Amikor
először gondolkoztam el azon, hogyan közelítsem meg a választott témakört –
A történelem mint metafora a határon túli magyar irodalmakban – többféle
változatot is számba vettem.
Az első és
leginkább kínálkozó lehetőség nyilván az lenne, ha széles ívű, általános képet
festenék a történelemnek mint olyannak a jelenlétéről a határon túli magyar
irodalmakban, ha felvázolnám a nemzeti múlt és a régiókba szakadt nemzeti irodalom
összefüggésrendszerét, bizonyítván, hogy ez az összefüggés szorosabb, egyértelműbb
és sokkal funkcionálisabb, mint az anyaországi irodalomban. A főleg a saját
pátriámhoz, Kárpátaljához kötődő nevekkel, műcímekkel és sok-sok idézettel teletűzdelt
előadásom valószínűleg meggyőzően bizonyítaná, hogy a határon túli magyar irodalmak
és a történelem kapcsolata sokrétű és összetett, mert egyrészt a határon túli
– így a kárpátaljai – irodalom maga is a közös nemzeti történelemből eredezteti
magát, ami, ezek szerint, számára alapvető fontosságú; másrészt elszánt következetességgel
idézi meg egészét, megidézi korszakait, eseményeit és alakjait. Megidézi nem
valamilyen okból, hanem valamilyen céllal, saját kisebbségi helyzetéből kiindulva
és oda visszaérkezve. Példák sokaságát hoztam volna fel arra, hogy a történelem
megidézésével az elkötelezett határon túli írók saját közösségük speciális problémáira
keresik és vélik megtalálni a választ, hogy Rákóczi vagy Petőfi az áradó szabadságvágynak,
Mikes az idegenbe vetettségnek, Julianus és Körösi Csoma a gyökérkeresésnek,
Verecke az ősi történelmi jusshoz való jognak a metaforája, és sorolhatnám tovább:
Meotisztól Segesvárig, Árpádtól Zrinyi Ilonáig, a Honfoglalástól 1956-ig… Végkövetkeztetésem
valószínűleg az lenne, hogy ezek a konkrét azonosítást lehetővé tevő metaforák
összességükben nem jelentenek mást, mint azt, hogy a nemzeti eszmének elkötelezett
határon túli magyar irodalmak két kézzel kapaszkodnak a történelembe, benne
ragadják meg önmaguk létezésének és jogosultságának az attribútumát. Másképpen
fogalmazva: a történelem a határon túli magyar irodalmak önazonosító metaforája.
A második, másfajta hangvételű,
talán némileg provokatív, ám lehetséges előadás vázlatát úgy építettem volna
fel, hogy be tudjam mutatni: a történelem megidézése a határon túli magyar irodalmakban
– így a kárpátaljaiban – a megalkuvást, a túllihegett lojalitást, a szervilizmust
példázza – vagy legalábbis példázta a közelmúltban. Valószínűleg meggyőzően
tudtam volna bizonyítani, hogy amikor íróink és költőink elszánt következetességgel
idézik meg a történelem egészét, korszakait, eseményeit és alakjait, akkor ezt
azzal a tudatos céllal, szolgáló szándékkal, elkötelezettséggel teszik, hogy
a fennálló (többségi) hatalomhoz való hűségüket igazolják, hogy saját kisebbségi
helyzetükben bizonyítsák megbízhatóságukat és önmaguk számára publikációs lehetőséget
szerezzenek. Példák sokaságát hoztam volna fel arra, hogy a Vörös Október, a
Forradalom, a Vörös Csillag, az Auróra, és persze Lenin a proletár forradalmi
múlt vállalásának; hogy Sztálin, a Breszti Erőd, Zoja Koszmogyemjanszkaja, Május
9-e, sőt, maga a Béke is a Szovjet Hadsereg második világháborús felszabadító
missziójának; hogy a Beton és vas, a Hegesztő, a Bányász, az Élmunkás, a Béke-távvezeték,
a Bajkál-Amúr Vasútvonal a szocializmus sikeres építésének; hogy a Barátság,
a Kézfogás, Május Elseje, Che Guevara, Victor Jara, Angela Davies, Hiroshima,
Vietnam a proletár internacionalizmusnak és az imperialista ellenes világforradalomnak
a metaforája, sőt, hogy Gorbacsov – mert őhozzá is íródott vers! – a peresztrojkáé.
Végkövetkeztetésem az lett volna, hogy az is egy létező elkötelezettség volt,
amikor íróink két kézzel kapaszkodtak a történelembe, mert az érvényes politikai
kurzus által kinyilvánított történelem megidézésével önmagukat kívánták legitimizálni
és elfogadhatóvá tenni. Azaz a történelem nem más, mint a határon túli magyar
irodalmak lojalitásának és önigazolásának a metaforája. Talán még hozzátettem
volna, hogy ha a történelemnek a fenti módon történő megidézése nem őszintén,
hanem csak álcából, szerepjátszásból történt vagy történik, akkor a történelem
a képmutatás metaforája is.
Ezt a megállapítást máshonnan indulva és teljes előadásban
kifejthetőnek vélve a harmadik megközelítésem gondolatmenetét
úgy építettem volna fel, hogy bemutathassam: a történelmet íróink azért idézik
meg, hogy mögé rejtőzzenek. Azért utalnak korokra, eseményekre és alakokra,
mert óvakodnak a nyílt állásfoglalástól, sorok közé akarják rejteni a mondanivalót.
Hogy ezt éppen miért teszik/tették, gyávaságból-e, vagy valamiféle cenzúra ravasz
kijátszása érdekében, netán a költemény metaforikus tartalmának a növelése céljából,
azt nem vizsgáltam volna, de nevek, címek és idézetek sokaságát hoztam fel volna
arra, hányszor és hányan bújtak, például, a Nép, a Szabadság, vagy akár a Haza
fogalma mögé: ha így olvastuk a verset, akkor a nagy szovjet népet,
a rendszer biztosította szabadságot és a hatalmas dicső hazát találtuk benne,
de ha úgy olvastuk, akkor a nép jelenthette Kárpátalja magyarságát,
a szabadság a számára áhított valódi szabadságot és függetlenséget, a haza pedig
akár Magyarországot, akár a vágyainkban (és a magasban) lebegő virtuális hazát.
Dózsa lehetett a nép erejének, szavának, az osztályharcnak a megjelenítője,
de lehetett a nemzeti tragédia, az elbukott igazság metaforája is. Rákóczi „kifelé”
példázhatja a szabadságharcot, de „befelé” jelentheti a száműzetést. Az univerzális
jelentéstartalmú Petőfi a valódi vagy vélt cenzornak lehet a forradalom és a
világszabadság, az olvasónak lehetett az idegen hatalom elleni lázadás. És így
tovább. Még messzebb menve: Október lehetett a nagy októberi szocialista forradalom,
de lehetett október 23-a is, sőt, egy költőtársam a saját Lenin című költeményéről
bizonygatta nekem, hogy a proletárvezér helyére voltaképp Isten nevét kell behelyettesíteni.
A vers egyébként valahol így kezdődött: „Neve csak öt betűből áll, de…” – és
a versben nemcsak az ötös szám stimmelt, hanem az emberiség jobbik felét vezérelő
szimbolikus alak minden más jelzője is. Ezt ugyan minősíthetjük orcátlan blaszfémiának,
mégis elég jól példázza a történelem mögé búvás felemásságát. Ugyan nem történelmi
alak, de mégis korszakot, történelmi helyzetet jelenített meg verseinkben a
talán legtöbbször említett költő, József Attila. Ha egy versnek pesszimista
volt a kicsengése, néha elég volt a cím alá biggyeszteni, hogy „József Attilát
olvasva”, és kifelé ez máris azt jelentette, hogy lám, mennyire beleéltük magunkat
az 1930-as évek Magyarországának osztályharctól áthatott súlyos világába, a
kommunista proletárköltő tőkétől meggyötört életének tragédiájába. Eközben a
hozzá írt, neki ajánlott, az ő verseiből vett mottóval álcázott versek persze
a beavatottak számára sokkal inkább a jelenről, saját életünkről vagy személyes
szorongásainkról szóltak.
Felemásság, mondtam az előbb, és valóban úgy gondolom, a
történelemnek fentebb említett megidézései egyszerre nevezhetők kettős igazságoknak
és kettős hazugságoknak, egy fél múlttal megjelenített fél jelennek – vagy fordítva.
Bárhogy is, ennek a harmadik gondolatmenetnek a végkövetkeztetéseként azt vontam
volna le, hogy íróink két kézzel kapaszkodnak a történelembe, mert benne látják
a legjobb álcát, amellyel környezetüket megtéveszthetik, és talán magukat is
becsaphatják. Vagyis: a határon túli magyar irodalmakban a történelem az
ámítás metaforája.
Azt hiszem, a három fenti megközelítés és a következtetésként
megelőlegezett meghatározások nem kizárják, hanem kölcsönösen kiegészítik egymást,
és a magam számára legalábbis azzal a tanulsággal járnak, hogy ezt a metafora-dolgot
nagyon komoly fenntartással kezeljem.
Igaz, kínálkozik a kibúvó, hogy saját aggályaimra így válaszoljak:
de kérem, mindez már a múlté, a határon túli magyar irodalmak, így a kárpátaljai,
felszabadultak a nemzeti elnyomás vagy gyanakvás súlya alól, megszűnt a cenzúra,
mindenki írhat, amit a szíve diktál, így hát ha az elmúlt 12 évben valamelyik
írónk a történelemhez fordult, azt se nem álcából, se nem a hatalomhoz való
dörgölőzésből tette, hanem csakis olyan céllal, amelyről az első megközelítésben
beszéltem, vagyis azért, hogy a közös gyökereket felmutassa, saját identitását
meghatározza és megerősítse. Az önmagam meggyőzésére fabrikált érvelés azonban
sántít, még ám mindkét lábára.
Egyik lábára azért, mert a diktatúrák megszűnte ellenére
országainkban, ahol nemzeti kisebbséget alkatunk, burkoltan vagy nyíltabban,
gyöngén vagy erősebben, de azért mégis működik a többségi hatalmi kultúrpolitika,
létezik többfajta lágy presszió, megfogalmazódnak bizonyos elvárások – és ha
van elvárás, akkor mindig akad, akik siet neki megfelelni, aki ilyen-olyan módon
igyekszik szolgálatot tenni, érdemeket szerezni. Nem mindenütt szűnt meg teljesen
a cenzúra, léteznek külső és belső szűrők, és bizonyos vagyok benne, hogy lehetne
példát találni a történelmi metaforáknak a második vagy harmadik megközelítésemben
adott alkalmazására.
Másik lábára pedig azért sántít a problémát csak a múltra
vonatkoztató érvelés, mert míg korábban az elvárások főleg a többségi hatalom
irányából érkeztek, most ezek a saját kisebbségi közösségek, valamint a magyarországi
szakma és az „összmagyar” közvélemény felől érkeznek.
Saját otthoni közönsége (pontosítsunk: annak nagyobbik és
láthatóbb része) a határon túli magyar irodalomtól igenis elvárja, a kárpátaljaitól
legalábbis mindenképpen, hogy történelmi szemléletű legyen, hogy felvállalja
a nemzeti sorsot, hogy újra és újra keseregjen Muhi és Mohács miatt, hogy újra
és újra elsírja Arad és Trianon tragédiáját. Erre a jól érzékelhető kívánalomra
torlódik rá az anyaország megosztott társadalma részéről a kétféle elvárás.
Hiba lenne ugyanis eltitkolni, hogy egészen másféle igényeket támaszt a határon
túli irodalommal szemben egyfelől a szakmának és az olvasóknak az a
rétege, amelynek gondolkodását és ízlését az otthonival több párhuzamot mutató
hagyományos, konzervatív, a kollektív nemzettudatra épülő eszmei vonulat határozza
meg, és másfelől egészen mások az igények azok részéről, akik az emberi
individuumot és az alkotói autonomitást előtérbe helyező, liberális vagy urbánus
vagy kozmopolita vagy posztmodern vagy avantgárd vagy – újabban, ha tetszik:
– globalista vonulatot képviselik és részesítik előnyben. A szakmai körök és
a közönség egy része üdvözli a nemzeti történelemmel áthatott szolgálatos irodalom
eredményeit, ebben látja a megtartó erőt, egy másik része inkább elutasító az
ilyen szemlélettel szemben, mert sokkal inkább az alkotó személyiségére, az
univerzális emberi motívumokra, a huszonegyedikszázadi életérzésre kíváncsi,
a megtartás helyett a továbblépést preferálja. Mindez azt jelenti, hogy a történelemnek
mint metaforának az alkalmazása manapság is sokféle jelleget ölthet, lehet őszinte
és spontán vagy célzatosan tudatos; de lehet bizonyos elvárásokhoz való igazodás
és megfelelni akarás jegyében fogant is, amellyel az író bizonyos körökben saját
kedvező besorolását, megítélését próbálja elérni. És lehet, igen, azt hiszem,
most is lehet képmutatás, lehet álca, lehet ámítás, most is jól mögé lehet bújni,
mert miért hinnénk, hogy ha egyes történelmi eseményeket és alakokat a politikai
erők képesek úgy kisajátítani, hogy közben saját érdekeiket jelenítik meg általa
(gondoljunk csak a közelmúltban Kossuth és Széchenyi szembeállítására vagy a
kokárda jelentésmódosítására), akkor miért hinnénk, hogy ugyanerre nem képesek
az írók és költők?
Igen, azt gondolom, a történelem sokféle célzatú megidézésének
a lehetősége és gyakorlata ma is fennáll, most, amikor külső hatalom nyomása
nem nehezedik ránk. Ha másként is, de talán ugyanazt fogalmazza meg S. Benedek
András egy versében, amelynek címe éppen ez: Történelem: „S ha már nincs is
hatalom, / hódoltat önnön gyávaságunk. / Pestre kínálja farát szép / húgunk,
húsevő virágunk.”
A farát kínáló szépleányról óhatatlanul eszembe jut a közismert
megállapítás, miszerint a történelem a politika szolgálólánya. Ha ezt tételként
elfogadjuk, akkor vajon minek kell neveznünk azt a szolgáló irodalmat, amely
hol önazonosító, hol képmutató, hol önigazoló és (ön)ámító metaforáját látva
benne, két kézzel kapaszkodik a történelembe?