Miközben a 84 esztendős Mester, Michelangelo Antonioni feleségével Velencében töltötte a karácsonyt, római lakását kirabolták. Elvitték, többek között, díjait is, így a Cannes-i fesztiválon a Nagyítással (legkedvesebb filmem!) nyert Arany Pálmát, és az életmű-Oscart is, persze.
     Amikor ezt bemondja a rádió, én épp Déry Tibor A napok hordaléka c. feljegyzéseit olvasom, s benne az epizódot: élményeit Cannes-ban, ahová A befejezetlen mondatból készült film írójaként érkezett, s ahol a fesztivál megnyitó ünnepségére a nagybátyjától öröklött színes selyemnyakkedőjében nem engedték be, mert fekete csokornyakkendőt írt elő az érvényes etikett.
     Ez a véletlen egybeesés (napi hírek + olvasmány), továbbá ennek a felborult értékrendű világnak a kiábrándító viszonya művészhez és művészethez talán elegendő indítékul szolgálhat ahhoz, hogy ezeket a naplószerű feljegyzéseket éppen most indítsam útjukra, mert szükségét érzem, hogy a gyakran napi 8-10 valódi levél mellett amolyan Mikes Kelemen-i levelezést is folytassak, és hát a címzett ki is lehetne más, mint minden író közös virtuális nénikéje, az olvasó.
     Az Antonioni-Déry párhuzam tehát voltaképpen csak ürügy arra, hogy elkezdjem feljegyezni azokat a gondolataimat, amelyek sem versben, sem novellában, sem publicisztikában vagy más egyébben nem kaphattak kifejezést. Ha kellene, találhatnék ennél sokkal konkrétabb apropót is. Először is, hát igen, elkezdődött egy új év; aztán meg: dörömböl a nagy otromba 40-es, "perceken belül" elindulok az ötödik iksz felé. Ám akadna más évforduló is: épp 25 esztendeje annak, hogy kamasznaplómat abbahagytam.
     Ennyi indok csak elég.

•

     Két dolgot szeretek igazán az életben: kezdeni és abbahagyni. Nem tudom, hogy nem a másodikat jobban-e. Időben felállni egy íróasztaltól, megválni egy tisztségtől, jókor kimondani a szerelmi végszót, megfontolt döntéssel vagy gyors elhatározással bejelenteni a nincs továbbot, kiszállni egy ügyből, kilépni a fősodorból, otthagyni egyetemet, munkahelyet, kilépni szervezetből, testületből; lemondani, felmondani, felhagyni, lehagyni, megszüntetni, felszámolni, bezárni, venni a kalapomat és odébbállni – aligha ismerek izgalomnak és lelki kielégülésnek nagyobbat. És a katarzis annál nagyobb, minél több az, amit veszni hagyok. Tét nélkül ugyanis nem igazán érdemes odahagyni semmit.
     Minden abbahagyás egy új kezdet előtt nyit kaput. Aki benne van valamiben, az le is fedődik általa. Aki kilép, az előtt új távlatok nyílnak.
     Ezért izgalmasabb az abbahagyás az elkezdésnél.
     Emlékszem, amikor a lapot 22 éven át főszerkesztőként jegyző apám nyugdíjba vonult, és én hivatalosan is munkát vállalhattam a Kárpáti Igaz Szónál (azelőtt évekig "társadalmi munkában" állítottam össze és tördeltem a Lendületet, ifjúsági irodalmi oldalunkat), s vagy másfél évig félállású főmunkatársként voltam az Új Hajtás c. kulturális melléklet irodalmi publikációinak a gazdája, akkor elkövetkezett egy pillanat (szegény Behun Jánosnak, apám utódjának a halála után), amelytől kezdve már nem éreztem a munka örömét. Kerestem, vártam a pillanatot, amikor felmondhatok. Szabó Bélával, a megbízott főszerkesztővel egyre több konfliktusom támadt (folyton kifogásolta az általam választott verseket, novellákat), s amikor már nagyon feszült lett a viszonyunk, akkor én egy ideig felmondólevéllel a zsebemben jártam be a szerkesztőségbe. Amikor be kellett mennem, előtte megírtam a felmondásomat, zsebre vágtam, és úgy indultam egyezkedni Szabóval. Be is telt a pohár hamarosan. Valami versen vitatkozhattunk ismét, amikor bejelentettem: – Ezt én így már nem tudom vállalni – és letettem elé az aznapi dátummal írt Zajavljenyijé-t. A dolog meglepte, s miközben persze elhamarkodottnak nevezte elhatározásomat, és kifejtette, hogy egyedül én vagyok alkalmas erre a munkára, aközben zavartan megjegyezte: ezek szerint én ezt a lépésemet már előre kiterveltem, függetlenül attól, ő igent mond-e arra a versre vagy sem. Hogy jobban csodálkozzon, beavattam a titkomba, abba, hogy első komolyabb összetűzésünk óta minden alkalommal aznapi dátummal írt felmondás lapult a zsebemben, így lehettem csak biztos abban, hogy nem kényszerülök olyan kompromisszumokba, amelyek már túllépnek egy bizonyos belülről érzett mértéken. Ez ugyan igaz volt, de csak azzal a kiegészítéssel, hogy valójában már csak ürügyet kerestem az abbahagyásra.
     Mindez (és sok egyéb, amiről nem írok: kétszer hagytam ott az egyetemet, gyors és visszavonhatatlan döntéssel váltam ki a magam alapította Hatodik Síp c. folyóiratból; előbb tisztségeimről mondtam le, majd ki is léptem minden magyarság-szervezetből stb.) most annak kapcsán jutott eszembe, hogy új lapom, a Pánsíp szerkesztését is átadtam. Nem túl látványos abbahagyás, a tét sem nagy (így a bizsergető izgalom is kisebb), hiszen kiadónak megmaradtam egyelőre, s ahogy sejtem, a szerkesztés sem teljesen nélkülem zajlik majd. Ennek a váltásnak komoly szükségét láttam; azt hiszem, jót tesz nekem is, meg a Pánsípnak is. Nekem regény-terveim vannak és sajnos kicsi a szellemi kapacitásom ahhoz, hogy eközben a lapkészítés összes gondját vállalhassam. A Pánsípnak meg kifejezetten jót fog tenni egy kis frissítés, fiatalító vérátömlesztés: három szerkesztőm átlagéletkora nem éri el a 30-at.

február

     Épül, egyre épül a Nagy Kárpátaljai Magyar Potyomkin-falu.
     Anélkül, hogy vitatnám a magyarországi támogatások szükségességét és hasznát, egyre inkább látom veszélyeit és kárát is. Azt, hogy a rendszeres pénzbeni juttatások kialakítják az állandó klientúrát, hogy látszattevékenységre ösztönzik a felhasználókat, hogy megosztják a magyarságot és ellenségeskedést szítanak, hogy letörik az életképes kezdeményezéseket és elaltatják a probléma-megoldó készséget; végső soron pedig kialakítják az eltartottság-érzést és a koldusmentalitást is. A támogatásokban rendszeresen részesített kárpátaljai magyar szervezetek és intézmények vezetőiben (egyben a juttatások haszonélvezőiben) egy tökéletesen torz, egészségtelen szemléletet alakult ki: eltorzultak az arányok, eltorzult a gondolkodásmód, jó ideje már a farok csóválja a kutyát; a kérdést már senki sem úgy teszi fel: mit kellene tenni, hanem így: mihez lehetne pénzt szerezni. Szervezetet már nem azért hoznak létre, rendezvényt már nem azért tartanak meg, könyvet már nem azért adnak ki, mert arra valóban szükség van, hanem mert annak idején megpályázták, s kaptak is rá pénzt, most meg már közeledik az elszámolási határidő, hát gyorsan el kell költeni a támogatást – hogy lehessen újat kérni. Ezáltal a kárpátaljai magyar közösség – egészét tekintve – egyre alkalmatlanabbá válik az érdemi együttműködésre (miközben szervezeteik egyre nagyobb profizmussal sajátítják ki a "magyar ügy" egészét, s ragadják magukhoz a támogatásokat, illetve szerzik meg az ezek újra-elosztására szóló felhatalmazást).
     Mindez most azért fogalmazódott meg bennem ilyen élesen-keserűen, mert a minap újabb házat építettünk Potyomkin-falunkban: megalakítottuk a Magyar Újságírók Kárpátaljai Szövetségét, amelynek működése sejtésem szerint abból fog állni, hogy időnként megpályáz pénzeket, ezeket majd jól el lehet költségezni, hamarost lesz az elnöknek számítógépe, parabolaantennája, ha minden jól megy, még szolgálati kocsija is. Dehogy fog érdemi munka folyni a szövetségben! Dehogy azért jött létre, hogy az újságírás rangját megemelje! Kinek van erre ideje-igénye! Épp elég munka azokat a fránya kérelmeket, pályázatokat megírni meg az elszámolásokat megcsinálni…
     Mivel felkértek rá, az alakuló ülésen elmondtam a gondolataimat. Nagyjából ezeket:
· A kárpátaljai magyar újságírás válságban van (mint ahogy az értelmiség egésze is); ennek fő oka az, hogy soha nem kapott még ez a szakma a működéséhez, kialakulásához megfelelő feltételeket: korábban az ideológia telepedett rá mértéktelenül, most a gazdasági ellehetetlenülés és a társadalom érdektelensége és demoralizáltsága nyesi el a lehetőségeket.
· A kárpátaljai magyar értelmiségnek (ezen belül az újságíróknak) jelenleg arra sincs módja, hogy aprópénzre váltsa tehetségét, mert mindennapi munkájával a szűkös megélhetéshez szükséges javakat sem tudja előteremteni, azaz nincs elég aprópénz és talán nincs elég tehetség sem.
· A megélhetési feltételek hiánya és a befogadói közeg érdektelensége közepette törvényszerű, hogy az írott szó elvesztette rangját – és elvesztette rangját az írott szó művelője is.
· A rangvesztéssel együtt jár az igénytelenség; miért is lenne igényes az újságíró, ha munkáját nem fizetik meg és ha mást sem lát maga körül, mint azt, hogy az iskolában gyerekét igénytelenül tanítják, hogy a kórházban sehogy sem gyógyítanak, hogy az apósnak-anyósnak hathavi nyugdíjával tartozik az állam; stb.
· Belesodródva az általános érdektelenségbe-igénytelenségbe az értelmiségi elveszti szakmai hitelét. Elvben ugyanis egy novella vagy egy újságcikk nem lehetne azért jó vagy rossz, mert keveset vagy sokat fizetnek érte, vagy mert a környezet ilyen vagy olyan – ám a gyakorlatban ez mégis megtörténik;
· Kialakul tehát a kis pénz – kis foci morálja, amelyből aztán már akkor is nehéz lenne kilépni, ha megváltoznának a feltételek;
· Hiányzik a megfelelő szakmai képzettség is; hány kárpátaljai magyar zsurnalisztának van újságíró-főiskolai végzettsége? (ne a marxista-leninista esti egyetemek újságíró-szakára gondoljunk) – alig egy-egynek; vagy melyikünk végzett legalább valami többéves újságíró-tanfolyamot?; hányan vannak köztünk olyanok, akik valamely országos lapnál lettek volna többhavi gyakorlaton? Nem egymástól lestük-e el a szakmát, azon az alapon, hogy aki elég rég dolgozik egy lapnál, az már biztosan tud újságot írni. De lehet-e szakmai nívóról beszélni ott, ahol gyakorlatilag mindenki autodidakta. Amatőr. Esetleg dilettáns?
· Szükség van tehát a Szövetségre? Újabb szervezet, amely csak azért jön létre, hogy legyen?
· Illetve az alapvető elvi kérdés: ha szakmailag nem vagyunk eléggé képzettek, igényesek, lelkesek, akkor esetleges fölös energiánkat vagy szabad időnket nem ezeknek a hiányoknak az enyhítésére kellene-e fordítanunk?
     Persze a Szövetség megalakult, s engem – ha már ilyen okos vagyok – beválasztottak az etikai bizottságba. Kész komédia: ahogy kilépek egy szervezetből, azonnal egy másikban találom magamat.
     Az a baj, hogy nekem továbbra sincs kedvem létrán-állványon egyensúlyozva a kitámasztott homlokzatú Potyomkin-ház ablakán kiintegetni, amikor a magyarországi közpénzek elosztói szemlét tartva úgy tesznek, mintha nem látnának a kulisszák mögé. Nekik is kényelmesebb elfogadni a látszatot, mint szembesülni a valós helyzettel. A játék így teljes.

március

     Pesten, az írószövetségi választmányi ülés szünetében Fodor András atyailag megkérdezte: "Mi ez a háború közted és Oláh János között?" A dolog meglepett, és ki is fejeztem értetlenségemet: háborúról szó sincs. Ők közöltek egy cikket, arra én írtam egy reagálást, ők a reagálásomat nem hozták le. Ennyi. Mindezt levélben már tisztáztam is Jánossal, és eszem ágában sincs főszerkesztői jogát elvitatni, hogy azt közöljön vagy ne közöljön a lap, amit ő helyesnek tart. Barátinak mondható viszonyunk azóta is töretlen.
     Itthonról azért újra írtam Oláhnak. Kifogásaimat, ellenérzéseimet a publikált cikkel szemben fenntartottam, egyben János elnézését is kértem, ha levélváltásunk során bármivel is megbántottam-megsértettem volna.
     Ez a história még a múlt évre húzódik vissza. A Magyar Napló novemberi száma hozta Váralljai Csocsán Jenő grafikonokkal alaposan megtűzdelt Magyarország romlása a demográfiai mutatók tükrében c. tanulmányát. Én erre azonnal reagálni akartam, később letettem róla, mert úgy gondoltam, nem vitaindítónak szánták. De a következő számban Tornai József igen bölcs írással kapcsolódott a témához (nézeteit maradéktalanul osztani tudtam), s úgy gondoltam, a lap ezek szerint mégis teret ad a reagálásoknak. Ekkor írtam meg és küldtem el a magam írását. Talán a legjobb, ha érdemi részeit ideillesztem:
     …a szerző hiteles adatokra támaszkodva mutatja ki, milyen veszélyes tendenciák rajzolódnak ki Magyarország népesedési adataiból. Megtudjuk például, hogy 1981 óta a születések száma folyamatosan és növekvő mértékben alatta marad az elhalálozások számának, s ez nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy "1981 óta 330 374 fővel fogyott az ország népessége, tehát egész megyényi lakossággal, s ez a folyamat egyáltalán nem látszik megállni, hanem inkább fokozódik." Ez valóban ijesztő jelenség. Ám jobban megrémültem a következő két mondattól. Nem is tartalmuktól, hanem szemléletüktől. Mielőtt idézném, szeretném felhívni a figyelmet, hogy a fenti állításban szó szerint "az ország népessége" szerepelt, s erre csattannak rá az alábbiak: "Hangsúlyoznunk kell, hogy ez a fogyás még nem a tényleges pusztulást jelzi. Nincs benne a cigányság növekvő lélekszáma." Hoppá! Hogy világosabb legyen, a szerző folytatja: "Becsült adatok alapján a cigányság lélekszáma 1971-ben 320 000 fő volt, amely 1995-re kb. 520 000 főre gyarapodott. A tényleges fogyás tehát 330 000 + 200 000 = 530 000 fő." Tetszik érteni? A fenti állítások sugallata szerint: 1) a cigányság nem tartozik bele az ország lakosságába; 2) a lakosság csökkenésének számát meg kell tetézni a cigányság növekedésének számával, hogy a "tényleges pusztulás" mértékéről pontosabb fogalmunk legyen.
      A szerző maga is észrevehette, hogy "az ország népességé"-ről szólva a dolog mégis sántít, s a következő mondatban már így pontosít: "A magyarországi magyarok fogyása az utóbbi évtizedekben elérte a félmilliót, a lakosság 5 %-át, míg a sokkal nehezebb körülmények között élő cigányság lélekszáma nagymértékben emelkedett." De a "magyarországi magyarok"-ról újra visszatér az országhoz, rögtön a következő mondatban: "Az ország mind gyorsabban halad a herderi jóslat beteljesülése felé, és jelenleg a legjobb úton van ahhoz, hogy finn-ugor rokonaink, a lívek sorsára jusson."
     Szóval hogy is van ez? Végül is mi taszítja a végpusztulásba "az országot"? Illetve, ezek után: kicsoda "az ország"? S ha már a cigányság szaporodásának a magyarság fogyásában ilyen aláhúzandó a szerepe, akkor miért nem olvashatunk ebben a cikkben valamit a magyarországi románok, szlovákok, szerbek, németek lélekszámának a változásáról? S ezt vajon kivonni vagy hozzáadni kell a bűvös mutatókhoz? (…)
     Nincs ennek a számolgatásnak, egészen véletlenül, egy ici-pici rasszista mellékíze?
     (…) No és aztán a lívekkel való példálózás… Ha ismereteim nem csalnak, a lívek soha nem alkottak tízmilliós nemzetet és önálló államiságuk sem igen volt, azonkívül pedig, ha jól tudom, nem kihaltak, hanem beolvadtak a lett nemzetbe (már a század elején is csupán pár ezren beszélték a lív nyelvet), sorsukat e tekintetben inkább a Magyarországon megtelepedett kunokéhoz lehetne hasonlítani.
     (…) az alább idézendő néhány mondat elolvasása után rájöttem, hogy nem demográfiai tanulmányt tartok a kezemben, hanem propagandaanyagot, amelytől még akkor is irtóznék, ha esetleg jó ügyet propagálna. Az írás közepe táján a szerző ugyanis a következőket jelenti ki: "Az a társadalom, amely szerint a művi vetélés különleges és csodálatos vívmány, vagyis alapvető érték, pusztulásra van ítélve, és el is pusztul, ha ki nem józanodik. Az anyagelvű világnézetből eredendően következő élvezethajszolás helyett csak a keresztény áldozatvállalás biztosíthatja a magyarság fennmaradását."
     Ezek után csak néhány "költői kérdésem" lenne (tekintve, hogy irodalmi lap adott helyet a tudományos köntösbe bújtatott írásnak):
     1) Igazán érdekelne, a szerző fenti mondatában mit (kiket) fed "a társadalom" kifejezés? (Benne vannak-e például a cigányok?)
     2) Véletlenül nem téveszti-e össze a művi vetélést annak engedélyeztetésével? (Mármint hogy melyik a vívmány?)
     3) Valóban "eredendően" élvhajhászok-e a materialisták? (És mennyiben élvhajhászat az abortusz?)
     4) Az ateisták, izraeliták, netán mohamedánok áldozatvállalására ezek szerint nincs is szükség? (Ők csak nyugodtan élvhajhásszanak?)
És végül, de nyomatékkal:
     5) Hol helyezkedik el a tisztelt szerző rendszerében az általában erősen istenhívő cigányok keresztény áldozatvállalása?
     PS. Egyébként pedig, tapasztalatom szerint legalábbis, világnézeti alapon nemigen lehet gyereket csinálni.
     Ha a Magyar Naplóban nem is, de a miskolci megyei lapban, az Észak-Magyarországban azért csak megjelent cikkem, ami – legalábbis a példányszámot illetően – sokkal nagyobb publicitást jelent.

•

     Múlt év ősze óta írom új regényemet. Rendkívül lassan haladok. A szöveg alig mozdul előre, miközben gondolataim meg burjánzanak.
     Az ellentmondásnak két oka van. Az egyik, hogy nem vagyok eléggé jó író: nehezen és lassan fogalmazok, mert a magam támasztotta igényességnek alig-alig tudok megfelelni. Vagy igényeimet kellene lejjebb szállítani, vagy jobb mondatokat írni. Egyik sem megy igazán, így aztán döcörészik a munka.
     A másik ok, hogy magánál a születő szövegnél – első regényem, a Szembesülés megírása óta –jobban érdekel az írás folyamata. Ugyanakkor ezt a folyamatot szeretném teljesen függetleníteni magától a regénytől. Olyasmit szeretnék csinálni (itt az írni vagy alkotni nem lenne pontos), mint egy fiktív szabásminta vagy fiktív szakácskönyv. Létrehozni valamit, ami látszólag egy regény megírásának (ruha- és ételkészítésnek) a pontos, adekvát algoritmusa, ugyanakkor egyáltalán nem alkalmas arra, amire valónak látszik. Illetve nem is látszik, mert hogy valahol a szöveg funkcionális pontján le is leplezi magát.
     "Én kérem egy regény vagyok, amely itt íródik, az Ön szeme láttára. De ez nem igaz, mert csalok és nem az vagyok, aminek mondom magam" – valahogy így okoskodhatna szép fikcióm. Sajna: kitalálni könnyebb, mint megcsinálni.

április

     Nagy késéssel megjött a Bárka c. folyóirat tavalyi, 96/3-4. száma. Ebben: annak az őszi békéscsabai tanácskozásnak az előadásai, amelyet a megye könyvtárosainak nagy éves összejövetele alkalmából tartottak a határon túli magyar irodalomról; az anyagok között Elek Tiboré és az enyém is – ezek Kárpátaljával foglalkoznak. Tibor tanulmánya már élőben előadva is tetszett, és most élvezettel olvastam.
     Legnagyobb erénye az elfogulatlansága és egészséges értékítélete. Könnyedén túllép azon a szinte áthághatatlan akadályon, amely évek óta lehetetlenné teszi, hogy helyére tegyünk néhány dolgot. Akik valaha is foglalkoztak irodalmunkkal, azok vagy tettenérhetően elfogultak voltak (egyesek egyik, mások másik irányban), vagy semmitmondóan felületesek. Újabban meg bejáratott ítészeink is nagy zavarban vannak: olyasmit kellene elismerniük, aminek elismerésétől vonakodnak, és olyan szerzők teljesítményének hiányát kellene belátniuk, akiknek felmagasztalására korábbi koncepciójukat alapozták. Így aztán nagy csúsztatásokkal találkozhatni. Nem így Tibor. Az utóbbi években megjelent itteni könyveket szemlézve szemrebbenés nélkül kijelenti, hogy a 60-70-es évek fordulóján rövid ideig létezett, de elhíresült Forrás Stúdió most kiadott, Nézz töretlen homlokomra című emlékantológiájában "A kevés szavú Fodor Gézának, de főként Vári Fábián Lászlónak a korábbi antológiákból, évkönyvekből, magyarországi publikációkból már jól ismert, többek által méltatott versei olvashatók újra. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a kilencvenes évek elején végre megjelent első köteteikben is jórészt ugyanazok a kiemelhető versek, amelyek itt és/vagy a másik két összeállításban is olvashatók, akkor talán nem elkapkodott a megállapítás: bennük rekedt a jelentős költői életmű. Nagyjából ugyanez mondható el a többiek, főként Balla Teréz, Dupka György, Zselicki József antológiákbeli versei és az elmúlt években megjelent kötetei kapcsán, annyi különbséggel, hogy ők kezdettől kevesebb tehetséget árultak el, így a hiányérzetünk is kisebb lehet."
     Ezt egyszer ki kellett mondani valakinek. Más, fájdalmasabb kérdés –Tibor ezt is érdemben tárgyalja –, hogy mi okból rekedt benne előbbiekben az életmű, s mi okból nem tudták az utóbbiak kibontakoztatni szerényebb tehetségüket, de a lényeg az, hogy végre valaki nem a múltbéli érdemek és a korábban elszenvedett sérelmek felől közelít ezekhez az írói teljesítményekhez, hanem értéküket mérlegre téve hozza meg ítéletét. Véleményét igen közelinek érzem a magaméhoz, talán azzal az eltéréssel, hogy én Vári Fábián László és Fodor Géza munkásságát a nagyon kevés felmutatható vers ellenére is maradandónak érzem, míg a másik csoportba soroltak tehetsége szerintem nem szerényebb, hanem egyszerűen hiányzik. Dupkát csak múltbéli költőként tudom számontartani: ő legalább idejében elhallgatott. Amikor pedig még írt és publikált, akkor ő maga eléggé fiatal, a korszak eléggé lefojtott, irodalmunk meg eléggé vérszegény volt ahhoz, hogy zsengékkel is felszínen lehessen benne maradni. Balla Teréz már rosszabbul időzített: hosszú (legyünk igazságosak: néhány évig részben kényszerű) hallgatás után akkor kezdett buzgón publikálni, amikor már kialakult kis költészetünknek mind az élvonala, mind a derékhada, s ő így ügyetlen opuszaival csupán a sereghajtók közé kerülhetett, amely besorolásából azóta sem tudott kitörni, holott közben mind az élboly, mind a középmezőny költői nagyrészt kicserélődtek. Erre is rátetézett Zselicki, aki egészen a legutóbbi időkig szinte semmi újat nem publikált (s ami keveset igen: nem vált dicsőségére), most meg, közel ötvenévesen kiadta kötetben a zsengéit. Bizony ezek a javarészt húszegynéhány évvel ezelőtt keletkezett írások megmosolyogni valóan gyengék, s a kötet megjelenése a költészethez legalább egy picit értők szemében Zselicki maradék nimbuszát is tönkrezúzta.
     Hasonlóan kíméletlen Elek Tibor kis irodalmunk másik neuralgikus pontját illetően is: "A körülbelül kéttucatnyi (beleszámítva az ifjúsági regényeket, gyermekversköteteket is) kötettel rendelkező Balla László munkássága sem odahaza, nem Magyarországon nem túl népszerű" – kezdi, és minden nagyobb rákészülődés nélkül kijelenti, hogy a tárgyalt szerző újabb regényei az ábrázolás művészi erejét, drámai hitelességét illetően alatta maradnak mind Kovács Vilmos Holnap is élünkjének, mind Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya c. kisregényének. Balla Lászlót negatívan értékelni nem számít különösebben nagy cselekedetnek, ám a kijelentés jelentősége abban rejlik, hogy sok tekintélyesebb ítész tollából ennek a véleménynek nincs súlya: szemléletük eleve prekoncepcionális, Balla Lászlót eleve (csak) irodalmi diktátornak látják, s évtizedekkel ezelőtt eldöntötték, hogy nem lehet jó író. Elek Tibor viszont – már csak fiatal kora miatt is – mentes mindenféle előítélettől, így tehát azért marasztalja el a Balla-regényeket, mert értékítéletében nem találtattak eléggé jóknak. Olyan természetes hangon teszi ezt, hogy bárki számára hihető: ha Balla történetesen remekművet hozna létre, ezt ugyanilyen magától értetődően ismerné el, míg az elkötelezett ítészek erre képtelenek lennének: már a most születő-megjelenő regénysorozat – A végtelenben találkoznak – is túl jó nekik ahhoz, hogy alaposan lehúzhassák; agyonhallgatják hát inkább. (Például Görömbei: még viszonylag friss összefoglalásaiban is a költő Balla Lászlót értékeli s találja gyengének, a most már terjedelme miatt is figyelmet érdemlő regényfolyamról tudomást sem vesz.) A regényciklus értékelhetőségének van más akadálya is. Szinte lehetetlen e műveket kizárólag művészei teljesítményként megmérni: helyenként már-már dokumentalista művekkel állunk szemben, amelyekben az artisztikus vonásoknál hangsúlyosabb, lényegesebb a tényanyag, a kor- és társadalomrajz, s ennek minősítése túlmutat az esztétikai elemzés lehetőségein. Ha viszont a regények szociális, morális, politikai értékét, hitelességét mérlegeljük, akkor nem tekinthetünk el attól a körülménytől, hogy e művek szerzőjének van múltja, s múltbéli személyisége súlyos ellentmondásban áll a regényekben megmutatkozó írói magatartással. Egyszer ezt lenne érdemes egy fáradtságot nem sajnáló irodalomtörténésznek végigelemeznie! Bemutatnia, hogy mindaz, amit Balla László mint író, szerkesztő, irodalompolitikus 36 esztendőn át képviselt (első kötete megjelenésétől nyugalomba vonulásáig), az vajon hogyan viszonyul a regényfolyamban leírtakhoz; illetve visszahatólag: a regények világa, hangja, üzenete miben cáfolja és miben igazolja a múltbéli Balla Lászlót. Egy ilyen analízis mutathatná meg, hogy a jelentős írói teljesítmény mögött áll-e hitelesítő erejű személyiség – és csak azután, a kapott eredmény birtokában lenne értelme az írások művészi-esztétikai kvalitásairól szólni. A Balla László-életmű ugyanis nem csupán irodalom, sőt, talán első sorban nem az. Éppen ez a legnagyobb gyengéje – és lehet, hogy legnagyobb erénye is.

május

     Déry Tibor naplószerű jegyzeteit olvasom hosszabb ideje. Gyakran foglalkozik saját életkorával, azzal, mit lát, mit csinál, mit gondol másképp egy öregember, mint egy fiatal. Sok meglátását olyannyira érvényesnek érzem magamra, hogy alig tudom eldönteni, az ő 77 éves testében élt-e egy negyvenéves, vagy én jutottam négy iksszel a hátam mögött öregember-gondolatokra.
     Olyasmit ír Déry, például, hogy egy ideje már szívesebben ír, mint olvas. Meg hogy írásban is mértéktartó: órákat tölt néha egy-egy mondattal, s napi átlaga alig több fél oldalnál.
     Mindezt én is elmondhatnám. Ámde!
     A súlyos különbség az, hogy Déry egy megszerzett hatalmas olvasottság után "szokott le" a sokat olvasásról, míg én szégyellni valóan hiányos műveltségem közepette bliccelem el például a fontosabbnak tartott regények olvasását. 77 évesen Déry megtehette, hogy szöszmötölt az írásain, hiszen remekművek sorakoztak mögötte – de engem mi jogosít fel arra, hogy termékeny éveimet elpiszmogjam?

június

     Áprilisban-májusban sűrű volt az életünk: magyarországi előadőkörút a Pánsíp új szerkesztőgárdájával, a végén nagyszabású bemutatkozó estünk Pesten, a Kossuth-klubban; a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál (itt már harmadik éve saját standunkon mutatjuk be a kárpátaljai magyar könyvkínálatot); az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem konferenciája Siófokon, ahol is Balla Bálint (Berlinben élő professzor) lektorként elolvasta regénykéziratomat és kiadásra ajánlotta; május végén vendégünk volt feleségével Szépfalusi István bécsi evangélikus lelkész, a Bornemisza Péter Társaság vezetője (körbehordtuk Kárpátalján; Ungváron előadást tartott, Visken és Técsőn prédikált)… Ahhoz képest, hogy nemrégiben még az volt az elképzelésem: kivonulok a közéletből (mint ahogy három évvel korábban a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségből, tavaly a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségéből is kiléptem), most azon veszem észre magam, hogy nyakig benne vagyok, ha nem is a politikai, de a kulturális közéletben mindenképpen.
     Jó ez nekem? – kérdezem időről időre magamtól. A válasz bizonytalan, mert a külső elvárások-kényszerek (meghívások, felkérések) ellenére valószínűleg lelki igényem is van ilyesmire. Azt hiszem, az elefántcsonttorony nem nekem való; ám egy olyan padlásszoba, ahonnan kedvem szerinti gyakorisággal kimozdulhatok és ahol barátaimat egy beszélgetésre vendégül láthatom, az kellemes lak- és munkahelyem lehet. Hálát adhatok a sorsnak, hogy ez megadatott számomra, s hogy ebben a valóságos és szellemi padlásszobában asszonytársam is mellettem van. Munkámból csak be-becsörtető gyerekeink zökkentenek ki olykor, de amikor perelve kiküldöm őket, mindig arra gondolok: addig jó, amíg ők törnek rám, s nem nekem kell utánuk járnom a nagyvilágba.

július

     Időről időre felröppen a hír: Balláék is áttelepülnek. (Legutóbb a pletyka megszületéséhez az én sorozatos és tudatos "lemondásaim" szolgáltak táptalajul: átadtam az általam öt éve indított Kárpátaljai Magyar Könyvnap szervezési "jogát", átadtam a Pánsíp szerkesztését, kiléptem minden lehetséges szervezetből stb.). Amikor a minap egy rendezvényen a magyarországi minisztériumi tisztségviselő erre rá is kérdezett, nagyon megdöbbentem, és persze megkértem: ha ezt hallja valakitől, kérje ki a nevemben. Mert hát nem akarunk áttelepülni. De – és ezt ideje bevallani – már lehetetlennek sem tartjuk, hogy ettől a szeretett-átkozott vidéktől megváljunk. A személyes felelősség a könnyebben mérlegelhető; az igazi dilemmát nem ez, hanem (ha ugyan létezik ilyen) a kollektív felelősség okozza. 160 ezer ember nem tud áttelepülni. Van-e jogom két gyermekem jobb boldogulását keresve százezreket magukra hagyni? (Persze tudom: néhány mániákus elkötelezetten kívül senki sem tart igazán igényt a jelenlétemre: a magyar szó, lap, könyv iránti igény döbbenetesen hiányzik ma Kárpátalján. Így aztán ez a "magára hagyás" inkább csak üres szólam.) Tudnék-e majd a tükörbe nézni, ha odaáti komfortos életembe belehasítana valami szörnyű itthoni hír? És lenne-e hitele mindannak, amit mostanáig tettem, írtam, vallottam, ha megválnék attól az alapszituációtól, amelyből kiindulva (vagy amelynek dacára!) alakítottam eddigi életemet?
     Nem is olyan régen írtam le: valaminek az elkezdésénél egyetlen izgalmasabb dolog akad: valamit abbahagyni. Abba tudnám-e hagyni az ittlétet?

augusztus

     Szegedi Nyári Egyetem, Tokaji Írótábor – mindkét rendezvénynek előadóként voltam a vendége.
     Az előbbin csodálkozással vettem tudomásul, hogy sokan most hallanak először a problémáról: Magyarország EU-csatlakozásával a határon túli magyarság elszigetelődik anyaországától. Jól emlékszem, egy-két éve ez a téma még tabunak számított, s ha az ember különböző (magyar-magyar) fórumokon felvetette, akkor a jelen lévő "hivatalosak" jobb esetben nem válaszoltak vagy mellébeszéltek, rosszabb esetben még ki is oktatták a delikvenst: hogy állíthat ilyen képtelenségeket. (Velem ez igen konkrét esetekben meg is történt, s a dolog érdekessége, hogy hasonló volt a reagálás mind ellenzéki, mind kormány-oldalról; egyszer a Parlament integrációs bizottságának elnöke (így hívták: Orbán Viktor) válaszolt valami olyasmit, hogy ez semmiség, ők majd megoldják a problémát, hiszen valamennyien magyarok vagyunk; egyszer pedig a kisebbségi kérdésekben illetékes államtitkár (Tabajdi Csaba) világosított fel, hogy a csatlakozás az én érdekemben is történik, hiszen… – és mondott néhány közhelyet.) Azóta azonban azt tapasztalom, már nem számít eretnekségnek a gondolat: ha a romániai és szlovákiai magyaroknak van is esélyük arra, hogy ne szakadjanak el végleg anyaországuktól, ez a lehetőség aligha áll fenn a jogoszláviai és ukrajnai magyarokra nézve, akik minden bizonnyal csak vízummal léphetik majd át a schengeni határokat. Nehezebbé és szankcionáltabbá válik a kapcsolattartás, akadályok gördülnek a kárpát-aljaiak magyarországi letelepedése (pl. családegyesítés), munkavállalása, (tovább)tanulása, gyógykezeltetése stb. elé, tovább mélyül a civilizációs szakadék (Magyarország felzárkózik az európai nívóhoz, Ukrajna ellenben folytatja a gazdasági mélyrepülést), s mire körbenéznénk, Záhony és Csap között már le is ereszkedik egy új vasfüggöny. Mindez – állítottam – tovább súlyosbítja a kárpátaljai magyarság amúgy is válságos helyzetét. Alig tudtam elhinni, hogy azok, akik a szünetben pár szót váltani hozzám jöttek, először hallottak erről a problémáról…
     Mert talán ide illik, betűzök egy valamikor tavasszal, noteszlapra készített jegyzetet:
     Rendőrségi hír a budapesti rádióban, valahogy így: "Különös helyen akarta a csendet hallgatni egy ukrán állampolgár." A tudósításból aztán kiderül, hogy az illető felmászott a Szabadság híd pesti hídfőjénél a turul alá. Mint ilyen esetekben általában - öngyilkossági szándékot feltételezve -, kiszállt a tűzoltóság, egy órán át állt a hídon a forgalom, mire leszedték "az akkor már egykedvűen gubbasztó turistát". Csak a hír végén derül ki, "a harmincnégy éves ukrajnai magyar elmondta, hogy csak a csendet akarta hallgatni a híd tetején". S a záradék: a férfit a Dél-Pesti Kórház pszichiátriai osztályára szállították.
     Íme, újabb adalék az anyaország és a határon túli magyar kisebbség felhőtlen viszonyáról. A keserű szájíz mellé pedig elégedett csettintés: micsoda novella-téma!
     Tokajban a tavalyelőttinél kedvezőbb visszhangot kapott a szereplésem. Akkor sokan idegesen felkapták a fejüket, amikor Előítéletek és beilleszkedési zavarok címmel arról beszéltem, hogy a kárpátaljai magyar irodalom azért nem tud betagozódni a magyar irodalom egyetemességébe, mert egyrészt Magyarországról élőítéletekkel viseltetnek iránta, másrészt kis literatúránk maga sem mutatkozik szalonképesnek akkor, ha az érték- és teljesítményelvű megmérettetés elé idézik. (A "kárpátaljai delegáció" tagjainak arcán láttam a nemtetszést és a sértődöttséget, Zselicki Jóska pedig felszólalásában is kifogásolta felvetéseimet, de nálam is jobban a bögyében volt Czigány Lóránt, akit valószínűleg vérig sértett – előadását pedig kapitálisan félreérthette.) A témám most sem volt kevésbé rázós: A hontalanság metaforái avagy a kárpátaljai magyar költők haza-komplexusa cím alatt – négy év versterméséből kigyűjtött idézetekkel igazolva állításaimat – arról beszéltem, hogy költőinknek mindenről a hazátlanságuk jut eszükbe, s alig tesznek mást, mint szülőföldet ölelgetnek, anyanyelvet féltenek, identitást ápolnak és nemzeti-nemzetiségi sebeket nyalogatnak. Azt hittem, újra kiváltom néhányak nemtetszését, ehelyett még Görömbei is elismerőleg szólt hozzám a szünetben, Monostori Imre, a tatabányai Új Forrás főszerkesztője pedig el akarta kérni közlésre a szöveget (nem adhattam oda: akkorra már odaígértem a kecskeméti Forrásnak). Többen azzal szorították meg a kezemet: kezdik megszokni kíméletlen őszinteségemet.
     Mindez hízelgő is lehetne rám nézve, azonban sikeremnek (és "irodalomkritikusi" működésem egészének) van legalább három nagy szépséghibája. Az első, hogy mindezt íróként, költőként teszem és a pályatársaim akár úgy is értelmezhetik: őket támadom, miközben a magam művét az övékénél többre tartom (ezért szerencsésebb lenne, ha magam vagy nem írnék szépirodalmat, vagy nem kontárkodnék bele az irodalomkritikába, -történetbe, -elméletbe). A másik szépséghiba, hogy kárpátaljaiként ostorozom magunkat és így gyakran a saját fészkébe piszkító madárhoz leszek hasonlatos (bár nem tudom, mennyivel lenne jobb, ha lokálpatriótaként mindenáron a mundér becsületét védeném). A harmadik: nincs "jogosítványom" ehhez a működéshez, még bölcsészdiplomám sincs, nem hogy valamilyen tudományos fokozatom. Mentségemül szolgáljon: az e témában született írásaimat soha nem tartottam filológusi igényű, tudományosságra aspiráló munkáknak, csupán "írói munkásságom részének".

szeptember

     Fiók fenekéről előkerült jegyzet, jó pár éves lehet. Ide másolom:
     Olvasom Németh László egyik vejének naplóját a veszprémi Új Horizont friss számában. Szárazon megírt, de épp tárgyilagosságában értékes írás. Fontos adalék, s talán nem is annyira Németh László megértéséhez, mint a kor krónikájához. Tele van a hetvenes évek elejének ellentmondásosságával, ott csörömpöl benne a magyar irodalom porcelánboltjába betörő kultúrpolitika összes elefántja, Aczéllal az élen; át- meg átszövi az eseményeket a permanens megalkuvás hitelesítő fémszála, fellebben becsvágy és irigység fátyla – akár szörnyülködhet is a fiatalabb olvasó, hogy ilyen fülledt levegőjű élettér adatott azóta halott nagyjainknak, a naplóban név szerint is szereplő Dérynek, Illyésnek, Borsos Miklósnak stb. A sok rácsodálkozásra okot adó leírás után az egyik legmegdöbbentőbb közlés: Aczél nem engedélyezte, hogy Németh László temetésén a gyászoló gyülekezet elénekelje a Himnuszt. Így aztán a néma csendben tisztán lehetett hallani, amint a rögök koppanva hullnak a leeresztett koporsóra. – Így éltünk 1975-ben. Én első éves fizikus egyetemista voltam Ungváron, és (még eléggé sokáig) azt hittem, hogy a természettudományok elkötelezett művelőjeként elvonatkoztathatom magamat mindenféle humán nyavalygástól.

október

     Egyre gyakoribbak és hosszabbak az áramszünetek. Ha késő délután vagy este kapcsolják ki, azt még jól tűröm: legfeljebb beszélgetünk egy kicsit, gyertyafénynél hosszabban vacsorázgatunk, korábban lefekszünk. De amikor reggel nem tudok munkámhoz ülni, akkor majd fel robbanok dühömben (a padlásszobában kevés a természetes fény, no és persze sem fax, sem számítógép, sem villanyírógép nem működik; persze: lehet tollal is írni, mint ahogy petróleummal főzni is – de hát ilyesmire rendezkedjünk be a harmadik évezred küszöbén?).
     A helyzet egyre katasztrofálisabb: Ungvár legtöbb részén heti 3-4 alkalommal félnapokra kapcsolják ki a villanyt, faluhelyen egész naposak az áramszünetek. A nyomdaüzemben, ahol dolgoztatni szoktunk, csütörtök szabadnapnak számít: miért mennének be dolgozni, ha a gépeket amúgy sem tudják beindítani. Az iskolákban a múlt télen még decemberben sem kezdődött el a fűtési idény, télikabátban ültek gyerekeink az osztályban. Az idén sem várható javulás: az energetikai ipar teljesítménye tovább csökkent, Ukrajna oroszországi tartozása nőtt. Semmi jóra nincs kilátás.
     Sorok a friss Kárpáti Igaz Szóból: Az energiarendszerben kialakult kritikus helyzet következtében váratlan, figyelmeztetés nélküli áramkimaradásokra ... lehet számítani. És itt jön a legszebb mondat: Kérjük az áramfogyasztókat, hogy gondolkodjanak el az ilyen esetekben előállható helyzetekről és tegyenek intézkedéseket a halálesetek megakadályozására, a negatív ökológiai következmények és berendezések károsodásának megelőzése céljából. (Sic!)

november

     Vajon meddig lehet javítgatni egy regény? Mikor jutok el oda, hogy kijelenthessem: kész. És vajon simítgatnám, javítgatnám-e ilyen buzgalommal, ha nem számíthatnék megjelenésére? Bármilyen szép is az, amit az irodalom függetlenségéről, az alkotó autonómiájáról gondolok – mégis egészen más úgy dolgozni egy szövegen, hogy már sajtó alá szánom. Bárhogy is küzdöm ellene: kidugja fejét a könyvespolc mögül, rám pillant a billentyűk közül, ujját felemelve figyelmeztet a vendégfotelból, bekopog az ablakon, aláereszkedik egy pókszálon, a hátam mögül les szövegembe az olvasó. Kis kaján, álnok figura, cvikkerén meg-megvillan a cinizmus. Kopasz fejét csóválgatja, hunyorogva simogatja rőtes szakállát. Nem tetszik neki a regényem.

•

     Az lehetetlen, hogy a sematizmusba csapó, erőlködő újrealizmusnak csupán a szellemes, bravúros mellébeszélés lehessen az alternatívája. Lehetetlen, hogy a mélyrepülő tömegkultúra és a vájtfülűek beltenyészete között ne legyen semmi. Mintha a magyar ugaron e percben csak hitvány krumpli és bőlevű ananász teremne. Sehol egy dús karfiol, sehol egy ízletes körte, és a búzamezőket is vagy felveri a gaz, vagy pálmafák tetszelegnek helyükön.

•

     Ha valaki túl sokáig visel álarcot, ráég a bőrére. Ha aztán nagy hirtelen lerántja, vele tépi valaha volt vonásait is. Ami alatta marad, az se nem arc, se nem álarc. Csoda-e, ha ezután ujjal mutogatnak rá az utcán – és már kinézik az álarcosbálból is.

•

     Belefáradván és -fásulván a Kárpátaljai Magyar Könyvnapok minden évi megszervezésébe tavaly átadtam a rendezvény "szervezési jogát" a legifjabb nemzedék képviselőinek, személy szerint Dupka Zsoltnak, aki a kiadói szakmában tavaly debütált Délibáb c. diáklapjával. "Belefáradván és -fásulván", írom, és a részletezésébe nyilván beletartozna az is, hogy az évekig családi(as) rendezvény (csupán barátainknak szerveztük eleinte) 300 főt mozgósító protokolláris presztízs-eseménnyé vált és olyan társadalmi és udvariassági kötelezettségeket rótt rám és a Vár utca 8-ra, amelyet elviselni már terhes volt. Hogy mást ne mondjak: kötelességszerűen meg kellett hívni az alkalomra szinte mindenkit: közelebbi és távolabbi barátokat, az összes szakmabelit plusz mindenféle főmuftit az illetékes hivatalokból és a helyi szervezetekből. A szervezéssel nyakig elfoglalva alig tudtunk személyes vendégeinkkel foglalkozni, és a velük való "törődés" emiatt igen terhes volt.
     Ezek miatt történt, hogy tavaly már messzebb vittük a rendezvényt: a könyvtárba, és protokollvendégeket sem igen hívtam. Ám azzal, hogy az alkalmat elvittem a Vár utcából, ahol korábban évente felvertük a könyvsátrakat, s a rideg könyvtár-terem lett a helyszín, az egész el is vesztette báját… Már nem találtam semmi örömömet benne.
No és aztán abból is bőven elegem volt, hogy a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége évek óta az én "privát" könyvnapomhoz társította a maga értelmiségi találkozóját, minek következtében a Könyvnap mindig belekerült az éves MÉKK-beszámolókba, mint "saját" rendezvény.
     Hát nem…
     Így aztán végül átadtam az egészet. Tudtam, persze, hogy tudtam: soha többet nem lesz olyan, mint tavalyelőtt az utcán, sátor alatt. De hogy ilyen kiábrándító is lehet…
     Be kellene részletesen számolnom, de nincs túl sok gusztusom hozzá… Az egész a MÉKK-közgyűléssel kezdődött (a Petőfi téri irodaház tanácstermében), ahol Dupka György elnök tartott elkeserítően unalmas beszámolót (ennek a háromnegyedénél eljöttem), ezt egy igen gazdag fogadás követte (láttam a megterített asztalokat kijövet). Az elhúzódó beszámolók és az eszem-iszom miatt a könyvnap megnyitása a Könyvtárban másfél órát késett (mi és pár vendég ennyit vártunk a díszes társaság megérkezésére). Az ennél is elképesztőbb az volt, hogy ott állt hat felállított "stand" (két-két összetolt asztal a kiadók nevének feliratával), és ezek közül négy hótt üresen tüntetett. Egyedül a Dupka vezette Intermix Kiadó könyvei voltak előre adjusztálva, megérkezvén mi is kitettük a magunkéit, és néhányat a Mandátum Kiadóéból is. (Ezeket a kiadót vezető Penckófer János, miután eldöntötte, hogy ők nem vesznek részt személyesen a rendezvényen, bízta ránk: ha szükséges, tegyük ki.) Üres maradt a Tárogató, a Kárpáti Kiadó, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség standja. Hogy miért… Leginkább azért, mert senki nem szervezte meg, hogy ne legyenek üresek. Emlékszem, én tavaly-tavalyelőtt hányszor hívtam fel a kiállítóimat: hány könyvet hozzanak, főleg melyeket, mennyi hely lesz majd árusításra, minimum hány órával előbb érkezzenek meg, hogy nyugodtan kirakhassák portájukat, hány szerzőjük fog dedikálni… stb. Most ilyesmiről szó sem volt. A szervező jószerével meg sem hívta tisztességesen a kiadókat és (rajtam kívül?) talán senkinek nem mondta egyértelműen, hogy könyveket is hozzon. Talán én is csak mint korábbi rendező tudtam, hogy kellene vinni valamit… Aztán meg: a Tankönyvkiadónak még üres standja sem volt (holott nem csak tankönyveket adnak ki), és nem volt a Hungarológiai Központnak sem (két-három kiadványuk nekik is van évente), a nyomdákról már nem is beszélve (nálam ezek mind-mind helyet-szerepet kaptak). Szinte végig láthatatlanok maradtak a fiatalok, pedig én nekik adtam át a stafétabotot; helyettük a MÉKK sajátította ki a rendezvényt, s az egészre rátelepedett áporodott szellemiségük… Nem volt az idén sem dedikálás, sem könyvbemutató, nem kaptak szót sem a szerzők, sem a kiadói műhelyek, szerkesztőségek, senki nem lobogtatta meg folyóiratának legújabb számát, és egyáltalán: nem volt semmi… Azaz dehogy nem: folytatódott a fogadás; étellel-itallal háromszor annyi asztal volt befedve, mint könyvvel. Amikor végre elhangzott a pár semmitmondót megnyitó szó (a rangos magyarországi vendégé - Pomogátsé - is!), a mintegy hatvan résztvevő - holott többségük már fogadásról jött! - rárontott a svédasztalokra A könyvek nagyjából senkit sem érdekeltek, még a könyvtáros lányok által az üresen maradt standokra kirakott remittenda-hegyek sem (Kiskegyed és társai). Még az eszem-iszom előtt én is szót kaptam. Horváth Sándor, a MÉKK társelnöke valahogy úgy konferált be, mintha az irántam érzett "kegyeletből" tenné. Én ki sem mentem a standunk mögül, ezzel is jelezve, hogy nem igazán azonosulok a rendezvénnyel. Mondani pedig bizony elmondtam, hogy eléggé csalódott vagyok… De ez nem igazán érdekelt senkit, mert már párologtak a töltött káposzták.
     A VI. Kárpátaljai Magyar Könyvnap csúcsát az a pillanat képezte, amikor Ádám Barnabás (vállalkozó, a gazdaszövetség elnöke, a MÉKK elnökségi tagja) behozta a frissen csapra vert söröshordót és a könyvtár padlószőnyeggel borított nagytermének a közepén elkezdte csapolni a sört…
     Kifelé menet egyik barátunk kimondta a nap tanulságát: "Az idén csak azt jöttem megnézni, jövőre hová nem érdemes már elmennem."
     Én meg lelki szemeimmel már láttam azt a szakmai és pénzügyi beszámolót, amelyet a magyarországi támogatónak benyújtanak a rendezők…

december

     Mindkét regényem sorsát illetően történtek bizonyos fejlemények. Az elsőt, a Szembesülést még novemberben elvettem a Belvárosi Kiadótól – a szerkesztő, Veress Mariann sajnálkozására, aki korábban többször is megerősítette: az anyag nagyon tetszik nekik és feltétlenül ki szeretnék adni. Ezt én el is hittem minden alkalommal. Közel másfél évig volt náluk, közben kétszer vagy háromszor pályáztatták – eredmény nélkül. (Én naivan úgy gondoltam múlt év augusztusában, hogy ha egy kiadó –igazgatója, Mezei András személyében – nyomdakész kéziratot kér egy írótól, akkor megvannak a lehetőségei a megjelentetéshez, s ezt – már előszerződést is kötve – később nem kizárólag attól teszi függővé, vajon kap-e rá támogatást.) Persze visszakapván újra elolvastam a rég nem látott kéziratot. Az eltelt idő megengedte, hogy távolabbról közelítsek rá, s hogy kicsit úgy kóstolgassam, mintha nem én kínlódtam volna minden mondatával. De nem, ez nem igaz. Nem kínlódtam. Esetleg: megküzdöttem. Emellett azonban végig nagy élvezettel dolgoztam és minden megoldhatatlannak tűnő probléma megoldása nagy örömöt okozott.
     Most már biztos, hogy a másodikként írt regényem fog elsőként megjelenni, még ám hamarosan, valamikor tavasszal. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem számomra is meglepő módon felvállalta a kiadását, holott az Élted volt regénye nehezen illeszthető kiadói profiljukba.
     Most, hogy új munkámat rövidesen ki kell adnom a kezemből, a régebbit pedig visszakapva újraolvastam, óhatatlanul fel kellett fedeznem bizonyos átfedődéseket, amelyeket korábban csak részben tudatosítottam. Ezek pedig a következők:
· Először is két közvetlen utalás: az Élted volt regénye-béli hősöm azt állítja, hogy a Szembesülés már megjelent, zajos sikert aratott, és a kiadója meg is rendelte a folytatást. Hasonlóan megjelent műként említi a "korábbi regényt" az a fiktív lektori jelentés is, amely helyet kapott szövegeim között.
· Vannak elvontabb kapcsolódások is: bár alapvetően elüt a két munka egymástól, mégis: a korábbi regényírói tapasztalatokat érvényesíteni tudtam a másodiknál. Ahhoz, hogy valamivel olvasmányosabb, a "beavatatlanok" számára is élvezhetőbb művet írjak, előbb tobzódnom kellett hiányregényem, a Szembesülés minden lehetetlenségében, elkövetve az összes antiepikus bűntettet. Így lehettem az Élted szálait szőve valamivel kíméletesebb olvasóimhoz.
· Hasonlóság mutatkozik a két regény között abban is, hogy mindkettő többszörös szerepjátékokra épül, és mindkettőt áthatja valami fullasztóan belterjes, körülményeskedően mikrofilológusi, túlhajtottan bölcsészkedő (helyenként nagyképűen bennfenteskedő) intellektualizmus. További hasonlóság: mindkét mű leleplezi magát, beavatja az olvasót a szerepjátékba.
· Átfedések mutatkoznak a két mű forrásvidéke között is: az Élted belső (keretjátékba zárt) történetének két főhőse (Ákos és Nelli) más néven ugyan, de szerepel a Szembesülésben (Irmész és Kéthia), ha életüknek egészen más epizódjai révén is. Felismerhetők a közös helyszínek (ezek is más-más néven szerepelnek), epizódok (pl. két férfihősöm, Oresztész és Irmész, illetve Ákos és az "elbeszélő Én" közös munkája a technológiai laborban), ám ezek teljesen másként ágyazódnak be a két műbe. Ragaszkodni igyekeztem bizonyos "hagyományaimhoz" is: mindkét helyen történnek utalások Cecil M. Joepardyre, Babitsra (esetében még ugyanarra a regényre is), Tsúszó Sándorra, Szentkuthy Miklósra, Bodolay Klárára, sőt, az agnosztoszi hiány (a nem létező Van) is mindkettőben megjelenik, még ám hangsúlyosan. Párhuzam vonható abban a vonatkozásban is, hogy mindkét anyag bőven át- meg átszövődik azokkal a metaszövegekkel, amelyekben a regény önmagával foglalkozik, önmagát elemzi (s leplezi le).
· Szerkezetét tekintve lényegi vonásokban ugyan alapvetően elüt egymástól a két írásmű (egyik: egy nem létező regény járulékos szövegei, másik: regény a regényben), ám a részleteket illetően sok a hasonlóság: a pontos szerkesztettség, amely egyszerre kelti a spontaneitás és az előre kiszámítottság képzetét, vagy a megszakításos írástechnika és ennek következtében a szöveg feldaraboltsága. Ugyanis mindkét regényben bőven alkalmazom a végső soron Tsúszó Sándor kihúzásos verstechnikájára visszavezethető "fragmentációt": szövegem így válik töredezetté, s így kelti azt a hatást, mintha egy roppant szigorúan felépített szerkezet csak hiányosan lenne kitöltve tartalommal. Ezt az írásmódot egyébként (Cséka György avantgard költőnk szavaival: a "kihagyásos szerkezet" érvényesítését) azért tettem a szövegépítkezés fő elvévé, mert egyrészt felmentést ad számomra bizonyos magyarázatok megadása, egyes ellentétek feloldása alól, másrészt – gondolom én! – szabad teret enged az olvasói fantáziának. Mindkét esetben roppant fontosnak tartottam ugyanis, hogy regényeim egymástól eltérő olvasatokat engedjenek meg, s ne zárják rövidre a pólusokat, ne szabadítsák fel a bennük rejlő teljes energiát. Ugyancsak hasonló a két regényben az idősíkok és helyszínek látszólag megfontolatlan váltogatása, illetve még az is, hogy egyazon mozzanat többféle előadásmódban is kifejtésre kerül. Párhuzam vonható abban is, hogy mindkét regény bőven foglalkozik saját szerkezetével.
· Hermeneutikai szempontból mindkét mű befogadásához közel azonos olvasati szerződés megkötése szükséges: közönségemnek el kell fogadnia azokat a szigorú játékszabályokat, amelyek révén behatolhat textusaimba. Ha ezeket a szabályokat nem tartja be avagy figyelmetlenül követi őket, óhatatlanul eltéved szöveglabirintusaimban és mint érthetetlen mondathalmazt dobja sutba művemet. A szabályok mindkét esetben egymásra épülő enigmák láncolatára, filológiai rejtvénysorozatok megfejtési algoritmusára vonatkoznak: egy-egy kihagyott fázis, elmulasztott felismerés megszakítja a megfejtés folyamatát, minek következtében a szöveg egésze elveszítheti értelmét. (Ha valami lényeges különbség e téren megemlíthető, akkor az az, hogy míg a Szembesülésben csak a "függvény" van adva, és mind az argumentumot, mind a végeredményt az olvasónak kell kikövetkeztetnie, addig az Élted volt regényének keretjátéka nem más, mint a végeredményhez vezető képlet hosszas levezetése, a keretbe foglalt történet pedig maga a megtalált végeredmény.) Aki azonban veszi a fáradságot, hogy kövesse a szerző által felkínált Ariadné-fonalat, az egy idő után nem labirintusban, hanem tetszés szerint kitágítható virtuális játéktérben találja magát, olyan közegben, amely szabad átjárást enged más szellemi égtájak felé is.
· Hasonlóság mutatható ki (az én szempontomból legalábbis) a regények bizonyos körben várható fogadtatásában is: minden átlényegítés és írói beavatkozás ellenére főszereplőim túlságosan is felismerhetők, és az érintettek egy részének (leginkább egy-egy személynek) előre látható a megsértődése, sőt, vérig sértődése; ezzel magyarázható az az érzelmi ambivalencia, amellyel időről időre vagy azt veszem tudomásul, hogy valamely regényem mégsem jelenik meg (sajnos és hálistennek), vagy hogy éppen megjelenik (hálistennek és sajnos), a művészileg hiteles ábrázolás kényszere ugyanis soha nem tud egyértelműen fölébe kerekedni emberi galamblelkűségemnek. Érzelmeim kettősségét mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy az elégedettség, büszkeség helyett (lám csak, milyen bátran-szigorúan megírtam mindent!) inkább szégyent, megalázottságot érzek, amiért túl gyáva és túl tehetetlen voltam ahhoz, hogy az írói kihívás elől kitérjek, hogy a kínálkozó "téma" kísértésének ellenálljak.
· És akkor még egy utolsó összevetés: a valóság és a fikció viszonya felől nézve igen érdekes ellentétek és hasonlóságok tűnhetnek fel. A Szembesülés ugyan végig egy kapitális fikcióra, a nem létező regényre épül, ám mégis "valóságos": a járulékos szövegekből (előszó, utószó, jegyzetek, werk) kikövetkeztethetően Oresztész és az Elektrák meg a többi szereplő egyszer sem tesz úgy, ahogy prototípusaik a valóságban ne tettek volna. (Más kérdés, hogy alig is tesznek valamit.) Ezzel szemben az Élted volt regénye keretjátékának történései teljes egészükben kreáltak, a beágyazódó történet pedig a sok valós elem mellett szintén át-meg átszövődik kreált vagy alaposan átköltött eseménysorokkal. Valóságosabb a hiányregény abban a vonatkozásban is, hogy írója "saját magaként" is jelen van benne (a többszörös szerepjáték ellenére), míg az Éltedben megjelenő "belső" és "külső" szerzők egyike sem azonosítható velem fenntartás nélkül.
     Egyik irodalomtörténész barátom, aki ugyan nem zárkózik el a modernitás elől, de mégis a realistább valóság-ábrázolást preferálja a fikcionalitással szemben, mindkét szövegemmel megismerkedve és nemtetszését kinyilvánítva, majd kifogásait elsorolva először megkérdezte, nem számítógépen írtam-e a regényeimet. Igenlő válaszom után bölcsen hozzátette: "Akkor már értem", mintha rájött volna, hogy írásaim minden kuszasága, követhetetlensége, egész elhibázott koncepciója a szegény komputernek lenne betudható.
     Hogy mindenért a számítógép lenne a felelős? Hát persze. Vagy az írógép. Vagy a golyóstoll. Vagy a mártogatós lúdtoll. Vagy még inkább a piktogrammokat agyagba kaparó pálca. Nyilvánvaló, hogy a tartalom nem tudja magát függetleníteni sem a formától, sem az őt létrehozó eszköztől. Nincs ilyen Dávid, ha Buonarotti mester nem talál megfelelő márványt és nem készíttet a legjobb műhelyben edzett acélvésőket. Félő, másképpen szólna a D-moll toccata és fúga is, ha a jó János Sebestyén még csak a kecskebőr-dobot és a csontsípot ismerte volna. Meg hát Antonioni Nagyítás-a sem egészen így festene a taorminai körszínházban.

---