Megjelent a Hitel 2001/8. számában

„A vers viszi a kezemet”

Beszélgetés Bagu Lászlóval

– Tulajdonít-e annak jelentőséget, hogy Kárpátaljáról származik? Az ottani magyar irodalom viszonylagos fejletlensége, periferikus helyzete gyakorolt-e valamilyen hatást a szemléletére? (Hiszen, úgy gondolom, a Véletlen Balett című periodikát szerkesztő Bagu Lászlóra befolyással van a szülőföldje…)

– A kérdésre nem lehet csak igennel vagy nemmel válaszolni, mert bonyolultabb és összetettebb annál, megválaszolása attól függ, milyen szempontból nézzük. Kárpátalja a szülőföldem, kedves nekem, mint semmi más, mint, gondolom, mindenkinek a saját szülőföldje, a hely, ahol felnőtt, a gyermekkor, barátok, arcok, helyek, emlékek összessége. Életem első majd’ harminc évét itt éltem le, ez azt hiszem elég meghatározó rám nézve. Ahogy írok, amit írok annak az így alakult életemhez van köze, de az már az én saját, Kárpátaljától elkülöníthető életem. Az, hogy két éve Budapesten élek, nem jelenti a gyökerektől való elszakadást, sőt, valaminek a hiánya sokkal inkább tanít annak értékére, megbecsülésére. Ha valaki “kárpátaljai motívumokat” akar keresni a verseimben, biztos talál olyat vagy valamit, amire rá lehet fogni, hogy az. A kisebbségi sors vállalása, megélése – természetszerűleg – mindmáig gyakori témája a “kárpátaljai” versnek. Én erről egyelőre nem írtam, mert nem ez foglalkoztatott, nem erről akartam írni. “A hontalanság metaforáinak” felmutatása egyébként sem igen jellemző a velem együtt indult kárpátaljai alkotókra. Sőt, mondhatni közülük mindenki megcsömörlött az ilyen tematikától. Különösen, hogy ezek az írások ezen kívül sokszor nem is igen tudnak mást felmutatni. Hogy ki miről ír, teljesen az ő magánügye, a baj nem is tematikával van, sokkal inkább a versek megírtságával. Ha jó az a vers, szólhat bármiről. Verseim megítélését tekintve viszont lényegtelennek tartom kárpátaljaiságomat, hiszen teljesen mindegy és közömbös, sokkal lényegesebb a produktum minősége. Egy szerkesztőnek ezt kell figyelembe vennie, én magam is ezt teszem, másoktól is ezt várom el.

Ami a Véletlen Balettet illeti, mint kárpátaljai lapot hoztuk létre, (először) ott jegyeztük be, még akkor is, ha a megalapításkor a négyből csak egy szerkesztő – személyem – élt folyamatosan Kárpátalján. A lapot részint az a helyzet hozta létre, hogy megalapításakor a két kifejezetten kárpátaljai irodalmi folyóirat megszűnt vagy megszűnni látszott, illetve hogy a rajtam kívül a másik három alapítóval (Cséka György, Lengyel Tamás, Pócs István) a magunk szája íze szerinti periodikát akartunk készíteni. Ha van kárpátaljai hagyomány, amivel a Véletlen Balett szakítani akart (az irodalmi folyóiratok szerkesztésénél legalábbis), az az, hogy kárpátaljai irodalmi lapban eladdig csak Kárpátaljához kötődő szerző/írás/mű/kritika szerepelt. Mi a kárpátaljai irodalmi folyóiratban elsősorban az irodalmit hangsúlyozzuk.

– Kapcsolódva az első kérdéshez, idézek Anesztézia (választott balett) című verséből: “ez itt a választott balett / inam szakítom, bokám töröm”. Ha – mint állítja – választott ez az “ütemre vergődés”, nem akadt kevésbé “fájdalmas” alternatíva?

– Nem titok, a Véletlen Balett ennek a verscímnek a transzformációjából jött létre, kitalálója, keresztapja pedig Cséka György. Ami az ő figyelmét felkeltette ebben a versben, s amit ránk, illetve a modern, a kortárs irodalomra jellemzőnek talált, az elsősorban a következő sor(ok): “szokatlan szavakban / nyilvánulok meg”. Úgy gondoltuk ez jó lesz nekünk: szokatlan szavakban nyilvánulni meg, úgy tenni, úgy írni, járni, csinálni, táncolni a “véletlen balett”-et. Érdekes egyébként, hogy a vers egészen másról szól, szándékom szerint a férfi–nő kapcsolatról, viszonyulásokról, kötődésekről egy kicsinyke dolgozat. (Itt lehet látni például, mi van, ha valamit a szövegkörnyezetéből kiragadnak.) Ha azonban mégis alkalmazzuk a Véletlen Balettre, igen, biztos lett volna könnyebb és kényelmesebb út, mint lapot csinálni, irodalmi lapot, kényelmesebb és egyszerűbb. Nem tenni például semmit, nem nyűglődni bejegyzéssel, mindennel, ami egy lap kiadásával jár, az egészen biztos kényelmesebb lett volna. Nem gondoltuk, hogy egy triumfus lesz, de nem is azért csináltuk. Most a harmadik évfolyam második számát készítjük, és ezzel, úgy gondolom, nem elveszünk a világtól, hanem hozzáadunk. Hogy a vers sorait magamra is érvényesítsem, nem emlékszem választás volt-e, hogy elkezdtem írni, sokkal inkább nem.

– Verseiben visszatérően utal a kommunikáció és ehhez fűződően a megértés elvi és gyakorlati gondjaira, nehézségeire. S mintha még rá is tenne erre egy lapáttal: nyelvhasználatának szokatlansága, töredezettsége, enigmatikussága olykor zavarba ejti az olvasót. Nyelvi világa hangsúlyosan teremtettnek, időnként zártnak és önelvűnek látszik. Ez a sajátosság is “választás” eredménye?

– A költészet, a versírás olyan tevékenység, ahol a tudatos a tudattalantól, az ösztönöstől nehezen választható el. Mivel a saját nyelvhasználata mindenki számára természetes, versírás közben magam sem szoktam elgondolkozni rajta, utána még kevésbé. A versírás számomra nem a klasszikus értelemben vett fogalmazás, nem is lehetne az. Írás közben a vers viszi a kezemet, nem szoktam napokat tölteni azzal, hogy valami sosem hallottat, sosem látottat találjak ki. Előjönnek belőlem a szavak, néha egyesítem őket, ha valami olyasmit akarok, ami mindkét rész tulajdonságait hordozza és bírja, de ezt különösebb erőfeszítés nélkül teszem. A szóhasználatom, az írásmódom ilyen, nem találtam ki a magam számára, egyszerűen csak ilyen. Ezért is nem hiszek a verselés “kitalált”, kigondolt megújításában. Aki új alapokra teszi a versírást formájában, nyelvezetében, az – véleményem szerint – úgy fogja tenni, hogy az az újfajta írásmód, nyelvhasználat számára teljesen természetes lesz, mint a légzés vagy madárnak a repülés.

– Szándékai szerint lírájával szembesülve mekkora feladatot ró a jelentésadás, a konvencionális tartalmakhoz való visszacsatolás igénye az olvasóra? Esetleg felmentik őt a versek ez alól?

– Aki verseket kezd olvasni, számítson rá, hogy valami elvontabbal találkozik. Nem egy szakszerű leírást olvas, nem is egy képet néz, melyek színei közvetlenül befogadhatók és érzékelhetők bárki számára. A szavakat mindenki értelmezi valahogy, értelmezni próbálja egymásutániságukat, s egyáltalán nem baj, ha nem ugyanazt jelenti számára, mint a szerző számára. A költő az ő képi világát tárja az olvasó elé, aki vagy ráismer arra, vagy sem. Esetleg lát ismerős dolgokat. A világ mögötti világról, melyet közvetlenül nem érzékel, de hiszi, tudja, hogy van. S mert az ő életének is része, sokszor számára is érthetetlenül, megmagyarázhatatlanul. Magáévá teszi Tertullianus ide vonatkozó tételét: “credo quia absurdum” – hiszem, mert felfoghatatlan. Ahogy hiszi a költő is, s bár megmagyarázni ő sem mindig tudja, s talán az egyetlen, amire képes, hogy valahogy szavakba tudja önteni azt a világot. Nem hiszem, hogy a megértés csak kiváltságosoknak vagy “vájt fülűeknek” adatna meg, mert számtalan ellenpéldát láttam, hogyan értelmeztek – abszolút helyesen – egy verset kevesebb előképzettségűek. Vagy mennyire nem jelentett problémát számukra a központozás teljes hiánya.

– Ami azonnal szembe tűnik lírájával kapcsolatban – talán ezzel kellett volna kezdenem –, az a meghökkentő, különös címadás. Az argentin típusú családok lemészárlása; űzd el tőlem az esernyőszagot; jézus-sörte doberdóból; a halott nő legyilkolása – talányos, groteszk, szürreális verselnevezések. Ha megkérem, megvilágítja a címadással kapcsolatos elképzeléseit?

– Foglalkozásomból adódóan tördelek most egy könyvet, egy versválogatást. Kezemen nem tudom összeszámolni, hány Dal című vers szerepel benne. Pedig itt csak húszegynéhány szerzőről van szó. Ezek után én úgy gondoltam/gondolom nem érdemes már ebben az életben egyetlen versnek sem ugyanezt a címet adni. De folytathatjuk akár a “cím nélkül” című(!) versek tömkelegével, ami túl azon, hogy nonszensz, nem vall valami nagy fantáziára. De ott van még az Önmagamhoz, a Születésnapomra is, de folytathatnám még a sort. Én azt gondolom, a vers címének is egyedinek kell lennie, akár a versnek, vagy legalábbis erre kell törekedni. Van, aki jó verscímeket tud adni a verseinek, van, aki kevésbé. Úgy hiszem, tartalomhoz a cím, s bár lehet, hogy valaki számára megdöbbentőek ezek a címek, mindig arról szólnak, ami a versben van, vagy a vers magyarázza a címet, azt elolvasva már érthető lesz. A jellegtelen verscímek mellett nem látom sok értelmét a dedikált verseknek sem, mert akik meghaltak, azoknak már oly mindegy, és általában az élőknek is. Ha pedig jó a vers, anélkül is jó, s az is érthető, ki ihlette.

– Lírájában sajátosan keveredik a dikció nyomasztó monotóniája, illetve a motívumkincs eklektikussága. A verbális agressziótól, a groteszk tragikumtól a poentírozásig, az egzotikus kalandozásig igen széles a skála. Gyászfekete és színes tarkaság keveredik. Esetenként vérfagyasztóak, máskor humorosak (vagy mindkettő együtt) a versei. Összekeveri korunk jellegzetes valóságelemeit, majd a rendezetlenség irányába mozdítja el azokat. Miért vonzódik ehhez a vegyítő, ambivalens alkotói magatartáshoz?

– Ez ismét csak valami olyasmi, amit nem egészen tudatosan teszek. A kor maga ilyen, nem én, én csak írom zűrzavarát, rákeresek valamire ebben a pandemóniumban, megnézem ezt is, azt is, mint szorgalmas mosómedve, vízbe, pontosabban versbe mártom. A kor művészete egyébként, szerintem meg mások szerint, is a vízió felé tolódik el: aki uralja a víziót, uralja a művészetet. Mindenről egyszerre egyébként úgysem lehet írni, csak valamiről, nem írhatjuk le az egész világot, ahogy nem élhetünk két életet sem. A második kötetem – bár sok minden van benne – azért alapvetően néhány főmotívumra, főmotívum köré épül. A kulcsszavak ebben az esetben: család, nyál, majmok, madár/repülés, szakáll, evés, színnek a sárga. Velük végeztetek mindent, ők az én igahúzóim, beáldozom őket, behelyettesítem bárhova, rajtuk és velük keresztül fejezek ki mindent. Ahogy az előző kötetben az összetartó valami, az univerzális behelyettesítő a halál volt, úgy a második kötetemben ezek a fogalmak. Olyan mint egy modellezett világ: ha az első állítást igaznak vesszük, minden továbbit már felépíthetünk rá. A dolgok esetlegességére, a nyelvi manipuláltságára, manipulálhatóságára és esetlegességére utal azonban a ciklusok elé kiemelt két vers: a félig kiadott száj, és a nyelv kollektív átszabása. A groteszket, a poentírozást kedvelem, szeretem, véleményem szerint nagyon alkalmas eszköz egy költő kelléktárában.

– Bárhol lapozunk bele köteteibe, mindenhol érezhetjük a populáris kultúra, a konzumművelődés hatását, élményét. A kifejezésben és az ábrázolásban szembeszökő a tévé hatalma, a hollywoodi filmek befolyása. A globális kulturális minta rátelepszik verseire, s úgy tűnik, nem is akar ettől a meghatározottságtól szabadulni…

– Szeretem a filmeket, kétségkívül. Fel is használom egynémelyiküket, bár ez inkább a halálcsinálóban volt jellemző, ahogy a populáris kultúra említése, a konzumművelődésre való utalás is. Tudjuk rég, minden pop. Nem teszek úgy, mintha ezt nem látnám, vagy nem lennék magam is része, ha akarom és tetszik, ha nem. A családokban… véleményem szerint kevesebb utalás van ezekre a dolgokra, Scorsesét hozom szóba, és híres-hírhedt Jézus-filmjét, a Memphis Bellt, Dustin Hoffmant, akinek a nevével játszottam el, vagy a verseimben mindig is kimutatható afrika-orientáltságom gyökereirőlben utalok A sakál napjára. Azt gondolom, ezek úgy épülnek e versbe, hogy taszítanak, nem keltenek viszszatetszést. Mert velem is előfordult már, hogy komoly vitába keveredtem szerkesztőtársammal, hogy belekerüljön-e a Balettba az egyik vers, amiben a mobiltelefon szó szerepelt. Nem is általában volt bajom vele, hanem ott és ahogy használták.

– A család gyakori témája verseinek. A víziószerű kifejezés hátterében az elszemélytelenedésen talán mégiscsak túlmutató “életanyag” tapintható ki. A sejthetően negatív élmény eltávolításával, szublimálásával van itt dolgunk?

– Mint mondtam, ebben a kötetben az egyik kulcsszó a család. Szerencsére az argentin típusú családok lemészárlásában, illetve a hasonló című ciklusban nem(csak) saját élményanyagra támaszkodtam. Azonban mindenképpen a saját családom vagy eleve: a család, a szülők iránti ragaszkodást akartam elmondani. Ehhez kapcsolódnak az egyéb, elképzelt dolgok. Az én fokozott érdeklődésemet nyilván az váltotta ki, hogy mióta Budapesten élek, szüleimet sokkal ritkábban látom, és tudok velük beszélni.

– Talán nem járok messze az igazságtól, ha megállapítom, hogy nemcsak lefokozó, hanem (visszafogottan) emelkedett is tud lenni a Bagu-vers. A pozitív pólus a repülés mítoszával, a magasság, az ég képzetével hozható összefüggésbe, melyhez lazán (és meglehetősen deformáltan) társulnak vallási, metafizikus tartalmak. Elképzelhető, hogy ebbe az irányba fog elmozdulni lírája?

– Ha valaki olvasta az első kötetemet, ott is folyamatosan jelen volt a repülés mint motívum, valaki folyton azt tette, levitált vagy szeretett volna. A második kötetre is maradt ebből a repülésből, bár részben felváltotta a madárszimbolika. De itt már a halak is repülnek és tollban hemperegnek. És emellett ott van még – mint idill – dél, Afrika és minden, ami. A vallási motívumok elsősorban ehhez vannak kötve, illetve az evéshez. Hogy milyen irányban mozdul el a lírám, azt egyelőre nem tudom. És persze az is igaz, hogy vannak a kötetbe nem került versek, amelyek ezért vagy azért nem illettek bele semelyik ciklusba, s így ki kellett hagynom őket, hogy valamennyire egységessé, szerkesztetté tudjam tenni a kötetet. Tehát: nem csak ilyen verseket írok! Kötetterveim vannak. Mindenfélék. Valószínűleg a következő kötetemben a nyelvről fogok valamiképpen írni, erről szeretnék. (Előfutára volt ezeknek a két ciklusok elé kiemelt vers is.) Talán kipróbálom a nyelvet a terhelhetőség tekintetében, mit bír még el, milyen extrém helyzetekbe lehet belehelyezni, még szélsőségesebb körülmények közé tenni. Azt hiszem ezt szeretném csinálni.

Papp Endre