|
Igazából egyetlen dologtól
rettegek. Hogy ha megöregszem, emlékezni kezdek. Persze nem arra, amit ennél
az asztalnál ittam, hisz már elvitték a poharat, és mert nem tudom, mivel is
kezdtem, amiért is mindig mást rendelek, és hogy elfelejtem azt is, bevettem-e
a vízhajtót, avagy sem, hogy az a kék tabletta most mire van. Nem is az iméntitől
félek, hanem a rég elmúlttól. Hogy kitekintésem lesz egy élet vélhető egészére.
Hogy mással sem foglalkozom majd, csak mint egy rég lejátszott sakkjátszmát,
elemzem utólag a lépéseket. Nem akarok megbántani senkit, de kezdettől gyanakodva
tekintek azokra, akik a parki sakkpálya életnagyságú figuráit tologatják, minden
magában töprengő esélylatolgatóra, stratégára.
Úgy érzem, vannak helyzetek, amelyekben az öngyilkosság
igazolást nyerhet. Talán ilyen ez is. Megteszi egy fogas is, vagy beguggolni
a szekrénybe, az akasztó alá. Nincs itt szükség euthanáziára! Nem akarom a játszmát
visszajátszani, arról sem kívánok tudomást venni, hogy győztes volt-e avagy
vesztes! Sőt, az sem lényeges, hogy mi volt a tét. Mert végül mindenki veszít
- amint megválik a vitális feledőképességtől, s kényszeresen újraszenvedi élete
összes gályáját, hagyja orrára kötni az összes muffot, amit felhúzni elmulasztott.
Egyszerre kinyílik az összes behegedt seb, begyógyult kelés. Úgy tetszik, az
asztalnál ülő öregember kockákat gurigat, de nézd csak meg jobban, fogak esnek
ki a pohárból, ólomplombával számozott fogak (tegnap szedték ki azokat az odvas
szájból, hogy a protézisnek helye legyen.). Ha én nyerek, s élete fogsorát is
kénytelen lesz nálam hagyni, amint az ajtón kilépett, felrepül. Sovány, inas,
szomorú angyali köztisztviselő a város felett.
Attól rettegek, hogy mindig, amikor egyedül maradok
itt, e toronyház tetején, ahol már nincs fölöttem lakószoba, egy idő után meghallom,
fölül is csak ez a kopogás hallatszik, kockák pörögnek ott is. Ide, közvetlenül
a felhők alá csúcsosodnak egymásra rakott kávéházi asztalaim, háló nélküli és
háló feletti társaságaim, amelyekben egyre gyakrabban szólítom meg a halottakat,
bízom a történteket a jó amnéziára. Bábeli gúla, pirosló a kockás abroszoktól,
itt-ott asztallapra rakott székek, másutt üveghamutálak, füst gomolyog a szélárnyékban,
és kávék, fröccsök, söröskorsók ottlétét sejtő színtörések a százemeletnyi kazalban.
Fürtökben lógnak az emberek, kapaszkodnak a poharakba, egyikük egy pianínó billentyűin
csüng. Ha kibillene tengelyéből a világ, először ők szabadulnának a világűrbe.
S először ez a magaslat zuhanna teljes hosszában a porba, s lesz, aki úgy veti
a mélybe magát, mintha elkaphatná a láthatatlan trapézt, mintha elkaphatná egy
arrafelé soha nem bucskázó albatrosz ráncos lábát…
Azt hittem, ezért szerettem Montaigne-t, hogy
hiteles történet lesz az, amelyet meghitt feledésem ír. De túléltem Krisztust,
és attól tartok, lassan túlélem önmagamat is, és mert meghalni sincs kedvem,
de túlélni sem akarok más senkit, nem szeretném a szenilitás gondjaira bízni
a világot. Messze, mélyen lenn a játszótér, és én már megírtam: sakktábla hull
homokozóra. A körletre árnyat vető tölgyeket szitává rágta a temérdek hőscincér.
Bodobácsok sütkéreznek a málló fatörzs tövén. Nincs semmi szilárd pont, aminek
egy megfáradt járókelő nekitámaszkodna. Az igaz ugyan, hogy odalenn délelőtt
van. Csak persze az már egy másik napnak a délelőttje. Odafönn örökké tart a
késő este. A pincér siet már haza. Kiskomáim, mondja rekedtesen, ne haragudjatok,
beteg a gyerek. Még ezt a cigarettát elszívjuk, még ezt az italt megisszuk,
ez általában a válasz. De senki nem meri elhagyni az asztalt, senki nem akar
az éjszakába kilépni, mert tudja, ez az utolsó nap, odakünn már nem élnek. Meg
úgy egyáltalán, amikor felkapaszkodtak az asztalok magasába, még fiatalok voltak
és józanok, a visszafelé vezető út rengeteg veszéllyel jár, s ha sikerülne is
valami csoda folytán leereszkedni, még egyszer, annyi szent, vissza ide már
egyikőjük sem jöhet.