhatok kis, ismeretlen senki ezzel a körömfeketényi tudással, amit azon a szerencsétlen főiskola-kínlódmányon szereztem. Keményen dolgozni fogok, minden szabad percemben mintázok; ha kell, három-négy órát alszom naponta, de megtanulom, amit kell.”(32.)
Ebben a könyvben is legalább két keret fogja össze Gerlóczy Béla emlékezésének szerteindázó szálait. A legerősebb a lelki körbefontság, a családi örökség elevensége. Ezen belül is az apa-fiú viszony az, amit példázattá emel. A regény végére teljesedik ki, hát jól ellensúlyozza azt a mottóvá tett Erdélyi József-idézet: „Kék lesz az ég, ragyog a nap, / megyek sötét fenyők alatt. / Kezemet fogja holt apám, / s megszólal egy rigó a fán.” Ugyancsak ezt a gondolatot pontosítja, fejleszti tovább a Daedalus-Icarus páros lelki összetartozása. A száműzetésből történő szabadulás metafora-funkcióját is betölti, ám a családi, az apai örökség felelősségére is utal. „A család, amelyet fenn kell tartani, előre kell vinni, hisz benne ágaznak szerte a nemzet gyökerei. A Gerlóczy nemzetség, amelynek családi címerét (kék mezőben három nádszál, a középsőn kis zászló) még IV. Béla adományozta...”(33.)
A regényt összefogó másik keret: az igen jól ismert szerzői technikai megoldás. Lényege abban áll, hogy egy rövidebb időszakasz cselekményét mindig fölvagdalja a szerző. Az így keletkező vágások helyét pedig kitölti az emlékezés nagyobb időközöket felölelő fragmentumai. Itt a rövidebb időszakaszt Gerlóczy bezártsága és kényszerű várakozása jelenti. Egy teherautó rakterében, majd egy börtönszerű helyen jut eszébe az egész Gerlóczy nemzetség sorsa. Ezeknek az óráknak (napoknak) a letelte után szabadul ki illegálisan Kárpátaljáról.
Önmagában a regény csak nehezen olvasható, mivel a beszéd motivációja nincs kellően megalapozva. Ha Gerlóczy alakja föl is keltette már korábban az érdeklődést, az indokolatlanul részleteződő családi szálak, események számbavétele elapasztja a kíváncsiságot. Ezért fontos a műbe állandóan beleolvasni a régi információkat. Leginkább az önéletírásra vonatkoztatás az, ami segít a szöveg állandó felfrissítésében. És ennek ellenére, még a régi textusok felülírt nüanszait kutató kedv is könnyen érdektelenségbe fordul. A rokoni szálakban rejlő összetartó erőt a szövegrészek fúzióihoz semmiképp sem lehet fölhasználni. Ilyenformán az egész regény egy közbeiktatásnak minősülhet. Egy pauzának abban az érdeklődésben, amely Gerlóczy Bélának a tevékenységére vonatkozik. Hogy miféle munkát sikerült elvégeznie a kárpátaljai kultúrában és irodalomban, hiszen tudjuk, mekkora tervei voltak.

(7. Ki beszél és miért beszél? Borbélyműhely a Vakhoz.) A negyedik részhez is leginkább úgy közeledik az olvasó, hogy ezt a címet már ismeri valahonnan. Hát persze. Egy mininovella az 1989-es könyvből, a Sosemvolt repülések emlékéből, ahonnan a fönt említett Almaág-ballada is kikerült Ducsay József monológjába...
A regényben összeálló történet szerint Gerlóczy 1959-ben az ukrajnai közoktatásügyi minisztériumban hadakozik egy Dudnik nevű miniszterhelyettessel. A magyar irodalom tanterveinek jóváhagyásáról folyik a vita napról napra, hogy milyen magyar szerzők kerülhetnek be a középiskolai tananyagba. Az időben visszafelé haladva további részleteket tudhatunk meg arról is, hogy az ungvári tankönyvkiadó igazgatója, Popadics, miféle gáncsokat vetett Gerlóczy Béla törekvései elé. Milyen úton-módon sikerült neki a tantervek ügyét eddig a pontig eljuttatnia. Mindezt regénybe illő romantikus elemek közé vegyíti a szerző. Légikatasztrófa Kijevben, az áldozat pedig Nóra, Gerlóczy felesége, akit jól ismerünk a harmadik kötetből. Egy régen elhunyt barát is itt nyugszik, aki a beszélő generációjához tartozik. És ezt egy kibontakozódó szerelem öleli körbe, ami valójában nem is szerelem. Bíró Katalin a kiválasztott, A borbélyműhely dolgozója, de a történet végén szintén meghal, kiderül, hogy drogfüggőség okozta a vesztét. A „metaforizálódó”(34.) Vak szerepeltetése már-már ráadásnak hat. Gerlóczy szerint a vak és néma ember menetrendszerinti csoszogása volt számára a legbiztosabb pont abban a harcban, amit Kijevben a tantervekért vívott. A fölszabdalt, de korábbról ismert novellának csak mindezek után olvashatjuk el a végét.
Ennyi szerkesztői szándékoltságot már nem lehet figyelmen kívül hagyni. A régi szövegrészek és az újak egybekapcsolása, a műcímek megőrzése megengedhetne egy olyan következtetést, hogy ez a szerzői szemléletmód mindig is egységes volt. Hogy valójában sohasem tett semmit a hovatartozása, történelme érdekei ellen. Azt, hogy egész idő alatt Szerző így tekintett a világra és benne önmagára. Így íródott az életmű, aztán a hatalom szájaíze, engedélyezése szerint volt ami megjelenhetett, és volt, amit csak az íróasztalfiók láthatott. Ám a felületek letapogatásával sohasem érheti be, aki ennek az oeuvre-nek a szolgálati szerepét is szeretné megfigyelni. Hiszen állandóan (erre is) figyelmeztet A szerzőtől kapott eligazítás. A regényfolyamnak ezen a pontján pedig már azt is komolyan fontolóra lehet venni, hogy mennyire illeszkedik Szakáll, Ducsay, Gerlóczy és a névtelen narrátor beszámolója-vallomása egyetlen homogén beszédmódba, egyetlen alak szemléletébe.
Ez a könyv A Nagy Semmivel mutat rokonságot. Gerlóczy és Ducsay személyiségmagyarázata ugyanis hasonlít egymásra. Ducsay megszólalásának a motivációját ismerjük: egy utólag született belső kényszer hatására jött az elhatározás, hogy ő visszatekint elhibázott életére. A Gerlóczyé nem kap semmilyen indoklást, még burkoltat sem arra vonatkozóan, hogy miért ez a megszólalás, viszont dikciójának minden árnyalata ismert A Nagy Semmiből. A belső személyiségzavar érzékelése pedig csak fokozza a Ducsay-vallomás jelenlétét.
A motiválatlan megszólalás tekintetében jól illeszkedik a Gerlóczy beszámolójába beleszerkesztett önéletmondás, amelyet Bíró Katalin szájába ad a szerző. Nyelvileg ez sem tud elkülönülni a Ducsayétól vagy a Gerlóczyétól, így csakis egy előre eltökélt és kiszámított szerzői koncepcióval lehet azt magyarázni. Valószínűleg Gerlóczy alakjának árnyalását kívánta elősegíteni ez a narrációs megoldás, meg így talán hitelesebb is a Nagy Hazába (itt Ukrajnába) szétszóródott, elszármazott magyarság sorsának érzékeltetése. Általa az is jobban kidomborodhat, hogy itt is egy tudathasadáshoz közelítő személyiséget kellene megértenie az olvasónak. Azt a Gerlóczy Bélát, akinek már három verseskötete is megjelent, de ő tudja azokról, hogy kit és mit szolgálnak, azt is, mennyit érnek. Ugyanakkor azt is hangoztatja, hogy - bár efféle „szemetet” ír -, ő kulturális, irodalmi életet szeretne Kárpátalján.
Gerlóczy Béla irodalomfelfogását jól példázza az az eset, amely a Sztalinról szóló költői elbeszélése körül alakult ki.(35.) Látni, hogy neki mindegy miről mit ír, csak az az előrejutását tudja szavatolni. A művet - legyen az újságcikk, költői elbeszélés vagy akár regény -, ő kénytelen megírni, mert hajtja a karriervágya. Úgy tekint rá, mint egy munkadarabra, afféle termékre, melynek főként az a feladata, hogy sikert hozzon és elismerést. Hogy a „hús-vér” szerző tekintélye, presztizse megnőjön, az életkörülményei javuljanak általa. Hát ezért készíti el többek közt a Sztalin képét, de a feleség és a barátok ráhatására a végén mégis összetépi. Aztán akárcsak Ducsay, ő is előáll a nagyon fontosnak hitt megállapítással: ez volt az első igazi nagy megalkuvása. (Nem az, hogy összetépte, hanem, hogy megírta...)
Újra egy döbbenetes fordulat tanúi lehetünk. Az előző könyvben Gerlóczy személyiségét az apjához fűződő viszonyából lehetett igazán megérteni. Ehhez a narrátor a nemzet nagy költöi (Petőfi) példáját, majd a Daedalus-Icarus kapcsolatot hozta föl igazodásnak - segítségül. Most pedig épp ennek a Gerlóczynak az elképzelései által formálódik egy új szövegvilág. De abban az írásban már az apa-fiú érzelmi viszonyt, a bensőségességet egy Sztalinról készült fotó képes alakítani.
A generáció-fölmutatás szándéka ebben a részben is mintha alábbhagyott volna, mindössze a prágai út közbeiktatása idézi ezt az ambíciót. A Bálint Évával történő találkozás ugyancsak ismerős egy régi novellából(36.), ezért az olvasás ennél a pontnál megint más távlatot igényel. Valamivel nehezebben is illeszkedik be a regény végére állandósult atmoszférába, ám az újrahasznosítását magyarázza a szerzői kényszer. A regényidő hitelessé tétele megkívánta a prágai út betoldását. Elfogadható, ahogy az is - ami regényfordulatnak is kitűnő -, hogy egyszercsak Bíró Katalin folytatja Gerlóczy történetmondását. Sajnos Bíró Katalin beszédének sem a helyzete, sem az iránya nem tisztázott, ezért zavaró az „ellebegtetése”. Ebben az esetben a szerzői motiváció nem tudja kellően indokolni a jelenlétét. Ugyanis ő inkább tartozik a szöveg világához, mint a szerző (önéletírásos) magyarázatához.

(8. Az élet mintája és a művek terjedelmének a kapcsolata. Ároni áldás.) A beszédhelyzetek meghatározásának a fontosságára elsősorban a szerző felülíró szándéka hívta föl az olvasó figyelmét. Ám a világlátás és az alkotói magatartás kicserélődése - amint Janus arca megfordulni látszott -, szintúgy a középpontba helyezte volna annak tisztázását. Így az ötödik kötet kézhezvételénél is zavaró, hogy az azonos című novellát már az 1989-es könyvből(37.) ismeri az olvasó. Ezért olyan szembeötlő a korábbi szövegváltozat sugallta politikum retusálása, majd annak az ellentettjébe fordítása, amit már fentebb példaként fölhoztam.
De mindenekelőtt a terjedelem az, ami fölhívja magára a figyelmet. Már a negyedik kötetnél is gyanús volt, hogy megcsappant a szövegterjeszkedési kedv, ugyanis az első három könyv csaknem oldalszámra azonos hosszúra lett kitalálva. Az Ároni áldás viszont drasztikus apadást mutat az első három részhez viszonyítva. Csaknem az ötödére csökkent terjedelemben mondja el Gerlóczy Béla unokatestvérének, Gerlóczy Attilának a kálváriáját.
Az sem igazán érthető, miért csúszik oldalra az eddigiek alapján eléggé jól körvonalazható koncepció. Mert a tér és idő koordinátáin kívül mintha a meghasonlás problémája állt volna eddig a középpontban. Hogy a trianoni tragédiától a szovjetrendszer összeomlásáig terjedő időben, Kárpátalján miféle személyiségpusztító erőkkel kellett megvívnia az egyénnek. Hogy mi módon őrizhette meg azt, ami magát a személyiséget jelenti minden időben: az identitását, a nyelvében és kultúrájában teremtődött habitusát. Ezért válhatott összeolvashatóvá az első négy kötet, ezért segíthettek ezek a regények egyetlen elképzelt léleknek a többoldalú megközelítésében. Mintha Szakáll Zoltán, Ducsay József és Gerlóczy Béla egyetlen olyan személlyé alakulhatott volna az olvasói megértésben, akit igen súlyos tehertétel késztet egy ilyen önfeltáró, önigazoló magyarázatra.
Ennek az elképzelésnek a körvonalazódását jelentősen befolyásolta az igen szoros szerzői jelenlét. Az implicit szerzőnek az állandó kibeszélése a szövegéből, az igen szoros kapcsolattartás a Balla László nevű személlyel. A szövegek világainak és Balla László közismert tevékenységének azonos területeken való egybejátszása is leginkább ehhez a megértéshez vezette az olvasókat. Ám az Ároni áldás egyértelműen a regényfolyam családi vonatkozásait erősítette föl. Ezzel együtt sokkal jelentősebb hangsúlyt kapott a történelmi jelleg is. És ha ez utóbbi felől gondoljuk végig az öt kötetet, akkor látni igazán, hogy mennyire csak fragmentumszerű a személyiség problematikája. Mintha az élet valamennyi összetevője azonos hangsúlyt követelne magának ebben a megértésben. Mintha a szerző az élet mintáját követte volna a szövegalkotásban. Az pedig az egyéni célok, érdekek horizontját mutatja leginkább. Azt, amit a történelmi változások késztetnek mindig a felülvizsgálatra, ezért a messzebbre mutató igazságok kimondására csak elvétve alkalmas. Ezt támasztja alá a szerzői felülíró szándék és a szemléletváltás, amit szintén az élet forgandósága idézett elő, majd vezetett egy ilyen megnyilatkozáshoz.
Amennyiben a szöveg világa képes kimondani egy igazságot, és abban felismerszik a lét problémája - akkor válik hihetővé a gondolat. Csak ez képes alakítani az olvasót, csak ekkor nem érdekli őt a megtörtént, nem történt meg szembeállítása. Ezért lehet bármilyen nagy terjedelemben leírni az „életet”, az akkor sem lehet meggyőzőbb, de a mind aprólékosabb részletezés sem segíthet a föltárásában.
Ez a regényfolyam mindenre kiterjedő figyelemmel és rendszerező akarattal írja le a „valót” és a lehetségest. Sőt, az Ároni áldás a vékonysága ellenére ugyanazt az írói megformálást kapja, mint az előző négy. Vagyis: kerettörténet és abban az emlékek egymást indukáló kavalkádja áll össze egy történetté. Még az előző rész sikeresnek gondolt regényfordulatát is újra alkalmazza a szerző. Talál módot arra, hogy az omnipotenciáját oldandó, két hosszú megnyilatkozást (párbeszédet) is összehozzon. Az „önéletmondók” itt is egyazon tárgyra vonatkoztatva beszélnek, mint Bíró Katalin és Gerlóczy Béla tette a Borbélyműhely...-ben. Az ötödik részben Gerlóczy Attila és Csomár Tibor foglalja össze röviden az életét. Így sajátos keveréke jön létre az én-regénynek és a kívülálló narrátor mindentudó szemléletének. Igaz, nagyon szűkre szabott formátumban.
Ez alkalommal is az élet mintáját követi a szerkesztés. Ahogy az emberi emlékezet ugrál időben, térben az asszociációk „logikáját” követve, szintén úgy vág a szerkesztői szándék az összefüggő történeten. Az úgynevezett ároni áldás mozdulata is - amely csak felszentelt papnak volt engedélyezett -, így lesz hasonlatos a kivégzéskor golyót kapott honvéd kézmozdulatához. Illetve fordítva: Csomár a kivégzésekor észlelt és tudatosított kézmozdulatában, a halála pillanatában látja meg azt a másik, áldást osztó kéztartást. Ám neki a „mindezek után, Istennek népe...” kezdetű áldást mindig is csak leeresztett karokkal volt szabad elmondania, ő csak a kántorságig vihette életében. Ezt az annyira áhított kéztartást, ezt az áldást osztó kézmozdulatot emeli sorspéldázattá a szerző.
A regényfolyamnak nincs vége az ötödik résszel. A beharangozóban látni, hogy már elkészült a következő folytatás, A lét határán. Ilyenformán valóban a végtelenségig folytatható a szövegepizódok termelése majd az összeszerkesztésük. Ám az élet úgysem válik sohasem kimondhatóvá. A puszta mennyiségi megfogalmazása pedig alkotójának mindinkább csak a privát szféráját tudhatja megérinteni. Hiszen a szövegek mindent számbavevő szándéka kizárólag a terjeszkedés horizontális irányába mutat. A fizikai igénybevétel és az egyre gyakoribbá váló ismétlődés pedig majd egyre elérhetetlenebbé teszi az „életmélyi” tájékozódást.
A befogadói megértés is felörlődik, és már nem figyel az apró finomításokban rejlő jelentésekre. Pedig nagyon sok mindent elárul egy-egy mondat megléte vagy hiánya. Például már nem gondolkodik azon, miért maradt le az Ároni áldás legutolsó mondata az 1989-es változathoz képest. Ott így ér véget a novella: „Mindezek után, istennek népe...” - ezt kellene most mondania, de nem mondta. Gondolatban sem. Nem csupán azért, mert akiket megáldhatott volna, mind halottak voltak. Az ő számára sem volt az egésznek már semmi értelme.” (Kiemelés tőlem. P. J.)
Az 1996-os, regénnyé duzzasztott változatban pedig ez áll: „Mindezek után, Istennek népe...” - ezt kellene most mondania. De nem mondta. Még gondolatban sem. Akiket megáldhatott volna, mind halottak voltak.”
Átsiklik a figyelem azon, hogy ott még Isten kisbetűs, itt már naggyal van írva, és azon sem gondolkodik, hogy mért íródott akkor még oda az az utolsó mondat. Hogy a jelenléte Istent volt hivatva tagadni, avagy a halál biztos beálltát jelezte? Nem gondolkodik, hogy az 1996-os változat szerint az utolsó mondat elhagyása mit jelenthet. Azt, hogy a szerző kigyomlál minden olyan kétértelműséget, amely Isten létére vagy nemlétére vonatkozik, esetleg azt, hogy a túlírtság ártalmaira is fölfigyelt volna? Hogy már akkor is, 1989-ben csupán a halál beálltát jelezte (még egyszer) az a mondat, most pedig az elhagyásával mutatja -: nem tűri a felesleges szószaporítást?

(9. Fregoli-lelkem, válts feketére.(38.) Önéletigazolás a lírában? Ikebana.) A regényfolyamban megfogalmazott világ(ok)hoz igen szervesen hozzátartozik az Ikebana című verseskötet beszédmódja és referencialitása. A könyv számtalam motívumában kapcsolódik Szakáll, Ducsay, Gerlóczy és a névtelen narrátor szemléletéből összeálló vallomástevői helyzethez és kényszeredettséghez. Ennek sok-sok jelét lehet tapasztalni, akár a lírai én dikciójában, akár a nyelvi toposzok újraelőfordulásában. De magának a könyvnek a megformálása és belső szerkezete is a regényfolyam szerzői ambícióit hivatott hangsúlyozni. Nagyon tudatos és precíz külső-belső szerkesztés igazítja el az olvasót az értelmezésében.
A borító jelentéshordozó szerepére is figyelni kell, hiszen „A borítóterv a szerző munkája. A hátlapon: Önarckép” - lehet olvasni a tájékoztatásban. Így a címlap díszében könnyű felismerni a stilizált koponyacsontot, a hátoldalon pedig ráismerni a szerző arcvonásaira. Azonnal folyamatot érzékel az olvasó, egy kezdet és egy végpont közt megtalálható állomásokat sejttet a kötet. Egy halottaiból föltámadó én önépítkezését lehet megfigyelni majd, amelynek végén kirajzolódik az arca. A koponyacsont újra életteli lesz, a reinkarnáció sikerült.
Ezeket a vizuális kódpontokat erősíti meg a kiadói életrajz szerepeltetése, amely fölsorolja az életpálya állomásait, utal arra, hogy a szerzőnek ez lehet az első valódi bemutatkozása.(39.) S ha még ennyi járulékos pontosítás kevés lenne, akkor a kötetnyitó címadó vers mindent a helyére tesz: Koponyám majd kiveti a föld / (száz vagy ezer évek múlva? / hisz minden koponyát kivet: / ásatás, házalapozás, új sír vájása) - / koponyám majd kiveti a föld, / fehérlik a napon, / az egyik szemüregből kék katáng nő, / a másikból mályva, / az orrüregből pipacs, / az állkapcsok közt pitypang; / egy pár majd arra jár, / s a lány megfogja a fiú karját: / nézd, olyan / mint valami különös ikebana. Ekkor újra a borítót kell nézni: hát persze, a koponyacsontot stilizált virág díszíti. Olyasféle, mint valami szúrófegyver...
Az „ikebana” kisebb csokrokból tevődik össze, olyan ciklusokból, amelyeket két évszám határai zárnak összefüggő rendbe. Ötven évnyi anyagot rendez a szerző összesen hat fejezetbe, a hetedikben pedig két szonettkoszorú foglalja össze és zárja le a könyvet. A költői megformálást és a szerkesztői munkát egyaránt a fegyelem, a racionalitás, a kimértség jellemzi. Mindent áthat a számokkal kifejezhető egzaktság. A pontos, a mérhető rend(szer) ilyen fokú szerepeltetése nyilván az éntől függetlenül megmutatkozó értékekre kívánja fölhívni a figyelmet. Hogy ez a lírai én mindenfajta (felülíró és más) utólagos beavatkozás nélkül, mindig is létezett, a kezdetektől fogva ilyen markánsan fogalmazta meg magát.
Az a szerzői ambíció, ami a regényfolyamban a felülírás aktusát kívánta meg, itt egyszerűen fölmutatja a „valódi arc” régtől fogva létező vonásait. Mindegyik vers végén ott van a keletkezésének az évszáma -: nem férhet kétség a hitelességéhez. És az olvasó emlékszik, mire figyelmeztet a Szakállt bemutató narrátor, mit mesél Ducsay a monológjában, mi után sóhajtozik Gerlóczy, amikor a költeményeire gondol. Arra, hogy ő, Gerlóczy Béla, kultúrateremtő szándékáról sohasem fog lemondani, tudja, eljön még az az idő, mikor végre a valódi verseivel léphet a közönség elé. Ehhez társul az önéletírásra vonatkozó számtalan szerzői utalás meg utasítás, és az olvasóban „ösztönösen” létrejön a párhuzam. (Csak azt kérdezi, miért volt annyira biztos Gerlóczy Béla ennek a lehetőségnek az eljövetelében?)
A lírai én beszédében ugyancsak bőven találni olyan gondolatokat, amelyek ismerősként térnek vissza. Ducsay beszámolójának-vallomásának a hangulatát érezni a Németalföldi sírok című két szonettben, de a Vakond-szonett mottója, a Nietzsche-idézet is úgy hat, mintha visszalépnénk a regényfolyamba. A Csillagpályára szült a lét, / Mit néked, Csillag, a Sötét? újraelőfordulása végérvényesíti azt a sejtést, hogy ennyire tömören össze lehet foglalni ennek a pályának a tragikumát, és ennek a pályának a tudatos teremtő szándékát. A „Kötelesség-Fátum köt: vakon / kell földet túrnom unt Sors-járaton, / s csak sártól fenten maradhatok tiszta” teljes egészében játékba hozza A Nagy Semmi könyvnyi terjedelmét. De látni a más helyről való „paticsfalú templom”-ot, a különböző narrároti szerepeltetésből ismert legendás nagyapát, a lengő fehér szakállával, az előkönyörgőt, aki most a lírai én vallomásában ismét megjelenik.
Itt alkalmas szólni az egybemosásnak azon szerzői tevékenységéről, amely a különböző szövegrészeket a különböző alakok gondolatához csatolja. Az Ároni áldás 1989-es változatában a névtelen narrátor vágya az a bizonyos kéztartás, amelyet az 1996-os könyvben Csomár Tibor áhította annyira. De mindkét „hang” olyan szorosan kapcsolódik a nagyapa alakjához, hogy szinte leválaszthatatlan arról. Ezért, amikor a lírai én beszél a nagyapáról, az olvasó már hozzá is gondolja az ároni áldást. (Nagyapám a szószéken, Vékei bor). Sőt, ez utóbbi költemény (Vékei bor) úgy képes csak elnyerni önálló, gazdag jelentését, ha az olvasó emlékezetében élő ároni áldást az előkönyörgőhöz rendeli a szerző:

Ferenc öcsém kínál
nagyapám sírjától
tíz lépésnyire szüretelt borral -
(...)
én úrvacsorai borként
veszem magamhoz, s az „Éltessen Isten!”,
mit Ferenc öcsémmel most egymásnak mondunk,
úgy szárnyal fölöttünk,
mint ároni áldás.

Ennek a szókapcsolatnak (ároni áldás) korábban novallacímként, majd regénycímként való szerepeltetése úgy tölti meg plussz jelentésekkel a verset, hogy az egész Gerlóczy család is előbukkan. Az azt bünteti, kit szeret pedig úgy zárja a Magyarok című költeményt, hogy most már nem csupán Kárpátalja népére értendő a gályarabok énekéből kiemelt „ige”, de az egész nemzet sorsára vonatkoztatja a szerző.

Örök háborúvesztes nép:
van úgy, hogy halottait is meg kell tagadnia,
és testvéreinek millióit veszti
egy-egy században többször is:
ki lekaszabolva, ki messzi tájakra űzve,
ki szülőföldjén lett lenézett idegen.

Örök háborúvesztes nép -
s ha néha összegyűl árvuló templomában,
melynek már csak a köve ép - ha ép -,
de rogyadoz a szellempillére -
ha néha összegyűl itt,
már el sem hiszi a kegyes hazugságot,
mit - gályapadhoz láncolva -
a hatvanegy rab prédikátor zsolozsmázott
az igazak megpróbáló Istenéről,
hogy „azt bünteti, kit szeret”.

Talán ez a rövid részlet is érzékelteti a szerző lírafelfogását. Azt az igazán egyszerű módszert, amely ennek a nyelvnek a lakonikusságát és az ő saját mondatszerkesztésének a szigorát egymáshoz közelíti - és így hozza létre az emelkedettebb hangvételt. Ezért az úgynevezett szabadversei sem keltik a bőbeszédűség érzetét, nincs bennük fölösleges mellébeszélés. Ahogy a hatalmas prózaanyagot is képes összetartani a megtervezett keret és a mondatok szigora, úgy tarja egyben a lírai én beszédét is a kimért és szigorú szintagmatika. De amint a prózában érezni a távolságtartó vallomásosságban rejlő műviséget, úgy válik érzékelhetővé a lírában a becsiszolt és kiszámított megszólalás közvetlenségének a hiánya. És ez zavaró. Bizonyára maga a szerző is fölfigyelt erre, mert az Ikebanában sokkal többször és nyiltabban hallani egy bizonyos korábbi énnek a hibáiról. Mintha csak azt az elhiteltelenítő gátat, amit a saját poétikája húzott köré, egy nyíltabb kimondással akarná föloldani.

Hányszor jártam a damaszkuszi úton!
Saulusból Paulus egyszer az életben?
Bagatell!
Az én nemzedékem életében
minden út Damaszkuszba vezetett,
s voltam
ma Saulus, holnap Paulus,
majd ismét Saulus s megint Paulus,
vagy reggel Saulus, este Paulus,
vagy Saulus-Paulus egy időben.
(...)
Persze, közben becsület is volt,
mindegyikünknek három-négy becsületünk ...
(A damaszkuszi úton)

De a kimondás, a bevallás sem válik áttetszővé, az sem a legegyenesebb úton kerül a megfogalmazásba. Ahogy a fönti versben is nemzedékének a kötelékében mutatja föl a gyarlóságát, úgy áll a bűnösök „milliárdjai” közé a Fohászban. Ez a költemény erős hangú megszólalás. Ám amikor a lírai én hangja az életmű referenciáit juttatja az olvasó eszébe, és a megszólaló szándékaihoz közelebb kerülhetne a megértésben, akkor az én föloldódik a sokaság „igazában”. Egy lesz a sok közül, s ezáltal - megfoghatatlan. A „jóváteszem”, vagy a „bár átok rajtam s véreimen, én felépítek egy világot!” közelinek tetsző őszinteségét egészen az Úr teremtette Ádámig dimenzionálja a szerző. Így azt a műveletet, amit az olvasóra kellett volna bíznia, elvégzi maga a beszélő. Vagyis annyira határozott, hogy eleve az én gyarlóságának az értelmezésével áll elő, ami az olvasó kirekesztéséhez vezet.
A kötött versformák közül a szonettet kedveli leginkább a szerző. Ez illik is a néhol rigorózusságig elzárkózó énhez, vagy épp a távolságtartó helyzetleíráshoz. Így nem csupán a kötet zárványaként funkcionál helyénvalóan a két szonettkoszorú, hanem az egész könyvön végigfutó témákat is össze tudja fogni. Mégpedig azzal az egzaktsággal, amely „kissé művészet, kissé bravúr, virtus”, vagy azzal az érzékenységgel, amit egy másik versében ekként fogalmaz meg: „... a Világmindenség így mormog: / Fegyelem, / Rend, Rend, Fegyelem!”. Ami az egész kötetre kiterjedően árad, két gondolat- és érzelemfolyamba terelhető leginkább. Az első, a magyarsághoz zsigermélyi kötődésű lírai én beszéde, valamint a szülőföldhöz (a hazához) foggal-körömmel ragaszkodó szeretet áradása. És ezeket, a hazához, a szülőföldhöz, a magyarsághoz kötődő érzéseket bontja ki újra és átértelmezve A magyar nyelv című szonettkoszorúban. A másik igen fontos „téma”: a hitbéli szemlélet alakulása. Ezt és az ezzel összefüggő érzéseket végérvényesen lezárni a másik szonettkoszorúval tudja, amely a Krisztus címet kapta.
Az időszakaszoknak cikluscímként való előlépését részben úgy tudja föloldani, hogy visszamenőleg igazolja azokban a szonettkoszorú által kibontott téma meglétét. Részben pedig ezeknek a témáknak az állapotát is képes bemutatni, hogy az adott történelmi helyzetben s a szerző életszakaszában miként formálód(hat)tak azok. Így valamelyest enyhül az öt fejezet kissé merevnek és erőltetettnek ható „megfogalmazása”: 1942-1949; 1950-1959; 1960-1969; 1970-1979; 1980-1989; 1990-1992. Ezeknek az igen fontos témáknak a kimunkálása adja meg végül a halottaiból föltámasztott arcnak az „emberi”, az újramegéledő vonásait.
Nehéz körülhatárolni a lírai ént, mert állandó zavaró információknak (hangoknak) van kitéve az olvasó. Hol Szakáll Zoltán családját látni, hiába az a vers címe, hogy Balla bácsi, hol Ducsay önszemlélő robot-munkája bukkan föl (Történelem), és szinte mindenütt jelen van Gerlóczy grandiózus terve-vágya. Amikor pedig a Nyári lángok című, 1961-es kötetből átvett versekre terelődik a figyelem, mindennél jobban fölerősödik a családi kötelék fontossága. Így a kontinuitás és az értékszempontú válogatás hangsúlyozásának az elfogadása mellett hajlamos az olvasó, hogy egy kis metaforát lásson a Rigófüttyben. A költeményben megszólaló A végtelenben találkoznak apa-fiú kapcsolatát hozza előtérbe, az pedig Erdélyi József mottóként fölhasznált sorait idézi: „Kék lesz az ég, ragyog a nap, / megyek sötét fenyők alatt. / Kezemet fogja holt apám, / s megszólal egy rigó a fán.” Amennyire fontos Gerlóczy Béla számára az apai örökség, annyira fontos a Rigófüttyben beszélőnek az átörökítés, az azzal járó felelősség. Hogy legyen folytatója a megkezdett munkának(40.) ...
Az Ikebanával a szerző az eddigi életmű lírában elért eredményeit kívánta fölmutatni. A kötet egy szemléletében, poétikájában nagyon határozott énre utal, egy igen szilárd alkotói magatartás felől kívánja meggyőzni az olvasókat. Egy olyan stabil és értékítéletében, nemzeti identitásában megingathatatlan beszélőt kísérel megrajzolni, akit a sors különféle megalkuvásokra kényszerített. És ezen a ponton találkozik a lírai én, az implicit szerző, és Balla László önéletírása. Ezen a ponton helyesbíteni is kell. Hogy egy olyan valakit kísérel megrajzolni ez a lírakötet is, akit a sors hiába kényszerített bármiféle árulásokra és megtagadásokra, ő mindazokat csakis a népe felemelkedéséért hajtotta végre. Abban nem a személyes érdekek irányították, abban sohasem a karrier- és hatalomvágy fűtötte, ő sohasem a gazdagabb életkörülményeket kívánta. Nem a szerzői ambíciók hozták meg az épp időszerű döntést, lépést, hanem egy irodalom létrehozása lebegett mindig is előtte. Ő kizárólag egy elszakadt nemzetrész kultúrájának a megteremtését áhította.

(10. Kánonérzékelés, avagy a legfőbb parancs) Más kárpátaljai szerzőkre vonatkoztatva mondja Görömbei András, hogy „[a]z irodalomban a sors nem állítható a művek helyére”.(41.) Hogy semmi sem képes igazolni vagy pótolni az el nem készült alkotásokat. Ennek mintájára lehet Balla Lászlóval kapcsolatba hozni az esztétikai érték és a művek mennyiségének az összefüggését. Hogy az esztétikai hatásban megtapasztalható igaz létfeltáródást semmi sem képes helyettesíteni.(42.) A művek mennyiségi mutatói nem alkalmasak arra, hogy általuk táruljon föl a lét. Az, amit akár egyetlen költemény is képes fölmutatni, beteríteni és elfoglalni, azt bizony elég gyakran nem képes megtenni a többszáz oldalas regény.
Ennek az életműnek a problematikáját viszont, nem csupán a mennyisége adja, vagy az 1989/90-es politikai változás okozta szemléleti fordulat. Ami visszamenőleg is újraírta a korábbi műveket, az csakis a kánonérzékelés lehetett. Az a kettősség (Janus-arc?), amely tudásnak valószínűleg a birtokában lehetett a szerző már a Nyári lángok készítése, megjelenése idején. De különösen az ezt követő években...
A kettősség egyik ága az lehetett, hogy a szerző elfogadta, sőt, szószólója lett a cenzúrát, a kánonképzést szolgáló és védelmező intézményes műveleteknek.(43.) Balla László csak ezáltal tudhatta kielégíteni az irodalomteremtés nemes küldetéséhez hozzánőtt szerzői ambícióit, csak ez biztosíthatta számára a kívánt eredményt. A szovjethatalom, a „szocreál”, a „lenini nemzetiségi politika” Moszkva által kitalált elméletének az igazolását és megjelenítését viszont állandó elbizonytalanítás is érte. Így alakulhatott ki a kettősség másik ága. Vagyis az, amit a Budapest felől érkező kánonnak az érzékelése okozott. Ez arra figyelmeztethette őt, hogy a képviseleti-vallomásos alkotói szerep (Nagy László és Juhász Ferenc munkássága)(44.) igazát épp a történelemnek az igazságtalansága indukálja. Így amennyire növekedett ez a hatás, mindegyre arra kényszerült alkotói magatartása, hogy elhatárolódjon tőle - hiszen az ellenkező oldal minden kedvezményét élvezte. Amikor pedig a képviseleti-vallomásos költői szerep nyomokban megjelenni próbált Kárpátalján, Balla László aktív részesévé lett a fölszámolásának.(45.)
Ez lehet a magyarázata annak a bámulatosan gyors és mohó újrakezdésnek, amely a történelmi változással szinte egyidőben ment végbe ezen a pályán. Nála nem poétikai módosulások, újabb fölismerések és technikák váltották ki az újrakezdést. Ő egy nagyon erős nemzeti (történelmi, nyelvi, kulturális) kötődés fölmutatásával állt elő. Egy kisebbségbe sodort népcsoport igazságtalan meghurcolását, és csaknem félévszázados szenvedéseit kívánta bemutatni az „igazság” igényével. Kárpátalja magyarságának a nevében, képviseletében az ő szolgálatába állítja újabbkori munkásságát. Az a bizonyos kánonalakító magatartás, amely Magyarország felől éreztette hatását a hatvanas-hetvenes években, most válik a szerző számára követhetővé. Ám az, ami húsz évvel korábban robbant volna, mert a művekben tabu-témák kerülnek kiteregetésre, mert az igazság kimondásával enyhíthette volna közösségének a fájdalmát, az az ezredvégen szakmai problémaként áll elő. Ami korábban hőssé tehette volna, azt most kioltja, kiegyenlíti a (szovjet) hatalomhoz kötött előmunkássága.
Az irodalom politika- és identitásformáló szerepe jelentősen megcsappant, így a megváltozott Balla-életműben is leginkább a szépirodalom esztétikumát keresi az olvasó. Ehelyett az ilyen és efféle mondatok kissé édeskés felhangjai közt kell eligazodnia: „[V]ígasztalom magam azzal, hogy mindezt jól teszem, hogy a magyar írott szó most itt csak így, ilyen megalkuvások révén élhet tovább, hogy csak így lehet itt kezdeni, elindítani valamit, de ilyenkor azután arra gondolok: jó, idetoltál magad helyett egy papírmasé-figurát, kifestetted az arcát szép színesre, elegáns öltözéket adtál rá, de te, Gerlóczy Béla, hol vagy, a halvány, de igaz arcoddal, dísztelen, de rádillő ruhádban, régi elveiddel, elképzeléseiddel?”(46.)
Mindent egybevetve, az olvasó még leginkább „a legfőbb parancs” magyarázatát tudja elfogadni. Azt az ösztönben megfogant „élniakarást”, ami a szerző számára magát a kánonérzékelést tette lehetővé, ami a szerző igazodásait mozdította elő.
A legfőbb parancs egy novella címe az 1980-as évből. Először a Totális fényben jelent meg kötetindítóként, még alcíme is volt: Előszó helyett. Az 1986-os könyvnek ez adja a címét, szintén kötetnyitóként szerepel, de a Sosemvolt repülések emlékébe (1989) is bekerült Fabius Cunctator néven. Ezekből is látni, hogy mennyire fontos példázat annak az oltóvesszőnek a sorsa, amely csak „hosszas töprengés” után volt hajlandó megfoganni. Mert kötötte a régi fához a hűség, így, nagy betűvel: Hűség, „egy szó, amelynek már inkább csak nemesen csengő hangzása van, mint értelme.” - mondja a mesélő. „Mert vajon igazi hűség-e az, ha inkább pusztulni engedi a rügyeket, amelyeket a régi fáról hozott, semmint hogy megadva magát az alanynak - sőt, annak részévé válva -, kibontsa őket, felnevelje itt, az új törzsön, a régi anya fiait, unokáit, dédunokáit, boldoguláshoz vezesse őket, teljesítve a sejtjeibe írt ősi parancsot: gyümölcsöt hozni? Igen. Talán ezért vállalni kell mindent. (...) Mert a sok parancs közt, amely utunkat megszabja, van egy legfőbb parancs: az Élet.”(47.)
Ez a gondolat átmentődik a regényfolyamba is. Az Azt bünteti, kit szeret című részben Szakáll Zoltán életének ugyancsak fontos pillanata az, amikor későbbi élettársa fölteszi ezt a kérdést: „Árulás az, ha valaki élni akar?” Így ez a kérdés is keretet formál a regényben, megadva általa az alaphangot a folytatáshoz, valamint biztosítva általa a kontinuitást. És most már két indok is van, hogy miért lett olyan ez a pálya, amilyen. Mert munkált a legfőbb parancs, és munkált a kultúrateremtés vágya.
A oltóvessző példázata szép is, igaz is. Csak vannak olvasók, akik fölteszik magukban a kérdést: vajon mennyire azonosítható a siker, az annyira kívánt elismertség és a meztelen élet. Az irodalomban megkívánt parnasszusi hely valóban annyira fontos, hogy azt az Élethez magához lehetne hasonlítani? Sokan mondják, jobb az, ha a művész a rámért feladatok megoldásán gondolkodik, semmint a „Csillagpályát” áhítozza, és kicsikart, kétes értékű eredményeinek majdani utódlásán dolgozik. Nem a kánont kell szem előtt tartani, hanem kánont alakító műveket kell létrehozni - a lelkiismeret parancsa szerint. Ami pedig sohasem a mennyiségben, főként nem a hamis létfeltárásban - hanem a minőségben tud csak megképződni.
Ennek az életműnek már a szemrevételezésekor is a látómezőmbe került, és most újra eszembe jut egy régen olvasott novella. Annak a szerzője mottóul Márai Sándornak egyik naplómondatát választotta. Ha nem tartottam volna túlzásnak, akkor Babits Mihály és Görömbei András mellé harmadiknak ezt a gondolatot is odaírom, mint irányt mutató fölvetést: „Minden életművet kétszer kellene írni: egyszer fiatalon - és másodszor, hatvan után”. De Márai Sándor aligha arra gondolt, hogy a politika által megszabott régi beszédmódját igazítsa ki a szerző - ha már közeleg a változás. Jó lenne hinni, hogy a kezdet római istenének szimbólummá emelt Janus-arca mikor megfordul, csakis a tisztánlátás szándéka vezérli. Amikor a régi arc végre a háta mögé nézhet, akkor azt sohasem az előretekintő másik helyezkedő szemlélete fogja alakítani...

Jegyzetek

1. „Balla László munkássága sem odahaza, sem Magyarországon nem túl népszerű. Ebben szerepe van művészete objektív korlátainak, fogyatékosságainak, de az elmúlt évtizedekbeli önkéntes vagy kényszerű kultúrpolitikai szerepvállalásainak is. (...) [N]agyobbak e művek kortörténetet bővítő információértékei, mint az esztétikai, irodalmi értékei.” Elek Tibor: Fordulóponton: összegzés és újat kezdés. In: Bárka, 1996., 3-4., 59-60.

2. „[A]mint a történelem félresöpörte az elvtelen szolgalelkűség kötelező optimizmusát, a kárpátaljai magyar irodalmat legteljesebben bemutató antológiának Vergődő szél lett a címe, s ezt a címválasztást telitalálatnak minősítette a kritika, hiszen a kárpátaljai magyar irodalom történetének első négy és fél évtizedét valóban ez a minősítés illeti meg igazán.” - Görömbei András: A kárpátaljai magyar irodalom fő sajátosságai In. G. A.: Létértelmezések. Felsőmagyarország Kiadó, 1999. 191.

3. Balla László minden idők legtermékenyebb kárpátaljai szerzője. Egy 1989-ben megjelent könyv [Fejér Gyula: Mi magyarul vagyunk emberek (Beszélgetések a magyarságtudatról itthon és a nagyvilágban)] szerint már akkor harmincnál több könyve jelent meg. Az 1993-ban megjelent Ikebana c. verseskönyv pedig mintegy ötven könyvről tudósít. A fontosabb művek jegyzékét lásd a tanulmány végén.

4. 1927. július 23-án született Pálócon. Gimnáziumba Kassán, Ungváron és Kisvárdán járt. Ungváron szobrászi képesítést, Pécsett tanári oklevelet szerez. Pályája kezdetén a Kárpátontúli Szépművészeti Szalon igazgatója, majd később kiadói szerkesztő, főszerkesztő, kiadóvezető. Rövid ideig az akkori Uzshorodi Állami Egyetemen is előad, a Kárpáti Igaz Szónál több mint húsz éven át főszerkesztő.

5. Vö. Görömbei András: Létértelmezések. Felsőmagyarország Kiadó, 1999. 190., 197.

6. Vö. Sugaras utakon. Uzshorod, Kárpáti Kiadó, 1985. 10.

7. B. L.: A tanulók vallásellenes nevelése a magyar irodalom óráin (Segédkönyv az Ukrán SzSzK magyar tannyelvű iskoláinak pedagógusai számára. Ragyanszka Skola Kiadó, Kijev - Uzshorod, 1964.

8. A regényfolyam példátlan értékeire rámutató tanulmányában ez irányban is tájékoztat Pál György: Kisebbségi sorsregények - Kárpátaljáról (Balla László 70 éves) címmel. Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 1999. 4. Lásd még: Vekerdi József: Balla László: Azt bünteti, kit szeret. Confessio, 1991. 3.

9. B. L. A Nagy Semmi. 5.

10. Philippe Lejeune és Paul de Man gondolataira Z. Varga Zoltán dolgozata nyomán hivatkozom. Z. V. Z. Önéletírás-olvasás. Jelenkor, 2000. január. 87-88.

11. Vö. B. L. Sosemvolt repülések emléke. Uzshorod, Kárpáti Kiadó, 1989. 19.

12. Vö. B. L. Ároni áldás Pánsíp - UngBereg Alapítvány, 1996. 67 - 68.

13. A kárpátaljai magyar férfilakosok deportálásának kérdését itt nem áll szándékomban a maga történelmi súlya szerint tárgyalni. Ebben az esetben csak mint regényösszetevő motívumra nézek, de semmiképp sem szeretném azt a látszatot kelteni, mintha ez a tény, ez a méltánytalan igazságtalanság nem érdemelne ennél sokkal, de sokkal nagyobb visszhangot.

14. Vö. B. L. Azt bünteti, kit szeret. Háttér, Budapest, 1990. 119.

15. Vö. uo. 315.

16. Vö. Wolfgang Iser: A fikcionálás aktusai. In. Az Irodalom elméletei IV. Pécs, 1997. 51- 55.

17. Vö. Z. Varga Zoltán. I. m. 87.

18. Vö. B. L. A Nagy Semmi, Háttér Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1993. 9.

19. Uo. 254-255.

20. Sütő András és Kányádi Sándor gondolatai utáni szabad megfogalmazás.

21. Vö. B. L. A Nagy Semmi, 254.

22. Uo.

23. Vö. B. L.: A Nagy Semmi, 257.

24. A regény elején, a Prelúdiumban ez áll: „De hát, van-e egyáltalán valami logikájuk az emberi képzettársításoknak? Azt hiszem, a legtöbbször nincs. Hisz az immár üresen meredező szobortalapzatot nézve, úgy érzem, hogy a benne maradt s agresszív felkiáltójelként ágaskodó egyik csapszög figyelmezet valamire. Arra, hogy a találkozásainkat meg kell írnom. Mert kell hogy legyen rejtett összefüggés a kettőnk kapcsolata és e szobrafosztott posztamens között. Nézzük csak, összesen három találkozásunk volt. Ez a mai (mert ezt is annak tekintem), ez lenne a negyedik, de ezt már meg is írtam.”
Közel száz oldallal később pedig ezt mondja: „Barlach elsőháborús emlékműve... Ez a szoborcsoport indította el bennem ezt a meditációt, s az Edittel való váratlan találkozáson kívül talán ez érlelte meg bennem már akkor a gondolatot, hogy odahaza írógéphez üljek, és lejegyezzek néhány mozzanatot az életemből, megpróbálva szembenézni a korral, amelyben éltem, és persze: önmagammal, hisz történelmi mércével mérve bármilyen jelentéktelen volt a szerepem, csak azok közé kerültem, akik alakították, leggyakrabban föl sem fogva igazán, hogy mi történik körülöttem.”

25. Vö. B. L.: Sosemvolt repülések emléke, Uzshorod, Kárpáti Kiadó, 1989. 100.

26. Részlet Balla László egyik nyilatkozatából: „A szobrászkodást tulajdonképpen azért választottam, mert akkoriban úgy látszott, hogy a magyar szónak nincs jövője nálunk. Mindenképpen a művészet területén akartam maradni, olyat választottam tehát, amelyben nem volt fontos a szó. De amikor mégiscsak lett magyar sajtó - ha nagyon keserves is az első időkben -, a szívem visszahúzott oda.” Fejér Gyula: Mi magyarul vagyunk emberek (Beszélgetések a magyarságtudatról itthon és a nagyvilágban) Hírnök Kiadó, 1989. 9.

27. Vö. B. L.: Azt bünteti, kit szeret, 236.

28. Vö. B: L.: A Nagy Semmi, 216.

29. Uo. 330 - 331.

30. Vö. B. L.: Totális fényben, Uzshorod, Kárpáti Kiadó, 1983. 35., 32.

31. Vö. B. L.: A végtelenben találkoznak, 129., 130.

32. Uo. 280.

33. Uo. 270.

34. „A regény címe ezúttal is szimbolikus tartalmat sugall. A borbélyműhely előtt minden délidőben elcsoszogó világtalan a regény szereplőinek helyzetét és sorsát szimbolizálja: „...tapogatózó botorkálásával azt a szerencsétlen valakit szimbolizálta számomra, aki a közoktatásügyi minisztériumban tehetetlenkedik napról-napra ... világtalanként tapogatózva valamely, még mindig irracionálisnak látszó gondolatrendszer útvesztőjében ... hogy csak leljen valami keskeny ösvényt, amelyen végül is eljuthat valahová...” - Pál György: Kisebbségi sorsregények - Kárpátaljáról (Balla László 70 éves) In: Szabolcs - Szatmár - Beregi Szemle, 1999. 6. 319.

35. „Tudja, Kati, akkor még keményebb volt a gerincem. Nem szívesen írtam volna valami pofába mászó, nyíltan agitáló dolgot. Hanem most, hogy gyakorlatilag kikoptam az orosz laptól, nagyon szorult helyzetbe kerültem. Újra és újra éreztem: nem szabad finnyásnak lennem. És a képzőművészeti cikkeimmel már különben is elköteleztem magam. No meg a gyári anyagaim... Azok is a rendszert dicsérték. Valami olyan kell most, ami azonnali és biztos sikert hoz. És... nagy költői elbeszélésbe fogtam. A címe meg fogja lepni. Így hangzott: „Sztalin képe”. És arról szólt, hogy egy sorsüldözött, nyomorgó munkás a „Nagy Vezér” képét rejtegeti, majd pedig, amikor keserves életének küzdelmeibe belepusztul, fiára hagyja. Az ifjú azután kezében ezzel a becses ereklyével vívja meg harcát, csatlakozik az új életért küzdőkhöz, így érkezik el 1944 őszének nagy apoteózisához... Akkor még hajlamos voltam rá, hogy optimizmusom teljesen irreális szférákba ragadjon. Biztos voltam benne, hogy ezt elfogadják, kiadják, és (micsoda téma!): bizonyára oroszra is lefordítják majd. Megvallom magának: elképesztő naivitásomban még arra is számítottam... Igen, komolyan számítottam rá, hogy Sztalin-díjat kapok ezért a munkámért. Ez pedig óriási összeg. Évekig lehet gond nélkül élni belőle...” - B. L.: Borbélyműhely a Vakhoz, Galéria - Ecriture, Ungvár - Budapest, 1995., 87.

36. A novella címe: Inkarnáció, és a Totális fényben című novelláskötetben (is) olvasható. Kárpáti Kiadó, Uzshorod, 1983. 53.

37. B. L.: Sosemvolt repülések emléke, Kárpáti Kiadó, Uzshorod, 1989.

38. „Fekete fény dől fekete Napból, / Fregoli-lelkem, válts feketére! / Szkizofréniás lélekharang szól”... Ezek a sorok a Negatív szonett c. versből valók. De az egész kötet kínál egy olyan alternatív elemezhetőséget, amely a pozitív-negatív ellentettségére, annak egymást kölcsönösen feltételező gondolatára épülhetne. (Viszont, ha ezt az utat választja a vizsgálódás, akkor megsérül a távlat, és ezáltal a kívülállás függetlensége.) Az evvel kapcsolatba hozható temérdek információ közül csupán egyetlen példát említek.
Írói önvallomás az 1988-ban megjelent Ki kicsoda a magyar gyermekirodalomban? c. életrajzi kislexikonból: „Bár első megjelent könyveim verseskötetek voltak, feltétlenül prózaírónak érzem magam. S mint prózaíró, eddigi munkám szerint elsősorban ifjúsági író és novellista vagyok.” Egy 1993-as interjúban pedig a Tiszatájban megjelent (1970) tanulmányt (Kovács Vilmos - Benedek András: Magyar irodalom Kárpát-Ukrajnában) szóba hozva ezt nyilatkozza: „[A]z én irodalmi munkásságomról eléggé kedvezőtlen képet festett, furcsamód ifjúsági írónak állított be, holott ezt a műfajt én csak mellesleg műveltem (...)” - Balla László: A Forrás-ügy műhelytitkaiból. In: Hatodik Síp, 1998. 2., 5. Nehéz eldönteni, hogy most többarcúsággal állunk szemben, avagy egyetlen szerzői ambíció talál mindig megfelelő alapot az érvényesüléshez.

39. Abban az értelemben is valódi lehet ez a „bemutatkozás”, hogy még a kiadói elképzelések sem befolyásolhatták igazán, hiszen - mint azt látni -, szabad kezet kapott: a borító tervezetét is ő készíthette el. (A kiadói műhely fiának, Balla D. Károlynak a munkája nyomán jött létre.) „Tizenötéves kora óta publikál, mintegy ötven könyv szerzője; a szépirodalmin kívül publicisztikai, művészettörténészi és padagógiai szakírói munkásságot is kifejt. Fő műfaja a novella és a regény. Az ötvenes években megjelent verseskötetei, mint oly sok nemzedékebeliéi, a kötelező sematizmus jegyében születtek, nyilván ez volt az oka, hogy ezután évtizedekig nem jelentkezett könyvek ebben a műfajban, ezalatt verseket főként az asztalfiók számára írva és igyekezve visszatérni fiatalkori lírájához, amellyel a háborúvesztés előtt sikerrel debütált. Ez a könyv most főként a kötetben meg nem jelent versekből válogat.” - Ikebana, Galéria Kiadó, Ungvár - Budapest, 1993., 125.

40. Az 1961-es Rigófüttyben még ez áll: „... a fiamnak legyen minden legszebb. // Fütyülök neki, ha kell, rigó helyett, / ha kell, mennydörgök, jobban, mint az ég, / tengernél mélyebb, szénnél feketébb / leszek, ha kell - csak nőjön, s egyre feljebb // íveljen élte - magasan fölém, / legyen pályája kristályosan tiszta, / s pezsgőn csengjen majd vén szívembe vissza, / mint rigófütty nyár kék reggelén.”
És a szövegből kilépve nem lehet figyelmen kívül hagyni azt az analógiát, amely a szerzői életrajz része lehet. Balla Lászlónak az 1993-as verseskönyve - mint azt már említettem -, fiának, Balla D. Károlynak a kiadói műhelyében készül. Így - mintegy beteljesítve a fentebb megfogalmazottakat -, azok a régi sorok már efféle változtatásra szorulnak: „...örökül veszed / a rigófüttyel a földet, és holnap // tied hegy, nyárfa, Ung - és nem lesz séta / itt járni: nyugtod sohasem leled, / (...) s ha - láng a tuskón! - őrlő vágyat érzel, / mi tájjal-földdel eggyéégni hajt, / jöjj, fölrebbentve egész rigó-rajt, / kezedben mókus-mocorgó kis kézzel!”

41. Görömbei András: A kárpátaljai magyar irodalom fő sajátosságai. In: uő: Létértelmezések. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1999. 193.

42. „Megismerhetővé válik a világból az, ami semmi más módon nem közelíthető meg, ami az irodalmi mű nélkül örök takarásban, létfeledettségben, lételrejtettségben maradna. - mondja Martin Heideggert idézve Görömbei András A kisebbségi magyarság és irodalma az ezredvégen. c. munkájában. In: uő. szerk.: Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2000. 9.

43. Szirák Péter: A regionalitás és a posztmodern kánon a XX. századi magyar irodalomban. In: Görömbei András szerk.: Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2000. 29-30.

44. Uo. 46-47.

45. Balla László meglehetősen komoly szerepet játszott a Forrás Stúdió fölszámolásában. Ebben a csoportosulásban volt tapasztalható annak az alkotói magatartásnak a „meghonosodása”, amely leginkább Nagy László és Juhász Ferenc nevéhez köthető. Balla ún. szerkesztői állásfoglalásban bírálta meg ezt az attitűdöt, ami igen súlyos következményekkel járt a szovjet diktatúra idején. Ezzel kapcsolatban lásd még: Hatodik Síp, 1998. 2.; Fodor Géza: Keresztezett égboltok alatt. In: Nézz töretlen homlokomra (A Forrás Stúdió versantológiája), Intermix Kiadó, Ungvár - Budapest, 1994. 235-242.; stb.

46. B. L.: Borbélyműhely a Vakhoz, 91.

47. B. L.: Totális fényben, Kárpáti Kiadó, Uzshorod, 1983. 8.


Balla László fontosabb művei

Verseskötetei:
Zengj hangosabban! (Uzshorod, Kárpátontúli Könyv- és Lapkiadó, 1951.,
Kitárom karom (Uzshorod, Kárpátontúli Könyv- és Lapkiadó, 1954.),
Rohanó évek sodrában (Uzshorod, Kárpátontúli Területi Könyvkiadó, 1956.),
Kip-kop kalapács (Uzshorod, Kárpátontúli Területi Könyvkiadó, 1959.),
Nyári lángok (Uzshorod, Kárpátontúli Területi Könyvkiadó, 1961.),
Tapsi-titok (Uzshorod, Kárpáti Kiadó, 1972.),
Nevető csillagok (Uzshorod, Kárpáti Kiadó, 1976.),
Ikebana (Ungvár-Budapest, Galéria Kiadó, 1993.)

Csillagírás (Kortárs ukrán költők versei) (Ungvár-Budapest, Galéria Kiadó, 1994.)

Prózakötetei:
A Juventus-1 űrutasai (Budapest, Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó - Uzshorod, Kárpátontúli Területi Könyvkiadó, 1963.),
Meddőfelhők (Uzshorod, Kárpáti Kiadó, 1964.),
Hidi Pista biciklista (Budapest, Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó - Uzshorod, Kárpáti Kiadó, 1965.),
Parázs a hóban (Uzshorod, Kárpáti Kiadó, 1967.),
A világóra ketyegése (Uzshorod, Kárpáti Könyvkiadó, 1970.),
Értekezem, tehát vagyok (Uzshorod, Kárpáti Kiadó, 1973.)
Visszapillantó tükör (Uzshorod, Kárpáti Kiadó, 1977.),
Totális fényben (Uzshorod, kárpáti Kiadó, 1983.),
Sosemvolt repülések emléke (Uzsgorod, Kárpáti Kiadó, 1989.),
Az utolsó század (Budapest, Zrínyi Kiadó, 1989.)
Azt bünteti, kit szeret (Budapest, Háttér Lap- és Könyvkiadó, 1990.),
A Nagy Semmi (Budapest, Háttér Lap- és Könyvkiadó, 1993.),
A végtelenben találkoznak (Budapest, Háttér Kiadó, 1994.),
Erdélyi Béla és kortársai (Ungvár-Budapest, Galéria Kiadó, 1994.)
Borbélyműhely a Vakhoz (Ungvár, Galéria - Budapest, Ecriture, 1995.),
Ároni áldás (Ungvár, Pánsíp - UngBereg Alapítvány, 1996.).
Lali az oroszlánbarlangban (Budapest, Hungarovox Kiadó, 1999.

---