Megjelent a Kortárs 2001/8. számában

N. Pál József

„…a közös rettenetbe belenémult a falu…”

Nagy Zoltán Mihály: A sátán fattya

Tóth Eszter, „asztalos Tóth Mihály hajadon leánya” csakúgy nem érti az őt meggyalázó katonák szavát, ahogy az édesapa fülének még esztendők múltán is értelmetlen marad a háza előtti villanypóznára szerelt „kutyafon” ugatása, amint azt Nagy Zoltán Mihály első regényének folytatásában (Tölgyek alkonya) olvashatjuk. A kicsi kárpátaljai falu – Szilasnak hívják a történetben – alig van túl a „trianoni árkon”, lakói a tájat ezer éve magyar földnek tudják, a két évtizedes csehszlovák világ sem igen hagyott rajtuk nyomot, idegen szót csak nagy ritkán hallottak, még a közéjük keveredett ruszin ajkúak is villámgyorsan hozzájuk asszimilálódtak az idő során. Igaz, mindig nyomorúságos volt itt az élet – a vidéket bejáró Balogh Edgárék Tíz nap Szegényországban címmel írtak hosszú riportot 1930-ban e tájról –, hiszen nemcsak az árvizek, de a történelmi fordulók is gyakoriak (voltak) errefelé – az ismert anekdotával szólva: nyolc hatalomváltást is megérhetett jó hetven esztendő alatt itt egy korosabb munkácsi polgár –, de vitathatatlan, hogy a második világháború végével – a „felszabadulással”, ahogy később mondani kellett – beköszöntött változás minden addigi megpróbáltatáson túltett. Az alig több mint ötévnyi magyar világot, amely a történelmi igazság evidenciája volt e térség (magyar) lakossága számára, olyan állami és hatalmi forma váltotta fel szinte pillanatok alatt, hogy annak sokkját kiheverni nemzedékek múltán is majdnem lehetetlen. A szovjet berendezkedés mindent lerombolt, amit e nép kultúrában, intézményekben, a „civil szervezetek szférájában” addig nagy nehezen létrehozott; az 1944 novemberében kitűzdelt, a vidék férfi lakosságát – tizennyolctól ötvenévesig – „háromnapi munkára” szólító NKVD-plakátok nyomán pedig nemcsak a munka- és alkotóképes emberek sokasága – több tízezer főt hurcoltak el az alig kétszázezerből, s legalább a fele odaveszett – tűnt el mindörökre, de Kárpátalja magyarságának a rettegés és a tanácstalanság is szívébe költözött. Ott maradt egy népcsoport légmentesen elzárva az övéitől, az állandó félelem s a némaság parancsának poklába lökve, miközben saját árulói és nyomorgatói – a Seresek és a Vargák – próbálták napra nap a fejébe verni, hogy örvendjen, hisz példátlan történelmi szerencse érte őt: végre a nagy Szovjetunió állampolgára lehet.

A regény ennek a teljesen tán soha föl nem dolgozható lélektani és históriai traumának a meghökkentő példázata, s a kárpátaljai magyar irodalom lehetőségeinek, lehetetlenségének és megmásíthatatlan kényszereinek a modellje is egyben. Mert ez a könyv a kimondhatatlanság kimondásának morális és mélylélektani ösztönéről, parancsáról (is) szól valójában, mondhatnám, azt a betokosodott, de minden lélegzetvételre nyilalló fájdalommal felelő mérgezett tályogot fakasztja föl a maga eszközeivel, amely miatt a kárpátaljai magyar irodalomnak még ma is ilyennek – illetve: ilyennek is! – kell lennie. A régi századokból ismert kollektív „jajos ének” (ezt az egykori panaszköltészetre utaló fordulatot Penckófer János is használta Vári Fábián László verseiről szólván), a zaklatott-nemes lamentáció, nemkülönben a naiv költészet elemeit is magába olvasztó paraszti siratók olyan kevercse ez az egyetlen végtelenített mondat, amely – a „halálesettől” számítva – több mint négy évtizedet késni kényszerült.

Amikor Tóth Eszter a „malenkij robotra” elhurcolt apját, testvérét és szerelmét látni akarta, az őt leteperő részeg oroszok nemcsak a hívatlan kis muszka jövevényt – a sátán fattyát – hagyták reá, hanem a történet kimondhatatlanságának és bevallhatatlanságának a morális és pszichológiai magányát is. Az a lelket gyilkolóan brutális – első és egyben utolsó! – „ölelés” ugyanis a tizennyolc éves leány régről örökölt ösztönös értékrendjének, remélt szereptudatának, női, emberi és – abban a pillanatban meg a következő időben – nemzeti identitásának a legmélyebb rétegét zúzta össze jóvátehetetlenül, számára akkor megállt az idő, feje tetejére állt a világ. Eme históriai fordulópont végzetszerűségében is törvényszerű „oldalhajtása” nemcsak a személyes sorsot tette tönkre, hanem az emberi és a nemzeti önreflexióra való képességet és lehetőséget is, akárcsak a minden addig ismert törvényt és életértéket fölforgató új, idegen rend a kárpátaljai magyarság életében. Mégis: a Tóth Esztereknek – mivel sorsuk tanúság a szó eredeti értelmében – idővel muszáj vallaniuk arról, ami velük és sorstársaikkal megesett, reszelős, artikulálatlan vagy a téboly érintette hangon is akár. Az öngyógyítás terápiájához tartozik mindez, s nem a „beteg” felelős azért, hogy alkalom s lehetőség a szólásra – meg a „temetetlen történelem” elsírására-elsiratására, ha tetszik – csak nagy sokára adatott. E kései vallomás elsődleges „olvasói” mércéje ezért csak annak emberi és erkölcsi (!) hitele lehet, esendőségeit fogyatékosságként – rögtön és minden mást lesöpörve – fölemlegetni éppúgy nem ildomos, mint tiszta hangot reklamálni attól az apától, aki a halálba hajszolt tizenöt éves fia koporsóját maga faragta.

Vallani kell. Kovács Vilmos – akinek munkája ha terjedelmében nem is, de történelmi jelentőségében és főképp moráljában legalább olyan fontos volt, mint Kós Károlyé vagy Fábry Zoltáné más, a szerencsétlenségben is szerencsésebb magyarlakta tájakon – adta ezt a címet első, még a bizakodás hangját is megpendítő verseskötetének 1957-ben, hogy aztán hamarosan megtapasztalja: más az írástudói felelősség, és megint más a hatalom parancsa. A hruscsovi idő szabadabbnak tetsző légkörében fogant, a mából nézvést fölöttébb óvatosnak látszó krónikáját (Holnap is élünk, 1965) a fölfelé pislogó túlbuzgóság meg a félmúlt árnyaitól mindig rettegő rosszakarat gáncsolta el, esztendők múltán a szerzőt s példájára tekintő fiatalabb barátait – a három-négy évet élt Forrás Stúdió tehetséges alkotóit – is elnémították, így a kárpátaljai olvasónak a pártlap magyar fordításával vagy Balla László ifjúsági tantörténeteivel és termelési riportjaival kellett jobbára beérnie; a félelem nélküli beszéd s vele a vallomás ideje csak a verses Testamentumát hátrahagyó Kovács Vilmos halála után jó évtizeddel jött el. Ezért az a heurékázó hang, amely Nagy Zoltán Mihály regényét fogadta 1991-ben, normális (szellemi-irodalmi) körülmények közepette még mosolyogtató is lehetett volna, de hát a körülmények errefelé sose voltak normálisak. Benne egy közösség végre megszületett krónikáját ünnepelték többen, azt a művészi és morális teljesítményt, amely – hogy Balla D. Károly fanyar paradoxonára utaljak én is (irodalmunknak „az a része, amely jellemzően kárpátaljai, egyre kevésbé mondható irodalomnak, az a része pedig, amelyik irodalom, az egyre kevésbé kárpátaljai”) – egyszerre irodalom és egyszerre kárpátaljai immáron visszavonhatatlanul.

A térség gondját nemcsak szellemi „mindenesként”, de emberként is fölvállaló – ő ugyanis szülőföldjén maradt – szerző idézett, önkritikus szavaiban a szemléleti provincializmus elleni hadakozás, a „felzárkózási” elszántság – egyéb magyar nyelvterületeken már régről ismert – teoretikus igénye meg a „korszerűtlenné” válástól való félelem búvik meg persze, csakhogy a dolog historikumához még valami hozzátartozik. A kárpátaljai magyar irodalom sajátosságát – és állandóan fojtogatott méltóságát – a történelmi kényszer adta, együtt annak sorvasztó lehetetlenségeivel. Csupán létezési jogának folyvást való bizonygatására is évtizedek mentek el, s amikor a hatalmi prés engedni látszott – úgy a nyolcvanas esztendők második felétől –, mindaz a nyakába szakadt, amit másutt – mégoly határoltan szerves (irodalmi) fejlődésű régiókban is – hellyel-közzel már a hatvanas évektől el lehetett végezni. Nemcsak azoknak a korábban szinte teljesen hiányzó intézményi, szervezeti kereteknek a megteremtéséről van szó természetesen, amelyek azóta örvendetesen megszaporodtak, hanem ama szellemi és (nemzet)tudati tényezőknek az – akár orvosi értelemben vett – rehabilitálásáról is, amelyeket az 1944-es fordulat után könyörtelenül széttapostak e tájon, hogy helyébe a szovjet üdvtörténet lélek- és tudatveszejtő maszlagát nyomják irodalmastul, mindenestül. Ez a birodalmi kényszer még a gorbacsovi éra első esztendeiben is kitartott, „liberalizációról” vagy az irodalom függetlenedési törekvéseiről – a modernebb formák és gondolatok becsempészéséről – Kárpátalján érdemben még csak szólni sem lehetett, ilyesmihez a sors se alkalmat, se alkotót, se olvasót nem adott. Az elzártság, a hallgatás parancsa messze itt volt a legerősebb – ezt áttörni még Jevtusenkóék és az akkori Szolzsenyicin nevével felidézhető óvatos „desztalinizálási” kísérlet sem lehetett képes (Kovács Vilmos emlegetett könyve épp e gyorsan megakasztott folyamatnak lehetett volna a magyar része) –, így a felsőbb határozattal törvénnyé emelt „nyilvánosság”, majd a birodalom agóniájának idején előtörő új kényszerek és lehetőségek kavargásában legalább oly heveny méretű lett a „felzárkózhatnék” gyorstalpaló riadalma, mint a széttépett fonalakat újjászövő szándék. E példátlan anyagi és szellemi nélkülözést elszenvedett (és elszenvedő), most már évről évre természeti katasztrófáktól is sújtott nemzetrésznek (és irodalmának) oly viszonyok közepette kell (kellene) hát pótolni a pótolandókat, amikor a schengeni faltól való nem alaptalan félelem és a – tévében akár Beregszászon is látható – globalizációs világ ölelésében szinte minden (főként fiatalabb) írástudó retteg, nehogy munkáját „idejétmúlt problematikájúnak”, alkotói szereptudatát pedig provinciálisnak nézzék. Ennek a (nem csak irodalmi) gondnak a körülményeiről – no meg e siethetnék öncsonkolással is fenyegető veszélyeiről – nemrég Pécsi Györgyi írt egy alaposan végiggondolt dolgozatot (Mi vész el az egységben? Kortárs, 2000/10–11.), amelynek kicsengése az emberi és a nemzeti méltóság válasza is lehet akár e feloldhatatlannak tetsző dilemmára. Amikor – a „gyógyíthatatlan hazakomplexusban szenvedők” ellen is hadakozó, de a kárpátaljai sorsot mégis fölvállaló Balla D. Károly tanulmányain meditálván – azt írja a szerző, hogy „…nem muszáj Kárpátalján magyarnak megmaradni. De ruszinnak se. Máshol románnak se, franciának se, angolnak se, kínainak se. Sőt, egyáltalán megmaradni sem muszáj”, természetesen azt mondja, hogy megmaradni mégiscsak muszáj, de a megmaradásnak – kivált az értelmes megmaradásnak – megvannak a fölcserélhetetlen és lealkudhatatlan tudati és etikai lépcsőfokai, teszem hozzá én.

Mindennek írástudókra váró része a „melegen ajánlott” új esztétikai, formai, szemléleti vagy szereptudati javallatokkal – illetve csak ezekkel – még akkor sem fog sikerülni azonban, ha a világ a figurát időközben erőszakosan posztmodernre vette, hiszen leváltani nemcsak a népet, a mögöttünk hagyott idő kényszereit és tanulságait sem lehet. Mert valljuk meg: hogyan, mi módon lehetett volna (lehetne) másmilyen karakterűvé annak a népcsoportnak az irodalma, amelyet nemcsak a sokat emlegetett „hagyománynélküliség” ódiuma sújtott 1944 után – a csehszlovákiai magyar irodalom egyik nyúlványaként önálló arca nemigen lehetett –, hanem az egész történet lélektani és tudati determináltsága is. Ezt az amúgy sem nagy létszámú magyarságot előbb szó szerint megtizedelték, addigi életvezetési stratégiáit pillanatok alatt széjjelzúzták – nem kellett eljátszani a „demokráciát” évekig –, aztán rögvest a tudomására hozták az értetlenkedőknek: itt nem csupán minden hatalom, de az élő ember is a „szovjet” tulajdona, s még azt is baj érheti, aki nem örvend ennek eléggé. Egy rettegésbe hajszolt, emberi és nemzeti identitásában porig alázott, öntudatától megfosztott, még a beláthatatlanul hatalmas új gazda nyelvét sem értő, némaságra kárhoztatott népcsoporttá lett az ottani magyarság megmaradt hányada, amelynek aztán Lenin és Sztálin mellé – amennyiben írni vagy olvasni is akarna – Gergely Sándort, Madarász Emilt meg a József Attilát lefasisztázó Hidas Antalt lökték oda, „haladó hagyományként” persze. „Itt ezer évig nem történt semmi”, zengték jó hangosan az új hatalom lelkes janicsárjai, nem csoda hát, hogy az a folyamat, amelynek során a „burzsoá” értelmiségétől, tanítói és papjai nagy részétől „megszabadított”, megnyomorított tudatú magyar szólni vágyókat a leginkább eszement – és itt nem csak néhány esztendeig élő! – sematizmus karjaiba taszította az idő, sok jót nemigen hozhatott. Egyetlen feladat valóban az ép ésszel való túlélés, avagy a megmaradás újabban lesajnált programjának írástudói segítése lehetett, érték – gépelve terjesztett, néhány számos „folyóiratban” vagy újságlapból összehajtogatható „kötetekben” – csak e nyomás ellenében és csak e morális parancs szellemében jöhetett létre; a szülőföld és a történelem megtartó erejében való hit, a „teremtő fájdalom” transzszilvanizmusra hajazó szerep- és értéktudata – amelyet tanulmányában (Fordulóponton: összegzés és újat kezdés) Elek Tibor is okkal emleget – oly természetességgel vert itt gyökeret, ahogyan levegőt vesz a normális ember. Ennek az irodalomnak a formai, poétikai, szemléleti karakterét, tematikai preferenciáit csak a totális elzártságban kéznél lévő, a helyi népköltészet és az emlékezettörténelem elemeibe kapaszkodó minták, szereptudatát pedig a megszaggatott (nemzet)tudat gyógyításának és újjászövésének – sajnos, még fél század múltán is időszerű – parancsai adhatták, s nem a fejlődésre képtelen bezárkózó hajlam vagy a szellemi tunyaság formálta olyanná, amilyenné.

Nagy Zoltán Mihály regénye e tradíció folytatója „modernebb” hangszerelésben, de rossz úton jár az az ítész, aki csak a szöveg prózatechnikai bravúrján lovagol. Ilyesmivel a szerző már korábbi novelláiban is kísérletezett (Érzelmes történet, A szorgalom huszadik esztendeje), ez a „formabontó” forma, meglehet, eredendően lírai alkatából is következhetett, no meg abból, hogy az itt előadott sorstörténet tónusa az epikus ábrázolás hagyományosabb módozatait eleve szétrobbantotta volna. Vele az a kárpátaljai magyar regény ért felnőttkorba, amelynek „testvéreit” Erdélyben, a Felvidéken vagy a Délvidéken az idő már jóval régebben – és több variációban – kihordta, de igazi jelentőségét nem önnön „kárpátaljaisága” adja elsősorban. A szenvedések kimondásának tény- és igazságértéke idővel haloványabbá lesz majd természetesen (a szépirodalom lehetőségeinél jóval részletesebb első történészi feldolgozások Dupka György, Bottlik József és mások tollán időközben már szerencsére megszülettek): téved hát, aki Nagy Zoltán Mihályt és könyvét a „bátorságáért” tiszteli elsősorban. A feldolgozott anyag önerejének túlbecsüléséből fakadó esztétikai esendőségre amúgy is maga a szerző adott példát a história továbbírásának kísérletében. Hiszen az író Sztálint, Hruscsovot meg a kommunizmust a Tölgyek alkonya (1996) című regényben is kertelés nélkül elmondta mindennek – a szó és a hang az övé volt, s csak a száj a politológiai bölcselkedésekbe kezdett Tóth Mihályé –, de a korábbi látószög és beszédmód lényegét feladó poétikai módosítás (az új, „tablóíró” szándékhoz a külsőleges jegyeiben megtartott forma már nem illeszkedett) bizony kárára vált a második kötetnek. Ezért a folytatás az 1948-ra következett tizenöt esztendő keserves történéseit ugyan méltányolhatóan elkötelezett indulattal előadó, de némileg „újságírós ízű” beszámolónál nem lett több, ám e művészi kudarc – paradox módon – éppen A sátán fattya igazi érdemeire vethet fényt. E „letehetetlenül” sodró erejű regény – amit újbóli kiadása nyomán „az év regényévé” választottak – valódi erénye ugyanis az a lélektani és formai koncentráltság, amely úgy képes megidézni a térség poklának legalsó köreit, hogy a fölkavaró história e morális és egzisztenciális botrány tényvalóságán is jóval túlmutat. Tóth Eszternek az elmondhatatlan történetet végül mégiscsak elmondó egymondatos monológja olyan prózapoétikai telitalálat, amely az olvasót e sorsképlet eredőjével úgy szembesíti, hogy az erkölcsi és biológiai értelemben is ártatlan lányt – és közösségét – ért feldolgozhatatlan sokkra való „gyógymód” egyetlen lehetséges formáját is sugallja egyúttal. A könyv a maga zaklatottan lamentáló, ám fegyelmezett előadásmódjával azt mondja el, hogy a történés leírása meg a terápia összetartozik, mivel a tudat és a lélek szétroncsolódásának, illetve az „újjászövés” lehetőségének a kronológiai és pszichológiai kezdőpontja „ugyanott van”, a lélek és a tudat rehabilitációja a botrány „nyilvános” kimondása-elzokogása, a szenvedés purgatóriumának fölvállalása, no meg a bűn és a bűnösök néven nevezése nélkül eleve reménytelen próbálkozás.

A szerző két könyvéről írt egyik legjobb tanulmány (Márkus Béla: Ballada és beszámoló) okkal nevezte vezekléstörténetnek ezt a regényt, jómagam – már ha van ilyen prózai kategória – egy némileg „szabálytalan” siratónak (is) mondanám. „A megalázott lélek önmagára mért büntetésének és szenvedésének történetét” az értelmetlen és felfoghatatlan halálesetek kísérik végig ugyanis (a lány számára a maga konfliktusát feloldani képtelen Székely Pista szökése is „halálba hanyatlás”, ahogy a jósnő mondja), élete folytonos siratás – önnön életének siratása is! –, ahol a kiengesztelődést az evilági remény és a józan értelem nem, csak a tudat felbomlása nyomán kelt biblikus vízió, s a megtagadott Isten büntető haragjába való belenyugvás – a Teremtő akaratában való feloldódás – adhatja meg. Eszter számára a „lehajló” kegyelmet az a pillanat hozza el, amikor önnön nyomorúságát már „kívülről” látva („a tükörhöz megyek, beszélek ahhoz a másik archoz”) vállalja, hogy a reá mért szenvedéssel eggyé válik, amikor „bűntelen bűnének” élő – egy másik őrült pillanatában majdnem elpusztított – bizonyítékát, a „sátán fattyát” végképp a magáévá fogadja (kisfiam – ez a regény utolsó szava). A felfordult, az „Antikrisztus uralma alá került” világ értelmezési kísérleteinek (addig olykor Istent, olykor meg az őt „megölő” gonoszokat tudta felelősnek a főhős, ahogy az új kiadást kísérő tanulmányában Bertha Zoltán is írta) kudarcai – amelyek az egyéni és a kollektív önreflexió képességét szétzúzó történések nyomán csak kudarcok lehettek – itt érnek véget, itt áll meg a ’44. decemberi erőszakkal kezdődött zuhanás is, s a hol az apa, hol a lánya által sulykolt „élni kell, élni muszáj” – önmagában ugyancsak lapos – szentenciája is innen, a szöveg végéről visszatekintve válik morálisan és művészileg hitelessé. Amikor, kilépvén a jósnő házából, mindent (Pista visszatérésének reményét is) elveszít, életét Tóth Eszter akkor tartja meg, ahogy az apa kezében állandóan jelen lévő Bibliában mondja az a Jézus, aki felett a sátán sohasem győzhet, s aki a könyv zengő lírára és grammatikai „örök” jelen időre forduló zárlatában szövegszerűen is megjelenik. A vízen járás tudománya, mint az ártatlanság példázata, itt az egész családra („látod, mamma is, pappó is fut, szalad a víznek”), talán az egész falura válik érvényessé, egy sorsverte népcsoport kiengesztelésének szimbólumaként szinte, a már-már beköszöntött téboly határán. Halottait Tóth Eszter végül elsirathatta, képes volt elmondani a maga történetét is, akárcsak ez a regény, hiszen tudhatjuk, hogy az igazaknak az özönvíz után szivárvánnyal üzent az Úr. A megmaradás kárpátaljai parancsa, avagy az emlegetett transzszilván modellt is őrző „teremtő fájdalom”, a „túlélő hit” ekként egy metafizikai jelentéstartománnyal telítődik: szemléleti vagy tematikai provincializmusról ezek után már csak az beszélhet, aki valóban megtébolyodott.

Nagy Zoltán Mihály regénye ezért is lehet a kényszerű számvetés és a nemzeti tudat újraszövésének szépírói példája egyszerre. Apróbb hibái fölemlegethetőek persze – ezt a mindig alapos Márkus Béla már meg is tette –, de ideje van az örvendezésnek is. „Az elbeszélt múlt és az elbeszélő jelen közötti távolságra utaló jelek hiánya” (hiszen valóban nem tudhatjuk, hogy – ellentétben például Németh László Iszonyával – a főhős honnan, milyen pozícióból emlékezik vissza) engem oly nagyon nem zavar, sőt még az is csak kevéssé, hogy a természetesen stilizált, „művileg alakított” nyelv időnként meg-megzökken, s a használt stílus a gondolattal vagy a főhős valószínűsíthető nyelvi szituáltságával összevész. Tóth Eszter veretesen biblikus imája például nyilvánvalóan nem az ő stiláris képességeinek a „színvonalán” mozog, azt is csak kötve hinném el, hogy a „fonák helyzet” szókapcsolatot élete során egyáltalán hallotta volna ez a lány valahol, s még arra is fölneszelhet, aki akar, hogy a szerző néha-néha bizony itt is „belebeszél” a szövegbe (például akkor, amikor Tóth Mihály – példátlan előrelátással – minden birodalmak sorsán meditál). Mindezeknél fontosabbnak vélem, hogy Nagy Zoltán Mihály az emlegetett sorrendet pontosan ismeri, s – amint egyéb munkái is bizonyítják – nem a Németh László által oly ellenszenvvel idézett – ma már posztmodern – „világirodalmi klubtagság” belépőjére ácsingózik. Ő nemcsak azt tudja, hol él, de azt is, hogy mi végre, teszi a dolgát rendületlenül, cifrálkodási igény és érvényesülési igyekezet nélkül. Utolsó versében a „jeles homlokúakért” könyörgő Kovács Vilmos méltó utódaként dolgozik ott, ahova még ma is csak ritkán tekint le az Isten. (Magyar Napló, 2000)