A tanulmány honlapunkon jelenik meg először. A szöveg csak az újabb böngészőkben jelenik meg torzításmentesen - a webmester

A recenzált kötet borítója

Kovács Imre Attila:

 

„Egy irodalmi ünnep mámora után…”

 

Elég idő telt már el a Vörösmarty emlékév óta, hogy az ünnephez kapcsolódó kiadványokat higgadtan fellapozzuk, s megállapítsuk, hogy ment-e általuk a kultusz, a tudományosság és önbecsülésünk elébb. Jelen dolgozatomban a „Vörösmarty – mai szemmel” (Árgus Kiadó – Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár, 2000.) című jubiláns kiadvány irodalmi tárgyú [1] cikkeihez fűzök észrevételeket, némiképp szélesíteni akarván a mai szem ott felvázolt horizontját.

 

A kötet két felolvasó ülés (Székesfehérvár, 1999. december 1.; Kápolnásnyék, 2000. szeptember 29.) válogatott anyagát tartalmazza. A cikkek a bicentenárium józan tüzében égnek, kötelességtudó, komoly munka valamennyi. Ezt a komolyságot főleg úgy értem, hogy mind a 12 szerző átélte a vállalkozás alapdilemmáját: a romantikus óriás pozitivista módszertanba ágyazott népszerűsítésének paradoxonát. Olyan kettősségekre utalhatok, mint a tudományos tevékenység felhalmozó szorgalmú, értelmes befejezhetetlenségének és a romantika érzelmes végtelenjének az egymást kölcsönösen megvilágítani nem tudó összekapcsolása, a pozitivizmusban tilalmas koncepció, vízió rejtett, a stílusban fel-feltörő sóvárgása etc. A „Vörösmarty – mai szemmel” mégsem marasztalható el semmiféle -izmusban (lett légyen az „pozitív-”), mert az írások többnyire rövidek, így terjedelmi okból sem alapozhatnak meg érdemben valamifajta elkötelezettséget. Egyszerűbben szólva a szerzőknek nincs „idejük” a paradigmatikusságra (dolgozataikban azonban rendre megvalósítják az irodalmias közírást és a művel versengő ékesszólást).

 

A közös nevező a felolvasó ülések előadóinál az új Vörösmarty monográfia iránti igény. Gyulai Pál úttörő biográfiája (Vörösmarty életrajza, 1866) az első, 12 kötetes kritikai kiadást követően jelent meg, a friss sorozat meg épp a 19. (Pótlások) darabjánál tart, tehát adott a kultúrtörténeti pillanat, hogy az ezredfordulós változat immáron tető alá hozassék. Kimondva, kimondatlan felvetődik az a lelkiismereti kérdés is, hogy 1957 óta [2] a Tóth Dezső-féle tudományos emlékmű körül kénytelenek toporogni a témának nekivágó munkák lábjegyzetei. Mindezzel együtt és ennek ellenére, sajnos, a cikkgyűjtemény szerzői nem adnak szempontokat az elvárt, korszerű monográfiához, de még az előtanulmány műfajával sem kísérleteznek, így – ha nem is vonható kétségbe „követelésük” őszintesége – a kezdeményezés elnapolódik, visszaszorul a részdiszciplínák olykor egymásra csodálkozó, külön világába.

 

Másfelől viszont erényként könyvelhetnénk el ezt a tartózkodást (szakmai inerciát?), vagy nem hangoztatott belátásként, annak a bevallani igazán nem tudott sejtésnek a következményeként, hogy a monográfia műfaja fölött végérvényesen eljárt az idő. Mert a „rekonstruktív illúziók vezérelte teljességvágy” nem nyit új kérdező­horizontot, nem szolgálja a korszak művészi önmegértését. A monográfia (továbbra is Kulcsár Szabó Ernő gondolatmenetéből idézek) olyan episztémé terméke, amely az egységes szerzői individuum életét, alkotói pályáját történetileg zárt – és ilyenként hozzáférhető – szociokulturális környezetben értelmezi.

 

A Kulcsár Szabó által mondottak mélyebb értelme nyilván nem az, hogy a monográfia mellett kardoskodók irodalomtudományos anakronizmusban „vétkesek”, hanem arra hívja fel a figyelmet, hogy a tudományos cselekvéseinket is befolyásoló léthelyzet átalakult. A műfaj nosztalgikus életben tartása nem képes „felülírni” a megváltozott szöveget.

 

A „Vörösmarty – mai szemmel” a legtöbbet talán a filológiai-textológiai részletkérdések felvetése körül serénykedik, illetve „továbbírja” az életrajzot. E feladatvállalás mögött az a meggyőződés munkál, hogy a művészet része az életnek, az irodalom pedig a társadalmi tények egy csoportja, melynek körülményei tudományosan, azaz értékmentesen leírhatók. A XIX. századi pozitivizmusra visszavezethető előfeltevés a dolgozatokban oly módon „korszerűsödik” (kerül zárójelbe), hogy az előadók lemondani látszanak az önmagában elégséges deskripció illúziójáról, munkájuk befejezését a beláthatatlan jövőbe tolják ki, vagyis szilárd, tudományos távlat helyett megelégszenek a poétikus esélylatolgatással.

 

A szerzőknek talán azzal sem kellett volna feltétlenül megelégedniük, hogy az írói életrajznak csak szolid, pedagógiai hasznot tulajdonítsanak, hiszen lehetőségük lett volna a Greenblatt féle újhistorizmus módszertani bázisán új megközelítési módot kezdeményezni. Az, hogy bizonyos naplófeljegyzések szerint miként alakult Vörösmarty gazdálkodása, s ezzel összefüggésben a pénzügyei, meg volt-e valójában aranyere, átértékelődhet, az intimitások köréből átléphet egy rendszer-elvű vizsgálódás helyi értéket biztosító tartományába. S jelentés- és jelentőségteljessé válhat a dilemma, hogy a Nos patriam fugimus felirat egy erdészkunyhón, egy csőszkunyhón vagy egy kúria ajtaján jelent-e meg. Részlet egy ide vágó tanulmányból: „érdemes-e közelebbről megvizsgálnunk azt a tényt, hogy az örökérvényű emberi értékeket felmutató bárdnak, Shakespeare-nek az Első Fólió kiadásában található ábrázoláson pudingképe és iszonytatóan eltúlzott vízfeje van? Irodalomtörténeti szempontból releváns tény-e, hogy Morus Tamás a zene hallgatásának vagy a bélsár ürítésének öröméhez helyezte közelebb a szexualitást? (…) Az újhistorizmus az a megközelítés, amely igennel válaszol ezekre a kérdésekre, de nem pusztán a pozitivista forráskutatás okából teszi fel őket az irodalommal kapcsolatban, hanem azért, hogy kimutassa, minden irodalmi szöveg elválaszthatatlanul összekapcsolódik más szövegek, diskurzív gyakorlatok előállításával és áramlásával." [3]

 

Fölösleges és hiteltelen volna itt egy húsz éves amerikai iskola azóta is vitatott kritikai módszerének „pálcáját” tovább suhogtatnom a dolgozatok fölött, elég ha aggályaimat megvilágítandó, egy – különben elismerő – kritikából idézek, amit Szabolcsi Miklós: Kemény a menny c. metszet-monográfiájáról írt a recenzens: „Mert valóban – a szerzővel együtt – nem könnyű eldöntenünk, van-e szerepe a pályaszakasz jobb megértésében Bergson 1927-es Nobel-díjának, vagy annak, hogy 1928-ban Simon Böske lett Európa szépe…”

 

A „Vörösmarty – mai szemmel” műelemző dolgozatai keltették bennem a legtöbb hiányérzetet. Főleg, ha összevetem az ezredvégi kiadvány gondolati teljesítményét egy korábbi kötet („Ragyognak tettei…” – Tanulmányok Vörösmartyról [4] ) szellemi hozadékával. Nem a professzori tónus és horizont „tanárivá” módosulását kifogásolom, sőt, a retorika humánusabb, a didaxis elfogadtatóbb. Nyilván terjedelmi korlátok is befolyásolták az új mustra szerzőit, nem tudtak (tudhattak) úgy „kinyújtózni” választott tárgyukban, mint anno Szörényi László, Szegedy-Maszák Mihály vagy Csetri Lajos. Az viszont megfejtésre vár, hogy míg a Marxra és Engelsre is hivatkozó könyv Hankiss Elemér értékelemzéseire épített tanulmányt közöl [5] , addig a mai vállalkozásból hol marad a „szubverzív” mozzanat?

 

Kulcsár Szabó Ernő szerint a pozitív monográfia úgy hidalja át az élet és annak dokumentumai közti teret, hogy materiális rendszerek kapcsolataként fogja fel a jel („dokumentum”) és utalt („szerző és világa”) összetartozását, s ezért nincs meg az interpretáció köztes helye. Jelen esetben az a különös szituáció áll elő, hogy a felolvasó ülések szerzői ugyan megengedhetnék maguknak a szabadon, játékosan való elemzés szellemi kalandját, mert nem nyomasztja őket egy kanonizált, pozitív monográfia szakmai súlya, de miután elfogadják annak szükségességét, kénytelenek egy explicit normára hagyatkozni. Az elemzések „fölöttes énje” az a pozitív monográfia, amely – nem-lététől függetlenül – állandó regulátora és legitimálója a „Vörösmarty – mai szemmel” írásainak.

 

Elméleti hivatkozásaim (vagy inkább jelzéseim) irányánál maradva, s annak tanulságait komolyan véve kénytelen vagyok megállapítani, hogy a most vizsgált ünnepi kiadvány nem tud bekapcsolódni a honi tudományosság mérvadó fórumain és intézményeiben folyó diskurzusba. Talán nem is az volt a cél. Esetleg azért, mert a magyar irodalomtudomány nincs abban a helyzetben, hogy releváns értékelést várhatnánk tőle? A szakma enyhén szólva megosztott, s csak a rendszerező bátorsággal megáldott képviselői tudnak ritka rendet vágni benne, imígyen: „a magyar irodalomtudományos közvéleményben egyre erősödik az a nézet, miszerint a strukturalizmussal, a marxizmussal, az alapvetően pozitivista filológiával és a rekonstruktív, döntően narratív irodalomtörténet-írással kevert, korántsem könnyen teoretizálható, s így nehezen megnevezhető irodalomtudományos beszédmódtól két, viszonylag markáns diszkurzus különíthető el: a hermeneuták és a dekonstruktőrök szólama…” [6]

 

Az elméleti és módszertani megosztottság (a preparadigmatikusság „gyermekbetegsége”) valóban kelthet olyan látszatot, hogy itt most már mindenkinek igaza lehet, aki rendezett okfejtéssel, tekintélyes szakírókra való hivatkozással és kellő erudícióval közli mondandóját. Ha jól értem az „elmélészek” enyhülő álláspontját: már azzal is beérnék, ha a teoretikus tisztátalanságok/tisztázatlanságok ellenére, az újrafogalmazás kötelező velejárójaként minden esetben megnyilvánulna valamifajta virtuozitás.

 

A székesfehérvári és a kápolnásnyéki felolvasó ülés válogatott anyagát publikáló kiadvány bevallottan, címe szerint is „újraolvasó” ambíciókkal készült. Ami miatt – utólag számomra legalább is úgy tűnik – nem igazán sikeres ez a törekvés, az az, hogy válaszadó költőnek tételezi fel Vörösmartyt. Akit „ki lehet kérdezni” életének legapróbb mozzanatairól, lételméleti problémákról, nemzeti és egyetemes bonyolultságokról. Vörösmarty egyszerre a vágy titokzatos tárgya és egy kartéziánus csökönyösséggel „vallomástételre” bírható különös dologiasság. Valószínűleg nincs így. Gondolatiságára a folyamatos eldöntetlenség, a vívódás (költőileg igen termékeny) állapota nyomja rá a bélyegét, lírai teljesítménye pedig a nyelvének folyamatos birtokbavételéért vívott (és romantikus lázadás-kényszertől vezérelt) küzdelméből adódik. Nem adhat választ mai kérdéseinkre, „legfeljebb” megkönnyítheti annak megtapasztalását, hogy valami különös okból az ő kérdéshorizontja és a miénk könnyebben olvad össze, mint más, de ugyancsak jelentős lírikus esetében. Ahhoz, hogy ne csupán megállapítsuk ennek a közös „hely”-nek a meglétét, de értelmező módon is birtokba vehessük, elsősorban saját körülményeink („léthelyzetünk”) tudati szintjére kell jutnunk.

 

A „Vörösmarty – mai szemmel” úgy tekint Vörösmartyra, mint akinél az esztétikai jelentésképzés során összeolvad az individuum, a nemzet és az egyetemesség. Ma igen nehéz volna ezeknek az elemeknek a nyomába eredni, feltárni jelenkori kapcsolódásuk szerkezeti módosulásait, hiszen az individuum megrendült, legkevésbé sem egységes, a nemzet szociológiai nagycsoport, az egyetemesség meg narratív struktúra. Fölfoghatjuk másként is ezeket az elméleti kategóriákat, kezelhetjük őket tradicionális módon, ám akkor számolnunk kell az ezekkel összefüggésbe hozott problémáink korlátozott közvetíthetőségével. Vörösmarty „lefordíthatatlansága”, a kurrens tudományosság „vakfoltjára” vetülése részben ezzel magyarázható.

 

Szinte lehetetlennek érzem, hogy a Nyugat Vörösmarty-reneszánszát életre delejezzük, és újra kiváltsuk a romantikát előzményként elismerő modernség lelkesültségét. Bár a kritikátlan elragadtatottság korábban sem volt általános: Vörösmarty „mint koszorús költő, távol áll őszintén-mai szívünktől; ami szép és nagy benne, az is histórikum. Magasan a sokaság felett tornyosodó alakjában nem érezzük azt a meghitten és múlhatatlanul közénk tartozót, akit Arany Jánosban szeretünk, és leghíresebb versei olvasása közben, míg gyönyörködünk a vers tiszta pompájában, csodálkozva vesszük észre: mily rég is volt mindez” – írja Szerb Antal 1930-ban [7] . Vajon módosul-e az ezredforduló olvasójában egy ilyesfajta benyomás, ha „hétköznapi, jellemző irodalmi és társadalmi tevékenysége közben” mutatjuk be a költőt? Szöveggé válhat-e így a mű?

 

Végezetül hadd mondjam el, hogy szerintem több mint örvendetes a Vörösmarty kultusz önzetlen ápolása, és nélkülözhetetlen a civil fórumokon keresztül történő értékközvetítés. Lehet „bajunk” a társadalmi élet perifériájára szorult irodalmisággal, vitathatjuk egymás felfogásmódját , fűzhetünk hozzá széljegyzeteket – de valójában és régi szokás szerint: ugyanabban reménykedünk.


[1] Recenzióm nem terjed ki Szathmári István Vörösmarty nyelvészeti munkásságának a feldolgozását ígérő munkatervére, sem Tari Lujza zenetörténeti „hangoltságú” dolgozatára, stb. Tari, akinél a főszöveg és a jegyzet-apparátus közel azonos terjedelmű, s tartózkodik a kották közlésétől, úgy lehet, hogy a kiadvány legalaposabb szerzője.

[2] A szakma a későbbiekben kizárólag Tóth Dezsőnek az 1974-ben publikált, II., módosított kiadású Vörösmarty-monográfiájára hivatkozik. Megjegyzendő, hogy az ’50-es évek monográfia írási lázában fogant főmű még ekkor sem változik meg a koncepcionális mozzanatokat illetően. Vörösmartyt mint a válságba jutott nemesi ideológia költőjét aposztrofálja, aki a nemesi irodalom betetőzőjeként osztályával együtt múlik el. Tóth Dezső véleménye csak 1975-ben módosul lényegesen, amikor is kimondja, hogy Vörösmarty Mihály az első polgári költő.

[3] Kiss Attila Atilla: Hatalom, szubjektum, genealógia: az irodalom kulturális poétikája az újhistorizmus­ban = Helikon, 1998/1-2. 5.

[4] „Ragyognak tettei…” – Tanulmányok Vörösmartyról. Szerk.: Horváth Károly, Lukácsy Sándor és Szörényi László. Fejér Megye Tanácsa, Székesfehérvár, 1975. 431 old. (A tanulmánykötet tizennyolc szerzője közül csak kettő publikál a „Vörösmarty – mai szemmel”-ben!)

[5] Bókay Antal: A társas lét értékei Vörösmarty romantikájában (Gondolatok a könyvtárban) = ld. 4. jegyzet, 299-316.

6 Odorics Ferenc: Az elmélet (ön)kritikája – A hermeneutika és a dekonstrukció (lehetséges) magyar nyelvjárásai = http://gizi.dote.hu/~hajnal/alf9707/odor.html

[7] Szerb Antalt talán nem kell annyira „komolyan” vennünk, mert a Vörösmartyról imént írottakat nem alkalmi summázatként jegyzi meg, hanem fontos és terjedelmes Vörösmarty esszéjébe illeszti.