 |
ALLAH NÉHA TÉVED |
Amikor leeszik a pondróról az almát
Gyakran
azért kerülök a Káptalan felé, hogy tágas magányomban kényelmesen elférjenek
a platánok. Csak azt tudnám, miért jó nekem, ha benépesít közöttük az óvoda
kertje, a mozdíthatatlan betonba foglalt virágágyak, mellettük a nyomorúságos
lilára mázolt padok, még ragadnak, nem szárad meg rajtuk soha többé a festék.
Furcsa értelmetlen nyomokat hagynak a szoknyán, mint egy igazi gyerekrajzon,
lobognak a szélben a lila lócák, a figyelmeztetésként rájuk kötött szalag
cövekeli lábamat a földbe, különben a padokkal szállnék. Annyira azért mégsem
jó nekem, ezt meg abból sejtem, hogy feltűnően elszemtelenedtem, egyre gátlástalanabbul
nyitom meg magamban azt az irdatlan műtermet, amelyben Dali halmozza egymásra
vadul és elszántan a narancsbőröket, ne látsszon ki az a hibátlan piros alma.
Ám hiába hantolja el a mester, a bűnös gyümölcs könnyedén kiemelkedik a síkból,
az álságos domborműből kinyúlik kényes orrom, és válogat, és fitymál, s erősen
kételkedik abban, valamivel nem nemesebb-e alulról szagolni az ibolyát, mint
a szirmok felől. Az azért praktikusabb, ha nem zárunk le véglegesen semmit,
én például határozottan szeretek nyitva hagyni és nyitva tartani, bármit,
szekrényajtót, könyvet, villanyt, a szememet, lelki rendetlenségemben időnként
elfeledem visszacsavarni a kupakokat, s a nyitott festékes tubusokból tehetetlenül
tekereg a zsigereimbe a színezék, amíg a folyás útját állja egy parányi festékrög.
A legnehezebb a beszáradás folyamatában fenntartani a keringést. Jönnek a
látszatgyártó művészek, és úgy tesznek, mint a kéményseprők, kotornak, de
nem történik semmi. És akkor rám mutogatnak, hová tettem, mindenki láthatta,
ők visszaadták. Kissé strapás, hogy folyton az eltűnt alma nyomába kényszerítenek,
pedig az rég nem érdekel, még maradék csutkája sem, inkább a magházban megbújó
kukac, de leginkább annak a szabadságnak a képtelensége, amely akkor tapasztalható
meg igazán, amikor leeszik a pondróról az almát. Ez persze most jut eszembe,
annak idején fel sem merülhetett, annyira valóságosnak tűnt a műanyag alma,
körte, azokba aztán nem lehetett belebújni, épp ezért tetszettek, vagy ennek
ellenére, ma már kideríthetetlen, csak hát nem sikerült lerajzolnom. Azt gondoltam,
ehhez nálam sokkalta komolyabb emberek kellenek. Mivel a keresztapám volt
az egyetlen okleveles mérnök ember a közelemben, egyedül őt találtam alkalmasnak
arra, hogy leutánozza a tányérra rakott hibátlan világot. Amikor elmentem
hozzá ezzel a fontos megbízással, láthatóan nem lelkesedett, pedig őt akkorra
alaposan megtanították a piros műanyag alma és rikító sárga körte építésére.
Csodálkoztam azon, miért nem boldogítja ez a képessége, amely belőlem teljességgel
hiányzik. Olyan tökéletesre sikeredtek a keresztapám csendéletei, díszítőjelzői,
hogy utána úgy áradt napokig a bőrömből a tehetségtelenség, mint a bétizenkettő
a vitaminkúra tizedik napján pisilés közben. Azóta nem merészeltem rajzolni,
kérem, én még nem rajzoltam, nem rajzoltam, most is csak a lila lócát, azt
is kamikázeként magamra. Nézem, ahogyan a Káptalan utcai óvoda bejáratánál
a hirdetőtáblára rajszögezik a gyerekek rajzait, rajtuk az óvónéni kicentizett
szirmai, színei, körei, vonalai, messziről megcsap a hajdani dicsérőtáblák
sivársága. Hűvösödik, talán már megint az ősszel van a baj. Tavasszal nyitnék
sok-sok óvodát, ahol egybeolvadnának a mindenféle kis- és nagycsoportok a
Margaretta Vasziljevnák egyetlen gyönyörű nagyfenekében. Az óvónénikre mindenhol
egy-egy gyerek felügyelne, aki hagyná őket azt rajzolni, amit akarnak, sőt
így bíztatná kicsit irigykedve a társaságot, kedveseim, könnyű nektek, ti,
mint teknős és csiga a házát, feneketeken hordjátok a párnát, bátran lekuporodhattok
a földre, nem fáztok fel, ne tartson vissza a hónapokban az er, dugjátok pergő
nyelvetek a pocsolyákba, lássuk, az ebihalaknál gyorsabbak vagytok-e. És újra
csillogó akvarellben úszna a kopott szőnyeg a terem közepén, mint mikor ebédelés
közben a Szircsák-testvérek, akik fegyelmezett ikerpárként mindig egyszerre
ültek le, egyszerre álltak fel, váratlanul felpattantak az asztaltól, és pontosan
a terem közepén kihányták az aznapi cseresznyelevest. Emlékszem, hiába terelgetett
bennünket a helyünkre a rózsaszínű tócsa közeléből féltékenyen a takarítóasszony.
Mindannyian ott tolongtunk, meg akartuk nézni a szégyellnivalót, hogy elborzadjunk,
utálkozzunk, undorral kiöltsük a nyelvünk, legalább mozdulatainkkal utánozzuk
azt, aki öklendezik, és sosem hallott artikulálatlan hangokat csalogassunk
elő torkunkból, amitől halálra válik Margaretta Vasziljevna, lám most már
mi is, egyszerre, együtt, egy óriásit, s akkor végünk, mert harminc adag biztosan
elárasztja az egész óvodát. Ki merte volna bevallani, hogy csodálja a Szircsák-fiúkat,
akik büszkén feszítettek művük mellett, hiszen senki sem tudta megakadályozni
őket abban, hogy az a kis tányér cseresznyeleves özönvízként ki ne ömöljön
belőlük, s önkényesen szét ne folyjon a szoba közepén.
Nem ér a nevem
Még hogy nem vagyok igazi nő, micsoda rejtett pózolási hajlam! Már kisgyerekként gyanakodtam magamra, amikor tavasszal rázta a szél a mogyoróvesszőn a sárgás hernyóvirágot, én meg alá feküdtem tetszhalottnak, és ez az álca bevonta a bokrok környékét. Nem lehet véletlen, hogy imádok súgólyukban szerepelni saját díszleteim között, vágyakozva valaki után, aki bemászik hozzám erre a szűk helyre, és megtapsol. Előbújva az egérlyukból ilyen teátrálisan tanultam meg biciklizni, megadva a módját és az árát is természetesen. Akkor még az eszközökben sem igen válogattam, megtette az apám ócskavasa, igaz, arról folyton leesett a lánc, de azt igazán nem boszorkányság a helyére rakni. Nagy gonddal öltöztem be a drámai eseményhez, mint három keménygalléros Stuart Mária, merthogy kétszárnyú tükrünkben legalább hárman billegtem. Elegánsnak találtam magunkat, vadonatúj bézs színű szivacskabátom, amelyet tizenkét füles aranygomb díszített két sorban, vetekedett egy krinolinnal. Felhúztam fehér térdzoknimat, fekete lakkcipőmet, egyedül a rizspor maradt el, de azért megfésültem fiúsra nyírt hajamat, azon a részen, ahol konok szarvacska dudorodott benne, megnyálaztam, hogy letapadjon, és tessek mindenkinek. Kicipeltem a fáskamrából a biciklit, s elindultam valami jó kis eldugott helyre, ahol senki sem látja ügyetlen próbálkozásomat. Tolni se volt valami könnyű a járgányt, mert magasságunk megegyezett, jót nyújtottam a kezemen, hogy felérjem a kormányt, így iparkodtam a világ végére, az meg akkoriban elég magasan, a hegyen bújt meg, ahová óvodába jártam, akkoriban messzebb nem jutottam még. Szemben az aprócska kastéllyal katonák gyakorlatoztak, ha kértünk, kaptunk tőlük csillagot, nem ám a mellünkre tűztük, nagyobb mulatságot jelentett hadra indulni miniatűr szúrófegyverünkkel a fagyalbogyók ellen. Pukkantak sorra a hólyagok, kibuggyant a mérgünk, a bokrok közén lecsorgott a szabadságig, a Mély útig, mindenki így nevezte ezt a meredeken kanyargó földutat, amely árokként vágódott a domboldalba, s egy bob-pályához hasonlított, csak azért nem tartottuk versenyképesnek, mert tavasszal teljesen rapszodikusan, a lezúduló víz folyását követve szórták fel. Meggyűlt a bajom az izgelődő kavicsokkal, időnként elsüppedtek a kerekek, de elszántan tovább vonszolódtam, lefelé könnyebb lesz, ezzel bíztattam magam, akkor majd végre felülhetek. Kimelegedtem a hurcolkodásban, haragudtam a kőrisfákra, egyre erősödött pisiszaguk, s ehhez semmi köze nem volt annak, hogy az óvodában hetente egyszer kifőzték a biliket, szerintem a fekete ribizli is önerőből áraszt poloskaszagot. Idáig juthattam bölcselkedésben, amikor elértem a tetőt, ott aztán átdugtam a lábam a váz alatt, mert áttenni nem értem fel, hát lógtam féloldalasan, alig tekertem a pedálon, máris gurultam, mit gurultam, szálltam, repültem, nem gondoltam arra, hogyan fogok majd megállni, boldoggá tett, hogy nem nyaltam fel a Mély utat már az elején. A baj ott kezdődött, amikor elhittem, megy ez magától, nekem semmit sem kell tennem, dagasztott a büszkeség, sejtjeim egyre messzebb kerültek egymástól, mintha élesztőt futtattak volna cukraimban, elhagytam az óvoda épületét, távolodtam a szakácsnétól, aki péntekenként közkívánatra fánkot sütött, s levegőzni lépett csak ki a konyháról épp akkor, amikor felindulásomban anyámnak kiáltoztam, a mi családunkban az ükanyámig visszamenőleg minden nőszemély a Piroska nevet kapta, pechemre ez mindig összejött nekem, még az óvodai szakácsnét is Piroska mamának szólítottuk, talán ezért vetődött utánam. Szépen kelt fenekével hömpölygött nyomomban végig a Mély úton, sápítozott, ahogy a szuszából tellett, állj meg, Pipike, megölöd magad, te büdös kölyök, állj meg! Hát ezt azért nem vártam, ez a Pipike rosszabb volt a legmérgesebb fagyalbogyónál, az utolsó kanyarban megkíséreltem végezni vele, a biciklimnél is gyorsabban repülni, hátha elkerülhetem a családi hagyományt, mert ebben a pillanatban megértettem, az, hogy egészen másként kereszteltek, ezen a helyen nem jelent semmit. Nem is. Piroska mama összeszedett a porból, meglapogatott, s csak akkor lágyult el, amikor megbizonyosodott arról, hogy épségben nyekegek párnás keze között, akkor aztán négykézlábra ereszkedett, s elindult felfelé egy darabon, mintha vissza akarna csinálni mindent. No ez nem fog neki sikerülni, porolgattam szivacskabátom maradványait, de a fánkszagú asszonyság csak nem hagyta magát, feltápászkodott, és visszacsörtetett hozzám, na nesze, Pipike, tartsd a markod, és beleszámolta égő tenyerembe a tizenkét füles gombot. Keserves tud lenni a megkopott, lehorzsolt elegancia, legjobb eltűntetni a maradékát kis kulimásszal, akkor már nem olyan feltűnő. Felraktam a láncot a helyére, átdugtam a lábam a váz alatt, és zsebemben leszakadt gombjaimmal a világ legtermészetesebb módján hazakerekeztem. Sikerült időben eldugnom a kabátomat, így aztán senki sem vette észre, hogy megtanultam biciklizni.
Selyemfüggő
Sajnálom,
de én nem vagyok igazi nő, mondtam.
Az ötvösművész egy pillanatig döbbenten meredt rám,
aztán némi felháborodás villant a szemében. A villanás egész arcát áthevítette,
indulata egy darabig finom szerszámokkal művelte bőre alatt a csontokat, ütögette,
kovácsolta. A kifehéredett forma egy pillanatra elmerült, sistergett, aztán
színek folytak szét a maszkon. Mutatósra sikeredett, egy lakberendező azonnal
falra akasztotta volna ezt az egyedi darabot, de az ötvösművész nem adta egykönnyen,
sem az ábrázatát, sem a meggyőződését. Neki eddig soha nem okozott gondot
a nemek megkülönböztetése. Hogy jön ahhoz ez a kis szürke veréb, aki már első
ránézésre a nőstények jelentéktelenségét juttatja eszébe, hogy azt állítsa,
valójában nem igazi nő. Jobban tenné, ha az elé rakott fehér arannyal kombinált
karikákért rajongana.
Férfias zavaromban mindig megalkuszom, úgy kezdek
viselkedni, ahogyan egy nőtől elvárják. Mintha az életem függene tőle, úgy
igyekeztem bekínlódni a fülbevalókat a három lukból legalább kettőbe, és ebben
sincs túlzás. A félreértés elkerülése végett kijelentem, ezt az egészet nem
én találtam ki, egyszerűen nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Úgy hemzsegnek
körülöttem a valós személyek, moccanni nem lehet tőlük, nemhogy fantáziálni.
Ez az én bajom, amely régebbről ered, egészen pontosan: rontásom onnan veszi
kezdetét, amikor a bába, aki a mi utcánkban az újszülött leánygyermekek szépségfelelős
tisztét is ellátta, félrefúrta a fülemet. Ez a félrefúrás nem derült ki azonnal,
csak a szokásos gyógyulási idő lejártakor. Hiába fűzték a jól bevált helyi
hagyomány szerint a vérző lukacskába nagyanyám legselymebb függönyének a szálát.
Eltelt egy hét, majd még egy, és a szúrás helyén a seb konokul lüktetett.
Környezetem azonban a begyulladt szöveteknél is csökönyösebben ragaszkodott
korábbi elhatározásához. Megint hívatták a bábát, az pedig, minden kapálódzásom
ellenére, egy kalauz elszántságával ismét kilukasztott eredeti művénél kicsikét
lejjebb. Nagyanyám, ahogyan déd-, ük- és szépanyáim tették egykor, boszorkányos
pókmozdulattal újra kihúzott egy szálat az utca firhangjából, ahogyan ő nevezte
(jogosan, hiszen a sor valamennyi kölyöklánya a mi függönyünkből fosztott
selyemmel a fülében szaladgált), de a kelmének továbbra sem látszott a híja.
Mindenki tudta, hol hiányzik belőle, erről azonban nem illett beszélni. Hallgatásuk
mögött húzódott a selyemút vonala, ahol bárminemű óvintézkedés ellenére rendszerint
kirabolják ugyan a kereskedőket az útonállók, valakiknek mégis sikerül eljutnia
Kínából Európába a szükséges anyagmennyiséggel. A mi utcánkban erősen bíztak
abban, hogy a frissiben érkezett áruból bőven futja majd a függönyből kiszedett
részek pótlására. Így őrizték az egész mindenek-fölöttiségét reggelig. Mert
reggelre nekik lett igazuk, bármennyire hihetetlen, az elkótyavetyélt részeket
éjjelente újraszőtte valami ördögi folytonosság. Ugyanaz a folytonosság, amelynek
mézein a bába addig gyűjtögette cukrait, mígnem beérett szemén a hályog, eszével
együtt a lába is megkurtult, orrára sárgás szemölcsöket, azokra pápaszemet
eresztett. Hiába húzta egyre nehezebben potrohát, azért az újabb hívásra csak
elaraszolt az ajtóig, kicsapta a súlyos diófaszárnyakat, de még ugyanabban
a pillanatban hátratántorodott, kíméletlen esőfüggöny állta útját. Mivel rettegett
attól, hogy öregsége ronggyá ázik a nagy szakadóban, biztonságosabbnak találta
inkább a messzeségből zümmögni, nem akarom látni ezt a gyereket, ennek nem
olyan a füle, mint a többinek. Így menekültem meg három lukkal. Nem is merészkedett
hozzám hártyás szárnyú azóta, úgyhogy egészen a mai napig szerencsésnek mondhattam
magam. Nem így az álmaimban. A sokszereplős szentivánéjeken folyton elfogy
a függöny, kiszedik belőle az utolsó selyemfoszlányt, a fülem rostává likad,
teleaggatják apró karikákkal, körülöttem tollakkal díszített vének táncolnak.
A végén rendszerint beleszédülök egy méhboly közepébe, ahol féktelen imágók
addig hintáztatnak, míg meg nem esznek, az álmoskönyvek szerint menthetetlen
vagyok. De ébredéskor fölösleges holmi varázsszöveget olvasni a fejemre, mert
a fülemen több a luk a kelleténél, az egyiken be, a másikon ki. Egyszer egy
valódi hamisítatlan nő megpróbálkozott, azt kérdezte tőlem, nem lenne praktikusabb
az igazi furatot használnom, ha már így megúsztam? Azt válaszoltam, tiszta
erőből azon vagyok, mégis valami génhiba folytán állandóan a benőtt járatba
tévedek. Holott józan eszem azt súgja, ideje lenne elfelejtenem, emlékét befalaznom,
mint egy vakablakot, egy funkcióját veszített rést, vagy körbevarrnom, mint
egy zsebet, amely egy ideje bizonyos reflexek bizonyítására való csupán. Ehelyett
ravaszul szórakozottnak tettetem magam, és a mimikri ernyedtségében hagyom,
hogy elnyeljen a járat mélye, s amikor odabenn vagyok, fülelek, ahogy az indiánok.
Testem kagylóvá tekeredik, rátapasztom a sötétségre, azon keresztül hallom
nagyanyám fogatlan szájából a vigasztalást, megládd, ahogy sokszor ránk esik
az emlékezés, úgy elcsitul minden körülöttünk. Ezt szerettem nagyanyámban,
ezt a titokzatosságot, amit vétek lenne leegyszerűsíteni azzal, hogy nekiveselkedek
és kötelező érvénnyel megfejtem az utolsó meghatározásig, mint egy keresztrejtvényt.
Mert nagyanyám a rózsacsokrot is úgy tudta a labodakazal közepébe rejteni,
hogy sohasem derült ki, rózsát lopott-e a keresztanyám féltve őrzött oltványairól,
vagy csak kigyomlálta a virágközöket, hogy az állatoknak vessen valami zöldet.
Most pedig életem végéig tépelődhetem azon, utolsó mondatát jól időzített
panasznak szánta vagy a folytonosság agyafúrt részének-e. Annak a folytonosságnak,
amelyből akkor szálltam ki tüntetve, amikor mindent pontosan értettem. Amikor
nem is sejtettem, hogy kívülről egyre kevesebbet fogok fel majd belőle, s
a fene esz meg azért, hogy visszajussak az elhagyott befejezetlen mondatba.
Néha kapok egy kis előnyt önmagammal szemben. Ezzel a fórral azonban kizárólag
akkor tudok mit kezdeni, amikor napfényes napokon veszettül csillog a tábla
és alig dereng rajta a kréta nyoma. Valójában fogalmam sincs arról, mit várnak
el tőlem, ezért jó időben önkényesen azt írhatok, amit akarok. Ha elered az
eső, pánikba esem, a szemerkélésben hallom a bába csoszogását. A tükörben
pedig azt látom, az ötvösművész türelmesen kivárja a kellő pillanatot, amikor
végre learathatja elismerésemet. Érdekes, nyögöm ki illedelmes amerikaiként;
azt, hogy strange, nem merem megkockáztatni, pedig magyarra fordítva gyámoltalanságomat
már megint oda lyukadok ki, ezt is meg fogom szokni.
Az ötvösművész erre a bizonytalanságra van beállítva,
azonnal megérzi rajtam, beindul benne egy precíziós szerkezet, amely visszacsinál
mindent. Arcán picit hullámzik a maszk, s amikor átszakítom függőjének éles
végével fülemen a benőtt furatot, résnyire nyitja a szemét. Elindult felém,
kicsit azért akadozik, részletek hiányoznak belőle, mozdulatait megvágták,
mégsem ijedek meg ettől az imbolygó töklámpástól. Egészen közel jön hozzám,
lerí róla, ismét a játék részesének tekint. Óvatosan, nehogy fájdalmat okozzon,
kiemeli a vérző cimpából az ékszert, hogy selyemre cserélje. A táskájából
előkotor egy Steril feliratú dobozkát, abból pedig kihajtogat egy szabvány
méretű selyemfüggönyt, amely látszatra könnyedén elfért azon a képtelenül
kis helyen. Úgy húzza ki a semmiből, mintha egyenesen a begubózott bábról
orsózná a szálat. Siet, ujjai sebesen motollálnak, nehogy kifusson az időből,
addig szeretné kigombolyítani, mielőtt hernyóvá változna, selyemlepkéje felröppenne,
nem maradna más a helyén, csak egy eperfalevél.
Elhangzott a Művészetek Völgyében, a KÁVÉ-HÁZ Trakta c. műsora keretében a szerző előadásában
Egy sosem repült madár
A
Pingvin egyetlen ablakánál ücsörgő műfordító kulcsfigurának számított. Jelenléte
megbízhatóbb volt a fizikai állandóknál, ami ebben a világban ritkaságszámba
ment. Ahogyan az is keltett némi feltűnést körülötte, hogy köztudottan ki
nem állhatta az élő írókat, ellenben rajongott azokért az alkotókért, akik
végre elhaláloztak. Lelkesedésének ezen a pontján a holttal együtt nemesedett
klasszikussá egykori gyűlölködése, a finom penész alatt érlelődő érzést már
mindenki természetesnek vette, elfelejtette és megbocsátotta neki a kínos
előzményeket. Ha nem, akkor meg kénytelen-kelletlen igazat adott műfordítónknak
abban, hogy egy élő író súlyát rögeszmés helyben futása miatt valóban lehetetlen
patikusi pontossággal lemérni. A műfordító kényelemből azért mégis úgy tett,
mintha nem adná fel ennek az egész kortárs szélhámosságnak a felgombolyítását.
Mert az igazságot ugye tükörfordításban nehezebben nézték volna el neki. Azt
hitték, a Pingvinbe is kizárólag a felderítések kedvéért jár. Mi tagadás,
valóban igyekezett időben kiszúrni, éppen melyik költőnek ikrásodik feltűnően
az arcbőre. Ezt a primitív gyanakvást azonban egy-kettőre elunta, s egészen
más kötötte le gondolatait. Törzshelyéről rálátott a térre, amelynek mélyedésében
meggyűlt az esővíz, a pocsolyában tükröződött a kávézó felirata. Pingvin,
hogy adhatnak ilyen nevet egy kiszáradt folyó partján működő kricsminek! A
mindennapok képtelensége keveseknek tűnik fel, olyan rafináltan ismétli magát,
mint a bujkáló szapphói sorok. A műfordítónak eszébe se jutna, hogy képeket
ritmizáljon, ha az utóbbi időben nem nézne olyan sok természetfilmet. De egyszerűen
kénytelen, mi mást tehetne, az állatok kétség kívül szórakoztatóbbak egy önhitt
írónál. Pingvin, durmogja, miközben kigombolja fekete felöltőjét, kibuggyan
belőle fehér ingje. Körülnéz, egyedül magát látja fekete-fehérben, a többi
húsvér lény a japánbirs élénk rózsaszínjéből rajzolódik. Azokat a részeket,
ahol a szélek felgöndörödnek, megtöltik tejszínes krémmel, és kész a habos
roló, ha üresen hagyják, kürtőskalács. Nem, nem, vele aztán nem nyalatják
ki azt az émelyítő fölösleget, ami a kürtőskalácsból kimarad. Pingvin helyett
címezhetnék ezt a sarki talponállót a Mandarinkacsához is, mert ahhoz inkább
hasonlít. Egy narancssárga összecsukható kávézó, kék szárnyakkal, pihekönnyű
műanyagból. A tehetősebbek ízléstelen, olcsó helynek, a kispénzűek szép színesnek,
mutatósnak találják, ők is csak újkorában. Később, amikor, a résekbe, hajlatokba
lerakódik a por és bezsírosodik, másként látják, akkor azonban már rég késő,
lejárt a jogos reklamáció szavatossági ideje. A kávézó ólommadárként emelinti
meg spalettaszárnyait, becsukódik. Mielőtt felszállna, olyan meredeken lejt
a háta, hogy még a hetyke Thyl Ulenspiegel se tudná megtartani rajta magát,
hiába terpesztené ki a körmét, leszánkázna a lakkozott rétegről a külvilággal
együtt bele a gőzölgő pocsolya kellős közepébe.
Odakinn a bejárat előtt a fehér kerti garnitúra darabjai
távolodnak egymástól, akár a céltalan szálló meteoritok a légüres térben.
A makacs gőzök egy ideig egyeben tartják az apróbb mozgó részeket, üvegpohárba
préselik a szenesre pörkölt kávészemek levét. Messziről érezni égett szagát,
az illúziókat pedig kék műanyag tálkájába készül mosogatni egy nem éppen bizalomgerjesztő
asszony. Vészesen közeledik szürkés rongyával, egybemaszatolná a műfordítót
a környezetével, ha az egészséges ösztönnel az utolsó pillanatban el nem kapná
előle magát és megkezdetlen innivalóját.
Félénken szorongatja kezében megmenekülésének egyetlen bizonyítékát,
a goromba anyagú poharat. Szeme elé tartja, mint egy lupét, s addig bámulja
vastag falán keresztül a kis teret a Puskin-szoborral, amíg a fény kigömbölyíti
a látványt, aztán incselkedve széthullik, de csak egy villanásra, majd a számtalan
változat egyike ismét újrarakódik az élő kaleidoszkópban. Szivárványhártyája
rövidesen kinövi a szemét, feszülnek rajta a hályogok, egy réteg Ung-part,
mimózaként csukódik be rajta egy rész Itália. Botorkál az ismeretlen sikátorokon
keresztül, de a rászakadt farkasvakságban nem találja Vicenza hangulatos terecskéjét,
a Piazza dei Signori-t. Nekimegy a szembejövőknek, időnként elsodorják. Nem
beszél róla senkinek, azt gondolja, a sohasem látott reneszánsz nem elég a
megszólaláshoz. Bazedovos gombócként duzzad a torkában, megnöveszti a pajzsmirigyeket,
szeme kidülled, mégsem képes se kimondani, se lenyelni, mert az ízlelőbimbói,
a szaglása mind kifinomultabb. És mindez semmire se jó, egyedül a visszatérést
műveli profi szinten. De már az első másodpercekben belényilall az undor.
Ihatatlan ez a kávé, nem történik semmi, legfeljebb melegszik rajta, csúsztatja
ujjait. Nem fér a fejébe, hogy létezik az, hogy Itália külvárosaiban ugyanolyan
minőségi kávét főznek, mint a dísztereken? Kávéháztól kávézóig tartva valahol
kiegyenlítődik az időeltolódás. De hol? Ebben a zsivajban nem jut eszébe a
válasz, egyre többen közelednek, betöltik a sétányt, az utcát. A menetről
az első pillanatban azt sem lehet megállapítani, tüntetők-e, békés felvonulók,
cirkusz érkezik, vagy vége az aznapi piacnak. Aztán a zsongásból kivehető
a ritmus, már muzsikálnak, hallja a zeneszót, ráismer a gyászmenetre. Leteszi
az asztalra a súlyos poharat, feláll és kimegy megnézni, kit temetnek. Ma
már nem jön vissza.
A mosogató asszony begyűjti az alig érintett kávét. Micsoda
finnyás alak ez a műfordító, mintha író lenne.
