A pilóta akkor kötözött az ablaktalan hátsó szobába, amikor Teofánia nővérből újra Lina lett, s csak titokban őrizhette és ajánlhatta fel testét az Úrnak. A kedves nővérrel odafenn persze továbbra is számoltak, idelenn meg Lina került az égiek miatt nyilvántartásba. És ez a felfordulás olyan hosszúra nyúlott, már kezdték elfelejteni, hogyan volt azelőtt, annyira megszokták ezt a kavarodást, hogy kiszálláskor a szédült társaságból senki és semmi sem maradt a régi. Mégis megbámultam a beöltözött Lina nénit, amikor végre megint felölthette rendjének viseletét, egyedül madarat láttam eddig ilyen céltalanul gyönyörűnek. Mióta a visszaemlékezését körmölöm, sajnos kiderült, hogy mégsem madár. Lina néni képtelen azonosulni Teofánia nővérrel, mintha nem a saját kálváriáját diktálná, gyerekesen örül, ha egy-egy lényegesnek hitt részhez érkezik, valójában ugyanazokat a jelentéktelen részleteket ismétli, megakasztja forgásában az időt. Ahogyan a Káptalan utca mosónője, a Bözsi is vizes rongyot tekert az ujjára, úgy merte csak benyomni a naccságosasszony ördöngös mosógépének a gombját, hát Lina néni pontosan ugyanezzel az önveszélyes tudatlansággal zárkózik el a jelentől és a jövőtől. Inkább elolvastatja újra, amit eddig leírtunk, s az utolsó mondat után odabök a papírra, áminy, mintha attól tartana, ámen nélkül összezavarná. Így is vaklál egy keveset, majd felteszi a szemüvegét, újrabetűzi a sorokat, egy-két sorral feljebb csúszik, a fehér papír elnyeli vértelen ujjperceit, elölről kezdi az egészet. Fárasztó ez az öngerjesztés, olyan, mint egy grékus temetés, az ismétlésbe távoli tam-tam vegyül, ám a szertartásból alig látni valamit, mert a halottsiratók jeges lihegése lecsapódik az ablakon, a homályon át a sok tekintet eggyé olvad, de nem a kegyetlen küklopsz szeme világít, hanem egy feketére aszalt hibás arc csillan, az öreg Bözsi lógatja aszott mazsolafejét bele a nagyvilágba, innen meríti földrajzi ismereteit, miszerint Palesztinó és Amerika úgy vannak egymás mellett, mint Ungvár és Domonya, bizony. Domonyáról vitte el az ő drága Gyuriját a karapamacs Ungvárra, amikor infarktot kapott, s aztán már csak temetni hozták vissza Domonyára azok a lelketlen kutyák. Eltelek ezzel a nemes egyszerűséggel, nevezhetném ostoba együgyűségnek akár, s fel nem foghatom, hogy egyáltalán miért cseng a fülemben folyton, ahogyan a nyomkereső kutyának sem lehet nyugalma, keresi azt az egészet, amiből szagot kapott. Szánalmas foszlányokból szeretnék rájönni, mitől olyan magasztos a lemondás, talán be kellene érnem a legkézenfekvőbb magyarázattal, kár szenteskednem, hiszen azt érzem, hogy a fenséges Teofánia nővér közelében közönséges tésztaszag terjeng. Emlékeimben a nagyanyám a gombócos ebédet követő napon rendre ágyneműt mosott, mert szerinte a krumplialapú tésztáról leszűrt nyákos lében öblített ruha keményszik igazán ropogósra. Előfordult, hogy elfelejtkezett az eldugott főzetről, akkor jutott eszébe, amikor a tésztalé már bomlásnak indult. Legtöbbször sajnálta kiönteni, csak belemártogatta a frissen mosott ruhát, no ennek a száradó cihának volt olyan édeskés romlott szaga, mint a gyönyörű Teofánia nővér alatt Lina néninek. Önkéntelenül tovább szalad a szemem barna pamutharisnyájára, hiába határoztam el többször, hogy ott, ahol Lina néni kezdődik, megszakítom a mustrát, nem muszáj mindent megfigyelni. Hiába fogadkozom, soha többé nem állíthatom meg, örökkön jár bennem a páternoszter, viszi fel Teofánia nővért, s a magasból már dagadt lábát lógatja belőle Lina néni, kalimpál otromba mamuszával, amit Bözsi, a bűbáj, félrehallásait tovább gyarapítva, proscsáj helyett broscsáj molodosztyként emlegetett és tisztogatott, mintha ráérzett volna, hogy magyarul az ég veled, ifjúság egy búgó hangú dívát idéz, s inkább illik egy megerőszakolt körömcipőhöz, mint ehhez a durva posztólábbelihez. Belátom, Teofánia nővér megszenvedett azért, hogy képzeletét azzal tölthesse be, amire rá szeretne ismerni, egy nyikorgó laterna magicával vetíti magának a válogatott képeket, az elavult technikán semmit sem lehetett számon kérni, úgy felemelő, ahogyan volt, nem másképp. A világukat veszített Duncsák-nővérek sem kívánnak egy ideje látni, egymásba akaszkodva csoszognak reggelente a Káptalan felé, húzzák egymást fel a lépcsőn, a boltívek alá érve nagyra nőnek, lentről úgy tűnik, mintha ők nyelnék el a katedrálist, nem pedig fordítva. Lina néni egy láthatatlan karral kívülről tekeri az emlékezetet Teofánia nővéren, így képes a rozoga testben megmaradni a rozoga lélek. Néha be kell érnünk a csodák fizikájával, különben nem értünk semmit. Így aztán teljesen helyén valónak tartottam, hogy az apáca kiskapuja csak az utca felől nyílott, belülről hiányzott a kilincs, elkallódott, vagy magával vihette valaki. Teofánia nővér végtelen türelméből erre is futotta, ha a reggeli misére indult, addig álldogált a kapu alatt, míg arra nem jött egy járókelő, s ki nem engedte. Ebből soha nem lett kázus, valakinek rendszerint éppen akkortájt arrafelé vitt az útja. Míg egy napon a pilóta nyitotta ki neki az ajtót, és Teofánia nővér kikerekítette a szemét, mert az ajtónyílásban ácsorgó jobban illett volna egy keresztöltéses falvédőre, mint ide. Végigmérte a jövevényt, valami hiányzott mögüle, talán egy sápadt nyírfaerdő, kezéből elhagyta a berjozkacsemetéből szomorodott gitárt, ehelyett prémes sapkáját pengette, szorongatta. Rekedtes hangját a gyomrából visszaáramló vodka savai marták gyámoltalanra, ellenben hibátlanul szalutált. Ez az egyetlen karlendítés hitelesítette, másból nem lehetett felismerni benne a pilótát. A pilótákat általában nem ilyen roskatagnak, ellenkezőleg, szép szálnak, délcegnek teremtik, olyanoknak, akik elhiszik fensőbbségüket, ezért fehér csíkkal húzzák keresztbe a magasban azoknak az álmait, akik lezuhantak, s utolsó esélyként életben maradtak egy őserdő közepében. Most maga a pilóta pottyant ide a Teofánia nővér ajtaja elé, ki tudja, ki küldte, miféle szerzet, azt bizonygatja, higgye el, ő Izidor és makkegészséges, akár repülhetne, most kellene elhoznia egy gépet, s csak azért nem vállalta, mert a szerződésben nem ígértek neki ejtőernyőt, ő pedig nem bolondult meg ejtőernyő nélkül repülni. Ezt legalább három nyelven adta elő egyszerre, ami még fel sem tűnt volna, hiszen körülötte megannyi összezavart ügynökben szólt egy Szokol táskarádió, de az ő fejében esés közben a hullámhosszak is egymásra szaladtak. Épp ezért, vagy a változatosság miatt, a sikeres landolás után már geológusként mutatkozott be, aki merő unalomból csapott fel napszámosnak, engedje csak be, meglátja, bármit megreparál. És Teofánia nővér szelíd türelemmel napirendre tért a jövevény körüli furcsaságokon, mert igaz ugyan, hogy műszőrme usánkát húzott a fejébe, s a cipőjét borító fekete viaszos vászon jócskán felpuffadt a nedvességtől, Izidor valódiságához mégsem fért kétség. Miután beköltözött a hátsó szobába, az is kiderült, sohasem bújna valódi bőrbe vagy szőrmébe, azt hajtogatta, a róka addig érdekes, amíg iramlik a fák között és nyomot hagy a friss hóban, de azt azért belátta, hogy vadra lőni sokféleképpen lehet. Persze, ha véletlenül mégis eltalálna egyet, folytatta, soha nem készítené ki a bundáját, végképp nem hordana rókaprém sapkát, mert a fején a mozdulatlan rókában a saját halálát viselné egészen addig a végzetes pillanatig… A folytatást nem árulta el, annyi azonban bizonyos, hogy ahonnan Izidor jött, ott sok lehetett a róka. Talán az időt is annak iramlásában mérték, ezért nem érzékelte itt a pilóta az elmúlást, akkor tápászkodott, amikor Teofánia nővér dél körül kiimádkozta a vackából valahogy. Izidor megmagyarázhatatlan joggal lakott Teofánia nővérnél, s mintha odafenn lenne albérlő, ritkán fizetett, cserébe azonban bármikor éktelen zöldre festette a rácsos kaput, amit csak kívülről lehetett kinyitni. Teofánia nővért ehhez módszeresen szoktatták, évekig ártatlanul raboskodott, egyszer, amikor vallatói kihallgatásra kísérték, bezárták a folyosó egyik szekrényébe, hogy ne találkozzon egy másik elítélttel, akit épp zárkájába vezettek vissza, s akkor ő annyira félt a sötétében, hogy életében először megjelent előtte az Úr, s azt mondta neki, ne féljen, hát azóta nem fél senkitől és semmitől. Ezt a memoárjában többször leíratta velem, a többit nem képes elmondani, könyörögve néz rám, hátha sikerül kitalálnom meghurcolását úgy, ahogy a valóságban megtörtént. Én meg engedelmesen összeszedegetem a megszáradt morzsákat, keveredik a nyálammal, gyúrom a koszos kenyérgalacsint, egyre nagyobb, nem nyelhetem le, Gabcsuka lesz az egészből, Teofánia nővér fogadott lánya, hogy csúfondárosan elhatalmasodjék a színtelenségen. Ezért kell olyan sokat imádkozni érte, fel nem sorolhatom még mi mindenért, legelőször is a pupillája miatt, amely nem szokásosan a szivárványhártya közepében, hanem íriszének legalján mélyül, s mint egy kaleidoszkópban, számtalan színben és formában rakódnak ki benne azok a gyalázatos vágyak, amire sokak szerint még gondolni is szégyen. Teofánia nővér mégis megbocsátotta neki, a kölykeit is, pedig folyton az orrukat fúrták, vagy hevertek az anyjuk mellett, mint almafa alatt a férgese, ha létezett egyáltalán valahol az apjuk, az boldog lehetett. Gabcsuka szabad perceiben kötött, összegyűjtötte a maradék fonalakat, amúgy egyikből sem futotta volna egy egész darabra, bárki szívesen megszabadult tőlük. Így aztán mindenki ruhájából került a Gabcsukáéra legalább egy csíknyi. Ez olyan megható, mint a mindenki karácsonyfája, csakhogy ez a csőlátó világ a színpompából kizárólag azt a vékonyka részt ismerte fel és tartotta rendjén valónak, amit ő jutatott rá, az összes többit paráznaságnak hitte, akárhogy is igyekezett Gabcsuka, soha nem sikerült elfednie meztelenségét. Néha a hátsó szobából hallani a nevetését, a színek egybefolynak a gurgulázással, követik testének vonalait, a színek és a nevetése. Gabcsuka olyan, mint egy perzsaszőnyeggel bélelt ágy, nem tehet arról, hogy puha és süppedős, és a közelében lekívánkozik a cipő, a szoros göncök, amelyek elválasztanak a finomságaitól, legjobb belefeküdni, amikor senki sem látja, úgy maradni, mint angyalkanyom a hóban.
Ma este semmit se haladtunk a visszaemlékezésben, mert Teofánia nővér eltévedt idelenn a földön. Amikor reggeli misére készülődött, ami eddig soha nem esett meg vele, sietni kezdett. S ez a kapkodás odakinn folytatódott, sokkal hamarabb érte el a kaput, mint bármikor, ráadásul valaki visszalopta a helyére a belső kilincset. Rossz érzéssel nyomta le a megkerült hideg fémet, kilépett, sokáig várta, hogy jöjjön valaki, de egy teremtett lelket sem látott, már harangoztak, egyre jobban összeszorult torka, el fog késni, még mindig nem közelgett senki, s akkor remegve visszafordult, már nem érdemes elindulni, úgyse ér időben oda. Honnan tudhatta volna, hogy neki semmi köze a valósághoz. Lebeghetett volna a föld felett, dagadt lábára úgysem képes felhúzni a cipőt, a sarka örökre félig a levegőben reked, ha nem járja be sántikálva a szomszédokat egy cipőkanálért, s be nem tuszakolja erőnek erejével magát oda, ahová rég nem való, vagy nem is volt való soha. Ha nem veszi rá a pilótát, hogy keljen fel kora reggel, vágjanak egy ablakot végre arra a sötét hátsó szobára, nem derül ki, hogy szüksége lenne egy betonkeverő ládára, aminél nincs otrombább valóság. Ez a néhány deszkából összevert doboz emlékeztet arra, hogy semmi sem épülhet hideg és szürke alap nélkül, amelynek anyagában pontos arányban kell keverednie cementnek, homoknak, mésznek és víznek. Így aztán a gyönyörűen beöltözött Teofánia nővér Lina néni püffedt lábain elbotorkált az esti szürkületben a bazilita rend egykori épületéhez, leszerencsétlenkedett az alagsorba, azért oda, mert csak onnan szivárgott ki némi fény. Belépett, a szeme megszokta a félhomályt, néhány férfi iszogatott az ablak alatt, a bárpult túloldaláról megkérdezték, mit kér, s ő gondolkozás nélkül egy betonkeverő ládát rendelt, olyan természetességgel, mint egy gyümölcskoktélt vagy fagylaltot. Mire kimondta, már körbe is nézett, megnyugodott, a betonkeverő láda igazán nem tűnt képtelen kívánságnak, olyan kietlen volt ez a helyiség, mintha kihordták volna belőle mindazt, ami lakályosabbá tette, s holnap kezdődhetne a nagy felújítás. Hozzák majd a homokot, cementet, oltott meszet egy esetlen traktorral, ledöntik a bejárathoz az egészet, s azt majd össze kell keverni valamiben, de a kőművesek úgysem jönnek el, ilyenkor Prágában falaz mindahány, abban az arany városban még ezek az apróványák is szebbek, a turisták megtekintik őket a beállványozott székesegyházon. Idény végén másznak csak le a magasból, jönnek peckesen valódi bőrcipőben, hajfénnyel kenik be meszes fejüket, csettintenek, s a pilóta beállhat melléjük napszámosnak, cipelheti a malteros vödröket. De addig senki sem dagasztja itthon a habarcsot, hát azt kérné kölcsön néhány napra legalább, a betonkeverő ládát, amelyben senki sem keveri a betont. A pincér gondolkodott egy ideig, majd azt mondta, sajnos csak vodkával és kávéval szolgálhat. Hát nem ad egy betonkeverő ládát, nézett rá megbocsátón Teofánia nővér. Nem, nem, rázta a fejét a kiszolgáló. Akkor viszontlátásra, gyermekem, búcsúzott Teofánia nővér, mintha csupán ártatlan próbát tett volna a bártulajdonoson, aki nem számít, mert kocsmát bárki nyithat, akinek van néhány pohara, pár üveg vodkája, majd beszerzi hozzá azt a hiányzó betonkeverő ládát is.
Hónapok óta alig írunk valamicskét, helyette építkezünk, főleg Teofánia nővér, aki nem hagyta annyiban a dolgot, kitartott amellett, hogy a hátsó szobára igenis vágjanak egy ablakot. A pilóta szalutált, s amikor elkezdte kiverni a téglákat a szükséges helyen, hát megmozdult az egész fal, úgy lötyögött, mint egy tejfog, mindenki csodájára járt, a Gabcsuka vásott kölykei oda szaladtak játék közben lekopogni a sztuki-sztukit, aztán amint megtudták, hogy hozzáérni is veszélyes, a fal bármikor leomolhat, hát el sem mozdultak alóla, nehogy elmulasszák azt a percet, amikor valóban összedől. Ez azonban csak nem akart megtörténni, a megjósolt pillanat egyre nőtt és érlelődött, gömbölyödött, a háziak figyelték, lesték, mint egy rég kihordott terhességet, de égen-földön nem találtak egyetlen kőművest, aki vállalta volna a fal lebontását és újrarakását. Nem volt más hátra, várták, hogy megérkezzenek Prágából az apróványák, s amikor megjelent az első Ványa, abból nem lett köszönet, mert úgy állt meg a hátsó szoba falánál, mint a Szt. Vitus-székesegyház előtt, úgy meredt Gabcsukára, ahogyan a festett madonnára szokás, elöntötte az áhítat, a lelke megemelkedett, úgyhogy testével utána kellett pipiskedni, s bár még így sem ütötte meg az egyhatvanat, ez a magasság akkora önbizalommal töltötte el, hogy kijelentette, amíg nem ihat erre a szépasszonyra, aki szakasztott a felesége, egy ujjal sem ér hozzá ehhez a hideg, élettelen falhoz, mert az ő felesége olyan tüzes céda, fogadalommal sem bír ki férfi nélkül egy prágai idényt, s ha valamiről eszébe jut ez a némber, már bocsássa meg a világ, de azonnal innia kell. S a nagy bánattól a pilóta és első Ványa három napon át döntötte magába a vodkát a hátsó szobában, és Teofánia nővér imádkozott értük, hogy életben maradjanak, mert két decis vizes pohárral koccintottak, s ahogyan a vastag üveg összecsörrent, ugyanolyan tompán kaffantott az a kettő, amint kortyolás nélkül egy darabban legördítették torkukon az italt, s a poharat kizárólag azért nem nyelték le vele, hogy legyen mibe kapaszkodniuk, amikor hatalmas fájdalommal végigrohant ereiken a szesz. Megrázkódtak, fújtak egyet, majd felágaskodtak, mint a megbokrosodott lovak, végül a villany is elaludt, és amikor Gabcsuka bevitte a szobába az égő gyertyát, úgy lobbant be a két férfi között a láng, mintha tűzokádók álltak volna egymással szemben, utoljára a pilóta még lelkesen szalutált, aztán beestek mindketten az asztal alá, hogy iszonyú hortyogásukba beleremegjen az addigra jócskán meghasadt fal. Másnap megérkezett második Ványa és utálattal takarította el az asztal alól első Ványát, a pilóta segített neki, alig bírták kicipelni. Amikor visszajöttek, második Ványa megvetően nézte az elődje helyét, majd leseperte tenyerével a széket, higgyék el, egy ilyen részeges disznót fel sem vennének Prágában abban az előkelő negyedben, ahol ő dolgozott, s a nadrágjába törölte első Ványa maradék porait. Körbefújta az asztalt, a szelleme se maradjon ott, ezután leült szemben a pilótával, aki azt mondta, igyunk rá, és ittak arra, milyen züllött alakok keserítik meg az életet, milyen szakadt kocsmatöltelékek isszák el a többiek elől az utolsó nedűt, párlatot, a cefrét, a kátrányt, kiürült flaskókból az orrukkal fogják fel a bennrekedt cseppeket. És dühükben három napon át döntötték magukba a vodkát a hátsó szobában, és Teofánia nővér imádkozott értük, hogy életben maradjanak, mert ugyanazzal a vizes pohárral koccintottak, s ahogyan a vastag üveg összecsörrent, ugyanolyan tompán kaffantott az a kettő, amint kortyolás nélkül egy darabban legördítették torkukon az italt, s a poharat kizárólag azért nem nyelték le vele, hogy legyen mibe kapaszkodniuk, amikor hatalmas fájdalommal végigrohant ereiken a szesz. Megrázkódtak, fújtak egyet, majd felágaskodtak, mint a megbokrosodott lovak, és a Gabcsuka kölykei berohantak a szobába, azt üvöltözték, vigyázz, potyognak az apróványák, potyognak az apróványák, s azok ketten utánuk kaptak, hogy kitekerjék a csibészek nyakát, de semmi többre nem maradt erejük, beestek az asztal alá. A hetedik napon a pilóta egész álló nap szégyellte magát, de szerencséjére megérkezett harmadik Ványa, hogy alázattal eltakarítsa második Ványát. Óvatosan ragadta meg a gallérjánál fogva, olyan megértéssel és gyakorlottan húzta ki a hátsó szobából az udvarra, hogy a lépcsőfokokon minél kevesebbet ütődjék a magatehetetlen test, a cipősarkak klottyanására hátra-hátranézett ellágyulva, a hőskorszak jutott eszébe, amikor még ő is három napig bírt vedelni egyfolytában, sóhajtott és előszedett zsebéből egy maréknyi savanyú cukrot, szopta egyiket a másik után, aztán már egyenesen felhajtotta a zöldes cukorkákat, akkorákat nyelt, hogy a Gabcsuka-kölykök azt kiabálták, Nyelőke bácsi, Nyelőke bácsi, Teofánia nővér pedig hálát rebegett a feszület előtt térdelve, micsoda rendes ember, nincsenek is manapság ilyen becsületes mesterek. Harmadik Ványának már nem kellett kivágni a falat, mert addigra az magától kilukadt, a mester odament a repedéshez, kidugta a résen a kezét, s addig tágította, amíg egyszer csak beszaladt rajta a szél és felkapta a padlót borító cukorkás papírokat, megpörgette körülöttük a színes avart, aztán kirepítette a vágaton keresztül és megfestette vele a szürkés kertet.
Teofánia nővér mindent elrontott ezzel az ablakkal, a hátsó szoba egyre nagyobb lett, és a vágaton át kezdett belenyúlni a Káptalanba vagy maga az utca záródott a falak közé, ez utólag meghatározhatatlan. Észre sem vették, máris kicserélődtek a vágyak, Gabcsuka zsugorodott, s ahelyett, hogy szivárványszínű csíkos ruhájában várta volna türelemmel gyermekei apját, aki nyilvánvalóan azért hagyta el asszonyát, hogy az helyette mindenki mást tegyen boldoggá, hűtlenül férjhez ment ehhez a lökött pilótához. Az meg szalutált és katonásan egyszínű zsákot húzott feleségére, ez alatt Gabcsuka egyre kisebb lett, nem jutott belőle senkinek, s attól kezdve a szemét sem kellett lesütnie, pupillája amúgy sem mutatott semmit, sistergett üresen. Naphosszat ült a konyhában, lábasok és fazekak pereme alól tisztította a lerakódást, alányúlt kis késével és lemetszette a sárgásbarna zsírréteget, amelyet zaftos borjúpörköltek köpködtek a hajlatokba. Egy idő múlva minden edény ragyogott, Gabcsuka már nem is emlékezett másra, csak a sértetlen, fénylő zománcra, mintha soha nem sütött volna bennük húst, legszívesebben a képzeletét is kiszidolozta volna, mert abban még párolódott időnként valami gyanús részlet, de miután senki nem figyelt rá, az is leégett, csúnyán odakozmált. Gabcsuka pedig vörösre dörzsölte a szemét, ne maradjon benne egyetlen látomás, ki hitte volna el neki, hogy odakinn elszaporodtak a lompos rókák. A pilóta persze hitvesi odaadásból úgy tett, mintha ő is látná a vadakat, amint osonnak a kerten át, többször utánuk lőtt, s Gabcsuka ebből megértette, eljátssza csak az őrültet, különben semmiképpen sem tenne ilyet. Izidort azonban nem lehetett leállítani, nem sokkal ezután vásárolt egy kivénhedt furgont és bőrrel kezdett kereskedni, egy cipőgyárnak szállította az anyagot a hegyeken túlra az első nyárig. Aztán a legnagyobb kánikulában megromlott egy furgonnyi rosszul kikészített bőre, iszonyatos bűze messzire gőzölgött, a közelébe merészkedőt mocsárként nyelte el, magát a pilótát is. Azóta senki sem hallott róla, talán az a végzetes pillanat következett be, amiről akkor régen még beszélni sem volt hajlandó. Hatalmas adóságot hagyott hátra, először csak a hátsó szoba ment rá, később az egész ház, a Káptalan utca, a Bözsi egy kidobott valódi bundában baktat, csomókban vedlik, hullik a szőre, mint egy beteg korcsé.
Most már tudom, soha nem fejezzük be ezt a visszaemlékezést. Napokon keresztül az eddig lejegyzett részeket fénymásolom, Teofánia nővér pedig esténként végigolvassa hét példányban ugyanazt, és mintha szándékosan tenné, jól összekeveri az oldalakat, aztán kétségbeesetten mutatja, már megint tönkretette az életét. Ilyenkor letérdepelek a saláta mellé a földre és türelmesen szortírozom, mire minden a helyére kerül, halálosan elfáradunk, levetkőztetem Teofánia nővért, a ruháját vállfára rakom és beakasztom a szekrénybe, amikor rácsukom az ajtót, a hátamban érzem Lina néni fagyos tekintetét, jéghideg lába mozdulatlan a dunyha alatt. Holnap elkísérem Teofánia nővért a kis ceholnyai kápolnába, ott találkozik a többiekkel, egész nap imádkoznak és gyónnak, Gabcsukáért és helyette, mert Gabcsuka újra a régi.