A környék él

Az öregember az ötödik emeleten, közvetlenül a tető alatt él egy szűk helyiségben, mely tulajdonképpen nem is létezik, papíron legalábbis nem, hiszen hivatalosan a ház négyszintes, és ezért könnyen lehet, hogy hivatalosan a férfi sem létezik. Nem létezik, de van. A kopott faajtóhoz keskeny lépcső visz fel, névtábla nincsen, csengő ugyan akad, de rossz. Odabent savanykás magányszag terjeng, a ferde falakon kifakult plakátok az Alpokról, a poros ablakon túl a város dereng a délelőtti napfényben, igen, itt él az öreg, akit mesemondónak hívnak a házban a gyerekek. Miért így? Senki sem tudja. De ez mindegy. Az öreg férfinek senkije ezen a földön, így a neve sincs már. Reggelente göcsörtös ujjakkal ügyetlenkedik a rezsó fölött, főzi a teát, délelőtt a környék sötét kapualjait járja, a butikosoknak cipel árut, a kukákat turkálja fel görbe botjával, délben felvágottat, kenyeret hoz magának a közeli pinceboltból, délutánonként a piac mögötti parkban ül, a szokott helyén a padon, és hunyorogva várja, hogy letelepedjen mellé valaki, bárki, akivel beszélgethet. Horvátné, a nyugdíjazott személyzetis az egyetlen lakó a házban, aki utálja a mesemondót, és több alkalommal feljelentést tett ellene a rendőrségen. De a két utcával odébb található kerületi rendőrőrsön, ahová Horvátné gyakran betér, nos, az őrsön nem tesznek semmit panasza orvoslására. Nézze, mosolyog a rendőrtiszt, kit bántott az az ember? Nem bántott senkit! Csak élni akar. Horvátné azonban nem elégszik meg ezzel, hiszen nem úgy van az, hogy valaki csak él egy nem létező lakásban, ez itt a baj, óbégatja a folyosón, ezért megy tönkre az ország, nagy itt a rendetlenség, ezért annyi a gazember, igen-igen, egyszer rend lesz itt megint... A fiatal rendőrtiszt csak mosolyog, issza a kávét, az őrs melletti vegyesbolt tulajdonosa küldi át minden délben hálából, Horvátné meg bevágja maga mögött az ajtót, indul a piacra...

Igen, a piac! A magasban, az időtől megbarnult boltívek alatt tépett galambok surrognak, kurrognak, a zegzugos csarnokban örökös az ordítozás, a lárma, és itt, az árusok, vásárlók tömegében tolakszik Horvátné; szuszogva tolja formátlan testét a tömegbe, itt találkozik a többi asszonnyal a környékről, itt köszön vissza fölényesen. A piac orgia, szag, illat, szín, hang, zörej keveredik a csarnokban, de Horvátné mindebből semmit sem lát, csupán hátakat, karokat, lábakat, fonott kosarakat, melyek útját állják. Súlyos testével fájdalmas éket vág a tömegbe, ő, akit senki sem szeret, és akit mindenki utál a piacon, a házban, a körzeti orvosnál, még a pékségben sem szereti senki, hiszen örökké morog, még a visszajáró aprópénzt is megszámolja, igen, ezen a világon csak egyetlen ember, a lánya szereti az özvegy Horvátnét, aki viszont, és ez nyílt titok, az öreg legjobb barátja.

És V. úr házból? Ő senkivel sem beszél a házból. V. úr nem dolgozik. Ezért azt sem tudni pontosan, miből él! Vékony, alacsony férfi, ritkás hajjal, télen-nyáron fekete öltönyben jön-megy, küllemre temetői hivatalnokra emlékeztet, és senkinek nem néz a szemébe, a lakók ettől sunyinak, fennhéjázónak találják. V. úr művész. Állítólag fest. Ez igaz lehet, hiszen olykor hatalmas vásznakkal, lécekkel hóna alatt bukkan fel a körfolyosón. V. úr művész, de ismerősei nincsenek, csupán fiatal nő jön olykor délelőtt hozzá, és ilyenkor V. úr mindig elhúzza a függönyöket. Persze, a házban nincs titok, a nőről „mindent” tudnak. Külföldi. Albán? Bolgár? Szóval idegen, mondja Horvátné. Itt! Pesten. Kurva! És állítólag az úr modellje. Na, sok itt az állítólag, mondja Horvátné, pontosabban kellene tudni a dolgokat. V. úr festő, a nő a modellje, és talán szeretik egymást, szól közbe halkan Horvátné lánya. Ugyan, hurrognak a vénasszonyok a korlát mellett, nem dolgozik semmit, ez a nő tartja ki. Mert a művész úr gyanús. Kissé minden házban, de ebben a belvárosiban nagyon. V. úr fest, de nem tudni, mit. Ez azért gyanús. De kérem, a jó művész mindig gyanús kicsit, szól megint Horvátné lánya. A vénasszonyok erre halkan felzümmögnek a korlát mellett. Te milyen okos vagy, mondja özvegy Horvátné, és körbenéz. A festő odaát széthúzza a függönyt. Senki sem néz oda. És később sem, amikor halkan nyílik az ajtó, és a lány kilép a körfolyosóra, majd elindul a lépcsőház felé. Utána sem néz senki. Tamara? Olga? Így hívják? Talán. Tamara-Olga eltűnik az utcán, nem közénk való, idegen. Pedig ebben a házban ismerik egymást lakók. Mindenki tudja a másik nevét. A házban lakó kutyák nevét is tudja mindenki. Fifi, Rex, a harapós Cézár és az öreg Janka, a spániel a második emeletről.

Csupán a mesemondónak és a két galambnak nincs neve.

Később Horváthné elmegy a piacra, közben a mesemondóhoz a lánya oson fel egy kis babfőzelékkel, V. úr indul egy csomaggal valahová, autóriasztó üvölt valahol, kutyák ugatnak, a környék él.