Megjelent a Hitel 2001/8. számában.

Penckófer János

Élményválogatás

Az idegenségnek és a szójelentés felszámolásának az esélyeiről Bagu László két verseskönyvében

Napjaink lírájának néhány problémája jól felismerhető a Halálcsinálóban és az argentin típusú családok lemészárlásában. A szerző eddig megjelent két verseskötete ugyanis többféle irányba próbál nyitni, és a versbeli beszélő a változatos körülmények között jól artikuláltan mondja ki létének tapasztalatát. Bizonyára útkeresés ez az igyekezet, amely kirajzolja a szerzői szemlélet változásait, megmutatja az eddigi eredményeihez való viszonyát. Úgy tagozza be magát többszólamú líránk azon részébe, ahol a valóságra vonatkoztathatóság felszámolásán sürgölődnek, hogy közben igyekszik megőrizni a poétikai én egységét.

Szembeszökő az a jellegzetesség, hogy a szerző az idegenséget alapvető versszervező erőként érzékeli. A Halálcsinálóban az (amerikai) angol nyelv hangzása-jelentése képez ilyen horizontot, az argentin típusú családok lemészárlása című kötetben pedig az egyéb másság mellett jórészt egy távolabbi kontinens, Afrika jelentkezik ezen a szemhatáron. A két kötet között mégis egy másik belátás húz megkülönböztető határvonalat. Mégpedig a versbeli beszélő alapszemléletét alakító túlnyomó komolyság a Halálcsinálóban, valamint a humoros-ironikus és groteszk megszólalás az argentin típusú családok lemészárlásában. Itt a humor és az irónia terjeszkedése szoros összefüggésben van a nyelv valóságra vonatkoztathatóságának a felfüggesztésével. Eredete jól kimutatható az első kötetben, ahol a szerző még a komoly hangvételt is hajlandó volt megtörni a szójelentésben és a szóhangzásban kínálkozó nyelvi játék kedvéért.

Bagu László költői erényei a Halálcsinálóban leválaszthatatlannak mutatkoztak az idegenség közvetítettségéről. Már első kritikusa, E. Gyenes Ági fölhívta a figyelmet a “metál-klisék” átvételeire. Kimutatta, hogy meglehetősen nagy mennyiségben fordulnak elő a kötetben olyan szövegek, amelyek ugyanannak a zenei irányzatnak a zászlaja alatt csoportosuló rajongók életérzéseit közvetítik. Ebben a könyvben a kitaszítottság, kirekesztettség, a világ pusztulását vizionáló rokontalanság és szeretetnélküliség nem primér élményként fogalmazódik meg, hanem a filmek világából és a metálzene keltette életérzésből épül újjá.

Már az egyes versek címei is mutatják az értékkeresés irányát és az érdeklődést, amivel rokonítja magát a poétikai én: Jeremy soundtrack, Vacant, Beast Side Story, Múvi (movie), 20th Century Fucks, Joe, Loszandzselesz kolling, Zontagh, Networks, (chase) – és ehhez csatlakoznak a következők: Korreláció, Nulla vertigo, Introjekció, Furor mortem, Kontraszt megavízió, Installáció, Anesztézia stb. Így kerül ebbe a világba Mr. Stone, aki a család barátja, de idegen; a beszélő Alcatrazra gondol; a hasonlatban Enola Gay jelenik meg; a testen agent orange; szólni [R]amireznek kell; a további szereplők pedig a következők: Jane, Billy, Alice, Walker, [O]swald, Joe, Eastwood, Mr. [B]lack, [G]insberg stb. Errefelé a sörbe tequilát kevernek, megjelenik az [E]fbiáj, a srác limóba álmodja magát, a Buick hátsó ülésén szublimálódnak; az egyik hely a 10. Avenue sarka, hivatkoznak Jeronimo kölkére, indiánokra, cowboyokra, jenkikre, és innen “már csak egy köpésre van [N]airobi”. S akkor még “Róm”-ról, “Júl”-ról nem beszéltünk, valamint arról, hogy itt akár egy versszakaszon belül is meg tud jelenni a meg- és eltartó gravitáció, a tengelyekre feszített asztráltest, üvöltő kvazárok, origók rossza és klausztrofób termik… De van egy ilyen különálló verssor is: “goto travex konkáv travex”.

Ennek a kötetnek az egyes versei más és más módon jutnak el az olvasóhoz. Azt az esztétikumot, melyet például A könyvkötő karácsonya, a között és között vagy a Lánglidérc a falakon című versekből kaphat az érdeklődő, még nyomaiban sem találja a záróvonalban vagy a n. o. b. címűben. És még ezektől is eltérőbben működik a Loszandzselesz kolling, a Korreláció, A hiányanyag koncentrálódása vagy az Es architektúrái, ahol a megértést szinte jelöletlen kódok mögött hagyta meg a szerző.

A Halálcsináló túlnyomó részét jellemezheti a nyitóvers, az Angol makadám, s maga az első szó, a death. Az örök költészetnek és az őt körbelengő titoknak valóban egyik “központi témája” a halál, ám nagyon ritka, hogy efféle felszíni letapogatásban merüljön ki az érzékelése. Ez nyilván a közvetítettség hitelességének elfogadása miatt artikulálódott így. Ebben a kötetben ugyanis a halálhoz a gyilkolás, a vér s az erőszak társul leginkább. Sokszor érzi úgy az olvasó, hogy a legszélesebb mozilátogató-réteg számára készült amerikai akció- vagy horrorfilmet, esetleg egy jobb, pergősebb thrillert szeretne a szerző felidézni. Már a nyitóversben kiderül, hogy metafora és szójelentés állandó változásai közepette alakul a szenvedélyesség, az élet és halál fogalmainak átfedéseiben formálódik a beszéd (“Halva született szüleid gyermeke, / Rendre megfogant virágzó holtak”). És a címadó versben ugyanez a szemlélet szervezi a jelentés alakulását (“halottak pedig vannak – igaziak, élők”).

A zenei formációk által megénekelt életérzésről és a dalszövegek esetleges versszerűségéről szólva, nem szabad figyelmen kívül hagyni azok komplexitását. A Halálcsináló olyan költeményei, mint a Jeremy soundtrack, Szeresd Terrát!, kaszkád, Vacant, Nomád, vagy részben a Networks és a Furor mortem sem a jelentésességük, sem a retorikájuk által nem képesek átadni a szenvedélyt és a tragédiát. Az olvasó érzi ugyan, hogy itt sokkal többről lehet szó, mint amit a költemény egészében közölni képes, mégsem tud a titokhoz közelebb kerülni (“Jeremy néz és nevet. Szobája falán / lobot vet a gyermeki gyűlölet. / Vár, mert nem tehet mást. / Néz és nevet. // Csak nincsen, aki elhitesse: / gyógyul az aszfaltmarta seb. / A szomszéd, ki egyre kedvesebb, / ritkán tilt. Gyakrabban // ebédre hív és kínál kérve. / S lesz mind komorabb / mikor a fiú, / Jeremy megy a térre”). Ennek bizonyára az a magyarázata, hogy a dalszövegekhez a hangerő, az artikuláció és főként a zenei nyelv rekvizitumként társulnak. A versnek pedig kizárólag saját lehetőségei által kell megteremtenie a megértésben megfoganó esztétikumot. Vagyis a dalokban kiénekelt szavak sajátos, “kívülről” kapott többletenergiával rendezhetik a megértést, ám a papíron megjelenve kizárólag magukra hagyatkozhatnak. (Jó példa erre Bródy János nyomtatásban megjelentetett dalszövegei, vagy Ákos – Kovács Ákos – nemrég napvilágot látott verseskötete.) A kritika szerint Térey János rap-kompozíciói (Idegenrendészet, Az utca hírmondója) sem tudtak érdemben hozzászólni a költészethez, pedig a rap “szövegelős” természete alapján sokkal közelebb kerülhet a poézishez, mint a metál-himnusz elsősorban zenei alapokon nyugvó esztétikuma.

A metálzene nyújtotta életérzésnél a poétikai én valamivel több lehetőséget talált a filmszerűség kiaknázásában. A Jonathan naplója című költeményben a visszatérő “take me home” kifejezés eredetének a megjelölése hiába vonta a szöveget az előbbi világba, az már erős rokonságot mutat az olyan filmszerű “beszédekkel”, mint a Beast Side Story, a Múvi (movie), a 20th Century Fucks, a Joe vagy az Apacs szerelem. Így a Jonathan naplója első és utolsó versszaka valamiféle dalszövegre emlékeztető keretet biztosít egy történetmondásnak. A világérzékelés itt is a közvetítettségen alapul.

A félszívű című költeményben is pereg az ismerősként visszatérő film, de a beszéd kétféle helyét megjelenítő megoldás kissé feldobja az unalomig ismert helyzetet. A tudathasadásnak vagy a személyiség megkettőződésének filmszerű hatást keltő költői leírása viszont nem csak ezért válik érdekessé. Nagy a valószínűsége annak, hogy az argentin típusú családok lemészárlásában tapasztalható reflektáltságot innen lehet eredeztetni. A reflektálás sajátságosságára majd visszatérek, most a Halálcsináló azon részeit hozom föl példaként, ahol egyértelmű utalásokat találni a beszélő nem egységes voltára. A félszívűben például ez áll: “nem lövöm le azt, aki / a hátam mögött ül […] aki bennem lakozik, mindig csak fél / nyugtalan hemoglobinja búvópatak / csőre töltött pészmékeréből a múltkor / például engem is megkínált”. A Jonathan naplójában ez: “most megint magamra ébredek […] / olykor a hátam mögé nézek hátha / találok ott valakit”. De más helyen is előfordul hasonló: “önmagára ébredés”; “nem szerette, ha rajtakapják önmagával; próbálja megoldani önmagát; szótlan temetetlen szavak fölé görnyed / önmaga alteregóját képezi; én vagyok így a másik” stb. Ezek a pontok lehettek az elindítói annak a reflektáltságnak, amely az argentin típusú családok lemészárlásában a beszélő és a poétikai én között megvalósult.

Mivel a Halálcsináló költői személyisége úgy tekint az idegenségre, hogy annak közvetítettségét fogadja el versszervező erőnek, ez meglehetősen bizonytalan létérzékeléshez vezeti. Ez szűkre szabott, befolyásolt látókört jelent, és a valódiság kételyét is magában hordja. A második kötetben nyilván ezért nem találni sem metálvilágra emlékeztető gyötrődést, számkivetettséget, kitaszítottságot, sem az amerikai filmvilág ehhez rokonítható látványát. Érdemes elgondolkodni az idegenséggel folytatott párbeszéden. Pontosabban azon, hogy mennyiben segít hozzá bennünket az “én”-ünk, a “saját”-ságunk megértéséhez a közvetítettség ilyen mértékű elfogadása. Az idegenség honosítás nélküli átvétele vajon nem hagyja-e takarásban értékeink jellegzetes részét.

Ehhez a gondolathoz kapcsolódik a Halálcsináló egy meglehetősen magányos verse. A könyvkötő karácsonya címet viseli, és sajátos hangszínével, csendességével sokkal több energiát szabadít fel a halál kérdésében, mint megannyi halomra gyilkolás, vérfolyás, no meg a nagyon “keményet” mondás vágya. Talán ebből a részletből is érezhető a líraiság ereje: eredetisége. “Ünnepre készül a város / Gyerekeket játszat a téren / Gyertyákat gyújt s olt / Az év tizenkét decemberében. // Bámulni kell ilyenkor a hóesést / Szerelmeseket, amint abban járnak / Hallgatni a hajszálak hullását / Hozzátapadni az ablaküveghez / Lehelni rá s rajzolni / Köröket, hóembert szánnal, egész / Kis ösztönvilágot / Keretbe már soha nem foglalható múltat […] // Madarak fekete kabátban / Székek az onkológián / Hozzák közelebb / A legnagyobb sötétség hangjait.”

Bár ez a költemény elüt a meghökkentés, sokkolás, a keménység-ridegség retorikájától, “az év tizenkét decemberében” figurája azért emlékeztet a Halálcsináló alapvetően komoly hangvételében a gyakori ki-kibillentésre. Ezt a nyelvi játékosságot a beszélő és a poétikai én sajátos kapcsolatában látom. Azokon a helyeken lehet tapasztalni, ahol a beszédet a poétikai én képes megakasztani egy geg, egy kis humor vagy irónia kedvéért. (A Nyolc évszakban például a beszélő nyelvére helyezett “absence á deux mains” kifejezés is meglehetősen önmagában lóg, még ha a “párizs, misztrál, francia parfüm” segíteni hivatott is ebben az idegenségben.) Ám ennél sokkal messzebbre vezet a nyelvi gegek hangzás- és hangulattörő idegensége. Már a nyitóversben, ami halálosan komoly, szenvedélyes és mérvadó kíván lenni, ilyen megengedést látni: “És nem néz föl, csak lenézetve van; Angol makadámba temetlek. / Nyugodjék éhében a test”. A terület címűben ez van: “min áll vagy butít ill. tovább imbolyog”. És az említett A félszívű címűben is ilyeneket találni: “cselekedj / mielőtt szimbólumon rúgnak; írástudó vagy-e vagy kétkezi analfabéta”. A záróvonalban: “mangán a hiperebbik fajtából”. Ezek a nyelvi lelemények elhiteltelenítik a gondolatiságot, az olcsóságot juttatják eszünkbe: “Szemet szúr szemük; szemet szem ért; vakhit, vakablak, (meg)vakít; a Süketek nem némák; jó lenne most itt egy segéd és egy ige; nézzetek, extrém nézetek; ahol a fény kéve-kedve szerint lazán legyint”…

A második kötet sokkal egységesebb, itt a groteszk már nem beütés a komolyságban, hanem alapvető szerephez jut. Ahogyan az első könyvben szembetűnt a címek idegensége, az argentin típusú családok lemészárlásában is hangsúlyos az egyes költemények megnevezése. A címek idegenséget is közvetítő funkciói kissé átértékelődnek, sokkal inkább a reflektálás szerepkörébe lehet sorolni őket. (Például van ilyen verscím: az írásaimban mindig is kimutatható afrika-orientáltság gyökereiről). Látható, hogy a verscímek tartalma, alakzata inkább a poétikai én irányjelző megfontoltságát mutatják, és nem a beszélő ösztönösségére vallanak. Így a második kötet címeiben a figyelem és az érdeklődés felkeltése legalább olyan fontos, mint az idegenség által elképzelt távlatteremtés. Megint filmcímek jutnak eszünkbe róluk, matricák és logók, jelmondatokban a nyelvi humor, reklámszlogenek hangulatai. Sorolok példákat: jézus-sörte doberdóból, a nappalok majd nem jönnek mind el, apokalipszis jam, űzd el tőlem az esernyőszagot, bezárlak dustin fiókjába, memphisbe visszatérő belle, halak a szélben stb. És ezt bizonyítja maga a kötetcímválasztás is, amely a figyelemfelkeltés mellett csak másodlagosan utal a jelentés-felszámolás irányára.

A verscímek gyakran önálló verssorok, gyakran pedig csak távoli képzettársítással lehet a költeményhez kötni azokat. Több helyütt harmonizálnak azokkal a költeményzáró beszédtöredékekkel, amelyek mintegy a megszólaló alteregóját képezik. Mindez a reflektálás sajátos formájaként érzékelhető. Tehát már nem a szövegen belül kialakított másik helyen megszólaló másik beszédhelyzetet lehet felismerni, mint A félszívűben, hanem azt látjuk, hogy a vers zárlatában ugyanaz a beszélő tekint vissza az éppen befejezett költeményre. Néha visszhangként ismétli meg a versben elhangzottakat, néha ellentmondani látszik annak. Például a költemény címe: az argentin típusú családok lemészárlása; részlet a vers végéről: “tanácsos ilyenkor a házban fellelhető szúró- és / marokfegyverekkel a szorongást mihamarabb megszüntetni s hogy / csönd lesz és hely dögivel neki lehet állni / főzni valami jót vagy elolvasni ezt a verset. // nem volt jó vers. Egy halott aszszonyról szólt, aki / egészen az övé”.

A fönt elmondottakat mintha megerősíteni kívánná a kötet utolsó előtti költeménye. Ebben egy körkörös megoldásra bukkanunk. A bezárlak dustin fiókjába című költemény zárlatában a reflektáló hang csak a szavak jelentésében mutat távolságot a vers beszélőjétől, és mondanivalója végén vissza is veszi a vers beszélőjének a hangját: “…kritikusaink nem győznek / arról cikkezni egyesek miként aprózzák el tehetségüket / a filmes szakemberek viszont örülnek hogy eztán nem / kell drága pénzen arabokat és sivatagot szerződtetni / mert olyan művészek játszanak akik porból vétettek / az anyagot pedig magukban és nevükben is hordják // (ez a vers a homokról szólt és a porról. anélkül hogy / befolyásolhattam volna, az utolsó sorba ágyazódott ez a / hoffman. én a homokról és a hoffmanról szóló versektől / általában hányok. hasonló reakciót vált ki még nálam / a hulló konténerek látványa és a bezártságérzés is.)”

Elsősorban azért válik mindez érdekessé, mert az előző kötetben megjelent személyiségmegkettőző probléma folytatásaként érzékeli az olvasó. De azt is nyugtázhatja vele, hogy itt sincs többféle szerepvállalás, a poétikai én a maga világán belül egységes maradt. A bezárlak dustin fiókjába című költeményből való sorok a reflektálás sajátosságán túl azért is érdekelhetik az olvasót, mert ezen a helyen a poétikai én hangsúlyozza a megszólalás tőle függetlenített erejét. Ennek a versnek is olyan a hanghordozása, mint a kötet legtöbb költeményéből kihallható beszédnek. Ezért általánosnak érezni a nyomatékot, hogy itt a verset bizony nem a szerző írja, hanem általa szólal meg a mozgósított nyelv, az írja önmagát. Így a lírai hang mintha a saját elszemélytelenedésének az igazát kívánná hangsúlyozni.

[A]z argentin típusú családok lemészárlása című kötet első ciklusában a családi közösség különféle hangulatai szervezik a beszédet. A beszédhelyzet érzelemdús és komoly jelenlétét a szójelentés kiforgatása, átértelmezése közepette kell az olvasónak elfogadnia. A groteszk formálásban nem lehet kivételt tenni semmivel és senkivel. Így kerülhet az anya olyan láttatásba, hogy “körberágja a telefondrótot”, az apa “másik feneké”-ről pedig azt mondja a beszélő, hogy azzal “a farkastorokkal születő porontyok száján ült eddig”. Ezáltal válik e beszéd egyik alapmotívumává az, amit a pszichoanalízisben orális szadizmusnak mondanak: (az apa) “gyomrához még ragaszkodom / húsát se kezdtem megutálni”. S ehhez köthetők még az első kötetből visszamaradt horrornyomok: “van ki mikor világra jön anyját / apját felaprítja; néha egy kéz máskor egy láb / rajzszögek egyre vékonyabb bélben; sárga vérben egy sárga asszony”.

Mindezekkel szemben van egy költemény ebben a fejezetben, ahol a referencialitás átcsoportosított jelentésein keresztül is egyértelműen érezni a családi közösség szeretetét. Ez a kompozíció, a kepler vasalója című vers. Jól példázza az esztétikumnak a megértéshez kapcsolódó mindenhatóságát. Láthatóvá teszi, hogy a jelentés értékként való megbecsülésében mennyi lehetőség rejlik. Persze a vers számos áttételen keresztül juttatja mindezt kifejezésre: “anyám sokat használta azt a vasalót / próbálta mellén megtartani akárcsak / minket emlékszem csomókban köptük / a vasreszeléket amit titokban kevert / tejeskávénkba hogy jobban tapadjunk és / lefekvéskor is az ágy szélére ülve észre / vétlennek hitt mozdulatokkal igyekezett a / vasmagot fejünk alá taszigálni utólag / visszagondolva talán ez volt a legké / nyelmetlenebb mert az uzsonna közé / rejtett patkómágnest is munka volt az / iskolába elcipelni de ettől a vasmagos / dologtól a reggeli fésülködéskor sem az / én sem a nővérem feje nem fért a tükörbe / s ha esténként fölpanaszoltuk anyánk egy / csillagommal tolt minket félre nemigen / szerette ha foglalatosságában zavarják / könyveket olvasott próbálta a bolygók / mozgását megérteni”…

Ez a vers, a kepler vasalója a roncsolással és a már megint játszunkkal együtt József Attila mama-felidézéseit juttatják eszünkbe. Nyilvánvalóan jótékony ez az irodalmi hatás, mert a Halálcsinálóból megismert (amerikai filmes) hangulatok gazdagítását eredményezi. De a legfontosabb mégis az a körülmény, hogy a szerző saját költői törekvése teszi láthatóvá a jelentésadás és jelentésfelszámolás esztétikumformáló különbözőségét.

A kötet számos költeményét jól tudja magyarázni Bókay Antal megállapítása, mert azokban “a holtak beszélnek”, bennük “saját halálunk kaotikusságával találkozunk. Talán ettől ilyen mérhetetlenül idegesítő, zavaró a posztmodern lírai beszéd”. Ám az argentin típusú családok lemészárlásában ez mégis minőségi változást jelent az előző kötet halálfelfogásához képest.

[A]z argentin típusú családok lemészárlása című kötetet is alapvetően az ösztönösség formálta, még akkor is, ha a ciklusokon kívül elhelyezett két nyitóvers nyelvszemléleti befolyásoltságot igyekszik sugallni. Még akkor is, ha például a poétikai én a neveket problémateremtő helyzetbe szeretné hozni. A félig kiadott szájban ezért Lennon, Bob Dylan és Telly Savalas tulajdonnévként való szerepeltetésén megtorpan az olvasó, de semmi egyéb. A záróversben pedig az olyan személyekre való hivatkozás, “akiknek neve way-re és kittenberger kálmánra végződik” megint csak a geg, a nyelvi humor groteszkségformáló helyzetét mutatja.

A kötet olvashatóságát az tudja a legjobban elősegíteni, ha az egyes fejezetek kulcsszavához az olvasó hozzárendeli minden eddigi tudását, és azt beleolvassa az egyes költeményekbe. Például a második ciklus nem a korábbi kötet “madarak fekete kabátban” sorát idézi, és vele a halált, hanem az egész madárkabátban fejezetet a “szárnyas lét” metaforája szervezheti értelmessé. És ez a befogadói művelet segítheti az apokalipszis jam, a harmadik rész verseit úgyszintén. Egyébként épp az apokalipszis jamben találhatók azok a költemények, amelyek erős szürreális képiségükkel még a jelentéselbizonytalanítás mellett is jól érzékeltetik a költészet erejét. Azt az erőt, amely képes átlényegíteni a megszokottat, sokszor még az érthetetlent is, és egy másik (esztétikai) minőséget kölcsönözni a szövegnek. Ugyancsak itt kell megemlíteni, hogy szembetűnő a versek megformáltsága. Ez is növeli értéküket. És ezen még a szójelentés kiküszöböléséből adódó zavar sem tud jelentősen rontani.

A negyedik ciklus, a kaktusz és marabu sokat segít abban, hogy az olvasó kimondja, ez a kötet sokkal szórakoztatóbb, mint a Halálcsináló keménysége. Amennyiben a vicchez való hasonlításban nem lenne semmi elmarasztaló, a maszáj ételek című szöveget hoznám föl példaként mint remekművet, mint a táplálkozási lánc remek poénját. Humor van ebben a versben és nyelvi geg az afrikai idegenség közvetített információi közepette. Az egész zárófejezetet az Afrikához, pontosabban: “afrikához” kapcsolódó közvetített élmény- és tudásanyag szervezi meg, még ha annyira asszociatív módon is, mint ahogy a bezárlak dustin fiókjába című vers kötődik ehhez a kontinenshez: a homok révén. Csak végül mégis nehéz eldöntenie az olvasónak: sajnálja, avagy sem ezt a beszélőt, akiről megtudja, hogy mennyire rossz neki, hiszen “a homokról szóló versektől általában hány”. Nem tudni, hogy az “afrika-orientáltság” nála betegség vagy áldás, hiszen “vaginaaligátorokra” gondol, “könnyű kis életre az egyenlítőn túl”, a hiénára, a sakálra, otthon van “az állatok latin és disney-féle neveiben”, tudja “a pretoriába induló charter-járatok menetrendjét” – “de (enter)”…

Mint látható, a Halálcsináló parciális költői horizontjához, az argentin típusú családok lemészárlása című kötet újabb részlegessége társul. Előbbi egy idegenség közvetítettségéből szerveződő világlátást mutatott be, utóbbi pedig a referencialitás kiküszöböléséből adódó humoros-ironikus, groteszk látásmódot érvényesíti.

Egyetlen kérdés marad: miért kerüli a szerző olyan kínos pontossággal azt, ami a saját környezetére vonatkozhatna, ami a valós mindennapok primér tapasztalatára is utalna. Ez főként azért jut az olvasó eszébe, mert tudja, hogy a szerző csaknem harminc esztendőn keresztül a kárpátaljai magyar közösség tagja volt, s egy kis kárpátaljai községben, Bátyuban teltek el a gyermekévei. Itt a “saját”-ság bensőségessége mellett egy egészen másfajta idegenséggel találkozott nap mint nap, de ennek nála nyomát sem találni. Nem “hiányolok”, nem kérdezem, hol vannak a “helyi színek és ízek”, hanem azokhoz csatlakozom, akiket az élményszelektálás mozgatórugói érdekelnek. Mert ha valaki egész lényét azonosíttatja a nevével például, amely névvel jegyzi ezeket a könyveket, akkor az olvasói joggal kérdezik: a referencialitás felszámolása nála mire való? Netán valaminek az eltüntetését szolgálja? Ám ha elfogadjuk a nyelvi anyag referencialitásának a megszüntét a lírában, csatlakoznunk kell a máig megválaszolatlan kérdéshez is: költészettel van-e még egyáltalán dolgunk?