Berniczky Éva
Ruhatár nélkül
Huszonnegyedikén,
Ungváron a magyarok kis- és nagyestélyi helyett meleg kabátot öltöttek, sapkát,
kesztyűt húztak, így indultak a színházba. Meg is telt a 800-900 (?) férőhelyes
óriási hodály, igaz, a Beregszászból érkezők is besegítettek. Csokonai Az
özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak c. komédiáját hozta el a Beregszászi
Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulata. Játékuknak jó beharangozója
lehetett volna két nappal korábban a Duna TV vetítette Dorottya,
szintén tőlük, felvételről, amely sajnos nézhetetlenre sikeredett, mármint
a felvétel, legalábbis bízom benne, hogy csak az. Miközben erőnek erejével
tartottam magam a készülék előtt, a színészek hangja helyett időnként a köszvényével
kínlódó operatőr csoszogását hallottam. Kicsit olyan érzésem támadt, mintha
túl gyakran ment volna ki vizelni, s míg visszajött, a felvételt néhány ipari
kamerára bízta (persze jól használva ez is lehet művészi eszköz, lásd a Filmszemlére
készült, ha jól tévedek, Kistestvér c. filmet). Így aztán különös
tehetséggel merevítette, szűkítette be az egyébként
remekül játszó színészek mozgásterét. Hogy ne legyek igazságtalan a stábbal,
az is átvillant az agyamon, talán a darab rendezőjének, Vidnyánszky Attilának
nem sikerült kellőképpen leporolnia a Dorottyát. A következő számításba
jöhető gyanúsított maga Csokonai lett volna, de neki a versei holtbiztos alaibit
szolgáltatnak ahhoz, hogy minden más műfajban elkövetett félrelépése alól
eleve felmentést kapjon.
Engem azonban nem könnyű lehűteni, úgy készültem a következő Csokonai-komédiára, mint az öreg Kahána Mózsi a szilvás gombócra. Merthogy évekig tartó idegen és rossz koszt után kérdezték meg vendéglátói, szereti-e a szilvás gombócot, s kiéhezetten azt találta válaszolni, ha nem szeretném, is imádnám.
 |
 |
Karnyóné,
ünnepi hangulat a magyar kultúra napján, a Kárpátaljai Megyei Zenei és Drámai
Színház nagyterme, tovább már nem is lehet a sok jót fokozni – legfeljebb
a januári hideget. Önszántunkból bevonultunk a hatalmas kriptába, amelyben
még az életben nem fűtöttek, az sem riasztott, hogy a Csokonai sorsára juthatunk.
Pedig az egyik ünnepi szónok a színpadról viccből vagy hivatalból – csak ezen
a vidéken léteznek efféle alternatívák – 
megkérdezte,
nem fázunk-e. Fedetlen részeinken már ekkor eluralkodott a derű, a többit
meg bugyoláltuk sapkába, kesztyűbe, a színészek pedig arra szegődtek, hogy
elhitessék velünk, tombol a nyár. Észre sem vettük, és valami módon bekebelezett
minket Vidnyánszky Attila rendezése, megadtuk magunkat a vásári komédiázás
groteszk túlzásainak. A tőle szokásos merész képzettársítással, mélymerítéssel
egy olyan rugalmas keretbe foglalta a jól ismert történetet, amelybe mi, nézők
is belefértünk, sőt ebben a helyzetben ugyanolyan torznak, képtelennek tűntünk,
mint a darab szereplői. Több száz statiszta mulatott ezen az estén a profi
színészeken, akik minden rezdülésükkel a rendező szeszélyeit szolgálták.
Szűcs
Nelli ronda Karnyónéja kihúzta a fodros szoknyája alól a libidóját, s oda
tette, ahol híját érezte, azt művelt vele, amit csak akart. Akkora kéjt nővesztett
a szemérmetlenje, hogy kidagadt belőle, rendesen elfedte a külsejét, határtalan
férfiéhségét mégis képes volt egyik pillanatról a másikra egyszerűen visszagyűrni
kibuggyanó mellével együtt a ruhája alá. A körötte csetlők-botlók pedig kereshették
a mellbimbóját, s erre a bolondos feladatra kiváló játszótársak vállalkoztak.
Rácz József (Lipptopp), Kacsur András (Lipitttlotty), Ivaskovics Viktor (Lázár)
az özvegy utolsó sóhajáig illendően reagáltak harsány gesztusaira, még a szoknyája
mozgására is. Az, hogy ez a társaság mennyire együtt tud nyüzsögni, ebben
a túlgesztikulált, zenés, táncos kavalkádban is kiderült. (Koreográfia: Énekes
István)
A
Vidnyánszky rendezte darabok erőssége a jó ízléssel válogatott zene, amely
ezúttal még funkcionálisabb szerepet kapott. A színpadképhez tartozó Pál Lajos
és zenészei szemmel láthatóan élvezettel muzsikáltak a komédiázók talpa, mondandója
vagy keze alá. És a remek mutatványos, a közönség kedvence, Trill Zsolt, az
együgyű Samu szerepében is nyelvet öltött a fizika törvényeinek, az anatómiának,
ahogyan a született tehetségek, semmibe vette a mimika határait, az izmok
beidegződéseit. Ha őt 
látom,
iszonyatos elfogultság vesz rajtam erőt, hogy mondjak egy nagyot, ilyenkor
még a Kátya Alikina riszálása is tetszik. Bár nem falusi szolgálólányosan
forgatta a farát, a ringásával mégsem volt különösebb baj. A bajok akkor kezdődtek,
amikor megszólalt, mert attól a pillanattól szűnt meg Borisnak lenni, és beugrott,
kikre hasonlít az alakítása inkább: a pincérlányokéra a hajdani Edelvájsz
(Havasi Gyopár) étteremből. Mire erre rájöttem, körülbelül a második felvonás
felénél, kezdett a darab leülni, vagy egyetlen betűcserével élve, a színészekkel
együtt kezdtünk visszafordíthatatlanul lehűlni. Karnyóné, mintha megérezte
volna, lerombolta a zsúfoltságában ötletes díszletet (jelmez és díszlet: Balla
Ildikó), s előállt a jellegzetes vidnyánszkys pörgés és rendetlenség, a vásári
groteszk azonban már nem tudta tartani magát.
Végszóra
a halottnak hitt férj, Karnyó (Varga József) is megérkezik, ám a társulat
egyébként tehetséges színészének nincs mit eljátszania, a szerepe mondvacsinált,
fölösleges, nem is igen sikerült mit kezdenie vele. Mintha a rendezőt egyáltalán
nem érdekelte volna a történet vége, addigra talán elunta magát. A játék felhígult,
érdektelenné vált, hiába vetették be az olcsó, a modern világot idéző gegeket,
poénokat, a helyzeten semmit sem javítottak a színes léggömbök. Mire újra
bezárta a falusi szatócsboltot a kerettörténet, már csonttá fagytunk: a színpadon
a lengén öltözött vagy majdnem meztelen, mezítlábas színészek, a nézőtéren
a télikabátos közönség.
Nekem pedig eszembe jutott az a színikritika, amelynek szerzője a Gyulai Várszínházban nézte meg ugyanezt a darabot többnyire ugyanezekkel a művészekkel a múlt nyáron, s bár dicséri őket, kicsit felrója Vidnyánszky Attilának, hogy a groteszk, a paródia műfajára váltotta az emberi hangokra és a hihető érzelmekre épített színjátszást. Ha velünk mulat ezen a téli estén a fűtetlen teremben, a végén ott körözött volna a feje fölött vészjóslóan az a bizonyos „nagy érzés”. Szerintem kizárólag az ő kedvéért akasztotta fel a döglött (fagyott) madarat az együgyű Samuka a mozgatható mennyezet pörgőjére, ezért aludtak el a fények, s követte az egyetlen lámpafény a tetem lassú forgását. Biztos vagyok benne, velünk együtt állva ünnepelte volna a színészeket, s nem hiszem, hogy hiányérzettel távozott volna, legfeljebb egy kiadós náthával.
