Balla D. Károly

Halott madárral

Válogatott és új versek

A Pannonia Könyvek sorozatban megjelent kötet (Pécs, 1999) digitális kézirata

Utólag (1978-1979)

BEMUTATKOZÁS

- Én az Ember vagyok -
mondtam én, az Ember,
de nem nyújtottam kezet.

- Én a Halál vagyok -
szólt a Halál,
és barátságosan meglóbálta kaszáját.

- Tudom, ismerlek -
mondtam,
és megpróbáltam mosolyogni.

- Én az Élet vagyok -
szólt az Élet,
és felém rebbentette galambjait.

- Örülök, hogy megismerhetlek -
mondtam kedélyesen,
de aztán váratlanul felüvöltöttem,
amikor a galambok a vállamra szálltak.

(1978)

 

VÍZIÓ

csak születésem pillanatában
voltam egyetlen villanásra
szemtől szemben a halállal

csak halálom pillanatában
látom meg egyetlen villanásra
az élet valódi arcát.

(1978)

 

SAS VAGYOK, RIGÓ VAGYOK

Néha öngyilkosságba kergetem a bennem lakó sasokat, azzal fe-nyegetőzöm, hogy elűzöm őket a büszke sziklákról és deszkákból összerótt madárházba telepítem valamennyiüket, és akkor majd férgeken kell éljenek, meg azon a magon, amit elibük vetek, s ezért még énekelniük is kell majd

Néha öngyilkosságba kergetem a bennem lakó sasokat azzal, hogy a rigók énekét magasztalom folyton, s hogy őket is dalra akarom tanítani vijjogás helyett, ezt addig mondogatom nekik, amíg megelégelnek s szárnyukat összezárva a szabadesésnek át-adják magukat

Néha öngyilkosságba kergetem a bennem lakó sasokat, amiért nem akarnak sasok lenni, ilyenkor összezárják szárnyukat s kő-ként zuhannak alá, ekkor már hiába kiáltom, hogy állj, maradja-tok sasok, már nem kívánom, hogy rigóvá váljatok, ekkor már hiába kiáltozom, mert a szél hangosan süvölt mellettük s nem hallhatják szavam, csak én hallom később a tompa puffanást, amint halálra zúzzák magukat a köveken

Tegnap azt mondta az egyik bennem lakó rigó, hogy sas szeretne lenni

(1978)

 

TÜDŐM FULDOKLÓ HOMOKSZEMEI

Most jógalégzésre tanítom tüdőm fuldokló homokszemeit s a hazafelé lihegő infarktusos esték tompa festékébe mártogatom az élesszélű papí-rokat Talán a kifordított kulcslyukakon át kiszivárgó tengerek így megmenekülve távozhatnak boldogabb sivatagok oroszlánbőgéssel ékes aszályai felé Tegnap az ó-ég alatt nem gúnyoltam ki a hullott vakolatú tűzfalat kilátszó téglái miatt Így a villámhárítókba tűzdelt tűzvirágok ismét lekókadtak a járdaszélre kifektetett virágvázák láttán Csak a tanú nélkül maradt bizonyítékok lehetnek büszkék és meg sem kezdett ciga-rettám rég elszállt füstje még befellegzi az útburkolat alá nyúlkáló kí-váncsiak tűnődését Pedig képtelen kívánság rigót akarni a sastól Épp ezért most jógalégzésre tanítom a tüdőmben fuldokló homokszemeket

(1978)

 

UTÓLAG

utólag szellőnek tűnik a hurrikán
és csak törött gally árulkodik a fán

utólag kanál víz a tenger és
csak néhány szikra a világégés

de nem a megállt időről tanúskodik-e
karóránk egyik megállt fogaskereke

(1979)

 

„HEVER EGYMÁSON A VILÁG”

József Attila: Eszmélet

I. TÖPRENGŐ

A forgástengelyek helyzetváltozásából ered-e
vagy a gömbfelületek belapult torzulásai adják
a nehézségi erő folyton újraéledő rohamait?

A számítógépek memóriaegységeiben éldegélő lények
meztelen matematikában érzékelik a külvilágot,
az orgonasíp-lakóknak megadatott a szűz zene,
és mi csak ábrándozunk a vegytiszta érzelmekről.

II. ARANY ÖNTUDAT

Míg a gépek nőstény gondolata felneveli a kék kristályokat,
kidomborodó sakktábláinkról lecsorog a higany
és beszivárog a feltörő közöny üresen hagyott üregeibe.

Fuvolánk sterilizált hangja fel-felkúszik a gitárhúrokra
és a cseppfolyósított eszmélésben lebegő hiány-buborékok
lassan felszállnak a törvények látható felszínére,
ezért tűnik kráteresen likacsosnak minden felismerésünk.

III. AZ ÉG FOGASKEREKEI

Halszemű ablakainkra kívülről kicsapódnak a kérdőjelek pontjai
és a réseken kidugdosott tekintetünk hiába keres támpontot,
csak a plasztikus semmi formál kedvünkre néhány kényszerképzetet.

Kedvenc függvényünkről kiderül, hogy kiszámíthatatlan,
ismeretlenünk mindig több van mint egyenletünk,
de még megszenvedett kudarcaink után sem
törődünk bele anyagi determináltságunkba.

(1979)

 

AZ IGEN ÉS A NEM

Titánok harcát rejti
kitagadott vágyaink
lefüggönyzött homlokzatú menhelye.
Két véglet gigásza megy most ölre.
Nyomorék logika
itt nem teremthet rendet,
képzavarok káoszában kószál a jog.
Fehéringnyakkendős szigorúságunk
szemérmesen kikerüli
az ösztönök
farmernadrágos tüntetőcsoportjait.
Két véglet gigásza harcol itt,
az igen és nem,
törvénytelen gyermekei
ennek az is-is világnak.

(1979)

 

MANIPULÁCIÓK

Horváth Annának, kicsit dadogva

Bőbeszédű Dürerek rekvizitumai
ma itt nem mutogathatók:
kerekasztal-okoskodások szintézisén
indulatunk kiapad.
Adagolják kéjünket.
Nektárpótlóval etetnek,
habár bőségesen.
Lelegeljük ükapáink inkvizícióját,
játékból képünkre formáljuk reformációjukat,
lyukat beszélünk az idő hasába,
de tudatunk mégis kötözve vergődik
diktátorok torokhangjában.
Minket kimerít a tavasz,
szavatosságunk kíméletlenül lejár.
Árván vánszorgunk,
ki vagyunk tiltva
a tojásfejűek kifundált civilizációjából.
Boldog dogmák mákonyát
tányérunkba bablevesítjük.

(1979)

 

VIHAR

villámokra szelíden gondolok
topogva az idő ablaka előtt
kiveszett őslények közt keresem
az ablakon túlra menthetőt

negativált én-tudatommal
önnön ellentétembe vagyok zárva
minden testvérem kívülrekedt
megannyi apátlan anyátlan árva

valahol elvesztettem az esőket
hajamba tűzve csak a szél dorombol
az ég fekete tábla-egére
egy villámot rakok ki koromból

(1979)

 

MIÉRT?-GYÁSZ

Két évvel egy költő halála után

és
a földbe ültetett villanykörtékben nem forr össze a kiégett spi-rál és a sós könnyeket nem teszi édessé a zománcos emlékek cukra és a puhára főtt fémek irtóznak öntőformáiktól és az órák nem hajlandók megállni az idővel együtt és a ké-zenfogásokba belemar a csókok hiánya és a gyász is már fe-hér átkozottul fehér és a nevetésekben még ott bujkál minden keserűségünk összesatuzott fogsora és folyton kísértenek a tükrök mögé zsúfolt világok és villanykörtéink elégett spirálja nem forr össze még az öntetemünk dúsította földben
sem

(1979)

 

FIKCIÓK FELÉ

ideje lenne szemellenzőim mögé kirándulnom
logikámtól szabadultan szétnézni a világban
hátrafelé indulni el ha valaki előre nógat
bejárni a rejtett dimenziókat
hisz már rátaláltam a szabályok alóli kivételre
mert dadog a törvény csak a lét a tiszta beszéd
hisz a rend üvöltésében már meg tudom hallani
a káosz csillagokat szülő neszét
ideje lenne egyszer már gyűlölni a szépet
minden igen helyett kimondani a lázadó nemet
és kikiáltani a fikció teljes jogát
minden kifundált ráció felett

(1979)

 

ÉDEN

gyökerek kéjelegve szívják a föld nedvét
levelek sütkérezik magukba a napot
ágakon hájasodnak a gyümölcsök
harcos bogarak
csápokkal és mérgekkel felszerelve menetelnek
dögöt fal a sakál
ürülékén fű hízik majd
mit az őz lelegelhet
az őzre tigris les
íme a táplálkozási lánc tökélye
s amíg a gyökerek nedvet szívnak kéjjel
egy kígyó sunyin figyelgeti
amint Ádám és Éva LSD-t szednek
mielőtt megnemzenék az emberiséget

(1979)

Súlyosan (1980-1986)

HÁROM MÁSODPERCEM

Három másodpercem volt arra, hogy megtanuljak repülni. Még érezni véltem apám kezének melegét a hónom alatt, amint meglóbál a mélység felett, mintha még szeretetéből is sejlett volna valami ösztöneimben, pedig már elszakadtam,

már elszakíttattam

keze melegétől és szeretetétől, már kezdetét vette zuhanásom, a három másodpercbe szorult végtelen, a végtelenné terpeszkedő három másodperc,

ég és föld között,
van és nincs között,
van és lehet között.

Bukdácsolva, örökös forgásomba és pörgésembe szédülve zuhantam. Fülemben fütyült a sebesség, egyre magasabb hangon, egyre magasab-ban, aszerint, amint egyre mélyebbre értem, egyre magasabban, mert egyre mélyebbre,

egyre magasabb, ami egyre mélyebb.

Kinyújtóztattam végtagjaimat. A zuhanásomban szélnek tűnő mozdu-latlan levegő belém akaszkodott. Rugdalóztam, rángatóztam - haszta-lan. Egyre sebesebben hullottam alá a mélybe.

Még két másodpercem volt arra, hogy megtanuljak repülni. Apám! Apám! - akartam kiáltani, de nyitott számat teletömte a szél, nem szólhattam. Már nem is láttam őt a sziklafokon, csak szavaira emlékeztem, gesztu-saira, keserűségére, amiért nem lehetett rám büszke, szégyenére, amiért rejtegetnie kellett, riadalmára, amikor megértette, hogy őneki kell ki-hoznia engem a sziklafokra… De apám kezének melege már kihűlt a hónom alatt, már csak zavarára emlékeztem, ahogy nem mert kezemre nézni sohasem, kezemre, a semmire sem valóra, ujjaimra, a fogni kép-telenekre, kezemre, a nyomorékra. Nyomorék kezemre, melyet most dü-hömben el akarván lökni magamtól - kiterpesztettem. Vadul kapott belé a szél

csavarta,
rángatta
tépázta,

de megszűnt szédítő bukfencezésem:

fejem az ég felé,
lábam a föld felé,
kezem oldalt,
ég és föld között,
van és nincs között,
van és lehet között.

Észrevettem, hogy bár zuhanok, zuhanásom nem sebesedik.

Még volt egy másodpercem, hogy megtanuljak repülni. Apám! Apám! - kiál-tottam volna újra, de hangom már semmiképpen nem érhetett el hozzá, hisz más világ lett az ő világa. Ők mind ismerik a tárgyak érintését. Ők mind másak… vagy talán én vagyok más, és ez az, amit nem tudtak el-viselni bennem, ezért zuhanok most örök mozdulatlanságom felé… Megpróbáltam mozgatni kezemet, szél ellenében mozgatni, csapkodni vele, evezni, magam alá hajtani a levegőt,

le-fel,
le-fel.

Zuhanásom lassúbbodott, de közeledett, egyre közeledett a föld, tehe-tetlenségem sziklabölcsője, s én még mindig vergődtem

ég és föld között,
van és nincs között,
van és lehet között.

Egyre csak mozgattam kezemet, a semmire sem valót. Kezem szeretett csapdosni, kedvére volt a le-fel-le-fel ritmusa. Kezem, a semmire sem való, örült a szélnek. Tárgyaktól félő ujjaim rajongtak a levegőért. Észrevettem, hogy már nem zuhanok. Egy pillanatig lebegtem

alig a föld fölött,
az eget már-már elveszítve.

Aztán az örökös le-fel-le-fel emelni kezdett:

fel, fel,
fel az ég felé,
a földtől egyre távolabb,
fel, fel,
fel és messze.

Megtanultam repülni.

Egy óra múlva már alig látszott a Taigetosz.

(1980)

 

AMIKOR ELEKTRA MEGÉRKEZETT

egy későbbi regényhez

Oresztész tudta,
hogy Elektra eljön hozzá.
Nem tudta, mikor,
azt sem, miről ismeri majd fel,
Oresztész mégis tudta:
Elektra eljön hozzá.

Talán nem is annyira tudta, mint érezte.
Hol ébrednek benne ezek a jelzések,
mely ösztönök súgják oly állhatatosan
- nem sejtette,
de Oresztész érezte:
Elektra eljön hozzá.

Talán nem is annyira azt érezte,
hogy Elektra jön el hozzá
hiszen azt sem tudta,
hogy Elektra létezik;
inkább csak azt érezte,
hogy Valaki eljön hozzá.
Oresztész érezte,
hogy valaki eljön hozzá.

Talán nem is annyira azt érezte,
hogy épp hozzá jön el ez a valaki,
esetleg máshoz,
de hogy Valakihez eljön
- ez az érzése éles volt.
Oresztész érezte,
hogy valaki valakihez eljön.

Nem is biztos,
hogy épp Oresztész érezte ezt,
lehet, hogy más.
De hogy Valaki érezte, az bizonyos:
valaki érezte, hogy valaki valakihez eljön.

Mégis:
Amikor Elektra megérkezett,
Oresztész biztos volt benne: ő az,
akiről mindig is tudta,
hogy eljön hozzá.

(1980)

 

ODAKINT, IDEBENT

tested tájait bejárom,
mint pánsípon a dallam,
pattog melleden az ujjam,
s míg igazam zamata matat a testeden,
a mesék ékes szava alól feloldódom.

odakint Villon-verseket olvasnak titokban
a kiskorú denevérek,
két fa koránhulló leveleivel kártyázik
és az egymással szemben küldött táviratszövegek
szemérmetlenül szeretkeznek a sürgönyhuzalokban

idebent rámpisszeg a villanykapcsoló,
kattanás, a lámpa visszaszippantja a fényt
és én tudni vélem a semmi kezdetét

már nem fog le
a mesék ékesszólása,
pozdorjává hullnak titkaim,
csak zamatos igazam
- ha még van -
matat pánsípozó testeden

(1980)

 

TÓTÁGAS

A bohóc sírógörcsöt kapott.
Könnye tompán kopogott a deszkán,
a deszka feketére volt festve,
festve volt, álarcban volt,
kényszerű részvét-álarc mögé rejtette
gyalultfa-közönyét,
dehogy akart ő fekete lenni,
pácolt, meleg fényű,
berakásos, tükrös diófa-szekrény
lett volna legszívesebben,
de egyszerű asztal is inkább lett volna,
viaszosvászonnal borított konyhaasztal,
mint fekete, fekete deszka,
melynek vaslakk-részvétét
nem hatották meg a bohóc könnyei,
a sírógörcsbe menekült bohócéi,
aki most nem volt álarcban,
lemosta magáról a púdert, a rúzst,
lemosta a hahotát,
a vigyort, a röhejt,
lemosta, és most sírt, zokogott,
vörössé pöffedő szemhéja mögött
látta az artistát, látta a kötélen,
amint ott lépked délceg-magabiztosan,
s látta, látta a porond porában,
szájából iramló vér-kígyóval,
látta, amint tört testét kiviszik,
s ő, a bohóc, már ott volt,
hogy elvonja a nagyérdemű figyelmét,
vigyorgott, hahotázott,
hasra esett ezerszer,
aztán rosszul lett az öltözőben,
percekig öklendezett a mosdó fölött -
- mindezt látta most
vörössé pöffedő szemhéja mögött,
mindezt látta a bohóc,
a sírógörcsbe menekült,
aki mögött gyászhuszárok álltak,
fekete álarcba merevült gyászhuszárok,
dehogy akartak ők feketék lenni,
parádés huszárok, nyalka testőrök
lettek volna legszívesebben,
vagy ha nem, hát inkább kardforgatók,
káromkodó lovasok,
mintsem feketébe kényszerült gyászhuszárok,
akikből most feltartóztathatatlanul,
ellenállhatatlanul kibuggyant a nevetés,
nem tudni, miért,
talán mert felismerték a bohócot
és eszükbe jutott a sok hasraesés,
talán ezért bukott fel belőlük a hahota,
remegett a válluk, elakadt a lélegzetük,
még a könnyük is megeredt.
A gyászhuszárok röhögőgörcsöt kaptak.

Egy pillanat múlva,
a maguk-feledés csúcsán
már semmi sem különböztette meg őket,
a röhögőgörcsös gyászhuszárokat
a sírógörcsös bohóctól,
egy kívülálló
talán észre sem vette volna,
hogy ön-fejükön taposnak mindahányan.

Pár pillanatig tartott csak,
aztán lecsitultak,
halk hüppögésbe fúlt az indulat,
s lassan megindult a menet
a komor koporsó mögött.

A bohóc a távolba nézett.
Tudta,
a vándorcirkusz lampionos sátra alatt
friss fűrészporral
most szórják fel a porondot.

(1980)

 

ÉVA ALMÁJA

Még mindig az alma, Uram?
Hát nincsen bocsánat?
Naponta átkozzuk Éva-anyánkat,
amiért rokkanó vállunkon
hordanunk kell büntetés-keresztet,
percenként bukunk a sárba,
Uram, nevedet gyalázva,
de te nem teszed nemessé terhünk,
hogy ön-bűnű keresztet viseljünk.

Még mindig az alma,
az a régi, Uram?
Hát nincsen bocsánat?
Pedig Évám leszakítná almád újra,
s te sújthatnál ismét lángpallosoddal,
és rokkanó vállamon, Uram,
hordanék büszkén enyém-keresztet,
érezve benne a valódi terhet,
s nem bűnös elődök átok-örökét,
de te nem teszed nemessé terhünk,
hogy ön-bűnű keresztet viseljünk,

s mi csak süppedünk a sárba,
Uram, nevedet gyalázva,
mert a felhőkből csüngő eső-kötélen
nem kúszhatunk fel az égig, Uram,
s amiből vétettünk, az agyag,
egyre jobban lábunkhoz tapad,
s rokkanó vállunkon tovább hordjuk
az öröklött büntetés-keresztet,
s te nem teszed nemessé terhünk,
hogy ön-bűnű keresztet viseljünk,

mert még mindig az alma,
az a régi,
Uram.

(1980)

 

ÉVA SZÍNEVÁLTOZÁSAI

Éva feketében,
testére feszül a gyász,
szobrot áll fölötte a csend,
magányára így vigyáz,
Éva fehérben,
szörnyű a fehér magány,
az árnyak elkerülik,
s ő megméri magát magán,
Éva átlátszó,
de megtörik benne a fény,
s ha visszapattan, tudhatod,
Éva most kemény,
a világra vicsorog,
tombol, toporzékol,
kezdesz félni,
pedig nincsen baj,
csak azért üvölt,
mert nem tud még beszélni,
Éva tűzben,
cölöphöz kötve a máglyán,
s te nem tudod,
boszorkány-e,
eretnek
vagy áldozati bárány,
Éva most szürke,
a tüzet-járt hamu színe szemében,
hontalan lépked idegen földön:
tudja: ez sem az Éden.

(1980)

 

FÁRADT SZERELEM

elnehezültek a színek
a szivárvány
darabokra törve
hullott a földre
szilánkját a szél szórta szét
jött az eső
sárba taposta sok színes cserepét
melyből pedig
kirakhattam volna még
Éva-arcod mozaikját
de elfáradtak a színek
s te nem jöttél közelebb
elfordítottad szívforma arcod
és én már csak szürkén
fekete-fehérben szerettelek
mert elfáradtak a színek
a szivárvány darabokra törve
hullott a földre
a sarki fény hímes fátylait
jégbe zárta a fagy
az ég levetkezte kékjét
zöldjét elvesztette a rét
vörösét megtagadta a zászló
csak az üveggolyókkal játszó
gyermekek kezét
csillantja valami szín
de lehet, hogy az is csak
elvérző vágy
vöröses kín

(1980)

 

ÉJFÉLI HARANGSZÓ

még szobor-mozdulatlan minden
csak félénk neszek motoznak valahol
fény cirógatja a homályt
a hold önmaga mögé bujdokol

lassan mégis kezdődik a mozdulat
- egy toronyóra haladékért eseng -
hurkot formál a harangkötélből
és felakasztja magát
az öngyilkos csend

(1980)

 

RÖGTÖNZÖTT VERS KEDVESEMNEK A KÓRHÁZBA

konok tél fehér leánya
ki fehér falak foglyaként
fülledt nyárdélutánok
hűs páfránylegyezőiről merengsz -
virágaid tanújaként feszítem magam papírra
az inkvizítor fagy sem kínozna különbül
mint én emésztem magam
szélviszi-szélhozza szerelmek
sóvár lovagjaként

fény homály fény homály
a sötétség kérgesülő burkán át
látom távol-tüzek félős fényét
homály éj homály éj
magányában megfeszül a tér
sietni kezdenek az órák
éj vaksötét éj vaksötét

hol lakom én e roppant zavarban
hangom hol találom a riadtan rikoltó
torkok között
már habja sincs a sörnek
mióta Lennon halott

hull a hó halihó ünnepeljetek
papírtrombitába rikoltsátok lelketek
pezsgő szökőkutazzon
konfetti esőzzön
szemetek csillagszórózzon
hull a hó halihó
mégis sírni volna kedvem
mondják: férfi vagyok
nem lehet

éj vaksötét
fénytől vakult szemed
csak lassan találja meg kapaszkodóit
hideg derengéssel születnek a tárgyak
imbolygó kövületei e kísérteties világnak

homály homály homály
jöjj homály végy körül
hűs paplanod alatt csillapul lázam

odafent az álarcos hold
csillagokat sarlóz
Éva-arcok hunyorognak
Évák arcai alkonyulnak
új Éva-zöld csillag kél az éjbe
(ópium-részeg törökök
káromkodva kockáznak
egy szélrángatta utcai lámpa
sárga szánalmában)

csönd lesz
csontvázak fogják kezem
csodaszarvasok most nem csalogatnak
ismeretlen messzi tájra
csönd lesz
versem rögtönzött képzavarai
kihalnak lassan

(1981)

 

TENGERPARTI SZONETTEK

KÖRNYEZETRAJZ

A tenger halkan, mélyről háborog,
kavics szisszen az ostromló hullámra
és kényes fényben tetszeleg egy pálma.
Odább a sárga sátor-táborok.

Hangos robajjal néha átrobog
hátad mögött egy néma vonat árnya
és bent a vízben, mintha téged várna,
veszélyes, részeg bója tántorog.

Forró homokban fekszel, és a nap
bőrödbe döf száz kopja-sugarat.
Kövér sirályok másznak fel az égre,

halált kérnek az élveteg vidékre.
És véletlenül, netán készakarva,
egy hullám döglött delfint vet a partra.

A PÁLMA

Egy kényes pálma fényben tetszeleg.
Lombjára büszke. Rejti, ami lényeg:
gyökér-erekben gyártott gyilkos méreg:
hűs, lassan ölő, okos vegyszerek.

Bogár jön. Mérget szív. Kis harcos féreg.
Bőrödre mászik most; döf, vegyszerez
és elbutít, akár az egyszeregy.
A pálma zöldje sír. Nem szán a kéreg.

Aléltan dőlsz a füstölgő homokba.
Ezer kötés fog, ráfeszül nyakadra:
felülni sem tudsz, itt heverhetsz tétlen.

És bár elméden buzgón rág a drog,
szeretnéd hinni: büszke pálmád vétlen…
…A tenger halkan, mélyről háborog.

A SZIVÁRVÁNY

Ha majd elül a táltos fergeteg
és elcsitul a tenger lihegése,
megtalálod az ég falába vésve
szivárvány-képben átkod, végzeted:

„Előbb felívelsz, majd zuhansz a mélybe,
erőd alig, de nyűgöd rengeteg,
könnyű élveid lomhát kergeted:
csak vánszorogsz a kéjt is már lekésve.”

Ilyen sors vár. De addig nézd bután,
ahogy az ívek szín-kéje után
a frigid-szürke, szenvtelen szelek

szétfújnak minden felleget… s kevés
idő eltelvén a nap kisüt és
egy kényes pálma fényben tetszeleg.

SIRÁLYOK

Egy hullám döglött delfint vet a partra.
Sirályok gyűlnek friss húsára (még
meleg), szemét kivájják; zúg a lég
és vérrel sír a dög szeme kimartan.

Miféle átok volt, mely így akarta,
miféle kezdet és miféle vég?
Miért, hogy dörren most a fényes ég
s villám felel a békés virradatra?

Gyáva sirályok gyorsan szertetűnnek,
de nyoma ég a kéjjel ejtett bűnnek:
a szél seperte parton véres szégyen.

Viharra csend jön egyszer, s gyűl az égen
sirály is, éhes, rengeteg -
ha majd elül a táltos fergeteg.

(1982)

 

ŐSZ, 1981

OKTÓBER

Fecskéink költözőben.
A nap is lemenőben.
Korom alatt a város,
köd alatt a vidék.
A lendület kifullad.
A neon kiég.

Esti szél ha lebben,
gyűrt újság repül:
nem-kell-kacat.
Ősz van. Csak néhány
konok fecske marasztalja
a nem-is-volt nyarat.

NOVEMBER

Betiltott őszben
szabadlábú tél,
fekete temetőben
gyertyát fúj a szél,
s míg szájamban konokul ropog
a békétlen homok -
- hóba hull a rőt levél.

Betiltott őszben
szabadlábú fagy,
az álarcos nap
leint: csak maradj,
s míg szájamban konokul ropog
a békétlen homok -
- a rőt levél a hóba fagy.

(1982)

 

TÁJ SÓLYMOKKAL

Füzesi Magdának

sólyma lehetsz minden árva bércnek
ha ellenállsz a bűbájos lidércnek
s megtalálod a páfrányok virágát
ha el nem csalnak kacér kis cirádák

bérce lehetsz minden kopott hegynek
ha mágnestűid pontosan rezegnek
s megtalálod ó-bölcsek kövét is
ha elmúlik tőled minden fétis

hegye lehetsz minden sivár tájnak
ha felkínálod a sasnak a májad
s megtalálod kagylóban az igazat
ha a fényért feláldozod magadat

s tája lehetsz minden hős sólyomnak
ha folyóid jó irányba folynak
s megtalálod a nem-múló szerelmet
mert hűséged alól nincs ki felment

(1983)

 

SÚLYOSAN

kockáim súlyosan    súlyosan gurulnak
kivetett magányos    hontalan tárgyak
csúcsukat élüket    meg-megcsikordítva
odasziszegnek a    gömbölyű halálnak

súlyosan húzom a    húzom a síneket
lábamra kötözött    kátrányos talpfák
mérföldre előttem    mérfölddel mögöttem
várva várt vonatom    sziklának siklatták

egeim riannak    riannak súlyosan
madarak hullnak a    megfagyott földre
eszmélő kutyája    lompos hűségemnek
hová heveredjen    mely hideg küszöbre

(1983)

 

ÉRIK BENNEM A HALÁL

Andrej Tarkovszkij emlékének

Csak most tanulom olvasni a hom-
lokomba vésett hieroglifákat.
Töprengő agyam egyre jobban fárad,
s butít a káosz, amelyben itt lakom.

Tengerre látok, át az ablakon…
S gőg hiába, s nem segít alázat:
a tenger titkán nem lazítok zárat,
míg titkot rejt az önnön homlokom.

Töprengő agyam egyre jobban fárad,
csak lassan jár, és hieroglifámat
az Élő Tenger hamarább megérti.

Amit nem ért: érthetővé absztrahál,
s én közben egyre érzem: férfi-
vá most érik bennem a gyermek halál.

(1983)

 

OKTAÉDER

Nagy Zoltán Mihálynak François Villon ürügyén

… Még nyakadon az elszakadt kötél…
Fejed fölött egy holló: baljós ég-jel,
hátad mögött a macska-képű éjjel,
alattad görcsös, sajgó ős-gyökér.

…Zsebed már gazdag két öklöd dühével…
Sakál henceg ott balra: ösztövér.
Jobbra hiéna: néma és kövér.
S előtted? Arra szem hiába kémlel!

Előre indulj hát! És félj csak késni!
De nehogy jobbra tévedj: beléd vési
fogát a vad! Ha balra térsz: sakál

mar vérig. Fent meg: károgó halál.
A bűn dorombol hátul macska-képben,
s elbuksz: gyökér nő föléd serényen.

(1983)

 

A LÓ

Pányvára fogott lelkiismerettel
megtanultam a körök mértanát.
Karó és kötél soha fel nem menthet,
vén Püthagorász szab rám rabruhát.

Magam körül már mindent lelegeltem,
csak forró port rúg felsebzett patám;
elérnem füvek frissét lehetetlen -
kimért sorsom ez: átlátszó karám.

Sörényem hullik, csillagom is szűköl:
ki oldja hát meg pányvakötelem? -
…És egyre szűkül az amúgy is szűk kör,
karómra lassan rátekeredem.

(1984)

 

CSAK

nem szikla
                       csak kövek
nem Ige
                       csak szöveg
nem rokokó
                       hanem giccs
úgysegélj helyett
                       segíts

nem otthon
                       csak szállás
nem bánat
                       csak bánás
nem éget
                       csak ragyog
nem kínoz
                       csak sajog

nem kényszer
                       csak szokásból
nem örökmécs
                       csak gázspór
nem torzó
                       mert nyomorék
szárnyak helyett
                       buborék

nem stigma
                       csak piszok
nem átok
                       csak szitok
nem megrendít
                       csak hiszed
nem kereszt
                       csak viszed

nem ítélet
                       csak rossz vád
Isten helyett
                       az ostyát

(1985)

 

A SZÓ

Versemből visszanéz és rám mered,
hulltában vádol: létre mért is hívtam,
miért is küzdtem érte áldott kínban,
ha megtartanom immár nem lehet.
Versemből hull és sárban hempereg,

meg nem rendít már, nézem csak blazírtan,
az elsők hulltán történt csak, hogy sírtam,
s azóta sárba hullott rengeteg.
Versemből hull a szó és lápba fordul,
majd fulladásos görcsbe merevül,

vonaglik, díszét tépi oly bolondul,
de nem szakad a bársony és a tüll.
Nézem, s az önvád éled (hűl a hit):
Rá miért is adtam béklyót: díszeit.

(1985)

 

NYUGTALAN ÉJ-CSEND

Hegedűk szakadó idegét panaszolja a csend.
Ideges Janus-éj hunyorog, tetovált kezein
kusza csillagok éke; sötét, haragos szeme bús
mezeinkre leejti az éltet adó vizet és
az aszályt. Hegedűk szakadó idegén, feszülő
fonalon menetel ma a hold kicsi potroha: pók
araszolgat a csapda felé, ahová a sötét,
tavasz-éji szeszély repülő, buta álmokat ejt.
Ideges Janus-éj hunyorít: ide is lekacsint,
oda is le-leint - hitegetve a búzakalászt,
s hitegetve a szomjú halált.
                                                      Hegyeken koravén
venyigék hadonásznak a szélben. A tétova táj
hazavárja a gólyamadárt…
                                                      …Telehold araszol
ragyogó fonalon: hegedűk szakadó idegén.

(1985)

 

BUBORÉK

fényes hártyák felszínén
dimenziókról álmodik a fény
pedig csak torzult terek éle koccan
síkok csorba léte gyűrődik a széleken
és végek közé szorítottan
halkan vonaglik a végtelen

buborék-világban élünk s a hártyák
mezején negatívba mártják
magukat a semmik: káosz ez a rend
- gömbről gömbre csúszó idő-kéreg -
s a körkörös burkokon kereng
kereng a szerkesztetlen lényeg

(1986)

 

RÉGI VERSEIM OLVASOM

és látom, amint az oksági láncok likain
át-átvillannak titkaim
és sikamló ösztönömről vedlik a
szarusodó, száraz logika - -
s mint kígyó furcsállkodik régi bőrén
és fél az érintéstől újbor-pőrén,
úgy nézek már, semmit sem értve,
sok kinőtt ifjonti miért?-re - - -
s mint a tudat anyag anyagcsere-zavarának sárgafejű pattanása
elém pörsen kamaszkorom nagy-nagy mindent-akarása,
s pirulok, hogy az akkori, horizonton is túli körbe
hogyan illik e mostani, koponyám-kicsi törpe,
s hogy feledni annyi röptös álmot
indokol-e a déjŕ vu, a „már volt” - - - -
s mint kamasz hiszi minden lelket gyújtó lázról,
hogy lázabb láz az, mint amit őrzött betlehemi jászol,
úgy érzem most, megállva fiam ágyánál,
hogy csak a kétely az, mi hitet táplál.

(1986)

 

SZORONGÁS

Finta Évának

keresztül az éteren
ha átüzen az értelem
minden álmod szétszedi
és roppant kövekhez veri
törékeny csónakod a lét
és így utólag tudhatod
a minden kezdet kezdetét
mert életünk nem végtelen
tét forog a tételen
s axiómák hitele
örvénybe hull, hol tele
kétellyel a hit
hol sziréndal ellen
füldugó nem segít
de átívelőn, kényesen
szivárványra jár a szem
kőszirt és zátony mit nekünk
keményebb kő a kőfejünk
és könny ha hull, hát rá se ránts
átok rajtad: eben bogáncs
de majd akad, ki válogat
konkolytól elválik a mag
és éh-szájunkat megleli
a friss kenyér és emberi
lesz, ha az ember kétkedőn
les át a tiltó szemfedőn
mert titkot tudni édes jog
bár tenger s gyomrod háborog
borulj hát térdre mihamar
míg édes titkod fel nem fal
és várd csak, míg át az éteren
illan el a gyilkos értelem

(1986)

 

KÉK ZUHOGÁS

A lassú évek múltán féktelen
iramban hull alá a kék jelen
és hull és hull és beborít
dőlt kalászból hull a hit
mely mégis éltet ad és születést
és kódolt éltet felbarázdált
föld-agyakba belevés

hát hullj, idő, mozgás-szabottan
érezlek ősszel, gesztenye ha koppan
vagy ha bőszen serken kinn a kikerics
és áthatsz minden éjjel, ha semmi sincs
mi vágyat olt e dús tavaszban

hát hullj, idő, zuhanj reám
boríts el kékkel éj-ruhám
adj rám talárt és bölcs palástot
és én, ki eddig vásott
kölked voltam, láthatom
nemes teherrel vállamon
hogy mit jelent a kék jelen
ha rámhull súlyos éjjelen
mert éltem ez, és buzgón, zuhogón
hullik át az ezredfordulón.

(1986)

Hittel higgyem (1984-1989)

- szonettkoszorú -

I.

Az éjben - túl a gyertya fénykörén -
erények rezge váza elmosódva
alámerül a feltételes módba,
és pára száll az ingovány fölé.

Itt benn viasz-tó kél kanóc tövén
és domborulva túlfeszül a forma.
A láng remeg, míg csíkot ír a korma:
ered a könny, a forró. Tört fölény.

S amint gurul a csepp a gyertya testén,
a fénynek áldoz ablakon belesvén.
Kihűl és lassan, szépen megragad.

A lánghoz hűség köti, nem a fagy,
de mégis túlra les a vándor lélek:
ott hűlt hitek és csalt szerelmek élnek.

II. (KARÁCSONY)

Ott hűlt hitek és csalt szerelmek élnek,
ott kinn, a télben, gyertyafényen túl,
ahol a sírás lélek-mélyre fúl,
ha égre gyűlnek mind a karmos éjek;

hol kéjes baglyok csapnak fel vadul,
ha ajkad rezdül néma-halkan: „Félek”.
Itt benn, melegben, fénylik már az ének:
a csillag fenn, a gyermekszem alul.

És pöttömmé válsz, újra játszva játszol:
jaj, kisvasút, jaj, betlehemi jászol…
Hiszed, hogy átvilágol minden rácson

a gyertyafényű szép fehér Karácsony…
És elfelejted: várnak penge-élek,
megbúvó vermek, buktató veszélyek.

III.

Megbúvó vermek, buktató veszélyek
ott várnak kinn a hó alatt. Talán
még áthatolhatsz kék üvegfalán
a jégnek. (Sűrű fényt iszik a lélek,

s megrészegül a test.) De furcsa képzet:
két szárny inogva ül kalitka-fán,
s a ló pöfög: a teste gőz-karám.
Bezárva megfagy minden táltos élet.

Hát fuss a fénybe! Vár a hómező!
Üveghegy felragyogva várja jötted!
Sövényt ugorj! Légy első érkező!

S ha megpihensz a kéklő hegy tövén,
új vággyal nézz a csúcsra. Bár: mögötted
felsebzett szárnyak, vérnyomos sövény.

IV.

Felsebzett szárnyak, vérnyomos sövény
mögöttem, s régi álmok hóba hullva.
Ó jaj, a csillogás is bár fakulna,
ne gyűlne ennyi fény körém,

bár ringatóznék félhomály ölén,
meleg szobában. Gyertyalángot fújva
pirosló arcú gyermek lennék újra:
kezemben biztos hintaló-sörény.

De itt vagyok a kéklő csúcs alatt,
és fenn és lenn és mindenütt csak jég,
és mást sem érzek: bénító havat -

- és megfagyok a büszke hegy tövén…
(De addig bársony álmot látok még:
benn lepke gyűl a gyertyafény köré.)

V.

Benn lepke gyűl a gyertyafény köré,
talán mert holdnak néz egy pisla lángot,
talán mert ő maga is röpke láng volt,
amíg eljárt a csillagok közé.

Szárnyára ott tapadt az űri fény,
galaxis csillón pergő hímporából
testére ott feszült a sejlő fátyol,
amely most ottmaradna ujjbögyén

a kandi éjnek, hogyha érte nyúlna.
A lepke körbeszáll. Lehet, hogy túl van
reményen, álmon. Vagy hogy fényt akar.

Talán a kezdést rejti. Vagy a véget.
Angyal talán. Ki tudja, mit takar
az elvarázsolt, bűvölt pille-élet.

IV.

Az elvarázsolt, bűvölt pille-élet
pörögve száll a fény-delej-spirálon.
A tűz körül is így csapong az álom,
a napba így mered a szép ígéret.

Lidérc inog a karcsú gyertyaszálon -
még nem tudod, hogy megfagyaszt vagy éget,
de sejted már az eljövendő véget:
hogy fény-ladikkal érkezik majd Kháron.

A lepke körbeszáll. A gyertya ég.
Egy egyre forróbb, szűkülő körök.
…És száll. Csak lendület legyen elég.

Csak el ne csalja ablak, külső képzet.
Csak higgye el, hogy röpte már örök:
keringve száll, míg teljesül a végzet.

VII.

Keringve száll, még teljesül a végzet:
a lét a végső körre rátalál
és biztos révbe ér az éj-spirál:
matériákat vonz a fény-igézet.

Hát eddig tart a véges földi élet!
Hát jöjj csak, fényességes tűzhalál!
(A nincsben boldogabb leszel talán…)
…A gyertyaláng már gyönge szárnyat éget…

…De még egy kört, egy ívelést eressz,
ó sors, amíg a tűzbe hull a test!
Hadd éljen addig még a röptös emlék,

amíg egy csillag áll a láng fölé!
- De nem. A lepke hull. (Ez már a nemlét?)
Hull, ám az édes lobbanás övé.

VIII.

Hull, ám az édes lobbanás övé.
Ő most a csöppnyi létek Johannája…
Felszáll a füstölögve illó pára,
nem állja útját mennyezet, födém -

- és általleng a sűrű éj ködén.
Hát így fizetsz, ez volt a röptöd ára,
most visszatérhetsz ősi űr-hazádba -
s egy fényes csillag áll a láng fölé.

Ott lenn a gyertya percig gyászol, kormoz,
de nem figyel oda a lassú kozmosz -
és újra hitből lesz Johannák vértje

(új láng és új delej les másik szűzre) -
s a pille lelke felrebeg: "Megérte
így hullni, bukni áldott végzet-tűzbe."

IX.

Így hullni, bukni áldott végzet-tűzbe:
mit hosszan vártál: pillanatnyi nász.
És hirtelen új értelmet találsz
sok régi percnek, melyek múlthoz fűznek,

és érted már, hogy mért hajtott a láz,
miért is bíztad elveszejtő tűzre
tűnő léted. Hisz gombostűre tűzve
a haladék csak rútul megaláz.

Hát isten áldjon, gyönge pille-lét!
Példád idézem, míg a gyertya ég!
Tudom, hogy nem bíztad magad szeszélyre;

tudom, halálod: megfontolt erény.
…Hát vonzzon engem is tüzek veszélye,
szerelmem, add, e sors legyen enyém.

X. (FOHÁSZ)

Szerelmem, add, e sors legyen enyém:
otthont találjak hontalan hazában,
a rét füve alám simuljon lágyan;
előttem út: a kő legyen kemény.

Az asztalunkra jusson friss kenyér,
és szép szó lakjon itt velünk e házban.
Fiunk-leányunk hogyha fekszik lázban,
a homlokuk borítsa hűs tenyér.

És add: ha kell, hát felszegjem fejem,
ne féljem torz, hazárd hatalmak öklét.
Egy fényes szikra itt legyen velem

(ez emlékeztet majd a hívó tűzre),
és indulnom ha kell, mehessek önként -
- s nehogy csonkító félveszélytől űzve.

XI.

Nehogy csonkító félveszélytől űzve
kergessen félváll-szenvtelen talány,
nehogy a lassú, megfontolt halál
részenként járjon el, nevem betűzve.

Ne kérjek enyhítést a tiszta bűnre!
Ne csaljon el a "biztatóm valál"!
Igen/nem helyett: korcsosult talán -
nehogy elhiggyem: kínom ettől szűnne…

Nehogy a furfang szűzi nászi éjen,
nehogy a számításból vállalt szégyen,
nehogy az orvul támadó merény

ijesszen zugba, oxigén ha fogy!
Elérjek épp a tűzig, csak nehogy
botoljak kinn a hűlt hitek terén!

XII.

Botolja kinn a hűlt hitek terén
vagy öncsalásra csábítson a gyász,
elérjen bár a féligfulladás,
kijátsszon rútul ingatag erény,

vagy érdek lessen rám, álom-vadász,
mentség zsaroljon - és legyen serény! -,
vagy méz csöpögjön cukrok éjjelén,
és megkísértsen csábos alkuvás -

de tudjam azt, hogy túl a napi vészen
a végső nász elveszejt egészen,
kiég belőlem szégyen és alázat,

csak higgyek megtisztító, gyújtó lázat
(gyarlóság addig százszor bűnbe ejt),
s hogy tűz ölel majd: lássak biztos jelt.

XIII.

Hogy tűz ölel majd: lássak biztos jelt,
s ha célja van velem a végtelennek,
tilos sugalmak éjjel megjelennek,
az angyalszárny a földön nem felejt.

Megérintem a felsejlő delejt
(talán a gyertya gyönge lángja lenne?):
igazra vált a tükrök képtelenje,
s az arcom arca lassú táncot lejt.

Így átesem a fények foncsorán
(remegjen bár a karcsú sárga láng!),
s mi áttűnik a zárolt síkokon:

örvény-idő-spirálba felfogom -
csak tudjam: lélek az, mi térbe rejt,
és hittel higgyem azt, mi elveszejt.

XIV.

…És hittel higgyem azt, mi elveszejt,
és várjanak a végső érkezések,
jövőmet fesse ősi barlang-véset
(igaz legyen, ne álságos selejt),

találjon rám a rejtett csillag-sejt,
és részek között tudjak bölcs egészet,
és megkísértsen titkos génsebészet,
ha űri spórát fény-teherbe ejt.

Szobámba éter halkan így szivárog:
üzen a túl a csöppnyi lángon át.
S míg körbefonnak fluidum-hínárok,

kilesve látom: páfrányok tövén,
ott kinn egy pille készíti magát
az éjben, túl a gyertya fénykörén.

XV. (MESTERSZONETT)

Az éjben, túl a gyertya fénykörén.
ott hűlt hitek és csalt szerelmek élnek,
megbúvó vermek, buktató veszélyek,
felsebzett szárnyak, vérnyomos sövény.

Benn lepke gyűl a gyertyafény köré.
Az elvarázsolt, bűvölt pille-élet
keringve száll, míg teljesül a végzet:
hull, ám az édes lobbanás övé.

Így hullni, bukni áldott végzet-tűzbe:
szerelmem, add, e sors legyen enyém,
s nehogy csonkító félveszélytől űzve

botoljak kinn a hűlt hitek terén.
Hogy tűz ölel majd: lássak biztos jelt.
És hittel higgyem azt, mi elveszejt

(1984-1989)

Hóban és homokon (1987-1989)

ESŐK MÚLTÁN

Már mindent megbeszéltünk
könyvek közt
a fűtött jégen
esők is jártak ránk
viharok is egyre-másra
és vasárnap volt vagy május éppen
és fészekhagyó őszön
darvak indulása

Már mindent megbeszéltünk
bablevest és bibliát
habos tejbe tépett
bástya-fodros várakat
nyelvünkön perget az idő
és mondtuk: rács a fényen
és hittük: levert lakat
és kelő napot láttunk
alkonyati égen
és az esők közös nyirka alatt
szárítkoztunk
a magunk nevében

Már mindent megbeszéltünk
vagy mégse
esők múltán
fehéren sistergett a mozivászon
és karcos ízű borok színe
vérzett át az elmúláson

(1987)

 

RECIPROK SZONETT

Estéli varjak álmos téli égen,
fekete foltok szürkülő mélyvörösön,
kerengve szállnak ijedt hurok-körökön.

Erdők-mezőkről elszökött a károgás
- éhező varjak alkonyati égen -,
az utca, tér és ház fölött kering a gyász.

Közénk szökött a vész, baljóslat és halál,
és megkísért gyötört szívünk tusája,
és agyadban ér reped: kiömlő láva,
és májat rág a rák, tüdőnkre rátalál,

és feldereng még Csernobil, sugárhalál,
és hullva hull barátok tíze, száza,
megszoktuk már: vihart, törést a gálya -
- és hulladékra jár a büszke gyászmadár.

(1987)

 

FINTOROK

Dinnyés Józsefnek

az arcon újraéled minden tiltott fintor
és elszabadul minden őrzött gesztus
és hangszáladra rászáll ingerlőn a hímpor
és nem tüsszögsz csak felkiáltasz "jesszus"

és eltalálva arcul ütve gáncsba hullva
taníthatsz torzult arcot hallgatásra
és "szűz vagyok" kiáltja minden tépett kurva
és súllyal zárul rád egy aktatáska

és bennrekedsz a túllélegzett fulladásban
míg szónokolnak kinn a büszke latrok
és tiltott fintorokból mindig új és más van
és akta-mélyen egyre többen vagytok

(1988)

 

SZIGETEN

Csak az éjszakák kibírhatatlanok
a sosem halkuló tengermoraj
ahogy jön jön ezer sunyi hullám
simogatni látszik
de közben a fövenybe mar
leharap egy falásnyi földet
elsodor egy marék homokot
vájatot hízeleg a makacskodó kőbe
Csak a reggelek irtózatosak
amikor idegen szavú papagájok
verik ki fejedből a legszebb álmot
(anyádat láttad
ölében pihent gyermekarcod)
és eszmélkedve-tápászkodva
látnod kell
hogy egy ölelésnyivel
ezen az éjszakán is
kisebb lett
Csak a délelőttök szörnyűek
mert hiába várod a fehér vitorlást
csak óriás hadihajók páncélján
csillan fenyegetőn olykor a fény
hogy elvakulj
hogy hasra vesd magad
hogy patkányként menekülj a bozótba
Csak a délutánok rémesek
amikor azt hiszed
felszállni nem mernél
a szelek játékának kitett hajóra
hisz az elsöprő vihar
a gigászi zátony
eleid hajótörésének rettenete
ott bolyong a gének spirálisán
Csak az esték rosszak
amikor telerakod gyomrod erjedő fügével
és rád száll a könnyű bódulat
hozza a felejtést és elveszejt
odahagyod féltett sátrad
bolondként öröklött ruhádat szaggatod
s a hullámok közé rohansz
(erős vállukra vesznek
s amíg tűröd a lebegést
szabadnak képzeled magad)
Csak az éjszakák kellemetlenek
a felhangosodó tengermoraj
amikor jönnek
jönnek a sunyi hullámok sorra
és falásnyi földet
és marék homokot
és vájatot a kőbe
Csak a reggelek közömbösek
amikor látod
egy ölelésnyivel
újra kisebb lett talpad alatt
És jók a délelőttök
születésed szigetén

(1988)

 

MÚLHATATLANUL

1988-ban - több évtized után először -
Ungváron újra megszólaltak a harangok

míg percek múlnak múlhatatlanul
a színtelen is színt cserélget
nagy féreg fal fel kisebb férget
s a templom újra harangszót tanul

te bőröd színét félted ott alul
- a kifordított köpeny éget -
míg zászlót bontsz és egyezséget
és Pállá tér meg benned már Saul

de idvezülni módod nincsen
mint szivacsot, oly gyorsan átitat
s már el is folyik minden áhítat

hát váll ránduljon, kéz legyintsen
az bármi volt is, lassan megfakul
és percek múlnak múlhatatlanul

(1988)

 

INDULÁSOK

Kalász Mártonnak

elindul egyszer délcegen
hogy átkeljen a Hét Hegyen
szerényen kaptat hegyre fel
az istenekkel felesel

de ólom húzza lépteit
a Kisebb Dombra feltekint
s amíg zihálva felbiceg
beteg szívére ég a heg

szomjú-lihegve megpihen
ám egyre feljebb van a fenn
indulna is de földre rogy

hulltában azt még látja hogy
más indul újra délcegen
hogy átkeljen a Hét Hegyen

(1988)

 

TÖVISEK KÖZT

Mutass csupán annyi földre,
hol egy ibolyám kikölne.

Illyés Gyula: Magyarok

szél el ne hordja
eső el ne mossa
tenger magába ne nyalogassa
ezt a hazák közé ijesztett ölelésnyi földet
melyet fölvert
gyökerét virágok közé fúrva
az ibolyánál szívósabb dudva
ahol tövisek közt mi is élünk
meg- és elhasonulva
ahol fölveti a dac fejünket
majd mellünkre horgasztja szégyen vagy alázat
ahol szögesdrót-szigorú határait
fejünk fölött elrángatta a század
ahol jeltelen betoncsík tekereg mára
hol őseink jöttenek lelni új hazára
s ahol a fenyőkön fésült szelek még rebegik
      Verecke
            Verecke
Szülőföld
      ibolyányi
            ölelésnyi
                  töredék hazácska
      szeretsz-e
            szeretsz-e
még minket
konokul hűséges fiaidat
kiket megkísért minden alkony és virradat
a magát kellető dúsölű Másutt
vagy a magához édesgetni sohasem rest
beléje olvadásunk elváró Hatalmas Test
de meginogva
mégis lábunkat vetjük ez ibolyányi földön
hol már hazaárulás
egyetlen terpeszállás
hát inkább állunk jegenyés vigyázzba
fiainknak e talpalatnyi hazát
keservvel híven megvigyázva
szél el ne hordja
eső el ne mossa
tenger magába ne nyalogassa

(1988)

 

A VÁROS

szeret
nem szeret
akácok levele hullik a porba
szeretem gyűlölöm
fordul az idő is derűsről komorra
szeretem
gyűlölöm
százados köveken kopog a léptem
valahol félrevert Európa-harangok
riadva kondulnak értem
szeret
nem szeret
tétova ujjával tűnődve rám mutat
sziszegve
suttogva
titokban kiszámol
tátongó értelem
skizofrén öntudat
mi vonhat hozzá
mi tarthat távol
hogy is lett idegen
az ami közel volt
élőből
halottból
egyaránt hogyan lett
eleven félholt
szeretem
gyűlölöm
szemembe füstje csap
iszapos medrében szennyezett víz apad
patkányok falkája
szeméten megterem
mégis a vegytiszta hajlamok szava zeng
s harsogó megafon lobogós ünnepen
szeret
nem szeret
városom levelet tépeget
miközben panelbe szorít lelket az átok
itt is csak vak lehet
az aki jósol
szemedet behunyjad
eposzi látnok
szeretem
gyűlölöm
enyém és mégsem
szándékom elfolyik
fejekbe likacsolt résen
szeretem
gyűlölöm
utcája ringat
felborzolt hársain megpihen álmom
hitemet ébreszti
esküvő torony
s múlt idők csorbuló tégelye
százados várrom
szeret
nem szeret
tenyerem térkép
varázsos jelekkel erezve
szeretem
gyűlölöm
sorsomhoz szegezve

(1989)

 

FEHÉR KERETBEN

A táj. A hallgatás, ahogy megyünk.
Szavak mögöttünk láthatatlan láncon.
Kimondtuk? Nem? Talán csak bentről szól
az értelmét veszítő égi szózat.

Megállunk. Hallgatunk. Ki tudja már,
felelni most milyen kérdésre kéne,
és volt-e itt kérdés egyáltalán?
Mint ittfelejtett néma eszkimók a lék

felett, úgy állunk - míg a jégbe fagy
ideg, szigony; s a háló peng. - A táj,
s a zajtalan idő, ahogy befon

a téli fénybe. Hó és jég. Fagyos
magányok égetése. Léghiány.
És hallgatás fehér keretben - táj.

(1989)

 

MADÁRHANGON

Utolsó interjú a televízióban Weöres Sándorral

A kertben, könnyű szélre rebbenőn,
madárhangon beszél a költő, halkan,
nem is beszél, csak lengedez egy dalban,
időn kívül (egy őszön, télelőn?) - -

hunyorg a szem, csukózik fény elől,
elővetül a rég volt, akkor, hajdan -
és botlik a szó a gégefő-kanyarban,
és révedés vall minden múlt felől. - -

Hová mered ilyenkor égi másod,
amíg kering az űri képzelet?
Hová merülnek végső álmodások,

mikor egy angyal száll a kert felett? - -
… És ím, elér a hallgatások csöndje…
(Álmából felriad leányom, Csönge.)

(1989)

 

AZ EGYETLEN IDŐ

Fodor Andrásnak

Innen már tisztán látszik: még most is
indulni volna könnyebb. Batyudba
tenni ama hamuban sültet, s fü-
työrészve nekivágni. Átkelni
az Üveghegyen. Óperencián. És
szerencsédet megkísértve, bízva,
veszélyek villáma alá beállni.
Menni volna könnyebb. Magadra öl-
teni pikareszkek esőben át-
ázott, napon kiszikkadt köpenyét,
és hinni: sosem lesz végállomás,
csak pihenői vannak a messze
tartó útnak, amelyen elkísér
majd kóbor eb, elvert, hontalan veréb.
Elmenni volna könnyebb. De megköt
egy rög. Egy dal (amely imának har-
sány, indulónak halk). Egy kezedben
maradt simogatás. Halántékod
mögött a metronóm: az egyetlen
idő. Botod leszúrva maradsz. Vár
a hűség: nászi ágy. Roppant katafalk.

(1989)

 

VARÁZSGÖMB

Itt lebeg előtted
valami elmosódott, csapzott,
íves foglalatban.
Kihív.
Provokál.
Hát nézz bele.
Figyeld, hogyan
füstölög, örvénylik, hogy vet habot
a zajló idő veszélyes folyama,
és hogy löki zátonyok véres testének
az elrepedt síkok vékonyuló jegeit.
Figyeld csak, kétes varázsok optikáján
jövőd kusza rajzolata hogyan dereng.
Hát nézz bele.
Figyeld, hogyan
röpteti denevéreit az ajzott éjszaka,
hogyan írja eléd sorsod titkos,
megfejthetetlen enigmáit,
s a konstelláló csillagokból
miként kígyózik feléd
a horoszkóp-diktálta kényes vonzat,
s a végzet mely halál felé sodor
a rossz hatalmak szabta csonka pályán.
Hát nézz bele.
Figyeld, hogyan.
De ím, kihullsz a furcsa transzból,
levedlik rólad csalóka misztikum,
fejedről súlyos leplét lefejti a mágia -
és felejtesz mindent, úgy térsz a fénybe,
s már nem tudod: volt-e értelem,
volt-e jel az elvarázsló gömbben,
vagy csak a ferde félhomály,
a sejtelmes, szétszivárgó nesz,
az elveszejtő mámor-illat
rögtönzött eléd
egy bentről pergő
színes némafilmet.
De mégis,
később,
ajzott, fojtott éjjelen,
ha önkívületbe ringat a szerelem hullámverése,
ha tested olvad másik testben,
ha sejt a sejttel elvegyül:
füledben újra ott motoz
a sejtelmes nesz,
orrcimpádon ott remeg a mámor-illat,
s a félhomály,
a ferde félhomály
is ugyanaz -
- akkor elszorítja torkod
az elfelejtett éjből átsugárzó jóslat,
feldereng a habot vető bölcs folyó,
zátonyon verődő védtelen jegek,
denevérek hieroglif röpte,
konstelláló, kényes vonzatok
a rossz hatalmak szabta csonka pályán -
és elborít a rettenet,
és látod:
mintha a gömb is,
az elvarázsolt, furcsa gömb is itt lebegne
elmosódott,
csapzott,
verejték apró gyémántszegével
- mint Tejút -
sűrűn kivert,
homlok-boltozatos,
szemöldök-íves
foglalatban -
és kihív,
és provokál:
NÉZZ BELE.
Igen.
Ez volt az a gömb,
ez kísértett akkor,
mágiák súlyos leple alatt,
ez kísértett - hányszor is? - már azelőtt,
ahányszor ferdévé dőlt a félhomály,
ahányszor százlábú bogárként
szobádban szétmásztak a sejtelmes neszek,
ahányszor elborított, elveszejtett
ez a pólusok közé feszített mámor-illat,
ez kísértett,
valahányszor önkívületbe ringatott
a túllélegzett,
parttalan,
szerelmes hullámverés.
Itt lebeg előtted.
Elmosódott,
csapzott,
verejték apró gyémántszegével
- mint Tejút -
sűrűn kivert,
homlok-boltozatos,
szemöldök-íves
foglalatban -
itt lebeg újra előtted.
Nézz bele.
De a gömbre suttogások héja zárul:
asszonyod lehunyja szemét.

(1989)

 

TÜKRÖK KÖZÖTT

dimenziók felől a rejtelem
rejtelem mögül az érkezés
érkezésen túl a végtelen
végtelenből sejlő jóslat -
így küld fehér kis fényhajókat
a parttalan remény
hogy esdjenek
határolt létek
ha fénnyel szembenéz a fény

(sötétség)

Ki vagy?
Arc vagyok arcod mögül.
Hogy hívnak?
Nincs nevem. Köröttem apró hópihék.
Miért, hogy jöttél?
Láss, ha látni mersz.
Meddig maradsz?
Míg a kéket körbehordom. Amíg a hóra rátalálsz.
Vigyél magaddal!
Nem lehet. A rések élesek. Füstölög a sárga kín és célja nincs velünk a végtelennek. Elmegyek.

(fény)

talán az ébredés
a zöldes fény a függönyön
talán a csillanó arany-keret
ahogy a fénykép rádnevet
talán a szőnyegen
araszló fénybogár
talán csupán csalóka képzelet

(sötétség)

Ki vagy?
Arc vagyok arcod mögül.
Hát újra itt vagy? Miért? Hogy lássalak?
Hogy láss, ha látni mersz. Ha általérsz a tükrök titkain.
Itt maradsz?
Csak míg a kéket körbehordom. Míg védenek a hópihék.
Vigyél magaddal.
Nem lehet. A rések élesek.
Füstölög a sárga kén?
És célja nincs velünk a végtelennek. Elmegyek.
Jössz-e még?
Ha átkacsintasz fények foncsorán. Ha általérsz a tükrök titkain. Ha kékre vált a sárga füst, ha védenek a hópihék.

(fény)

az ébredés
a bántó csillogás
hát jer csak
újrakezdés mámora
s amint az izmok megfeszülnek
helyreáll a billent érzet
és tagról tagra jár erőd
tested udvarából sepred
a felforgácsolt éj-időt -
s a tükrök régi helyen állnak

(sötétség)

Ki vagy?
Arc vagyok arcod mögül.
Hogy lássalak?
Hogy láss, ha látni mersz.
Ha általérek tükrök titkain?
Ha átkacsintasz fények foncsorán.
Csak hangod hallom. Arcod hol lehet?
Arcom arcod rejtkezése. Látni fogsz, ha célja lesz velünk a végtelennek, ha értünk jönnek zárolt halmazok.
És akkor elviszel.
Akkor el.
És mondd, hová?
Hol nincsen sárga füst. Ahol a kéket újraéled.
Maradj még.
Nem lehet.
Hisz védenek a hópihék.
Nem lehet.
Hisz kékre vált a sárga füst.
Nem lehet. A rések élesek. Elmegyek.

(fény)

a tükrök szemben állnak
lépj közéjük
lépj közéjük s láthatod
a játszi végtelent
és íme
szeszélyek csacska optikája
itt az ott
és ott az itt
jobbot ballal felcserél
mi hátul volt
tolul előre
s hátra törnek előterek
és állsz
a tested szédült fénnyel összetűzve
felhasítva s összefogva
részre bontva
egybefonva -
rés a térben
felderengő képzetek

(sötétség)

Itt vagyok.
Átkacsintok fények foncsorán.
Itt vagyok.
Tükrök titkát általérem.
Itt vagyok.
Arcom vagy az arc mögül. Rejtett fény a fény mögül. Látlak. Elviszel?
Célja van velünk a végtelennek.
Értünk jönnek zárolt halmazok.
És kékre vált a sárga füst.

(fény)

fényvihar
kevert idő
és felderengő képzetek
és hullva hullsz a fény mögé
hol nincsen sárga füst
ahol a kéket újraéled
és hullva hullsz és nem sebez
az éles rés
mert védenek az apró hópihék
(sötétség)
és alszol újra
a tükrök helyreállnak s halkan
füstölög a sárga kén

(1989)

 

HÓBAN ÉS HOMOKON

égi fény hasson át
rácson és falakon
foganj meg foganj meg
hóban és homokon

ősanya kihordjon -
némán és félvakon
szüless meg szüless meg
hóban és homokon

igazulj férfivá
kenyéren borokon
szeretkezz szeretkezz
hóban és homokon

törjön rád ellenség
barát és vérrokon
feszülj meg feszülj meg
hóban és homokon

újra gyúl égi fény
ünnepen torokon
támadj fel támadj fel
hóban és homokon

lábnyomod ott marad
kőben és habokon
idvezülj idvezülj
hóban és homokon

(1989)

Permutációk (1990-1993)

NINCSEN MÁR OLDÁS

halmazok zára mögött csak hallgatag
némán csak néma nem jósol Püthia
transzba sem réved nem is lát látomást
pedig lenne mit lenne mit látnia
csontokat vet ki sírva az anyaföld
emitt egy fénylő hófehér koponya
melléje fekszik magába öleli
buzgón egy árva elvert gyerekbika
kezek az égre nyúlnak fel fohászra
de elcsapja már karvalyoknak röpte
toll is ha szállna utat még mutatna
spirálist rajzol rajzol csak pörögve
mosolyon halál kuporog fogatlan
öléből pereg fekete gabona
pirkadat súlya látnokot idéz fel
értetlen varázs elrontott mágia
fehér szüzek meg fekete bárányok
ők lésznek holnap ünnepi áldozat
szélörvény rándul állatöv felszűköl
homok mar vérig ránctalan arcokat
nincsen már oldás nem lehet kegyelem
fordulj a mélybe akárha magadba
eljön a hajnal véle jön halálod
pénzt kap a látnok lelket vált aranyra

(1990)

 

PÜTHIA

CSAK UTÓLAG MAGYARÁZHATÓK LÁTOMÁSAIM
CSAK UTÓLAG VAN ÉRTELME A SEJTELMES SZÓNAK
CSAK UTÓLAG TUDNI HOGY MEGMONDTAM ELŐRE

azt jóslom ma a tántorgó révületben
hogy romba dőlnek a feszített akkordok
hogy hiányok arcába ásít a sebhelyes napkorong
hogy életfák tövén burjánzik a szapora haladék
hogy nikotin jajgat a semmi tüdejében
míg bíbor nedveket könnyeznek hófehér halotti maszkok

CSAK UTÓLAG ÉRTELMEZHETŐK LÁTOMÁSAIM
CSAK MIKOR TELJESÜL
TUDNI
HOGY BEVÁLT A SEJTELMES JÓSLAT
ÉN ÁRTATLAN VAGYOK
KÉRJÉTEK SZÁMON
AZ ÖNKÉNTES MAGYARÁZÓKAT

azt látom ma a tátongó transzban
hogy hiányok mutatják meg az igazi jelenvalót
hogy idők végezetébe öregszik Apolló kövületlen képmása
hogy homokdűnék hajlatán áttűnik a kárhozat idétlen arca
s hogy a csonkig ragozott igék próféták körmére égnek
míg bíbor nedveket könnyeznek hófehér halotti maszkok

EZT MONDOM MOST A SZENT RÉVÜLETBEN
ÉS JÓSOLOM
HOGY CSAK UTÓLAG
LESZ IGAZ MINDEN JÓSLATOM

(1990)

 

KONCENTRIKUS SÍKBAN

szapora haladék és zárolt halmazok
a tükrök mögötti tér rejtelmeiben
kicsodák ezek
ki hívta őket
romba dőlő akkordok ívei alá
hány tétova angyal
hány elkuszált csigavonal
micsoda bagolyszemű jóslat
Apolló monogramja
az idő tetovált mellkasán
az égen sebhelyes napkorong
vészjósló fogyatkozás
csontok támasztják
a ragyavert pirkadatot
nem is csontok
az éjszaka nonfiguratív falloszai
világtengely-erekció
és körben
körkörös koncentrikus síkban
a horizont végtelen vaginája

(1990)

 

A VÉGZET BOLYHAI

HÓFEHÉR HALOTTI MASZKOK a szerelem égési sebei
ajkak béna küszöbén átbukik egy-egy szó
CSUPASZ A CSEND nem fordul
arcára a FÖLD nem fordul
a horizont lecsorgó csíkjai
FEHÉRLÓFIA PÁRZIK ez az ösztönök kibernetikája
lelked vakablaka körkörös romokon bolyong
VÁLASZAIDAT NEM KÉRDEZTE SENKI temetetlen
holtainkat nem várja szarkofág ÁRNYAK
a japánbirsek májusolnak ÁRNYAK A KÖVÖN
virágnak virága HÓFEHÉR ÁRNYAK A KÖVÖN
VILÁGNAK KÖLDÖKE kezünk az ég-re nyúlna fel
galaxisok forgószele vár az érkezési oldalon
MACSKAFEJŰ NAPISTEN BALJÓSLATA nikotin
jajgat a tüdőben a köd
feloldja arcomat HÓFEHÉR KOPO-NYÁKBÓL
KUNKORODIK ELŐ a hiány jelenléte
ISZAPCSÍKOK SZÁRADÓ TÉRKÉPE
míg a végzet váltivarú bolyhai befonnak
JAJ

(1990)

 

A KÁRHOZAT ARCA

harmadik permutáció

A TÁNTORGÓ RÉVÜLETBEN romba dőlnek az akkordok ívei
HIÁNYOK ARCÁBA ÁSÍT A sebhelyes napkorong
SZAPORA HALADÉK burjánzik élet-fák tövén
ÉS NIKOTIN JAJGAT a semmi tüdejében
MÍG BÍBOR nedveket könnyeznek hófehér halotti maszkok
HOMOKDŰNÉK HAJLATÁN áttűnik a kárhozat idétlen arca
kaszkadőröket FESZÍTENEK KERESZTRE
és A CSONKIG RAGOZOTT IGÉK PRÓFÉTÁK KÖRMÉRE ÉGNEK
MÍG BÍBOR könnyeket nedveznek hófehér halotti maszkok
CSONTOKAT CSAVAR megszövetlen gyolcsba
AZ ÉTER ÖRÖK SISTERGÉSE betakar a dadogás
ÉS ÉJSZAKÁNKÉNT RÁDLIHEG A TÉBOLY kínos gesztusa
MÍG BÍBOR nedveket könnyez halotti maszkok fehérje
A CSEND

(1990)

 

FÉNYEK FONCSORA MÖGÖTT

negyedik permutáció

világnak köldöke halmazok zára nem jósol
Püthia csontokat vet ki sírva az anyaföld
felfénylő fehér koponya szeméből pereg a fekete
gabona nincsen már oldás nem lehet kegyelem
barlangban falragasz iszapcsíkok száradó térképe
denevér szálldos a meglékelt jéghegyek felett
sikolyok füstcsíkját eregeti Armstrong trombitája
a szél elfelejt hegedülni jön a holnapi havazás
madarak tanácskozása ez itt tériszonyok nyomai
megannyi elkuszált csigavonal magad-amputált
vágyak a fények foncsora mögött fehér szűzre
fekete bárányra a megbocsátás vámpír-arca vigyorog
és nem jönnek az enyhülések nincsen már oldás
a végzet váltivarú bolyhai körbefonnak lassan
többé nem léphetsz a csodák páternoszterébe
csak a fehér halál marad a fekete születés

(1990)

 

FOGYATKOZÁS

Vári Fábián Lászlónak

mintha nem is a tél
nem is a fagy zörgetné
a rozsdás eresztékeket
: magukról feledkezve
úgy suhognak fenn a fényes gyolcsok:

ki néz be ablakainkon
amikor halálunkat próbálva alszunk?
a sarkok mögül kicsoda
les utánunk a néptelen utcán?
és hová rejti halmazait
a forgószél hanyatló varázsa?

mintha nem is a fagy
nem is a tél zörgetné
száraz burkában a keményedett magot
hanem a születés évszaka kerülgetné a tájat
: úgy cikkan villan felkacagva
könnyű zsákmánnyal az egerésző ölyv:

ki forgatja sárga szemét
a dohszagú szekrények mögött?
zsebeinkbe ki rejt
halott szalamandrát
s miként forogja ki az idő egészét
gyermekünk részeg búgócsigája?

mintha nem is a tél
nem is a fagy csikorgatná
fogaink vedlő zománcát
: magukról feledkezve
úgy suhannak fenn
a fogyatkozó fényes gyolcsok:

(1991)

 

ÁRNYAK A KÖVÖN

befonnak
befonnak a végzet
befonnak a végzet váltivarú bolyhai lassan
MASZKOK HÓFEHÉR HALOTTON a szere-lem égési sebei
CSUPASZ A CSEND elcsorognak a hori-zont csíkjai
PÁRZIK FEHÉRLÓFIA ez már az ösztönök
kibernetikája rögtönítélő ero-tika
sikolytól sikolyig feszített kötelek zu-hanás
orgazmusa lelked vakablaka körkörös romokon
bolyong ez itt a tiltott gyermekkor lepusztult teát-ruma
TEMETETLEN HOLTAKON HÓFEHÉR MASZKOK
VÁLASZAINKAT NEM KÉRDEZTE SENKI japánbirsek
májusolnak akkordok idétlen ívei alatt csere
bogarak fuldokolnak olajoskannák fenekén HÓ
FEHÉR ÁRNYAK A KÖVÖN macska-fejű napisten
Egyiptom homokján galaxisok forgó-szele vár
az érkezési oldalon kezünk az égre
az égre nyúlna fel fohászra BAL-JÓSLATOK
NIKOTINJA JAJGAT A TÜDŐBEN arcodat
feloldja a köd oldja fel HÓFEHÉR KOPONYÁK
HÓFEHÉR KÖVÖN jelen-való hiány
iszapcsíkok térképe a köldök körül virágnak virága
világnak köldöke a váltivarú végzet idétlen bolyhai
JAJ
befonnak befonnak BEFONNAK BEFONNAK
NINCSEN MÁR OLDÁS kezünk az égre
nyúlna fel fohászra DE
ROMBA DŐLNEK A TÚLFESZÍTETT AKKOR csupasz
a csend a horizont iszapcsíkjai elcso-rognak
ÉS APOLLÓ MONOGRAMJA
vérzik Jehova tetovált mellkasán

(1992)

 

APOLLÓ

Ne jósolj, Püthia, transzba se révedj, mert
minden résben megtalálod a magad késeit,
minden ölyvben ott forgolódik
a hegyes csőrű halál,
a világ köldökéből párállva száll fel rejtett
dimenziók bűze, a homok felsebzi a halotti
maszkokat, hó fedi el döglött ebek bójasorát.
Esőkabátokon elvéreznek a nagyváros fényei,
valaki szemét forgatja a dohszagú szekrények mögött,
valaki halott szalamandrát rejt gyermekünk zsebébe.
Talán a kéjes indulat tolong
ma minden rejtett rándulásban, ahogy.
Havazik, havazik, a trombita szól.
Homokdűnék hajlatán vérzik el a váltivarú végzet,
s a hó elfedi a kárhozat idétlen arcát.
Talán a kéjes indulat tolong
ma minden rejtett rándulásban, pedig.
Az idő egészét nem forogja ki gyermekünk részeg
búgócsigája, csak cserebogarak haldokolnak
olajoskannák fenekén. Havazik, havazik a trombitaszó.
Kék kristályok szülik meg az őspetét,
gipszfehér maszkokon átvérzik a kárhozat vöröse,
s a váltivarú végzet bolyhai befonnak lassan.
Ne jósolj, ne jósolj, Püthia, transzba se révedj.
Látod a fehér szüzeket, fekete bárányokat.
Ők lésznek holnap ünnepi áldozat.
Havazik, havazik, trom-trom.
A hó elfedi a végzet idétlen bolyhait, ahogy.
Trom-trom, pedig.

(1992-93)

 

BÓJASOR

hiányok arcába ásít
felel pedig nem kérdezte senki
készséges
vigyázzba áll
megadja magát pedig
minduntalan kiesik a furcsa
szerepből kiesik minduntalan pedig
az ő szerepe ez itt az ő maszkjai csak épp
túlontúl sokszor próbálta el hárítani csak
épp ugye a beidegződések nem tehet róla ahogy
a rángások a testén végig pedig
a rutin ugye ez a megszokás szakmai ártalom
ugye minduntalan felel pedig
nem kérdezte senki hiányok arcába ásít pedig
arcára ég a maszk pedig felel pedig minduntalan
kiesik vajon kicsoda
és már talán vissza pedig
havazik Armstrong trombitája kékkövek
kristálya recseg ez már az a táj
azok a sikolyok tárulatlanul
katlan fenekén felzokognak a denevérek
a meglékelt jéghegy felett ez már az a táj
azok a sorozatok parttalanul
havazik sikong Armstrong trom
bitangok tanyája lett ez a táj
ezek a szorultságok felfedezetlenül
a sarkkörön túli világ eltévedhetsz
nincs visszaút döglött ebek bójasora
csak havazik egyre csak minduntalan
pedig kitérő meridiánok rácsa alatt Armstrong trom
bitorolják jussodat odavan minden
hagyva el marad megettünk minden elmarad
messze hátul megettünk mindent megettünk
havazás magánya
megágyaz a csend a hóhullás
elkülönül minden anomália
kifordulnak magukból delejes sarkok
és recseg kékkövek kristályrácsa csacsacsa visong
ez már nem is a fagy
ez már a meghalás merevsége mozdulatlanul
ahogy csak még egyszer
azt a füstcsíkot a trombitából
ahogy alászáll
fehér szüzek fekete
bárányok a kék havon
ahol a szapora haladék
jajgat a kitérő meridiánok
alatt ahol jajgat és csonkig ég
és elvadul mert odavan
oda van szegezve őrizetlenül
hagyták meghalni a bíbor nedveket az
életfa tövén kicsordulni
az elterelt mozdulatot medréből
elterelni a figyelmet pedig
ha láttad amint éjszakánként rádliheg
hiányok arca ahogy
a halál csorba fogsora pedig
senki sem kérdezett
ez már az a táj
az a szerep
csak kiesik
kiesik
kezéből a trombita mielőtt
betakar a dadogás a készakart
mániák között üdvözül az üldözött tétlenül
készakart szüzek a kék havon
döglött ebek bójasora temetetlenül
nincs nyugta feláll becsapja
maga mögött járkál hátra-hátranéz ahogy
esőkabátján patakzik a fény
már a nagyváros ez
itt felejtkezik az elfutó
alkalom üldözik talán egy mániás
egy véletlen pszichopata tudattalanul
ahogy üldöz és menekül pedig
ki elől mi elől lehetne itt
ahol minden önmaga nem érti
félre fordul és visszakérdez határozatlanul
bámul maga elé
mit is
talán
a trombita ahogy
otthon nyitva felejtette
most már mindegy
holott
eszelősek mind ezek itt mind eszelősek
nincs nyugta feláll elmegy becsapja
önmagát kellene okolnia nincs nyugta
sem vény
csak valami cédula
hogy naponta és felügyeletnélkül nemajánlatos
hosszabbidőre denapokra semmiesetresem
mertellenkezőesetben elhárítanakminden
felel pedig nem kérdezte senki
elhárítanak minden felel napokra semmi esetre felelőtlenül
az már az a táj vagy csak ámok futólépés
és akkor közbe kiabáltak és ő nem tudta
végig eszelősek mind eszelősek ezekittmind
ámok futó lép és három lépésben
és akkor közbe
a futóval átlósan
pedig ő jót
ő mindig csak jót
és mégis tehetetlenül
közbe
ez már az a táj vagy csak esőkabátján
patakzanak a nagyváros fényei
ezek már azok a sikolyok vagy csak
fehér szüzek vonaglása a kék havon
ez már a sarkkör a sok torzult csigavonal
kitérő meridiánok vagy csak az a furcsa
szerep ahogy üldöz és menekül maga mögött
hagyva döglött ebek bójasorát
ez már az a táj igen megismeri
hallja a sikongó trombitát hegyi kristályok
rácsa alól ahogy nőstény gondolatuk felneveli a
füstöt ereget
de mi ez
mégis üldözi
valaki lopakodik az éjszakában ugyanolyan
esőkabátban
ezek már azok a sikolyok
nem sikolt nem fut el csak halkan
felel pedig
nem kérdezte senki készséges
ez az ő szerepe itt
csak mindig kiesik
készakarva vigyázzba áll
magadja magát üdvözült üldözött
aztán amikor a vért meglátja
maga elé néz
értetlenül

(1993)

Árokszélen (1990-1995)

MIKÖZBEN DÉLUTÁN

Egy költőnek, aki már nem az

Talán csak kérkedik, hogy nem meri.
Talán csak bor és gőz és esteli
homály, ahogy a színre árad.
Talán csak mímelt alkony-vádak.

De mégis ottfelejt a mozdulat.
Kihűl a léc: magányos parti pad.
S a léket kapott éjszakákon
csónak-vizet merítget Kháron.

Talán csak intelem, hogy nem szabad.
Talán egy felvert, álma-hulló vad.
Avagy a nedvek tévedése:
szőlőn a jégeső verése.

Talán csak jel egy téli hajnalon,
ahogy kísért a részeg alkalom.
Ám férget irt a józan érdek,
míg átjárják a lassú mérgek

a kőbe vésett átkok titkait.
Talán csak egymaga, csak Ő van itt,
és vért hörög egy délelőttön,
mert mellkasa a végső börtön,

amelybe bűzlőn, elrohadva végleg,
halomra hullnak kíntalan remények.
Miközben délután és meghatón
esőzik végre kinn a szürke ón.

(1990)

 

ALATT

e zajnak nincsen állomása
csak földkupac a rét egén
a fű mögül szivárgó lárma
egy föld alatti rémregény

és egyre érzed borzadozva
ahogy alattad áthalad
magát emészti lenn a járat
egy mélyben élő házivad

és mint a csonton kór ha rágna
úgy zsong a fénytelen porond
és éled lenn az árva lárva
és felmorog a kis vakond

e zajnak nincsen állomása
csak földkupac a rét egén
a fű mögül szivárgó lárma
egy földalatti rémregény

(1990)

 

SORFALAK KÖZÖTT

a híd tövében egyre több a bűz
pirogot mégis itt kínál az árus
nyalóka-kiskakas rád itt tekint
rózsáit rádsózza a vén virágos

a híd tövében egyre több a bűz
bokáig ér a rágott magvak héja
utas ha táskájával erre jön
már körbeállja orgazdák karéja

a híd tövében egyre több a bűz
ponyváról Krisztus-képek néznek szánva
korlátnál részeg rendőr, koldus
üvegszemével les a mennyországba

a híd tövében egyre több a bűz
mosolyt az arcokon ne kérjél számon
vigyorgó képre hogyha mégis vágysz
ott láthatod egy filmplakáton

a híd tövében egyre több a bűz
szerencsét itt kínál a lottós bódé
s amíg a rendőr céklaszínt okád
az államrend a sorban haladóké

a híd tövében egyre több a bűz
lépcső vezet az ékes latrináig
s míg elsietsz a sorfalak között
a ponyva-Krisztus elfedi stigmáit

(1991)

 

AMIT KIHARAPSZ

csak amit kiharapsz
ami hiányzik az egészből
a többit elmossa a nemzeti eső
elfújja a liberális szél
tűz eszményi martaléka lesz
anyagias fagy gyötri halálra
vagy csupán köznapian elenyészik

csak amit kiharapsz
amibe fogad belevásik
a többire hitetlenek teszik rá kezüket
a többibe beleülnek a buzgó hívek
a többit csonkig lerágja
a "csak nekünk"-demokrácia
a többiből kikelnek
kis diktatúrák mohó lárvái

csak amit kiharapsz
amitől nyelved megég
a többit elragadja a kapzsi halál
elkéri a sarkon kolduló élet
stricik szeretik el
ringyók édesgetik ágyukba
bérbe veszi az önhitt múlt
becsapja a nevesincs jövő

csak amit kiharapsz
ami ajkadat véresre marja
a többire igényt tart valaki
hogy magához csatolja
hogy bejelentse mindig is övé volt
"apáink jussa"
és jogot formál tudákosan

csak amit kiharapsz
amit elértél fuldokolva
a többi elvegyül
oldódik öntudatlanul
átlátszóvá bontja a céltalanság
vagy csomókba verődik sötéten
és fekete iszappá gennyedve
töri magát a Magasztos felé

csak amit kiharapsz
- de nem a torkodon akadó falat
hanem a hiány
amit a folytonosságon okoztál
az a harapásnyi nincs
amit az egészből kimentettél
csak az a tied

(1991)

 

NOSZTALGIA

talán még megtalálnak szunnyadó hiányok
bár ficamodva mind a túlhajtott derék
és mint egy régi Hitchcock-filmben
már rádforog a fényes körhinta-kerék

talán még játszi hévvel törsz a tiltott házba
de már nem néznek fel a horgasztott fejek
és mint egy régi Hitchcock-filmben
véres babát mutat neked egy kisgyerek

talán a bűn sebére ránő bőröd hámja
és múló rendek vesztét lihegi a jog
és mint egy régi Hitchcock-filmben
a zajgó víz alatt gyilkolnak tébolyok

e tétova moraj hogy rémlett: máris bánod
nem tűz lobog csak sistereg a hűlt salak
és mint egy régi Hitchcock-filmben
szemedbe vájnak horgas csőrű madarak

(1991)

 

SAKKTÁBLÁINK SZŐNYEGIN

dudorain a létnek
üldögélnek a fejhangú heréltek
miközben sakktábláink szőnyegin
feléjük lépdel Anyegin

a bűnt szedve lajstromokba már
kedves halottad egyre visszajár
s könnyét hullatva legott
rólad mereng egy felleg ott

de vállat rándít mind, ki fél
háza nincs, feje fölött éj-fedél
s dáleszt mutatva pimaszul
megcsomózott hernyó araszol

tenyéren luk és hasíték a felkaron
felfeszülni itt a legjobb alkalom
de míg a Néva habja csupa szenny
csak párbaj-golyó készülődik élesen

hát tátogj e kínos pöfögésben
míg almafáit elveszti az Éden
fejed felett lukkal ásít már az ég
koponyádon kicsi kerek hasíték

belédfolyik és elmereng
a semmi és a kósza rend
de te csak korhold folyvást őket
a szerelmeslevél-vivőket

és porban, habos nászban
kedélyeskedj: "kérlek alássan…"
s ha szádon kibuggyan a véres kín
cilinderét megemeli Anyegin

(1991)

 

VERESÉG

tiéd csak úgy lehet ha hosszan ellenáll
de ébred benne szomjas vércse-lélek
alámerül mint késsel lékelt jéghegy
hínárja meglebeg és áldozatra vár

a karja fojtva fojt csak így ölelhet át
és elszorul mert úgy szorít a lélek
és elbutít a váltivarú végzet
ajkadhoz nyomja csípős forró halmazát

oldásra vársz de súllyal rádguggol az éj
és újra táncot jársz !mi szörnyű kényszer!
hát játszd a sóvárt játszottad elégszer

halálra várva elheverj a síkban
mert kéj a gyász és gyász a könnyű kéj
s tied mi lett már halkan tovasikkan

(1991)

 

MIELŐTT

Átlendülne, de parttalanul öleli
minden kényszeredett végzet,
párállva fel-alá szállnak az esteli
ködök - unja az egészet,

ki akar térni, de viaduktok széle
tereli jobb belátásra,
hogy ne hulljon hasztalan borpiros vére
s ne kerüljön takarásba,

ha majd fotósok vakuja felsajog,
s a szenzáció naprakész
létráján egy fokot léphet, és mint nagyok
kicsinységei - alkatrész

legyen akár, roppant gépezet köveit
igazgató pici vacak -
- átlendülne, de inkább körbe lépdel itt,
hátha jön a nagy HACSAK,

a kivárhatatlan feltétel bujasága
- felborulna minden mérleg! -,
de addig marhatja irigység, a sárga,
mielőtt feladná végleg.

(1993)

 

ÁROKSZÉLEN

akár a bárgyú, nyála-folyó képzetek
is meredhetnének erre a sosem látott tájra
- elveszített, kitaszított tartomány -,
amelyben a kétlaki álmok rejtett vágya
szemérmeskedik falak tövén, mint gyér homály;

a fagyoktól, jégtől mart betonok sebét
kétkedve tapogatja a sötétség Tamása,
pedig a kényszer élveteg, a hit meg elvetél -
nincsen, kínod aki jogra váltsa,
az éj borul rád, égboltnyi szemfedél;

akár a bárgyú, nyála folyó képzetek
is meredhetnének erre a tájra,
vagy repce verhetné fel az árokszéleket;
de nem: ide úgysem téved
sunyi pásztorok farkas-terelte nyája -
- a béna, eszes koldus kéreget;

találni kellene, építeni talán
egy régi, elfelejtett várat,
amelyben fényes gyolcsokat vegyít a szélbe
a hiányokkal teljes, magára büszke alázat;

akár a bárgyú, nyála folyó képzetek
is meredhetnének a tájra,
vagy repce verhetné fel a sosem-látott árokszéleket,
- de nem: éles szemek forognak,
a béna, eszes koldus biztos kézzel kéreget.

(1994)

 

KISTOTÁL

ha megtanultad a kárhozat táncait
és éjszakádban megjelent a végtelen
már tudhatod, az eszét ki játssza itt
kié a jog, s kié a nyálkás félelem

dús gazok lakják be a tájat még
de jégeső csüng az égi füstökön
s ha hinni ennyi kétely nem elég
pisszegj a nyárra, ha cédán rádköszön

perelj a zajjal, s kósza képzetek
vetítik eléd: a tér kihalt, kopár
fejed fölött ködöcske ténfereg
magadra nyit, felfed a kistotál

talán a csenddel kéne kezdened
a gyönge szűzzel, amint feltárja magát
de holló szántja fel a kábult kerteket
és fények hintik rád a kíntalan magányt

(1994)

 

LOMBJÁN FENNAKAD

I. FRAKTÁL

ennek az éjnek nincsen meséje       fraktálok lombján fennakad
a véreres hold kocsonyás korongja és bekapcsolva felejtett
rádiójelek altató éterére felfűzve hogy
Ionesco nyolcvankét évesen meghalt Párizsban
néhol gyenge szél is előfordulha-ha-ha       darabjait nálunk is
műsorán       az adás ideje alatt hívható telefonszám
megtalálható a teljesen színes az igazi
nincsen hozzá antennám       mondja az apám       de nem a parabolára
gondol nekem       ilyenkor meg őhozzá nincsen
nagyhatású számítógépes alapon kezelhető szórakoztató műsorokat
tudjanak előállítani       szemléltető hipermédia videóklippeket
videóklipszeket
csíptesd pupilládra
valamint az elmúlt fél évszázad történelmének       szemléltetni
erről részletesebben a holnapi napilapok       törvénytelenségeit
a világhálózaton megtalálható népdalokat számítógép komponálta
egyenesen floppyra       néha el-elénekli magának       ha senki
sem       feje fölött forgatva vetített harisnyanadrágot
ha senki sem hallgatja is       csupán a kopasz
énekesnő-program       nyolcvankét évesen Párizsban
ennek az éjnek
nincsen meséje       darabjait nálunk is műsorán

(1994)

 

PICASSO: A SZÍNÉSZ

II. FRAKTÁL

ki a maszkmestered       ki az aki kikészít       kicsoda rak arcodra
álarcokat       az elfedés púderei honnan szitálnak bőrödre szüntelenül
ajkadat ki igazítja bárgyú mosolygósra       honnan ez a sok félrevitt
gesztus       gumimimika       honnan ez az elrongyolódott alázat
ez a tétova megsemmisülés       amikor elvész eltűnik       amikor csak
úgy önmagában       meg       szűnik vala       ki
a maszkmestered       mi az ami kikészít       felborít és magadból
kiforgat       pártokra szakít       leönt nemzetcsömörrel       hazaárulással
forráz eszelőssé       megmakacsít       kiközösít       kisajátít
függelembe ránt       érdektelenné zülleszt       aláz közömbössé
megfigyel       felügyelet alá helyez       magadból ki
a maszkmestered       hol varratsz       szépen kiforgatott köpönyeged
miféle szabásmintát követ       mutasd       hisz ez nem is       hanem
egy hiteles Közép-Európa-térkép       a fenébe is       hol vannak a
fércelési vonalak       hol feslik fel       a törvény szövedéke       a Dunánál?
ki a maszkmestered       kis sminkel állampolgárrá       és meddig
tartod még zárva öltöződ ajtaját       mikor lépsz ki végre a porondra
nézd       üvölt vár a mélyen tisztelt       hiszen az oroszlán
felfalta az idomárt       két artista nyakát törte       a késdobáló telibe
találta gyermeke szívét       szükség van rád
jó munkát végezzen a maszkmester

(1994)

 

NEW YORK-I ESŐ

III. FRAKTÁL

ez már az a táj       igen       azok a lázas szorongások       ahogy
esőköpenyén elvéreznek a nagyváros fényei       ahogy minden
egyszerre ismerős és mégis képzelhetetlenül ismeretlen       igen
nem járt még sohasem erre       csak épp ezeken az utcákon nőtt fel
ebben a brooklyni esőben       ahol a Lövölde tér ázott verebei
rázzák magukról
a körkörös színes ívekben gyönyörűn freccsenő déja vu-t
szevasz Woody       ugye te vársz ott a túlsó sarkon       miért
nem öleled meg a messziről jöttet       mi ez a kemény
karimájú távolságtartás       na ne hülyéskedj       hát persze
hogy csak meg akartál tréfálni ezzel a hősies kalappal       én is
csak heccnek szántam a csillogó esőkabátot       hajítsd a francba
a kemény karimát vagy tedd fel erre a kávéházi fogasra
én is alá akasztom ezt a heroikusat
mintha nélkülünk így hasonlítana is valakire
de mi kicsit maradjunk még itt a járdaszélen       hadd ázzon
kopaszodó fejünk       szemüvegeden hízzanak óriás amőbává a
távolról csillogó       közelről mocskos       esküdöző neonfények
most ahogy megölellek       végre látszik       egyforma
magasak vagyunk       egyforma alacsonyak       javítasz ki nevetve
két kicsi boldog clown
Jahvé síró ege alatt

(1994)

 

OMLÓ FAL TÖVÉN

sovány az éj és a nappalok kövérek
kevés erődet elszedi a nyár
öröm rád nem talál s a nyűg temérdek
lezárt jelentkezési korhatár

lépéselőnyöd szépen elveszítve
beállsz a tiltó sorfalak közé
nihilből nem térsz semmiféle hitre
csak üldögélsz egy omló fal tövén

beszélgetésre és egy langyos sörre
még gyakran meg-meghív a volt barát
de szavaitok járnak körbe-körbe
nem csillan meg a gondolat-karát

és estéd sincsen: ostobácska filmek
locsogva buzgón mossák át agyad
a vágyak - herélt macskák - mind sterilek
s egy alvó asszony mellett vagy magad

(1995)

Tíz nyári és őszi szonett (1993-1995)

ESŐ UTÁN, TAVASSZAL

Remény vetül a felkavart arányba,
- vadoncba oltva még hazát cserél? -,
de mattra áll a kéjre kész világban,
és célt veszíthet, ősi hitregét.

Eső után még kőszoborrá válna
a zaj, ha hízna dús javak kegyén,
de elszürkül a kényszerű kokárda
és szénné ég a zengett költemény.

Tüzet zabálna habzó táltosod,
de hámba térül és akolhoz térdel,
kalandra vár egy elvetélt petével.

Szelek tarolnak fáradt dombokon,
a kéket szürke árnyalat lazítja -
s baglyoktól hangos estelek csalitja.

(1995)

 

ESTE, NYÁRON

Bozótot borzol, rebben baglyok násza,
haláltusában kényelem henyél,
cserép reped a szertefoszló lázban
és égre nyílik minden szemfedél.

A jégverésben körbe-körbe járna
a szél, ha ágya nem lenne kemény,
de szégyenül a senkije sincs árva,
és arcot ölt a gyom a rét egén.

Az esti kertben lámpa imbolyog,
gazok közében elvegyül a lényeg.
Tündérek várnak olcsó sarkokon,

dalolnak már a falra nőtt penészek.
Torkot szorít egy kéjre szomjas inda
- szögekre tér a gyáva hit fakírja.

(1995)

 

BIZTOS VÉLEMÉNY

Szemedben fény, de arcod cserzett, sárga:
nincs férfipír az élet túlfelén.
Már elkerül a szűzleány fohásza,
mert lázat tilt a biztos vélemény.

De húr szakad, s a túlfeszített nyárba
hasít a vágy, vadászó vércse-kéj.
Kit elbutít a dőlt hitek dagálya,
megtérni jobb, ha kuplerájba tér.

Hát tépj zsinórt a tiltó köldökön,
s légy önmagad e vemhes, forró tájban!
Ne higgy a jósnak, hogyha rádköszön,

ne higgy a sasnak, ha bukni lát.
Hisz ezer égő sebből vérző nyár van,
s csak ősz hozza az elvetélt halált.

(1995)

 

HAJNALI MANÍR

A gyom hatol be tűnő félhomályba.
Ágyra dőlve kényelem henyél.
Csírátlan végzet jön porig alázva,
hogy éjek álmát tetten érje még.

Egy utcasarkon nőre hosszan várna
a hontalan, de ferde hitre tér.
Ma bordélyt nyit a kis apácazárda,
és véres lesz, mi színtiszta fehér.

Hol fényre kúszik mindenféle gyom,
rossz rímek kélnek párás hajnalon.
Egy költő ágál teleírt papírral,

de elsodorják térült vándorok -
hát vállat ránt a készakart manírban,
s legyint, ha kézről kézre jár a drog.

(1995)

 

KÖNNYŰ ŐSZI LÁTSZAT

Acélok pántján tévelyül a hit
s alakja látszik még a gyérült nyárnak,
amíg a tűnő fényből rádtekint
kevéske sérült hajlamú alázat.

Homályba vesznek csonka hídjaid,
pedig még csalva csal a könnyű látszat.
Vizeknek szennyes habja kél, amint
utolsó mérgét érleli a század.

Talán a kéjes indulat tolong
ma minden ferde, vesztett rándulásban…
De késni folyton nem lehetsz bolond,

ne tudnád, hogy a tért hitekben gyász van?
Legyen tied e gyűrt bohócporond -
s vegyülj az őszes lázba álruhásan.

(1993)

 

KOCKÁZAT NÉLKÜL

Halált rikolt és megremeg egy mályva
elmúlt a nyár, hát bérenc ne legyél!
Magad imádd a kéjre kész világban,
már vérted sem kell léted túlfelén.

Fölényeskedve hogyha eléd állna
Sátán kufárja baglyok éjjelén:
már elkerül az árulás varázsa
(hadd füstölögjön forró sárga kén!).

Olyan az ősz, mint mérge folyt beléndek:
ködöt nem oszlat már a hatalom.
Erény kovácsol szürke hályogot,

s avarnak készül már a rozsda lomb.
Pirulnak is az ostoba szerények,
ha törvényt sért a markát tartó jog.

(1995)

 

ESTI TŰZIJÁTÉK

Petárda pöffen. Színek alvilága
az est, hol fényre ráfelel a fény.
Korong gurul a völgybe, szürke gyászba
- és kőre hull a lőtt hitű erény.

Rakéta röppen, kék meg sárga,
hatást vadász az ajkon buggyant vér.
Örökbe lép az ifjú avantgárda
(már elszorítva minden véredény).

Az alkonyatban görögtűz ragyog,
de költözik a tettenért remény.
Mint gólyák, szárnyuk szegett angyalok

húznak az égen délnyugat felé.
Az égről vedlik már a fényözön -
a szél csak az, mi holnap rádköszön.

(1995)

 

ÜNNEPI JUSS

Tömeg tolong a fellazított sárban
- esz(m)ét veszítve belátásra tér? -,
bilincset csörget csak porig alázva
- de virtust gyújt a küldött célsegély!

És frakkot ölt a bősz munkásdalárda
- már díszben áll a lelki bérlemény! -
és álmos lepkék potrohára szállva
törvényt poroz a juss egy ág hegyén.

Talárban járnak fejhangú heréltek
- argót tanul a holt korok latinja? -,
és bűnt latolgat tízparancsba írtan

a jogra éhes, szomjuzó enyészet.
A hullt avarnak rőtes habja zizzen -
s a tömeg oszlik: halkan és precízen.

(1995)

 

PÁRÁS HAJNALOM

Remény vegyül a felkavart arányba,
haláltusában kényelem henyél.
Már elkerül a szűzleány fohásza,
hogy éjek álmát tetten érje még.

Rakéta pöffen, kék meg sárga:
már díszben áll a lelki bérlemény.
Ma bordélyt nyit a kis apácazárda
és szénné ég a zengett költemény.

Talán a kéjes indulat tolong
ma minden ferde, vesztett rándulásban…
De késni folyton nem lehetsz bolond,

hisz ezer égő sebből vérző nyár van.
Rossz rímek kélnek párás hajnalon
s avarnak készül már a sárga lomb.

(1995)

 

KÖNNYŰ LÁTSZAT, LEGVÉGÜL

Acélok pántján tévelyül a hit    kételye
s alakja látszik még a gyérült nyárnak    délfele
amíg a tűnő fényből rádtekint    ostobán
kevéske sérült hajlamú alázat    mostohán

Homályba vesznek csonka hídjaid    kékesen
pedig még csalva csal a könnyű látszat    ékesen
Vizeknek szennyes habja kél, amint    fegyverek
utolsó mérgét érleli a század    s szenveleg

Talán a kéjes indulat tolong    pisszegőn
ma minden ferde, vesztett rándulásban    hitszegőn
De késni folyton nem lehetsz bolond    legyints hát

ne tudnád, hogy a tért hitekben gyász van    leginkáb
Legyen tied e gyűrt bohócporond    emlékül
s vegyülj az őszes lázba álruhásan    legvégül

(1994)

Fabatkák (1978-1998)

VISZONYÍTÁS

Még mindig jobb,
ha latrok beszélnek önmegtartóztatásról,
mint ha impotensek.

 

A NIHILISTA

Minden elvet
elvet.

 

MELIORÁCIÓ

A magány belvizei lecsapolhatatlanok.

 

KIZÁRT DOLOG

Ha még soha nem sértetted vérig
a legjobb barátodat,
akkor nem a legjobb barátod.

 

KOCKA

Vesztő kockajátékos mondta:
a vetés el van kockázva.

 

CHE

Világforradalom - lombikban.

 

KEZDET

És most elkezdek meghalni -
mondta a magzat

és megszületett.

 

ELÉGEDETTSÉG

Kedvemre van
a magam-torzította világ.

 

VIHAR

Isten, a vak,
fehérbot-villámaival
motozza a világot,
nehogy elbotoljon benne,
ha majd földreszállna.

 

DEPRESSZIÓ

Csigolyáim billentyűin játszik a kín,
valami ismerős dallam feldereng.
Kiszenvedett vágyaimat hogy elvigye,
megérkezik a jól időzített gyászkocsi.

 

BEKERÍTVE

Nyakamra tekeredik a horizont.

 

KÖVETELÉS

A szótlannak legyen hallgatásszabadsága.

 

FESZÜLET

Ősz van,
pereg a gerezd.
Magára szegez
a tagadott kereszt.

 

SZEMAFOR

oly sokáig ácsorogtunk
a tiltó vörös
hipnotikus szemébe nézve
hogy mire kigyúlt
a remény zöldje
már semmi kedvünk
átkelni

 

KÜLÖNBSÉG

A sirályok a halat szeretik,
nem pedig a tengert.

 

JOBB MA

Jobb ma versből egy háromsoros,
mint holnap hurrából
egy háromszoros.

 

FA

A fát megtartja az ágak logikája.
MINŐSÉG

Kazimir Malevics: Fekete négyzet.
Kurtág György: Némajáték.
Örkény István: Üres lap.
Minőségileg
a semmi
mindig több a valaminél.

 

A JÖVŐ ÁRNYÉKA

Ami a jövőben történni fog velünk,
azt a múlt a folytonosság tűnő hullámaira
hieroglif jeleivel régen ráírta,
s a jelen suttogva már kibetűzte.

 

ZENE

Bartók zenéjét csak addig nehéz befogadni,
ameddig szól.

 

TRÜKK

A falusi házaknak az a trükkje,
hogy belülről még kisebbek,
mint amennyire kívülről annak látszanak.

 

KI ÉRTI

Vajon ki írja azt a tömérdek rossz verset,
ha minden költő
itt tolong a fogadásokon?

 

TIME IS MONEY

Az idő nekünk dolgozik.
Csak kicsit magas az órabére.

 

VALAMI ÚJAT

Minél több könyvet olvasol el,
annál kevésbé bízhatsz abban,
hogy valami újat
még megtudhatsz a világról.

 

SORREND

Ritkán születik jó vers,
ha a költő legelőször
a nevét írja az üres papírra.

 

A KÖLTŐI SZABADSÁGRÓL

Egy költő sem tehet meg bármit.
Csak amit megenged magának.

 

KIS PRIVÁT PARADOXON

Uram, add, hogy ne szoruljak istenhitre.

 

HIÁNY

Hiánya mutatja fel
legtisztábban a Jelenvalót.

 

MORBID

Kétszer nem fulladhatsz bele
ugyanabba a folyóba.

 

ÉLETCÉL

Azért tanulunk egész életünkben,
hogy minél okosabban haljunk meg.

 

SZÍVES LÁTÁS

A vakok intézetében
mindig szívesen látnak.

 

POLIGLOTT

A tolmács hat világnyelven beszélt.
Csak az a baj, hogy ezt egyszerre tette.

 

INDIÁN MORÁL

A békepipával is jól fejbe lehet verni felebarátodat.

 

A MOHIKÁN

Amióta nem szól egy szót sem,
jobban tiszteli a népe.

 

ÉV VÉGE A VADNYUGATON

Szilwestern

 

LÁGY DIKTATÚRA

Az égtájak elnyomják
az iránytű egyéniségét.

 

IDŐBEN

Amikor már felmerül benned,
hogy szakíts-e egy nővel -
- akkor szakíts.

 

CSAK

Az ördög nem alszik,
csak relaxál.

 

KÖPÖNYEG

Ha már kifordítod,
legalább ne csapj közben
ekkora szelet vele!

 

TISZTÁZÁS

Mocskos poharakba
nem érdemes tiszta vizet önteni.

 

AXIÓMA

A dolgok vagy önmagukban igazak, vagy sehogy.
Dolgok viszont önmagukban nincsenek.
Tehát semmi sem igaz.

 

ÖKÖL ÉS TENYÉR

Annál, ha a hatalom ökle rád sújt,
csak egy rosszabb történhet veled: ha tenyerére ültet.

 

MORÁL

A szerelem dolgai csak a szerelem moráljával mérhetők

 

RÉGI IDŐK

Hová lett, hová lett, nem látni, nincs nyoma,
eltűnt, mint dédanyám színezüst lornyona.

 

SCHLUSS

Már a "semmi sem a régi" sem a régi.

 

ÁRVASÁG

Nietzsche apám,
se anyám.

 

Bontott színpadon (1995-1998)

SEM BÉKLYÓT, SEM KORONÁT

Ki mondaná meg, hány évet késtem,
meddig vártál: itt lehess velem -
őszi este tollászkodott Bécsben,
ahogy sétáltunk a Grabenen.

Volt részem napfényben, sorsverésben,
ungi tájak játszottak velem -
őszi este tollászkodott Bécsben,
végig a Mariahilferen.

Táncoltam kötélen, éles késen,
voltam vásott és mintagyerek -
őszi este tollászkodott Bécsben,
amíg vártak ránk a Bruegelek.

Látkép tárult - lestem szűkös résen,
vonzott, ami új s ami ódon -
őszi este tollászkodott Bécsben,
madárképben a Stephansdómon.

Ívfényben égtem, pislogtam mécsben,
nem hordtam béklyót, sem koronát -
őszi este tollászkodott Bécsben,
míg el nem illant a Burgon át.

(1995. okt.)

 

CIPŐMRE VASTAGON

Ballada a 85 esztendős Takáts Gyulának

Hazányi úton kövekre hágok,
pázsiton siklom mezítelen lábbal,
előttem lankák, mögöttem hágók,
vizeken járok vízhatlan ruhában;
homokba lépek furcsa ábrákat,
ha messze indít a hazai táj -
- eső sem esett, mindenem száraz,
de cipőmre vastagon tapad a sár.

Márványon siklom már észrevétlen,
cserepek törnek alattam szét,
betonon kopog végig a léptem,
kavicsok recsegnek szörnyű zenét;
bádogot érek: mennydörgés ropog -
így űzetnék messzire: már szinte fáj.
Ha elmegyek, senki sem háborog -
de cipőmre vastagon tapad a sár.

Járhatok hóban, léphetek jégre,
vicsorog lábam alatt az érc,
tehetem talpam hullott levélre,
sebező vasszögek tövise sért;
lopóznék gumin, csúsznék üvegen,
hihetem, hogy ígéret földje vár,
hol nem lennék őshonos idegen -
- de cipőmre vastagon tapad a sár.

 

AJÁNLÁS

Unhatod, Bátyám, unos járásom,
bár mindenféle útra hágok:
járhatok prémen, gyolcsfehér vásznon,
hullhatnak elém rózsavirágok,
legyen a padlóm bár alabástrom,
léphetek ezüstön, ébenfán akár,
vagy táncot ropjak vérző parázson -
- a cipőmre vastagon tapad a sár.

(1995)

 

A SZORONGÁS BALLADÁJA

villoni magyaros

Tömhetem bendőmet zsíros jó sültekkel
vagy tarthatok diétát, hisz közel a böjt,
fokhagymában úszhat szaftosan a flekken
s ehetek barackot, mérge is hadd legyen zöld,
lehetek falánk vagy tarthatok mértéket,
eshet jól és rosszul bármi falat -
de valami osztja, szívja az egészet,
valami szorít a gyomrom alatt.

Ihatom hegy levét: vöröset, fehéret
vagy lehetek bornemissza, remete-konok,
és nyelhetek szeszt akár, nem árt, ha éget,
ellephetnek végül a sörre szállt habok,
lehetek józan vagy csontvelőmig részeg,
mindegy, ölöm vagy óvom magamat -
mert valami osztja, szívja az egészet,
valami szorít a gyomrom alatt.

Szedhetek gyógyszert, gyengét és erőset,
vagy moshatom beleim teákkal bárhogy,
szívhatok füstöt vagy kíméljem tüdőmet,
sarlatán vagy bamba felcser járjon házhoz,
lehet rajtam úrrá a lassú enyészet,
vagy idő előtt feldobjam talpamat -
valami megosztja, szívja az egészet,
valami szorít a gyomrom alatt.

AJÁNLÁS

Levegőváltozás, mondhatnád, François,
talán még könnyű napokat hozhatna rám,
de balsorsom elől bújhatok bárhová,
legyen könyvem Biblia, Gíta vagy Korán,
keresse bajom sámán vagy génsebészet -
körém e hely húzta a kőfalat,
hol valami osztja, szívja az egészet,
s valami szorít a gyomrom alatt.

(1996)

 

HALOTT MADÁRRAL

Halott madár a vízre szálló álom
és átkok burka minden sebre égő ír,
hajó feneklik meg a bújt korallon,
akár egy lékelt és lehorgonyzott manír.

Még körbe jár a hasztalan idő, amíg
csak varja ül a szélnek kókadt fákon,
de készülődik és elérhet hajnalig
a kín, ha érte küld hajókat Kháron.

Harangot önt a csend, vitorla szárad -
és így marad a röptös vágy magára.
Egy kósza fényt, egy csillagot talál-e,

ha meg se csobban már a partot érő est -
vagy jobb, ha tudja: nincs több "navigare",
halott madárral nincsen több "necesse est".

(1996)

 

HOLNAPTÓL

A szálló álom füstként ellebeg
és körbevesz az ősi átkok burka.
Magadra fognád végső fegyvered,
de restté old a tenger halk azúrja.

Sziget vagy part - azt hinnéd: egyremegy,
mert nincsen még a lényeg holtra dúlva;
de már a testben féreg ténfereg
s a lelkek vásznát gyűlölet szapulja.

Erőd is fogytán már, hogy tovább léphess.
Kívánod, kínod végre szűnne meg,
találna rád a minden titkok nyitja...

...Az indulat dühöng és gyolcsot tépdes,
nem lesz hát inged ép, és ünneped
már holnaptól egy újabb törvény tiltja.

(1996)

 

ÜNNEP

A fellegek is vérben szálltak el,
hol felnégyelve elcsuklott egy pára,
még visszanézve önnön halálára,
ahogy a tűz az éjben énekelt.

Már indultak a szomjak egyre fel,
de - tekintettel hajlottas korára -,
még füstölgött a föld s kevéske pára
is szállt a völgybe, mint halottlepel.

A kisded felhők úsztak néma gyászban
- már tartott lenn a tor, a harci nász,
és pattogott a tűzben nyers akác,

karátos tölgy és mindenféle fenyvek.
Borvér is folyt az orvvadász hatásban,
hol táncolt ötszáz buzgó - s egy eretnek.

(1996)

 

MINT ŐSAPÁNK

A gyermek mindig többre képes,
mert több benne a kétkedő halál;
ha sír, a könnye egyre véres,
s bitók veretnek ott, hol lábra áll.

A gyermek mindig másra képes;
az istenekhez néha fölgagyog -
nevet anyján, hogy erényes,
hogy ostobák a jótevő nagyok.

A gyermek folyton s egyre éhes;
enyészet nyílik apró karmain.
A homloka - az mindig fényes;
és gyilkot rejt, mint ősapánk: Kain.

(1996)

 

RÉGI ŐSZÖK

Feledni lesz még lesz még épp elég idő
a régi gőzös őszi bódult esteket
mikor feltartott kézzel jött a hírvivő
és indiánnak hittek mind a meszticek

egymásra kúszott tér idő és csókok
(egy öreg rádió városai égtek)
ha magadban bíztál anyád aggódott
és az volt a szép mihez nem fűzött érdek

itt most világot látsz de alig észleled
csak hümmögsz zordan bölcsen száz csodára
s közben arra révedsz otthon az égerek
lombjából régi őszök színe árad

elfeledni még épp elég időd lesz
sok bódult ifjú gőzös álmot
s ha egyszer valóban látod rájöhetsz
belül is volt egy Amszterdamod

(1997)

 

MACHINÁK FÖLÖTT

a téren az érkezettek
jól látható sorokban
megvásárolt koordináták szerint
alakzattá rendeződve
mint akik valamit várnak
mint akiknek lehetne bármi keresnivalójuk

falak mögött az izgatottra festett bábok
mintha döntési helyzetben lennének
mintha megtehetnék hogy nem
vagy hogy igen
és mintha bármi is függene igentől nemtől
ha választhatnának

árokban a serény zúgolódók
elfutó foszlányoknak kapnak utána
lehangolódnak
felhangolódnak
ápolják a menthetetlenül feldarabolt egészet
melyet csak a csoda ránthat össze
vagy a mester hanyag legyintése

a lyukban ott lapul az összes szó
mondat monológ és párbeszéd
és mintha minden mindegy lenne
uzsonnájával szöszmötöl
aki majd suttogássá ébresztheti őket

ám valaki még hiányzik valakire várni kell
nála vannak
hogy a káoszból kierőltessék a rendet
a legfőbb rendező elvek
igen erre mindenki emlékszik
legutóbb ő vitte magával valamennyit
ő talán azt is fogja tudni
mikor kell húzni a bársonyt

de érdemes-e várni rá vagy bármi másra
mikor a szín fölött
machinák fölött
a zsinórpadlás félhomályában
az arctalan felvilágosítók
már felkészültek a leszámolásra

(1997)

 

EGY EMBER AZ IDŐK ÖRÖKÉBŐL

valaha vállán asszonyok álmodták álmukat
aztán maguk is álommá lettek
röppenő madárrá
kurrogó galambbá a Szent Márk téren
valaha vállán gyermekek ültek
onnan kapaszkodtak a csillagokba
hogy megrángathassák a Jóisten szakállát
valaha vállán világok nyugodtak
gömbjükben rejtőzött az idő egésze
amely őt is körbehajolta lassan
most vérző lábbal
valami ácsolat felé vonszolja magát
bitó vagy kereszt
vagy csak az utca végén a mankós villanyfa
a Megváltó is lehetne
olyan erős és olyan gyenge ez az ember
nem tudni
ő lép-e előre egyet-egyet
vagy az ácsolat közeledik feléje imbolyogva
nem tudni
az ő friss vére lépi-e a nyomokat
vagy a föld méhéből szivárog
a vérvörös láva
egy ember az idők örökéből
aki sem barátom
sem ellenségem nem lehet immár
mert vállára soha nem emelt
az ácsolat felé lökni őt
pedig én voltam gyáva

(1979-1997)

 

SÁMÁNOK, VADÁSZOK, VALAKIK

Megásva már a hosszú lövészárok -
miféle vadászat lesz holnap itt?
A tölgyes elveszíti ágait
és elkoszlanak a régi morálok.

Jártál már ott, ahol a csend lapít
és megfoganhat sámánon az átok?
Az ércet elhagyják a karátok
és hűlt helyükre férkőznek Valakik.

Foltjáról így szakad le a feslett ég,
így ürül ki szent dolgok magva.
Ha felfeszülni ennyi ok nem elég,

a buzgók otthagynak magadra,
s hiszik: az a dolgok ősi rendje,
ha rávigyorogsz a happy endre.

(1997)

 

ASZTALRA BORULVA

Sámánok nyomán támad-e kedvünk
csakazértis megmenekednünk?!

Király László

Túl jók a verseid,
      okos-bús Királyom,
szépek, mint egy ódon
      árpádkori várrom,
szinte érzem, kövén
      hogy sóhajnyit állok:
pereg a vén idő,
      akár örök átok;
pereg a szó, akár
      kupicát ha inna
tele pálinkával
      jó Mózes Attila.
Mert bírni kell, mikor
      hiteknek akolja
pogányra ráfeszül,
      hát fojtsd alkoholba
könnyed s dühöd, habár
      józan fejjel mégis
részegítőbb minden
      Jelenés, Genézis.
Húzzál hát peckesen
      mindig rövidebbet;
teremtésben vesztes:
      büszkeséged szétvet.
Lehetsz polgár, mi több,
      önhitt ejropéer,
műtéteden mégis
      ázsiai éter
altat. Ébrenléted
      legyen kurta, véges:
aludj jól, álmot láss:
      sólymok ahogy réges-
rég ide vezettek -
      itt nézz fel az Úrra,
s idd magad józanra,
      asztalra borulva.

(1997)

 

SZÁMOZOTT ÉVEIM

Lehetnénk, ha már soha nem leszünk is:
csapongó mester és hiú tanítványa.
Te kő lettél és én csellengő kis kavics,
én lágy agyag, te merev emléktábla.

Pedig járhatnánk a Parton vers-szavalva
és te rászoktatnál a trágár-szép szavakra
két azúros Lorca-sor között. Aztán
az elhagyott Veres Kocsma teraszán

karcos beregi bort ihatnánk bőszen
gőzölgő nyárban és sárgán érő őszben.
Járhatnánk együtt kacér kis lányokhoz,
kiken isten és ördög perelve osztoz,

s ha a vissza-úton, át lankán, halmokon,
botolva göröngyön, szállva messzi égen,
árokszélen hagynám kihányt örökségem -
te hűs tenyeredbe fognád lázas homlokom.

Békülve kísérnélek hazáig-házig
(de hol van az a ház - és van-e még haza?)
várva, hogy Göncölök fénye újra lázít.
Hamiskás szavaid kifeslő igaza

döngene acélos érvek kusza ívein.
Így telnének lassú napok: számozott éveim.
Versek, bor, kicsalt szerelmek - minden más halott.
Ennyi, csak ennyi az élhető lét -

a többi pelyva, elázott avar, murva!...
…És részegen, bölcsességbe butulva
- tudva, hogy nem adod -
hajnalonta megkérném leányod kezét.

(1979-1997)

 

SZÜRET ELŐTT, DOMBTETŐN

Haladék szava szól, hidegek belelengik a szélbe:
- Még szüretelni ne hívjad e tájra a vérvörös őszt! -
Itt a halom tetején adakozva ma még elidőz
a tétova esteli nyár kusza-szép terebélye.

Ide járnak az égből a mennybeli bús seregélyek;
angyali árnyuk oson, hol a hajdani ház falain
megreped unt szavak éke. A nyár kegyeit ma a kín
s a bánat előszele így kaparintja kezébe.

Remeték hona ez? Kinek itt ma felizzik erénye,
holnap a földre teríti a kénköves szomju halál?
Fekszem a fűben, elalszom. A pír szele fagyva talál.
Jöhet szüret: Újboron ott pezseg éltem egésze.

(1997)

 

VEZÉRLŐ

Lehet már bárki, szállhat szárnyakon,
tárulkozzon, akár halálos ártalom,
mutasson bátran bármely arcot fel, midőn
mohó keze matat egy könnyű nőn.

Lehet már bárki, önmaga. Ne félj,
ha úgy találja, túlontúl kevély
lehet e kényszerű szerep, amit
kiszabhat rá a "benned bíztam"-hit.

Lehet már Más is, játsszon, mit neked,
hisz egyre gyűlnek már a színterek
keze alá, akár okos alattvalók
kínálta harácsok, önkéntes adók.

Lehet már széteső és gyenge, tétova,
lessék csak mind, vajon mi módon és hova
vezet az egynek mondott hosszú út,
ha kények dúlják fel az elhagyott falut.

Övé lehet a város is, ahogy
a bölcsek bölcse most is térdre rogy,
ha frissen sült malasztra meghívod,
hogy kis kegyelmen térjen el a jog.

Lehet már bárki, sínre fekhet bár,
a gyorsvonat egy méterre megáll -
és körbeveszik füstölgő ködök,
ha bősz bikája sír, mikor halálra döf. -

Lehet már bárki, Más, Ő, tenmagad,
midőn keze egy könnyű nőn matat;
mutathat képet, mondhat jóslatot,
szájába illik: "vezéred vagyok".

(1997)

 

FORTÉLYOS

Képzeld el magad rabruhában
a világ fortélyos felén,
ahol a hideg vasra rá van
égve egy esdő bal tenyér.

Vagy gondold azt, hogy honleányok
imádják minden porcikád,
de rádrohan a gyilkos ámok,
és szörnyű vihar porzik át

a féltékenység tengerén. (Ha
buja gubókon hemperegsz,
légy szorgosoknál bölcsebb léha,
de nem termi meg kendered,

amit a búza elhalasztott.)
Vagy higgyed magad hindunak
s Buddha-mosollyal öless asszonyt,
ha elvakít az indulat.

Vagy légy kisgyerek, aki téged
hívott, hogy már végre ő legyél,
s mint gyilkoson a könnyű végzet,
úgy csüggjél anyád emlején.

Vagy képzeld magad csendes rabnak
a világ fortélyos felén,
hol fojtani torkon ragadhat
egy félimányi jobb tenyér.

(1997)

 

FÖLÉNYES

Hogy megalázzon, mért is hagynád.
Fuss vele versenyt gátakon,
és esdve kérd a szűz madonnát,
hogy mentsen fel, ha átoson

arcodon - akár a tébolyok -
a vérszomj kéjes képzete.
Az indulásban már ott tolong
a nyert fölény, hát élj vele,

és végdöféssel adj kegyelmet,
ha érkezik a kínos éj,
hisz bűnöd alól úgyis felment
a sírra írt szinekdoché:

"Mint sóvár, ízlelt hamis vádat,
nyakára hurkolt bánatot,
s míg újra vesztek talált tárgyak,
már elszerették holnapok."

Miért is hagynád: megalázzon.
Kerülj fölénybe gáton át,
gyötörd halálra hosszú távon,
vezesd el barmát, asszonyát,

és várd, hogy éhek jönnek érte:
sakálok, kéjes kondorok,
s hogy fogyjon el a hús egésze,
amíg a föld majd ráforog.

S ha messzi kínját múltak mossák,
erényét fessed szépre itt:
elisszák majd az új Kanosszák
a szűz madonna könnyeit.

(1997)

 

SZOMJAS

Lehetne álmod indulatlan,
lehetnél mester, szent guru,
de éjre tárul fel a katlan:
dohog a düh, mint hörghurut.

És tárul mind a medrek mélye,
és epe ömlik, ég fekély:
sürgesd a bosszút, még elérje
az elmenőt, s ha esdve kér,

ne osszál már kegyelmet,
ne szánjad, hogyha hosszan sír,
hisz bűnöd alól úgyis felment
a szögre fekvő bölcs fakír.

Amúgy sincs ír az üszkös sebre!
Míg élsz, már nem lehet tiéd
az elvetéltek bús szerelme,
amely a dicsfény ellen véd.

Te hős leszel. Csak annyi híja,
amíg a hírnév még kitár
pár zárt kaput, s a kéj lapítja
agyon az eldobott szitárt.

Lehetne álmod indulatlan,
hallgatnál reggel zen zenét,
de táltosoknak ina pattan,
felindul kanca és herélt,

s te szobrot állsz a hős szekéren,
megnyersz csatát és háborút -
nem lesz tied a bölcs szemérem:
nem leszel mester, szent guru.

Te hős vagy már, a szomjak hőse,
nem érzed már, mit rejt a lét,
s a gyenge fű elég erős-e,
- s nem hallasz több szitárzenét.

(1997)

 

DIÓLEVÉLLEL

Lehet, hogy későn érsz a híd tövébe.
Ők már átvonultak mind, nyomuk sem látod.
Ott állsz, állsz egy forró délelőttön,
kezedben morzsolt diólevéllel, mint aki csak véletlenül.
A vizet lesed, a seszínű zöldet. Alig is csillan,
elfeledte rég az áradást, a tavaszi zajló jegeket.
Nyár van, vasárnap.
Öregek jönnek a tér felől,
meg-megemelik sötét kalapjukat, mintha csak megszokásból.
Pedig figyelnek. Pedig jól megnéznek,
hogy itt a híd tövében nem azért-e, nem utánuk-e.
Hunyorognak a napba, meg-megsimítják szakállukat
- homlokukon fényes zsír, veríték.
Állsz tekintetükben, állsz az üres híd tövében.
Későn érkeztél, meglehet.
Kezedről messze száll a diólevél kényes illata.

(1998)

 

ÉS MEGREMEGSZ

Ha andalít a könnyű kényelem
és hosszan ringat hétfők megszokása,
hatolj egy percre félelmek húsába,
talán csak addig, míg a rettenet,

mint sírt a hó, maga alá temet,
s amíg a régi fegyverek szavával
be nem borít egy március morálja,
akár a fény a téli kerteket.

Talán magadba zárva elhozod,
amit az eskü egykor rádszabott,
talán elrévedsz percre majd azon,

amit nem mozgat közvetlen haszon,
és megremegsz egy hosszú éjjelen -
- bár andalít a könnyű kényelem.

(1998)

 

EZREDVÉGI ÉJSZAKA

átaludni nincs esélyed
az ezredvégi éjszakát
senki sincs ki összetűzze
hiteden a tépett csuhát

steril apák és dedet szülni
elkésett vetélő anyák
lelke kering itt s menekülve
lép az idő szende halált

hiába várod neked küldje
friss főzetét a könnyű mák
az angyalok tépett tüllje
hogy ingereljen hullik rád

átaludni nincs esélyed
az ezredvégi éjszakát
ablakodon hosszan megülve
csak űzött madár huhog rád

(1998)

 

HAJLATOK

Mikor érted nyúl, mindent meghatároz.
Helyét keresi az éjszakában.
Mutatja a hajlatokat.
Átfog és elhatárol. Lezárja hullásod.
Most már feltekinthetsz.
Nincs fent semmi.

(1998)

 

A HALÁSZ

Másra figyel, de száradni a hálót szépen kiteríti.
Már nem érik korszakos hatások.
Csak bőre kérge hámlik és a színehagyott ég
ásítja rá a múló időt, amikor elhalad
oszló haltetemek fölött.
Nem fordul hátra, pedig hallja,
amint a kikötött csónakba csap a víz.
Nem néz maga elé és nem fürkészi sasszemmel a távolt.
Nem látja magát kívülről. Sem belülről.
Másra figyel.
Ha jól emlékszik, azelőtt nem volt otthona,
ahol senki sem várhatta volna.

(1998)

 

EGÉSZEN VÉGIG

Mögötte jár az éjszakában. Megvárja az utcasarkon.
Amíg a házmestertől elköszön. Amíg a nővérnek beüzen.
Amíg az üres edényeket kiküldik. Aztán tovább, végig,
egészen végig.
Tüzet kér tőle. Nézi a sárga lángot. Köszönöm,
de nem dohányzom.
Levelet ír neki. Nem tudja a címét. A nevét sem ismeri.
Négyrét hajtja az üres papírt. Beteszi a borítékba.
Áll a postán a kisablak előtt. Sokan vannak előtte.
Nem kerül sorra.
Felhívná egy fülkéből. A számokat talán csak úgy,
találomra.
Ha lenne érméje. Ha lenne kártyája.
Ha lenne vonal.
Ha lenne a fülkében telefon.
Álmodik vele. Hogy mögötte jár az éjszakában.
Hogy tüzet kér tőle az utcasarkon.
Levelet ír a házmesternek. Felhívja a nővért.
A kisablak előtt nem dohányzik.
Vár, amíg az üres edényeket kiküldik.
Végig, egészen végig nincs vonal.

(1998)

 

HA ÁLMOD VINNE DÁNIÁBA

ezen az ócska, bontott színpadon
kihajt a gaz, akár egy kis vadon
és mintha látnál kék lidércet
fogadra koccannak az ércek

ma nézed még a képzelt Hamletet
de tiltva már az éves bérleted
s ha álmod vinne Dániába
a jelmezed is el van zárva

még bürköt innál ón kupából itt
de veszti már a nyár a mérgeit
s mint súgólyukban elenyészve
úgy hull a szó egésze részre

csak gaz tenyész, akár egy kis vadon
ezen az ócska, bontott színpadon
szavalhatsz bármit kósza szélbe
elillant rég atyád lidérce

(1998)

 

KONSTELLÁCIÓ

Mintha csak köveit igazítaná.
Fokot fűz fokra, szemet ölt szembe
a berácsozott síkban,
hogy hosszabb legyen a lánc.
Bekeríti a menekedést.

Igen, talán kész.

Meglazítja a gallérját.
Letörli homlokáról a sót.

Ajka szélét harapja, de már nem változtat semmin.

Mintha lakna. Lakna valahol,
és nem csak helye lenne itt, a korán jött éjszakában.

Megfigyeli az együttállást.
Ahogy fedésbe kerül
a fényes és a fényesebb.
Ahogy összefolynak az életlen optikában.
Hogy aztán kettővé vesszenek,
külön a fényes főisten
és külön a fényesebb szerelem.

Pedig nem köti semmi. El is mehetne.
Csak ezt az állást itt, ahogy a kövek összeigazítva.
Meg a fókuszált lencséket,
ahogy behozzák az elérhetetlent.

Egy másfélét kezd.
Koccanva pördülnek a csonton a számok.
Ha most hetet dob, akkor
itt alszik a távcső alatt.

Igen.

Elhelyezkedik.
Betakarózik a csillagtérképpel
és feje alá igazítja a csukható dobozt
a maradék kövekkel.

(1999. febr.)