Elhangzott
A HATÁRON TÚLI MAGYAR IRODALOM HETE SZÉKESFEHÉRVÁRON ÉS FEJÉR MEGYÉBEN c.
rendezvénysorozat
Irodalom és anyanyelv
Irodalomról
és anyanyelvről‚ illetve ezek kapcsolatáról szólanék először‚ majd pedig a
nemzeti önazonosság fogalmának mibenlétéről vázolnék föl néhány gondolatot‚
kitérve arra a kérdéskörre is‚ amely tanácskozásunk címében ekként foglaltatik
össze: Az irodalom szerepe a nemzeti
identitás megtartásában.
Ha mi‚
írók‚ irodalomról beszélünk‚ általában a szépirodalomra gondolunk‚ esetleg
néhány olyan tudományágra is‚ melynek vizsgálódási köre a szépirodalomra is
kiterjed. Fogalomtorzító leegyszerűsítésünk azonban ma már nem egészen alaptalan‚
és egyáltalán nem előzménytelen. Először is‚ a művészi irodalom gyakorlatilag
már jó ideje a művészetekhez kötődik. Másrészt a tudományos‚ filozófiai‚ vallásos‚
politikai irodalom és az újságírás stb. – tehát mindaz‚ ami korábban ehhez
a gyűjtőfogalomhoz tartozott –‚ úgy érzem‚ nem tart már igényt az "irodalom"
címkére. Sőt‚ a tudományos diszciplínák művelőinek körében az utóbbi két évtizedben
talán kissé pejoratív értelme is lett az "irodalomnak"‚ mint valami
olyan tevékenységet jelölő terminus technikusnak‚ amelyben kiemelkedő szerepe
van egy sor nehezen definiálható és a személyiség egyedi jegyeihez‚ karizmájához
kötött fogalomnak‚ úgymint: intuíciónak‚ empatikus készségnek‚ a sajátságos‚
szuggesztív kifejezésmódnak‚ az érzékletes láttatás képességének‚ a nonkonformizmussal
elegy – vagyis a normatívák sündisznóállásain kívül rekedő‚ az olvasó "teremtő
képzeletére"‚ társalkotói együttműködésére is támaszkodó‚ tehát pontatlannak
és fölöttébb csapongónak vélt – nyelvi mívességnek és gondolatiságnak. Bizonyos
lekicsinylés néha még azon tudósok részéről is érezhető a szépirodalommal‚
de különösen az egzakt módszerekkel legkevésbé vizsgálható költészettel szemben‚
akik magának a szépirodalomnak a tanulmányozásával keresik a kenyerüket.
Egyszóval‚
nagyon úgy néz ki‚ "irodalom" szavunk megmaradt az írott formában
rögzített‚ kreatív és öntörvényű művészi alkotások jelölőjének. És e jelölt
– legalábbis legbenső lényegét‚ megismerés- és közlésmódjának természetét
tekintve – érdektelennek. A kör lassan bezárul.
Az egyik
irányból tehát a tudománytalan szempontok szerint tevékenykedő‚ komolytalan
csepűrágónak vagy az ítészi bonckésnek kiszolgáltatott kísérleti egérnek kijáró‚
rosszul palástolt fitymálás és lekezelés‚ az alacsonyabbrendűség sugallásának
deprimáló légköre övezi az irodalmat. Nem más ez‚ mint az irodalom társadalmi-kulturális
szerepének‚ kompetenciájának és jelentőségének alábecsülése az adott kulturális
téridőben.
A másik
oldalról viszont a politika és a politikai beállítottságú közírás‚ illetve
az ezek hatása alatt álló lapszerkesztői koncepció kerít‚ és a szépliteratúra
egy ellenkező előjelű félreértésének jegyében a művészi irodalom illetékességi
rádiuszát művileg a valóságosnál és a lehetségesnél távolabb igyekszik kitolni
– de talán pontosabb‚ ha úgy fogalmazok: áthelyezni. Erről az oldalról gyakorlati
kérdések orvoslása‚ ilyen vagy olyan irányú és célú agitációs tevékenység‚
illetve ideológiai állásfoglalás kéretik számon az irodalomtól.
Az anyanyelvről
alkotott ideológiai elképzelések sokban hasonlatosak a szépirodalomról alkotottakhoz.
Ez a hasonlóság – legalábbis részben – valószínűleg abból ered‚ hogy a homo
politicus a nyelvet és az irodalmat egyaránt változatlannak és homogénnek‚
valamiféle élettelen kövületnek szeretné látni. Vagyis könnyen kezelhető‚
kortesbeszédek retorikai frázisai közé minden nehézség nélkül beilleszthető
és szükség esetén egyszerűen kiemelhető ideológiai panelnek.
Másrészt
való igaz: a nyelv és a szépirodalom számtalan irányba való egyidejű indázásában‚
szertelen kacsosodásában és öntisztító képességében‚ csak az élő természethez
hasonlítható végtelen gazdagságában és pazarlásában‚ organikus metamorfózisainak
befejezhetetlenségében és folytonos erjedésében van valami mélyen azonos.
Mint ahogy az irodalom nyelvének sincs és nem is lehet – akár csak egyetlen
rövidke korszakra: életérzésre és kulturális szituációra méretezett – etalonja‚
a nép nyelve sem ismeri‚ s ha ismerné sem ismerné el‚ az élő nyelv valóságánál
mindig is lomhábban változó akadémiai megkötöttségeket. Ezt a pofonegyszerű
tényt már a nyelvtudomány újabb iskolái is elismerik és elfogadják: regionális
nyelvváltozatokról beszélnek‚ és ezeket a nyelvváltozatokat saját belső logikájuk
és szociográfiai meghatározottságaik fényében vizsgálják és gondozzák. Ebben
a szemléletben nyernek végre létjogot a kisebbségben élő magyar tájegységek
nyelvváltozatai is‚ amelyek sajátságos egységekként ekként kerülnek először
a nyelvtudományi kutatás látómezejébe.
Az író
nyelve sohasem pusztán a saját anyanyelve. Az irodalom nyelvére nagy hatást
gyakorolhat annak a régiónak a nyelvváltozata is‚ amelyben az író pillanatnyilag
alkot‚ vagy amelyben régebben huzamosabb ideig élt. Vannak írók‚ akik egyéb
nyelvváltozatokat is tudatosan vizsgálnak. Magam is ezek közé tartozom: bújom
a szlengszótárakat‚ nagy érdeklődéssel figyelem az utca emberének nyelvezetét
a tévében‚ újabban az internetes nyelvet és az interneten megjelenő nyelvváltozatokat
is igyekszem követni‚ vidéken a tájszólások sajátosságait próbálom feltérképezni‚
s ha‚ mondjuk‚ lemegyek Budapestre‚ és beülök valahová‚ gyakran megesik‚ hogy
a szomszéd asztaloktól átszűrődő beszédfoszlányokat följegyzem. Aztán az élő
nyelvváltozatok mellett ott van még az irodalmi nyelv‚ vagyis rendkívül gazdag‚
időben a Halotti Beszédig visszanyúló nemzeti irodalmunk számos jeles alkotójának
a különböző történelmi korszakokban formálódó és nagyon különböző nyelvi hatások
alatt edzett nyelvezete. És akkor még a szépírói kreativitás révén megképződő‚
az alkotás hevében kikristályosodó nyelvi nóvumokat nem is említettem.
Amikor
írni kezdek vagy szerkesztői munkámat végzem‚ mindez hatással van rám‚ és
jó okom van‚ hogy föltételezzem‚ ezen hatások alól egyetlen író sem vonhatja
ki magát. Ebből a szellemi humuszból szökik szárba egy-egy konkrét versem
vagy esszém épp aktuális stílusa‚ sőt‚ az adott stílusból következő logika
(a "stíllogika") révén bizonyos fokig valószínűleg még gondolatmenetem
is. Ez az‚ ami megmarad utánam. Nem úgy‚ hogy változatlan marad‚ hogy nyelvi
monolittá szikkad‚ hanem úgy‚ hogy mindenkor kisajátítható‚ szétzilálható
és újrarendezhető halmaza marad a kommunikációnak‚ hogy részese lesz a mindenkori
folyamatos nyelvteremtés orgiasztikus misztériumának. Ez az a nyelv és nyelvi
logika‚ amit részben – persze‚ mindig csak részben – átörökítek a fiamra‚
aki természetszerűleg édesanyjától és nagyszüleitől‚ a különböző médiáktól‚
a maga diák-szubkultúrájától és – mivel multikulturális közegben nevelkedik
– természetesen az összes környezetében megjelenő idegen nyelvtől is megkapja
a kellő nyelvi ingereket. A nyelvi hatásoknak ebből a sokrétű és – ezt vastaggal
aláhúzom! – rangsorolhatatlan egyvelegéből formálódik az ő anyanyelve. És
ez a formálódás‚ ez az erjedés‚ a hatásoknak ez az egymásra rétegződése aztán
egész élete során követi majd‚ függetlenül attól‚ lesz-e valaha köze a szépirodalomhoz
avagy sem. Nyelve minden bizonnyal a magyar nyelv valamelyik nyelvváltozatának
egyéni variánsa lesz. Tehát ha Pozsonyban marad‚ kisebbségiként kell leélnie
az életét‚ s nagyon remélem‚ szűkebb környezetének viselkedésmintáiból elég
tapasztalatot és bölcsességet meríthet a közösségi létezés ezen formájához‚
és hogy a minőségi megmaradás technikáiból kreál magának egy testre szabott
túlélési stratégiát.
Kisebbségiként
nőttem fel magam is‚ és megtanultam hátrányos helyzetemet előnnyé avatni.
Ez ma már legalább egy idegen nyelv és kultúra behatóbb ismeretét jelenti‚
és a többkultúrájú közeg révén‚ melyben élek: sajátos látásmódot. Sajátosságaimat
értéknek tudom‚ olyan értéknek‚ mellyel ha jól sáfárkodom‚ közvetve a magyar
kultúrát is gazdagíthatom. Amit hozzáadok ehhez‚ nem ugyanaz‚ amit amabból
elvettem. A kettő között ott vagyok én‚ aki nemzetem kulturális hagyományain
átszűrve honosítom és teszem a magyar kultúra kontextusában kommunikációképessé
az idegen értékeket.
Ugyanakkor
értékként megélt sajátos helyzetem védelmez leginkább az anyakultúrámtól való
eltávolodástól és az asszimilációtól. Ugyanis épp e kulturális cserebere epicentrumában
érzékelhető és tudatosítható igazán az identitás és a hagyományok mibenléte.
Jól tudom‚ bármily jól működjön is nemzetem határokon átívelő kulturális anyagcseréje‚
nem ér‚ nem érhet el minden hatás‚ ami Magyarországon elérne. Ami hiányzik‚
ami átplántálhatatlan‚ mert más kihívásokra történő reakcióként‚ más szellemi
égalj alatt eresztett gyökeret‚ azt pótolni kell. Credóm – mely‚ lám‚ a leegyszerűsítő
ideológiákat képviselők nyelvénél talán nem is szegényesebb és pontatlanabb
saját nyelvezet kimunkálására adott módot számomra – így hangzik: Vagy te
asszimilálod környezetedből a hasznosat‚ a befogadhatót‚ így egészítve ki
az anyaországból érkező impulzusokat‚ vagy téged asszimilálnak; a harmadik
lehetőség mindenki számára a legrosszabb: ingerszegény szellemi környezetbe
kényszerítve magad‚ végül szellemileg deklasszálódsz. S ami így megmarad általad‚
már messziről sem azonos azzal‚ amit védelmezni próbáltál.
A szlovákiai
magyarok életstratégiája‚ sajnos‚ többnyire az utóbbi negatív végkifejletek
irányába mutat. A kisebbségi ember vagy mereven elhatárolódik a többségi nemzet
kultúrájának hatásától – s ezt határmelléken‚ nagyobb tömbökben élve kisebb
(de azért egyre csak halmozódó) szellemi károsodásokkal is megúszhatja –‚
vagy pedig fokozatosan kihátrál eredeti identitásából. De mivel az impulzusszegény
állapot hosszú távon a szellemi metabolizmus felborulásához‚ az identitás
politikai populizmusokon túli valós tartalmainak fokozatos fölszívódásához
vezet‚ az előbbi stratégia is az identitásvesztés nagyon is valós lehetőségét
veti fel. Az anyaországba való áttelepedés csak látszatmegoldást jelent az
egyén számára. Felnőtt korban ugyanis – most már ellenkező irányú folyamatként
– könnyen ez is az identitás‚ a szellemi kötődések‚ a szülőföldhöz való viszony
összekuszálódásával‚ az egyén érzelmi talajvesztésével járhat.
A nemzeti
önazonosság megtartásának támogatását az etnikai kisebbségek körében kétféle
módon látom produktívnak.
Először
is‚ a többségi nemzet kultúrájához való viszony gyökeres átértelmezését szükséges
szorgalmazni‚ és az aktív beilleszkedést elősegítő azon életstratégiákat kelletik
népszerűsíteni‚ amelyek‚ elébe menve a többkultúrájú régiókban óhatatlanul
föllépő külső kulturális hatásoknak‚ ezen hatások szelekciójához‚ feldolgozásához
és az anyakultúrába való transzformálásához jelentenek használható technikákat.
A leghatékonyabb védelem ugyanis nem a statikus harcálláspontok fölösleges
kulturális áldozatokkal járó megtartásában‚ a terjeszkedő kultúrák szellemi
muníciójának ignorálásában vagy destruktív felszámolásában rejlik‚ hanem a
kulturális tér beható megismerésére‚ az idegen szellemi hasadóanyag mindenkori
gyors asszimilálására támaszkodó rugalmas harcászatban.
A másik
lehetséges cselekvési irány a saját kultúránk kezelésével – és nem a lekezelésével!
– kapcsolatos. Új kulturális stratégiánk kulcsszavainak a következőeknek kéne
lenniük: sokrétűség‚ gazdagság‚ nyitottság‚ önazonosság‚ önbizalom‚ legvégül‚
de legeslegelsősorban pedig: vonzerő.
Ami a
legfontosabb: kultúránkat a maga sokrétűségében
rejlő gazdagságában kellene tudnunk
(és akarnunk) felmutatni. Ehhez az eszmerendszerek közötti immár évszázados
állóháborút be kéne rekesztenünk‚ és szétvernünk a kultúrán belül is megtelepedett
ideológiai szekértáborokat. Ma még az események nem éppen ebbe az irányba
mutatnak.
Aztán
bele kéne nyugodnunk‚ hogy egy kis nemzetnek bármilyen gazdag is a kultúrája‚
ez a kultúra csak akkor lehet igazán vonzó‚ ha a külső hatásokra nyitott‚ következésképp: ha mindenkor komparábilis
a maga kultúrkörének meghatározó nemzeti kultúráival. Nem inkább és nem kevésbé‚
csak úgy és oly mértékben‚ mint ahogy azok is egybevethetőek egymással.
Viszont
egy kis nemzet kultúrája csupán akkor lehet nyitott‚ ha legyőzi kishitűségét‚
szűkkeblűségét és frusztráltságát‚ ha valamiképpen önbizalomra tesz szert és levetkőzi kínosan őrzött önmegkülönböztető
manírjait‚ ha tehát nem fél annak mutatkozni‚ ami: egy sajátságos‚ de saját
kultúrkörében nagyobb nehézségek nélkül dekódolható‚ többé-kevésbé paralel
jelenségeket egyedi kontextusban felmutató kulturális "nyelvváltozatnak".
Egyszóval‚ ha önazonossága‚ identitása
sértetlen.
Valahogy
így‚ ilyen stációk érintésével jöhet létre a vonzerő.
Ha pedig
egy kultúrának erős a vonzereje‚ akkor nem kell attól tartania‚ hogy tömegesen
veszti el híveit.
És hogy mi lehet ebben a manőverben az irodalom feladata? Hogy mi "az irodalom szerepe a nemzeti önazonosság megtartásában"? Az irodalomnak – a hagyományosan fogalmi ernyője alá tartozó összes diszciplínával egyetemben –‚ az irodalomnak és mindennek‚ ami a nemzeti kultúra fogalomkörébe tartozik‚ ebben a mélyen humánus hadműveletben az a legfontosabb feladata‚ hogy értékként számon tartott sokrétűségével‚ poétikai pluralizmusával belső kohéziót teremtsen‚ s hogy a lehető legnagyobb vonzerőt fejtse ki. Ehhez önazonosságra van szüksége. Mindnyájunk önazonosságára. Mai tanácskozásunk címét épp ezért ekként látom pontosíthatónak: Az önazonosság szerepe a nemzeti irodalom megtartásában.