Drága Barátom,
hát te aztán jó születésnapot kívántál nekem! Előbb felköszöntesz, sok jót kívánsz öt sorban, aztán meg három sűrű oldalon át zúdítod rám az igaztalan vádak Retyezátját, közben alaposan meg is fenyegetsz, ami barátok közt azért nem akármilyen fejlemény.
Ez már a második övön aluli ütés, ami a napokban ér.
Előbb Lázár újévi nyilatkozata döbbentett meg; talán olvastad te is. Az újságíró azt kérdezte, „Ön mit csinálna másként ebben az esztendőben?”, mire ő: „A 2001-es év elején kaptam egy díjnak nevezett oklevelet, aminek az elfogadásán akkor is sokat gondolkodtam. Ha újból ilyen helyzetbe kerülnék, kedvesen, de határozottan visszautasítanám.” Hogy miről van szó, nemcsak a beavatottak tudhatják: minden újságunk megírta, a Jákob-díjat 2001. januárjában műfordítói és kutatói munkájáért Sóváli Bánfi Lázárnak ítélte kis alapítványunk. Nem röpködnek nálunk olyan számban az elismerések, hogy az „év elején” meghatározás ne tegye egyértelművé az utalást.
Lázár kijelentése többszörösen is sértő. Először is azért, mert a „díjnak nevezett oklevél”-lel egészen szép pénzjutalom járt (kb. egy középiskolai tanár kéthavi fizetése). Másodszor meg köztudomású, a Jákob-díjjal legendás egyetemi professzorunknak állítottunk emléket, az ő példaadó értelmiségi magatartásához méltó szellemi teljesítményeket jutalmazunk odaítélésével. Az alapító okiratban az áll, a díjban azok részesülhetnek, „akik tevékenységükkel a nemzetek és nemzetiségek együttélésének ügyét, a toleranciát, a másság tiszteletét szolgálják, akik fellépnek mindenfajta diszkrimináció ellen, s munkásságukkal tanúságot tesznek a torzításoktól, hamisításoktól mentes történelem- és társadalomszemlélet mellett.” Vajon e miatt a meghatározás miatt vagy a névadó személye miatt gondolja Bánfi Lázár úgy, hogy ma már nem fogadná el a díjat? (Persze tudom, velem, kizárólag velem van baja, az én irodalmi felfogásom csípi a csőrét; de hát ez tavaly januárban épp ilyen volt!) Harmadjára azért fáj nekem külön is ez a szúrás, mert, mint ezt a díjátadáskor el is mondtam, kis magánalapítványom évek óta nem vesz részt semmilyen pályázaton, nem kér (miáltal nem is kap) anyagi támogatást; a díjak összegét munkával, kulturális szolgáltatói tevékenységgel teremtem elő. (Az ezévi díjnak az összegét például a székesfehérvári Határon Túli Magyar Irodalom Hete keretében tartott előadásom megtartásával kerestem meg: előadói honoráriumom képezte a díj és az átadási ünnepség költségeinek a fedezetét). Lázár nyilatkozata nem más, mint az én önzetlen erőfeszítésemre válaszul adott arculcsapás, nem csoda, ha rosszul esett, és ha véglegesítette elhatározásomat: „bezárom” az alapítványt.
Erre jött ráadásnak a te fenyegetőző leveled, éppen az idei díjátadó ünnepség, egyben születésem napján…
Sokáig latolgattam, válaszoljak-e ostobaságaidra (nem tudok rá finomabb szót, csak durvábbakat). Egy ideig úgy gondoltam: legjobb, ha reagálás nélkül hagyom, hiszen semmi értelme vádpontjaiddal vitába szállnom (no meg az ellenérvelést meg is tiltod nekem leveled végén). Ha valóban úgy látod a dolgokat, ahogy leírod őket, akkor te már alighanem „bekattantál” és a legkisebb esélyem sincs arra, hogy rögeszméidből kizökkentselek.
Ilyen helyzetek kialakulásáról, „bekattanásokról” van néhány tapasztalatom, még családon belül is, és gyakran súlyosabb témákban. A sógorbátyám például eldöntötte, a világpolitika (sőt a világtörténelem) nem más, mint a zsidó nagytőke és a szabadkőművesek összeesküvése, és erről a nézetéről nem lehet letéríteni. De találkoztam olyan „történésszel”, aki minden politikai vezető családjában szerb rokonságot mutatott ki és kifejtette: a szerb világmaffia igazgatja a világot. Egy másik megszállott két vastag kötetben bizonygatja, a kereszténység, úgy ahogy van, földön kívüli civilizáció átgondolt akciója az emberiség igába hajtására. Könyv született arról, hogy a magyar szentkorona voltaképp kolosszális világmodell, minden méretéről, adatáról, minden hajlási szögéről „bebizonyította”, hogy a Föld, a Naprendszer, a galaxis, illetve az univerzum adatainak a leképezése. A korona tetején a kereszt például 27 fokos szöget zár be a függőlegessel, és ez természetesen azért van így, mert a Föld forgástengelye is 27 fokban metszi a keringési síkra állított merőlegest; a pántok az ekliptikát, illetve a galaxis karjait képezik; a kerületek és sugarak, átlók, magasságok és érintők úgy aránylanak egymáshoz, mint a bolygópályák, tömegek és keringési idők, még a kozmoszban található szabad állapotú hidrogén háttérsugárzásának a frekvenciája is pontosan bele van kódolva a korona paramétereibe. Van, aki azt olvasta ki a Bibliából, hogy Jézus homoszexuális volt, ráadásul nem is egy ember, hanem ikerpár (ezt egyébként filmvászonra vitte, láttam). Roppant komoly professzorasszony vetített olyan ábrát egy konferencián, amelyen Nagy-Magyarország térképére az emberi agy hosszanti keresztmetszete volt rámontírozva (mit mondjak, a kettő körvonala valóban megdöbbentő mértékben esett egybe), és azt állította, Trianon nem más, mint a magyarság agykérgének az eltávolítása (mondta az orvosi műszót is; ezt elfelejtettem). Hallani olykor megszállott perpetuum mobile-hívőkről, a távgyógyításban meggyőződöttekről, a homlokközépi harmadik szem megnyithatóságára esküdőkről. Világvallás alapul a feltámadáson és a lélekvándorláson, és beszéltem valakivel, aki szent igazságként állította, hogy már találkozott jövőbeli önmagával…
Nincs az a logikus érvelés és nem léteznek azok a tények, amelyek felsorakoztatásával ezeket az embereket meg lehetne ingatni meggyőződésükben. Rendszerük zárt, saját belső (általában jól felépített) logikára jár, amelynek fogaskerekei közé nem hatolhat be semmi olyan érvelés, amely más rendszerek logikáját követi. Mélyen vallásos meggyőződésű embert nem lehet észérvekkel megingatni istenhitében, a materialistát pedig lehetetlen meggyőzni arról, hogy a való világot a teremtő eszme hozta létre. Aki hinni akar valamiben, hinni is fog, felesleges erőfeszítést tenni megingatására. Vitának, eszmecserének akkor van értelme, ha a partnerek nyitottak a másik érvelésével szemben, ha megvan bennük a gondolati rugalmasság, sőt talán egy pici kétely is a maguk igaza iránt. Aki azonban eleve képtelenségnek, tévesnek, tarthatatlannak, mi több, károsnak gondolja a lehetséges partner álláspontját – azzal kár vitatkozni. És végképp nincs értelme az ilyesminek, ha a felek kölcsönösen tévesnek, oktalannak tartják a másik gondolatmenetét.
Köztünk, kedves Yonathánom, most ez a kölcsönös elutasítás nagyjából fennáll. Én kapitális képtelenségnek tartom mindazt, amit összeírtál, és te is nagyjából ennek tartod azt, amit én ellene felvethetnék. A különbség talán annyi, te még fenyegetőzöl is, ön- és közveszélyesnek tartasz engem, hihetetlenül erős indulattal, hisztérikusan követeled: mást gondoljak, mint amit gondolok, mást és máshová és máshogyan írjak, mint most írok. Mint a túlzott küldetéstudatban szenvedők általában, te is többes számban fogalmazol és valami számomra teljesen értelmezhetetlen feljogosítás alapján bele akarsz abba szólni, én mit írjak a Audenciába vagy más lapokba, és mit ne. Ezt mérhetetlen arcátlanságnak tarthatnám, ha nem gondolnám inkább stupiditásnak. Számomra az egész érvrendszered komikusan, bárgyún önellentmondásos és képtelen, hiszen engem vádolsz olyasmivel, hogy másokba sulykolom a véleményemet és irodalmi diktátor vagyok, holott te akarod számomra megszabni, mit és hogyan tegyek vagy ne tegyek, sőt: gondoljak vagy ne gondoljak. Én azt vallom, mindenki gondolkodjon és nyilvánítson véleményt szabadon, te ellenben abból indulsz ki, hogy akinek eltér a véleménye az általad képviselttől, az ellenség, azt el kell hallgattatni, ki kell közösíteni, pellengérre kell állítani, esetleg – biztos, ami biztos – máglyára is kell küldeni, ne terjeszthesse tévtanait.
No, visszakanyarodva: sokáig latolgattam, esetleg egyáltalán nem válaszolok neked, hiszen amit írok – bármi is legyen annak a tartalma – az számodra így is, úgy is a magad meggyőződésének lesz a bizonyítéka. Írhatok Á-t vagy B-t, vagy írhatom épp az ellenkezőjüket – az semmi más nem lesz, csak olyasmi, ami megerősíti a rólam és szemléletemről kialakított véleményedet.
Ám rájöttem, ha nem írok, az is pontosan ilyen erővel fogja a rögeszmédet táplálni: tenyeredet dörzsölve elkönyvelheted, lám, valóban vérig vagyok sértve, bizonyosan teljesen elevenembe talált a leveled, meg sem tudok szólalni. De gondolhatnád azt is, íme, mennyire lenézlek téged, még válaszra sem méltatlak, megérdemlem hát a kiközösítést.
Teljesen mindegy tehát, válaszolok-e, mint ahogy az is, mit írok.
Ha pedig mindegy, akkor miért ne küldhetnék neked ilyen tartalmú levelet:
„Kedves Yonathán, mivel gyakorlatilag megtiltod nekem, hogy vádpontjaiddal vitába szálljak, így nem marad számomra más, mint hogy több évtizedes barátságunkra tekintettel elküldjelek téged a bús picsába.”
Valóban ez volt az első és talán legőszintébb gondolatom. A bizalmas hangnemet indokolhatná, hogy nem idegentől, hanem Zigmálly Yonathántól, a jó baráttól, ha tetszik: szakmai testvéremtől érkezett a méltatlan támadás, aki pontosan tudja, hogy nem vagyok irodalmi diktátor, de mégis annak állít be. (Talán bizony én vagyok összes lapunknak a főszerkesztője, az összes kiadó igazgatója, minden itteni kuratóriumban én döntök nehéz százezrekről és milliókról, én vagyok az elnök az összes magyarságintézményben és szervezetben…. Mondd, de tényleg: nem találod komikusnak, hogy miközben az elmúlt években folyamatosan és tudatosan lemondtam minden maradék funkciómról és megszüntettem minden intézményi hátteremet, lapot, kiadót, lassan az egyszemélyes alapítványt is, és visszamentem magánembernek, miközben teljesen kivonultam a közéletből, sőt a kulturális élet egészéből is, és már valóban csak azzal rendelkezem, amit írok – aközben te a tényleges és kiterjedt hatalommal rendelkező kulturpolitikushoz, az állam és a párt által támogatott 30 évvel ezelőtti apámhoz hasonlítasz… Nem, ez már nem komikus tévedés, ez sanda, aljas rosszindulat részedről. Minimum, hogy ezek után én meg elküldjelek az anyádba.)
Gondoltam ilyen levélre is:
„Kedves Yonathán, csak azért írok, mert ritkán hagyok leveleket válasz nélkül; tartalmilag nincs mire reagálnom: aljas és ostoba vádaskodásoddal és fenyegetőzéseddel nem kívánok foglalkozni, ilyesmire sem időm, sem energiám. Ha ezek valóban a te gondolataid voltak, akkor nagyon sajnállak, ha másvalaki cukkolt fel (én ezt sejtem), akkor pedig még inkább.
Ha kiszállt fejedből a gőz, írjál újra.”
Aztán arra gondoltam, tiltásod ellenére mégis sorra veszem az érveidet és vádjaidat, hátha van remény arra, belássad: lehetséges másféle gondolkodás is. Ebben a levélben szóvá tettem volna, mennyire félreértetted esszém kifogásolt részleteit. Íróembertől talán elvátható, felismerje a képes beszédet, a hiperbolát, és külső segítség nélkül is rájöjjön: a töltött káposzta meg a viaszosvászonnal borított konyhaszék, az ulti meg a savankás házibor nálam metafora (ha erre nem jöttél rá, akkor nyilván arra sem, minek a metaforája), mint ahogy a fiatal rockerek motoros megjelenése is áttétel (soha nem láttam még egyik szóban forgó költőt sem motoron ülni), és táplálkozási szokásaik sem leírásomnak megfelelőek – de hát én nem gasztronómiai különbséget akartam tenni avíttság és korszerűség, provincializmus és univerzalitás között, nagy szamár vagy, ha egy-az-egyben értelmezted példázatomat. Nevetséges, ahogy 8 vagy hány pontba szedve „a népélet ismeretének hiányából” fakadó „tévedéseimen” lovagolsz, bizonyítván, a töltött káposzta nem tipikus vasárnapi étel, a házibor a nyári kártyapartik idejére elfogy a családoknál, és falvainkban nem ulti, hanem durák meg ötösfogó járja. (Nota bene, ha mi falun élő apósomékat látogatjuk meg a hétvégén, a vasárnapi ebéd ott mindig töltött káposzta! Legényemberként pedig 10 éven át jártam a Pilip-lányokhoz Bócsába, ott az egész utca ultizott, és – esküszöm – viaszosvászonnal bevont hokkedlikon! Egy távolabbi faluba is udvaroltam, és bizony mondom, bármelyik évszakban is vittek vendégségbe rokonhoz-baráthoz, mindig előkerült a rettenetesen savanyú novabor. – Így hát talán még a te egyenes értelmezésedben sem tévedtem olyan nagyot, talán mégsem a te hétfatornyú Szilasod körül forog a világ. Ahány ház, utca, falu – annyi szokás… De hát NEM ERRŐL van szó, édes testvérem!)
Épp ilyen mulatságos, amit „téves és káros” művészi felfogásomról írsz.
Ha ezt a témát korábbi leveleinkben le nem rágtuk volna csontig, akkor szívesebben ismételném meg: én nem tagadom a kollektív tudatra épülő szolgálatos irodalom létjogosultságát; ha valós igényt, tapasztalható elvárást elégít ki és ha írói őszinteséggel és tehetséggel párosul, akkor helye van a nap alatt – ugyanúgy, mint az ellenkező szemléletre alapulónak. Bajom azzal van, ha a szerep az esztétikum rovására érvényesül, ha nem a művészi hitelesség mélysége, hanem a küldetéstudat nagysága válik fokmérővé. Bajom azzal van, ha eluralkodik, kizárólagossá válik az a vélemény, hogy kisebbségi helyzetben csak a közérthető és tradicionális, népi ihletésű, tájélményt megfogalmazó, nemzeti múltat megidéző, nyelvművelő és identitást pallérozó művek szólhatnak érvénnyel, minden, ami ettől eltérő, az hazug és káros. Ezt különböző megfogalmazásokban vagy tucatnyiszor megírtam neked (és tanulmányaimban), mint ahogy azt is, én a művészetről valóban azt gondolom, amit Kassák vallott: oka van, nem pedig célja. Te másként gondolod és másként teszed, nyilván mindig határozott elszánással fogsz tollat, azzal a meggyőződésed, hogy műveid hasznosak, a közösség felemelkedését szolgálják stb. Én nem vitatom ezt a hiteted – de te miért vitatod az én ellenkező felfogásomat, miért dühít fel ilyen mértékben, ha megfogalmazom és megjelentetem ezzel a felfogással szembeni fenntartásaimat? Nem téged és nem a veled azonos alapon állókat támadom ezzel, csupán a tapasztalataimat, megfigyeléseimet összegzem, amikor azt állítom: közszolgálati irodalmunknak kimerültek a belső energiái, saját korlátainak a csapdájába esett, már nem alkalmas új érzelmek és gondolatok közvetítésre, már nem áll másból, mint az ezerszer leírtak újra- és újravariálásából. Figyeld meg Lázár vagy Melinda verseit: szinte kivétel nélkül természeti, időjárási képpel indulnak, ezekben mindig fenyeget a tél, a fagy, a víz, az aszály, mindig szenved a vetés, a virág, a madár. Valami mindig pusztul, valami elvész, konkrét vagy átvittebb formában megjelenik a nemzeti múlt, a történelmi sorsverés, így szinte kötelezően meg lehet, meg kell szólítani az Urat; de a pusztulás, fenyegetettség, kiszolgáltatottság ellenére mégis érdemes hinni még, ki kell tartani, és akkor talán felfénylik a remény. – Mondd, hány költeményt lehet még erre a kaptafára ráhúzni? És még hagyján, ha írói kvalitás áll mögötte és mély átélés íratja, de mondd, kevés példát látsz arra, amikor az effajta motívumok setesuta képekbe, megjátszott aggodalmaskodásba csomagolva jelennek meg?
Valóban azt hiszed, rettenetes bűnt követek el ellened, a közösség ellen, a magam lelkiismerete ellen, ha az ilyesmit szóvá teszem? Ha nem rendülök meg a bár jóindulatú, de dilettáns művektől és produkcióktól?
Ez lenne olyan irritáló?
Kedves ellentét-ikerpárom, hát akkor ne olvasd az esszéimet és nyilatkozataimat! Engem meg az általad favorizált Caterina Wein dilettantizmusa irritál – bizony nem is rontom vele a szemem.
És milyen alapon kételkedsz őszinteségemben, amikor azt vallom: én nem előre eltökélt szándékkal, hanem belső kényszerből és jószerével öncélúan, ha tetszik: magamnak írok! Ha pedig az Audencia vagy más lap leközli, akkor nyilván a szerkesztőség úgy gondolja, az ő olvasóikat ezek a vallomások nem irritálják. Ellenben: hogy te miért veszel a kezedbe ilyen mocskos liberobolsevikzsidóbérenckozmoglobalista folyóiratot, azt nem tudom.
Ilyeket írnék abban a levélben, amelyben igyekeznék megcáfolni vádjaidat. Talán azt is megemlíteném, én is találok a te leveledben irritáló kifejezéseket: a „mifajtánk létkörülményei”, a „fajtánk szokásai”, „becsülik önfajtájukat” – csak remélni tudom, nem a fajelmélet fogalmaiként, hanem a nemzetiség szinonimájaként használod őket. Mivel azonban többször is így fordulnak elő a leveledben, ezzel könnyen leszoktathatsz leveleid olvasásáról. Igaz, erre aligha lesz szükség: nemigen fogsz te nekem többet írni, hiszen egyértelműen ezzel fenyegetsz: ez az utolsó figyelmeztetésed. Ha nem „térek meg”, nem térek vissza a „csordához”, mint elvárod, akkor következik a kiközösítés.
Ez a fenyegetés eléggé sajátos… Két okból is. Egyrészt, mert hát éppen ez vall A TE diktátori hajlamodra: kirekeszteni, eltávolítani, megsemmisíteni az árulót, az eretneket. Én még soha senkit nem akartam sehonnan kiközösíteni, így aztán nem is fenyegethettem senkit ezzel (vagy mással). Te most megteszed, és közben engem vádolsz diktátori allűrökkel. Másodszor azért tetszik ez a kilátásba helyezett kiközösítés, mert olyasmiből nem lehet valakit kiközösíteni, amiben már régen nincsen benne. Súlyos etikai fenntartásaim miatt 95-ben kiléptem a könyvtámogatási, 97-ben a laptámogatási rendszerből, most már második éve rendezvényekre és a januárban átadandó díjakra sem pályázok meg támogatást, semmilyen létező és működő helyi formációnak nem vagyok a tagja, mindből kiléptem vagy kikoptam (és hát olyan nagyon nem is voltam benne egyikben sem). Rendezvényeket nem szervezek és nemigen járok a mások által szervezettekre sem, nem veszek részt az irodalmi és kulturális életben – hát honnan lehetne engem kiközösíteni? És hogyan? És kik tehetnék ezt meg? (Imádom a rejtett többes számú alanyaidat!) Sőt, kedves Yonathánom, én még azt is kétlem, hogy egyáltalán létezik-e az a VALAMI amiből ki lehetne engem közösíteni. Van közösség? Van irodalmi műhely? Vannak működő írói csoportok? Egészen véletlenül az utolsó ilyesféléket nem éppen én hoztam létre és tartottam fenn ideig-óráig aránytalanul nagy erőfeszítéssel?
Szóval ilyesmiket írtam volna, persze talán összeszedettebben, pontokba foglaltan, vádjaid sorrendjében. De hát leveledben az áll, hogy ellenérveket keresnem „Felesleges, ebben az esetben akár ne is írj…” Azaz szerinted csak akkor kell levelet írnom, ha megtérek, ha belátom súlyos tévedéseimet, ön- és közveszélyes működésemet és esetleg könyörgőre fogom: az istenért, nehogy már kiközösítsetek! Valóban azt gondoltad, ezzel a fenyegető leveleddel engem „megtérésre” sarkallhatsz? Ne tudnád: a sok igaztalan vád még jobban bekeményít, és az, amitől tudatosan eltávolodtam, most már nem csupán idegen, hanem gyűlöletes is lesz számomra? Ilyen rosszul ítéled meg a leveled által kiváltható reakciókat? Vagy engedjem meg a feltételezést: eleve nem az én „megtérésemet” probáltad kiváltani, hanem csak alaposan be akartál olvasni nekem? Csak magad előtt igyekezted bizonyítani saját igazadat? Elnyomni magadban a kis kopasz fejét fel-felvető kételyt?
Végül arra a következtetésre jutottam, mégis írok neked. Olyan megoldást választottam, ami az anyádba elküldés és a pontról pontra való cáfolás között van; több is, kevesebb is – és hogy a dolog még érdekesebb legyen, ezt a levelet, most így tervezem, nem fogom elküldeni. Mert nem gondolom, hogy jobb belátásra bírhatlak. Mert be vagy kattanva és teljesen fel vagy ellenem cukkolódva. Ez a magatartásod egyébként, amellett, hogy – persze – komolyan zavar, egyben szórakoztat és izgat, sőt, kíváncsivá is tesz. Például atekintetben, mit fogsz még ellenem felhozni, milyen vádakat fogsz konstruálni majd akkor, ha a kiközösítésben a gyakorlati lépésekre elszánod magad. Mit tudsz képtelenebbet kitalálni annál, hogy én baráti összejöveteleinken „sulykoltam” belétek az irodalom haszontalanságáról vallott nézeteimet – ezek után nyilván az következik, hogy buzi vagyok, azért állok szoros kapcsolatban Tónival vagy más fiatal költővel. Kíváncsi vagyok tehát, mi jöhet még. Mit lehet levezetni majd abból, hogy sulykolásaim „a vártnál szívósabb ellenállásra találtak” – ??? (Miről beszélsz, kedves Yonathán? Milyen ellenállás? Kié? És mi ellen, az isten szerelmére: mi ellen?) Ebből nyilván ez következik: elnyomtalak titeket, nem engedtem, hogy remekműveket írjatok, de ti, hősök, ellenálltatok. Ha nincsenek ép és ütőképes művek, legalább legyen mire fognotok, miért nincsenek. Mondom, úgy teszel, mintha éppen nem az én véleményemmel ellenkező nézetű emberek lennének a lapok, kiadók, szervezetek, kuratóriumok élén, mintha nekem akárcsak a legkisebb befolyásom lenne bármire is, amit a hivatásos magyarok ebben a kis langyosvízű medencében eldöntenek!
No, semmi baj. Valahol rendjén vannak ezek a dolgok. Ha bekattantál, hát légy bekattanva. Tegye mindenki a dolgát. Ahogy írod: én „rúgdosódom és fitymálódom”, ti pedig (de kik is?) szent hősökként ellenálltok.
Te Yonathán, egyet árulj még el! Ez a sok képtelenség magadtól jutott eszedbe vagy felkurblizták a rosszindulatodat? Nekem az a kényszerképzetem, valaki orrod alá nyomta az Audencia új számát, na nézd, milyen förtelmeket írkál össze a te barátod, és jól „telekommentálta” a füledet. Történeteket mondott, a saját rögeszméit osztotta meg veled, te meg benyelted. Mit ígért neked azért, ha ellenem fordulsz? Alapíthatsz egy új lapot valami jó kis pályázati pénzen?
Csak így lehet, mert különben egyszerűen nem tudom elképzelni, miért éppen akkor vádolsz meg azzal, hogy „nem határolódtam el a szellemi diktátor szerepétől”, amikor már minden pici maradék befolyásomról lemondtam. Valahogy ez nekem gyanús, ennyire csak nem veszthetted el a józan értékítéletedet, azt a paraszti éleslátásodat, amelyre mindig büszke voltál.
Végül, kedves Yonathánom, hadd valljam be ebben az el nem küldendő levélben: nagyon sajnálom, amiért ide fajult a barátságunk, egymást kiegészítő iker-létünk. Én mindig becsültem a következetességedet, hitedet, meggyőződésedet. Ha tetszik, a magam alternatív személyiség-lehetőségét becsültem benned. Sok vitánk volt, ritkán értettünk egyet, néha bizonyára elragadtattam magam én is, de nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen hisztérikus kirohanást engedsz meg magadnak – nem, nem velem, hanem magaddal szemben, mert ahogy odafelé, visszafelé is érvényes a mi párosunkra nézve: ha te vagy az én közösségi lelkiismeretem, akkor én vagyok a te individualista ideálod. Magadat támadod bennem, azt az eszményt, amely benned is él, csak gyáva vagy vállalni. Elfogadtad és magad is táplálod a nemzeti kisebbségek szolgálatáról szóló hamis mítoszokat, elhitetted magaddal, hogy ott kell állnod az etnikai végvár bástyafokán; megrendülten magadra öltötted a küldetéstudat hősi mezét és pátoszát. Pedig lelked mélyén te is ott dajkálod azt a rút kis bábot, amelyből a szabadság tarka pilléje kikelhet.
Közben irigyled, hogy az enyémnek már verdes a szárnya, mert látod, milyen színes és milyen könnyeden lebben.
Tedd le a lepkefogódat, Yonathán, ne hadonássz vele, szépen kérlek.