Álarc nélkül

SZENTKUTHY MAGÁRÓL – MÁSOK SZENTKUTHYRÓL

  Szentkuthy Miklós

Amennyiben Szentkuthy Miklós életművét a szakadatlan önvizsgálatok eredményeként létrejövő vallomásként értelmezzük, a Frivolitások és hitvallások interjúkötetben közreadott összefoglalóit a vallomások esszenciájának, lényegi kivonatának kell tekintenünk, az álarcot levető, és a levetett álarc mögött száz újabbat lobogtató író önleleplezésének. A szélsőségeket olyan szívesen harmonizáló szerző ebben a kitárulkozásban is íróként szólal meg, vagyis szívesen mossa egybe a Pfisterer Miklós magánember és a Szentkuthy Miklós alkotói entitás karakterjegyeit, közben felnagyít és minorizál, túloz és szerénykedik, retorizál és stilizál, feltár és eltakar, hízeleg és teoretizál, lirizál és vaskosan gorombáskodik – adja, ami a lényege, mondhatnánk.

  Ebben a fejezetben azt igyekszem néhány idézettel szemléltetni, hogy miként látta magát álarc nélkül Szentkuthy, és miként látták mások, de ezúttal nem a volt tanítványok, mint az Égő katedra visszaemlékezéseiben, hanem művészek, írók, akiktől ugyancsak nem idegen a túlzás, a karikírozás, az opera buffa-szerű szemlélet, az irónia és a meleg kebelreölelés.

  Szentkuthy számos nagy ívű vallomásából ezúttal a következő rövid részletet választottam:

  „Vallomásom elején mondtam, hogy életem, művem, pályám gyökerei és összetevői bizony nagyon sokfelé ágaznak, sokszor igen ellentétesek, és ennélfogva életemet állandóan a legnagyobb feszültségek kísérik, fűtik, gyötrik, esetleg üdvözítik.
  Egyrészt ortodoxia, másrészt legvadabb szabadgondolkodás; apám legmerevebb konzervativizmusa és az én anarchikus hajlamaim.
  Bennem van a spanyol katolicizmus[1], spanyol barokk művészet, halál, őrület minden tüze, fantasztikuma, ugyanakkor nagyszerűen érzem magam, ha diszkrét angol hűvös gentlemanként viselkedhetem. (Hevesi András a Nyugatban Az egyetlen metafora felé című könyvemről Egy literary gentleman címen írt bírálatot, nem pedig mint egy őrült barokk spanyol hidalgóról!)
  Gyermekkoromban óriási élmény volt [...] egy English Homes című album, amely angol kastélyok pompás külsejét, kincses belsejét ábrázolja. Amennyiben módomban volt palotákat látogatnom, a legnagyobb természetességgel éreztem otthon magam bennük. Szeretem őket. Ugyanakkor vonzódom a legszerényebb vityillók iránt, bármelyik pillanatban tudok Assisi lenni, visszahúzódni kutyaólhoz hasonló kicsi remetekunyhóba. Imádom a nagy társaságot, boldog vagyok a remeteségben.
  Imádom az eleganciát, puritánabb vagyok a puritánoknál.
  Családom tagjainak összetettsége következtében egyrészt: urak, rangkórosok, előkelőségek társasága, szinte prousti miliő, ugyanakkor a másik oldalon proletárok, melósok, tűzfalak alján élő szegények világa vonz.
  Van bennem egyrészt tomboló anarchikum, ugyanakkor egész életemben elég sok engedményt tudtam tenni a polgári életforma felé. Lázadozom ellene, dühöngök, morgok, néha kitörök, hogy nem hagynak szabadon, rab vagyok, papucs vagyok! De aztán a leghamarosabban belátom, hogy bölcsen hálásnak kell lennem a korlátoknak, mert nagyon is jó, ha nem vagyok túlságosan szabadon eresztve.
  (Egyszer vagy negyven évvel ezelőtt Németh László tréfásan fejtegette: Miklósról azt mondják, sokat iszik. Hát hogyne inna? Tízezer volt feszültség van az agyában, azt valamivel oltani kell. Nem az italtól várja és kapja a fantáziás erőt, hanem azért iszik, mert ezt a feszültséget a harmónia szintjén kell tartania.)
  Bennem van a francia raisonnak, minden kegyetlen racionalizmusnak, pozitivizmusnak igézete és gyakorlata, ugyanakkor nem titkolhatom el, hogy a németes jellegű misztika és orfikus világ is lelkemnek része.
  Feszültséget kelt bennem a judeo-kereszténység, az Ószövetség és az Evangélium együttes teljes átélése, ugyanakkor vonzanak a világ összes mitológiái, és bizony az Egyisten Jehova, az Egyisten Jézus Krisztus vagy a százezer istennel rendelkező hindu, arab, azték, maja, asszír, egyiptomi, görög, római mitológia. Ha az evangéliumokat olvasom sorról sorra, tele vagyok pozitivista kritikával, kifogással, nem a voltaire-i szemtelenkedés alapállásával, nem harcban a Szentlélek ellen, hanem ahogy mondani szokás, harcban a Szentlélekért. De aztán ha egyedül maradok és elmélkedni kezdek, elfelejtem ezt a sok evangéliumi kritikát, tudok, igenis tudok simplicissimus módon imádkozni, minden teológiai töprengés nélkül, mint egyszerű parasztasszony.
  Vérmérsékletem egyformán hajlamos a legvadabb orgiázásra és a legszigorúbb aszkézisre.
  André Gide L'Immoralista című regényét jól ismerem, átéltem, fantáziámban feldolgoztam (nemcsak azért, mert Gide-ről írtam az egyetemen szakdolgozatot), ugyanakkor tele vagyok a szentek életével, és vannak korszakaim, mikor minden törekvésem – sikerrel, sikertelenül? – a szentek életének követése, utánzása.
  Gyerekkoromtól kezdve szónok voltam, rendező, komédiás, vonzott mindig minden tevékenység. Ugyanakkor sose vagyok boldogabb, mint mikor meditatívan, kontemplatívan, csöndben, egyedül lehetek. Ez a Colleoni és Hamlet közötti ingajárat. Ezzel rokon, amit az Orpheus egyik részében megírtam, mikor a higgadt, józan állambölcs Konfucius találkozik és beszélget a misztikus, ködös Lao-céval.
  Művészetben gyermekkoromat a szecesszió befolyásolta: vagyis felfedeztem, hogy a szecesszió világa akár költészetben, akár képzőművészetben az én kamasz lelkemmel nagyon rokon (megsúgom, most is ez hiánytalanul bennem van!), ugyanakkor érdeklődésem, vonzalmam ki-kiszivárog az ultraabsztraktok és hiperbolondok iránt.
  Már egyetemista koromban irodalomtudós, irodalomtörténész, művészettörténész, esetleg filozófus akartam lenni, olyan értelemben ahogy én képzeltem a filozófiát. Legprecízebb felkészüléssel írom meg tanulmányaimat, ugyanakkor Rimbaud-hajlamaim vannak, kamasz költészet, szabadság, rendetlenség, egyszerre vagyok Kant is, meg Verlaine is. Szeretem a bohóckodás színességét, ugyanakkor szeretem a bölcsességet, az értelem fehér fényét.
  Magyarság és Nyugat bennem él, éppen úgy, ahogy annak idején, a század elején szemben állt a hivatalos hazafiság és a Nyugat folyóirat.
  Szeretem a széljegyzetek szerénységét, máskor meg az öntépő vallomás vagy gyónás erejét.
  Egyik oldalon a freudi kísértés, a lélektan és lélekelemzés (bár Freud nem monopolistája a lélekelemzésnek), másik oldalon: egy fene a lélek nüanszait, mindig kacsingattam a bábszerű ábrázolás, a bábszínház felé.
  Vonz és izgat a technikai forradalom minden fantasztikus nagyszerű eredménye, de aztán, ha kijózanodom, ha másnapos vagyok a technikai forradalomtól, akkor bizony úgy érzem, nincs szebb, mint a vademberek primitív élete.
  És amint vonz és izgat a technikai forradalom, ugyanúgy helyeslem irodalomban, művészetben, társasági és társadalmi életben a szexuális forradalmat, a szexuális szabadságot. Aztán? Ha jön a Katzenjammer, bizony nagyon vonzódom a klasszikus, ha nem is hideg, de régimódi, szép biedermeier diszkrécióhoz.
  A végső kérdések izgatnak éjjel-nappal, de azért van sűrűn olyan éjjel és nappal, mikor élem az átlagember életét, aminek semmi köze a végső kérdésekhez, éli a maga mindennapjait, olcsóbb lett a sárgabarack, lejár a telefonszámla.
  A feszültségek úgy keletkeznek bennem – és gyakran úgy is oldódnak fel! –, hogy színész–természetű vagyok, és minden szerepet átélek. Mikor katolikus vagyok, mikor anarchista vagyok, mikor szeretem a goethei rendet, mikor szeretem a liberalizmust, ezek nemcsak olyan csipegetések és belekóstolgatások, hanem a legmélyebben átélt dolgok, az átélés pedig viharral és nagy drámai hullámverésekkel jár.”[2]

  Ezen az őszinte vallomáson kívül Szentkuthynak természetesen sok álarctalan megnyilatkozásáról tudunk. Álarcosról még többről. Ez utóbbiak közül idézek egyet – Rembrandt kapcsán – az Alázat kalendáriumából: „Az álarc-gusztó az önarcképeken: nem az az aláírásuk, hogy »1650-ben ilyen vagyok«, hanem egy kacér kémiai kérdés, a hipochonder színész kérdése: »1650-ben próbáljam meg, hogy esetleg ilyen legyek?«

Álarc és azonosulás helyett álljon most itt egy történelmi előkép! Lánggal lobogó, majd kedélyváltás után hamvába hulló jelkép: „Tegyük Paracelsust »dogmatikus jelképpé«: az egyetlen lehetséges (ezért dogmatikus) emberi attitűd hordozójává a léttel szemben? Egy rendkívül erősen izzó lírai kedély és egy rendkívül racionalista szomjúsággal gondolkozó agy legtehetségesebb házasságának mintájává? Saját életem történelmi metaforájává? A rendkívüli érzés, a misztikus transzokra való hajlandóság, a csillagokban és nőkben való részegeskedő élés tudja magáról, hogy nem végső megoldás: óriási pozitívum ugyan, de kielégítetlenül hagy, nyomán nem marad más, mint rezignált költészet, vagy hamuízű nihil. S mellette a rendkívüli gondolkozás, aforisztikus felelőtlenségével és skolasztikus józan rendjével, anarchikus szabadságával és kanti Ariadné-aggályával szintén tudja, hogy megoldást semmiféle döntő életbeli kérdésre nem ad. Paracelsus élete és művei legyenek jelképei e két igény és két csőd, e két triumfáló-tragikus félút kapcsolatának: mintha az emberiség életében egyszer és mindenkorra nem lehetne más kiélési formája a két alap-ösztönnek, érzésnek és észnek, mint ez a keverék: misztifikált logos és logizált passio. A tiszta misztikusoktól (vagyis az abszolút romantikus érzéstől) elfordulunk: a világon egy szemernyi garancia sincs bennük, hogy az életre vonatkozólag valami igazat mondjanak: de épp úgy elfordulunk a tiszta racionalizmustól is, el az Arisztotelészek és Hegelek, Kantok és Descartes-ok szak-filozófiáitól is; mert a sors nagy drámája előtt jelentéktelenek, sőt abszolút nevetségesek [...]. Marad tehát az egyetlen lehetséges: az ész és az érzés, a logika és a misztika, a matézis és a testi mámor valamilyen szintézise; mely szintézis természetesen épp oly kevéssé elégít ki, életet, sorsot, istent vagy nemistent épp úgy meg nem magyaráz, mint a misztika vagy a racionalizmus, de legalább hiányzik belőle az egészen biztos félrebeszélésnek, szinte émelyítő egyoldalúságnak az a foka, mely a két fenti végletet elviselhetetlenné teszi. A két véglet szintézise szerény valami, de az ember csak szerény lehet a létezés őrült és őrjöngő titkai közepette.”[4]

Arról nemegyszer szóltam már, hogy magát, de különösen a róla készült fotókat kimondottan csúfnak tartotta és a legkegyetlenebb iróniával gúnyolta ezeket a tárgyilagosan leleplező portréknak az alanyát, indokolatlanul erősebben bántva magát, mintha másnak adta volna a karikatúrafestés lehetőségét. A hűtlenség hetérái között felsorolást nyert Nárcisz-fóbiája, a testével szembeni felfokozott irónia: „S végül ott van legnagyobb riválisod, idegen szeretők után lopakodó féltékeny szeretőm: a testem, egy pár tévedt borda pápua rézkarikája, rajta bőröm rongyos függönye, s tetején a fej torz fétise. Örökké megcsallak ezzel a maskarával. Elálló szív halál-fúlásával, zúgó fülek síri morajával, kancsal nézés ténfergő bizonytalanságával, izomtalan csípők izzadó reszketésével. Úgy látszik, ez tetszik nekem: karod csókolatlan fehérje helyett az én ló-arcom ágyszínű homálya: nézésed rúgó-tánca helyett az én kifordult szemeim: alakod pálmaszerű tovább-nyílása helyett az én fotelokba rozzanásom. Ne higgy kezeimnek, egyetlen hozzád méltó testdarabomnak: olyanok csak, mint a rikító színű paraziták a gyökértelen, szúette fatörzsön.”[5]

  A hitvallás után jöjjenek a frivolitások. Szentkuthy groteszkül, gunyorosan túlzó, karikaturális portréi egyes szerzőket arra késztettek, hogy maguk is hasonló eszköztárral felszerelkezve láttassák a nagy gúnyolódót. Szentkuthy alakja természetesen több irodalmi alkotásban megjelent, ám a legszarkasztikusabb, legkíméletlenebb portrét Nagy Pál szerint Szántó Piroska rajzolta róla Akt című könyvében. A Cím nélkül című fejezet idevágó részletében egy Vas István, Szentkuthy keresztfia[6] és a szerző között 1948-ban lejátszódott epizódot elevenít fel. Szentkuthy egyébként ebben az esztendőben nyerte el a Baumgarten-díjat, ekkor érvényesítette az 1947-ben elnyert egyéves angliai állami ösztöndíját, mire idehaza, azt hívén, hogy úgyse jönnek haza Angliából, kiteszik az Árpád Gimnáziumból, utazásuk előtt a tizenhat éves Marion lányukat Svájcba küldik tanulni, akit később onnét nem mernek hazahozatni, és aki végül Olaszországban települ le. A Szántó Piroska által felidézett események még idehaza, Budapesten történtek:

  „1948. március tizenötödike.
  Reggel fél nyolckor csöngettek, s az ajtóban, ahogy kinyitottam, ott állt Pista, egy irdatlan nagy bőröndöt hurcolva. Beléizzadt az öt emeletbe, megcsapott a borotvakrémjének ismerős illata.
   – Beengedsz? – kérdezte lélegzet nélkül, felcsapott fejjel, a kalapja félrecsúszott.
   Majdnem azt mondtam, hogy »gyere bé, gyere bé, üssön meg a szöszménkő« – egy régi kedves Kriza-gyűjtést idézve, azaz ezt mondtam volna, ha szólni tudok, de csak az ajtót tártam ki sarokra, s már öleltük egymást, éppenhogy elfértünk kufferostul a pici előszobában.
   – Ma csak fél napra kell bemennem a Kiadóba, azután jövök. Örökre.
   Igen, most kimondta. Jókor.
   – Rendben van. De sajnos tegnap Miklóssal megbeszéltük, hogy elvesz feleségül, és én férjhez megyek hozzá. Ma akarja megmondani neked, bemegy hozzád a Kiadóba. Intézzétek el.
   Az utolsó három évben eddig ötször jött vissza hozzám és ment el tőlem újra Pista, vissza Marikához. Iszonyú kínlódás, lelkiismeret-furdalás, összevissza sértegetés, szemrehányások, vádak, oda-vissza keringő, ocsmánynál ocsmányabb pletykák hálózták be ezt az időt. Hiszen tudtam én is a régi törvényt: »ha a legíny bajba teszi a jánt, vegye is el, ha nem koszorúsan, hát kendősen« – Boris néni így mondta ezt nekem, és egész Budapest így tartotta helyesnek, s a lelkem mélyén én is. Csak éppen a törvény ritkán illik pontosan minden esetre. Nem Pista »tette bajba« Marikát, a baba, amit nem engedtek megszületni, Örleyé volt. De Pista szeretett bele Marikába, addig Marika szűz volt, gyönyörű szép, nálam öt évvel fiatalabb, s a legnehezebb időkben kivont karddal és mindent vállalva állt nemcsak Pista, de a családja mellett is, hősnő volt a legvadabban romantikus értelemben. Pista pedig kívánta és szerette azt az életformát, ami Marika mellett alakult ki benne, de nélkülem sem bírta ki, közben fogalma sem volt rólam, s mikor időről időre visszarohant hozzám, minden alkalommal arra szánta el magát, hogy vállalja egy lidércfény-állandóságú, teljesen megbízhatatlan, rendetlen és hűtlen boszorkány szeszélyeit, de nem tehetett mást, rossz varázslat köti és bűvöli. És amikor – lassan, évek és micsoda évek! alatt – kezdett megismerni, éppen úgy tátva maradt a szája a meglepetéstől, mint az első férjemnek a nászéjszakánkon, aki abban a szent polgári meggyőződésben élt, hogy minden festőnő kurva, és én nem fáradoztam azon, hogy szavakkal győzzem meg.
   Pista pedig vissza-visszajött ugyan hozzám, de több-kevesebb idő múltán közölte, hogy most már elég vitamint kapott tőlem ahhoz, hogy visszamenjen abba az életbe, amit Marikával élt és helyesnek tartott szerelem nélkül is. Tehát minden okom meglett volna rá, hogy ne higgyem ezt a március tizenötödiki »örökké«-t, de valahogy mégis, isten tudja, milyen hullámon át, de most elhittem.
   Hát nem csoda, ha mégis meglepett Pista lógó orra és kétségbeesett arca, ahogy délután hazajövet, nekem támadt:
   – Mért nem mondtad, hogy Kun Miklós a »Miklós«. Majd hanyatt estem, amikor ő jelent meg a Kiadóban. Képzeld csak el! Mert én Sz. Miklósra gondoltam, persze.
   – Az istenért, miért persze? Mert folyton bejárt az Európai Iskolába? Nem hozzám járt, Forgács Erzsihez. Én rá se bírtam nézni az óta az »orgia« óta. Hiszen elmeséltem neked tavaly!
   Sz. Miklós volt, aki mind a hármunkat meghívott hozzájuk egy csésze teára, Kornisst, Pannit és engem – nagy dolog volt akkoriban egy csésze tea – »stokkolt a flammó« (nagy éhezés volt), ahogyan Bálint Bandi összefoglalta a közállapotokat az Európai Iskola egy-egy összejövetelén. Miklós lelkesen lebzselt az Európai Iskola körül, s ő is, mint mindenki, ájult tisztelettel bámulta Korniss Illumináció-it. Bevallom, én nem, nekem Vajda volt az isten, de persze befogtam a számat, holott tudtam, hogy Korniss mennyivel többre képes ezeknél, s ne csavarja kis lángra az akkori gyöngéd és ragyogó színeit, csudálatos kolorista volt.
   Hát elmentünk a gyönyörű, könyvekkel és műtárgyakkal zsúfolt pasaréti lakásba, Miklósék meghívására, mégpedig szürkület előtt – a zabrálások 1947 tavaszán még igazán nem mentek ritkaságszámba.
   Rettentően tiszteltem Miklósnak a még nyomdát-kiadót nem látott óriási terjedelmű regényét, mert olyan komplikáltan szerkesztett és dúsított mű volt, mint amilyennek Isten az agyvelőt csinálta, milliószor összehajtogatott tekervények, irdatlan mennyiségű információt tároló tömeg, hát tulajdonképpen nem is lepett meg igazán, hogy földig érő, vérpiros selyem, nem tudom, milyen rangú papi köntösben fogadott minket gyönyörűen kidolgozott aranykereszttel a nyakában. A cipőjét azonban már sikerült azonosítanom: ikoncipő volt, keresztekkel mintázott. Áldásra emelte a kezét, betessékelt, s tüstént közölte: most pedig széledjünk szét a lakásban mind a hárman, és keressünk jelmezt magunknak ott és ahol találunk. De vegyük figyelembe a szerepünket: Panni francia hercegnő, Korniss titkos szeretője, Korniss francia herceg, én angol királynő vagyok, ő maga a canterbury érsek. Hát Melly és Gigi?
   – Udvarhölgyek – vetette oda Miklós; csakugyan, nem is voltak jelmezben, csak egy-egy színes frottírtörülköző volt rajtuk, Mellyn köténynek, Gigin krinolinpótlónak, elöl csomóra kötve. Kornis térdig felgyűrt nadrággal, zöld ágykabátban jelent meg, Panni leeresztette a hosszú haját, és egy hatalmas sárga fürdőköpenyt kötött a derekára uszálynak, én találtam a konyhában egy fej kelkáposztát, azt levelenként gombostűvel a szoknyámra tűztem, térdszalagrend lett a kék övem, illendő helyen, a térdhajlásom alatt.
   A commedia dell'arte Korniss keresetlen szavaival kezdetét vette:
   – Khmmm... kurva egy köd van itt maguknál! Jön már az a tea?
   Futottak az udvarhölgyek, remekművű csészéket osztottak ki. Üresek voltak.
   – Sans lait? – húzta fel Panni az orrát.
   – Atyám, meghozta az epret, amit Richárd öcsénk kért? – fordultam gőgösen Miklóshoz, aki tüstént vette a lapot, s égre emelt kézzel átkozta ki III. Richárdot – Margit exkirályné szövegét mondta, kívülről és angolul.
   Korniss kardot rántott mindenesetre egy esernyőtartóból, Melly letérdelt Panni elé, és a szoknyáját tűzdelte tele képzeletbeli gyöngyfüzérekkel, Gigi ugyancsak képzeletbeli násfákkal és diadémokkal szerelte fel, Miklós megrendelte a sírkövét egy jelen nem lévő szobrásznál, egyre barokkabb párbeszédek kezdtek lelkesen kacskaringózni. Közben előkerült egy óriási demizson vörösbor is, de semmi más, se tea, se kaja. Egy zsák diót gördített be Melly, diótörővel, aki nem sajnálta a fáradtságot, ehetett belőle. Miklósnak persze Melly tört. Én úgy is, mint angol királynő, friss levegőre vágytam. »I am not amused« – vetettem oda, és kisétáltam a teraszra. Sütött a hold, nagyon szerettem volna tudni, hogy mit szólna ehhez az egészhez Pista, részt venne-e a játékban, vagy csak a sarokban cigarettázna, de akkor a canterbury érsek lihegve, emelkedett hangulatban feltűnt a teraszon, minden felesleges magyarázat nélkül a párkányhoz szorított, kétszer akkora volt, mint én, persze, s láttam, hogy nemcsak a hangulata emelkedett – a vörös selyem alatt nem volt semmilyen fehérnemű, s ő ezt még hangsúlyozta is, hosszú körmű, vastag barna kezével kétoldalt kicsit megemelte a klepetusát. Hosszú és kellemetlen verekedés kezdődött. Miklós nyilván csak hódolathoz szokott szerelmi életében újdonság lehetett egy nő, aki bőg, harap, s azt sziszegi: szégyellje magát, a vendége vagyok, ezért hívott ide, pfuj, satöbbi. Hát mit tud az a Vas Pista? – ordította dühösen, azután nem könnyen, de egy ügyes rúgásom után feladta a harcot, visszarohant. Döbbenten álldogáltam a teraszon, egyszerre nagyon hűvös lett. A teraszra vezető hall ajtaja nyitva, a heverőre dobva egy párna és egy paplanféle, de a többi odanyíló szoba ajtaja zárva, dehogyis mertem kopogtatni. Reggel kiderült, hogy van egy másik terasz is, ahol a kifogástalanul öltözött és simára borotvált Miklósnak éppen felhozta Melly egy tálcán a reggelijét, s mézcsorgatás közben odaszólt nekünk, akik csak bámultuk a békebeli »komplett« reggelit, almástul:
   – Nekem nyolcra az iskolában kell lennem. Hazataláltok?
   Mentünk hárman, egy darabig szótlanul, őszi eső volt és hideg reggel a Pasaréti úton, csak Korniss köpködött jobbra-balra.
   – Mi lett veled? – kérdezte nagy sokára Panni.
   – Kilöktem azt a szőke kurvát, aki bezárkózott velem, és rám feküdt – morogta Korniss.
   – Én meg Mellyt hajtottam ki, az meztelenül jött be, s nézte, ahogy Miklós nekem esik, de nem ment velem semmire egyik sem – így Panni.
   – Velem sem – csak ennyit mondtam rettentő dühösen.
   Fáradtak voltunk, nagyon éhesek s némileg megviseltek. Micsoda elmaradt hülyék, fantáziátlan ostoba banda, gondolhatták rólunk a vendéglátóink. Csakugyan buták és hülye kisvárosi erkölcsűek voltunk? De akkor még hírét sem hallottuk se a gruppenszexnek, se a happeningnek. És ha hallottuk volna?
   – Csakugyan nem emlékszel? – fordultam újra a még mindig teljesen döbbenten üldögélő Pistához –, el tudtad képzelni, hogy elválik miattam Mellytől? Aki minden hülyeségéhez asszisztál, méghozzá lelkesen, vagy csak megígéri, hogy elvesz, és elhiszem, és odamegyek harmadik udvarhölgynek? Tényleg nem vagy észnél, drágám. És Kun Miklóssal elintézted?
   – Miklós úriember, ez rendben van.
   – És az »örökre« még érvényes reggel óta?
   – Igen, igen, igen.
   – Jó, akkor keresünk lakást, itt nem férnek el a könyveid.”[7]

Ha valóságreferenciái felől közelítenénk meg ezt a szövegrészt, azonnal felmerülne az ellentmondás: a szerző 1948-ban emlékezik vissza egy 1947-es estére, amikor „a még nyomdát-kiadót nem látott óriási terjedelmű regényét” említi időbeli kapaszkodóként. A Prae azonban már tizenhárom évvel korábban, 1934-ben megjelent, az Orpheus-sorozat füzetei pedig 1939-től láttak napvilágot. Szentkuthy mellesleg sohasem lakott a Pasaréten, hanem a Hűvösvölgyben (Budagyöngyén). Szántó Piroska tehát viszonylag nagy szabadsággal kezelte emlékeit, szövege inkább tűnik lázálmas fantáziának, mint memoárnak, és nem is kérjük tőle számon a valóságmegfelelések hitelességét, miként nem tettük Szentkuthy esetében sem. Bár Szentkuthy pánerotizmusát ismerve nem csoda, hogy Szántó Piroska a farka után futó szatírként ábrázolta az írót – Kalász István Index című novellája (Forrás, 2002/3) egy álomrészletben ugyancsak hasonlóan láttatja a szerzőt: „M. egyre birkózott E.-vel. Álmában ő lett az amerikai, és péniszről álmodott. Nők vihogva mutogattak öle felé, harsányan kacagtak méretén; édeskés hullabűz áradt szerteszéjjel, aztán hirtelen Kubában, Havanna koszos kuplerájában kövér fekete nők kaparásztak nadrágja körül, szenyor, gringo, neked túl kicsi a pichád, röhögött egy nő a koszos ágyról, a barkeeper pedig homokos volt, igen, hogy gyűlölte őket a füstös bárban, a vörös falon fényes kereszt függött, Greta Garbo csak ült-ült a sarokban; szüfizánsan mosolygott, igen, E. egyre botorkált a sötét, szűk utcán letolt nadrággal...”

  Molnár Miklós regényének következő részlete se valóságreferenciái miatt érdekes számunkra, hanem azért a szerzői szabadságért, amivel Szentkuthyhoz hasonlatosan, és ezúttal Szentkuthyval szemben alkalmazza a túlzásokban tobzódó stílust, kaméleonként öltve magára azt a széles gesztusokkal blaszfémázó, túlzásokban tobzódó szófolyam kútfőjének alakját, amit jóhiszeműen parodizál:

„A LÉGFI VIZITÁCIÓJA
EGY LEGENDÁRIUMBAN: BYE-BYE, PATVARC!

Aki nem lép Ready-re,
nem kap Borrougshs-t estére.

B. L.: Filosz-fuvalmak egy
szupermetafora felpumpálásához.

SUSZTERHÉTFŐ, ÖRÖKHÉTFŐ, SZENT HEVERDEL HETFEJE: monsignore P.-nél, a praeposztmodern, ezoterikus, felhőkakukkvári írófejedelemnél. Lenyűgöző pojáca, pozőr, gamin, causeur, faceur, viveur, fekete episcopus, practical jokester, jokulátor, clown, show-master, krakéler, kalefaktor, kaszkadőr, agykapitalista – minden hermetikák, praktikák, hókuszpókuszok, huncutságok csizionárius adeptusa. Egy feleség, egy titkárnő meg egy házvezetőnő (und wer noch? Gott selbst?) pátyolgatják personáját, és adminisztrálják az életét: kívánásait, kéjeit, kórjait, kínjait (hogy a K-dúrnál maradjunk) – és sütkéreznek P. sugárzásában (és sütközik P. az ő ragyogásukban). Profán szentember. Kulisszahasogatóan ripacskodik nekünk (és önmagának), harsány banalitásokat mond – rabelais-iánus jókedvében, swiftiánus keserűségében, joyce-iánusan csordultig van nyelvvel, literatúrával, kultúrtörténettel. Patakzik a pofája, zubogva zagyvál, ádázul árasztja ásatagságait. A szobában holografikus sas köröz szemvakítóan, és letelepszik P. hordónyi koponyájának búbjára. Eagle, eagle, burning bright: on the head of POE-TRY. P. csikófogai régesrég kihulltak – mégis több vitalitás van benne, mint (mondjuk) holmi csattogó fogsorú, kiépített testű szemiológiai gigolóban (ami talán olykor mi magunk is szívesen lennénk – pótsas-zuhanásnyi röpke időre). Merő sihederes charme. Trágárkodása: gyöngédség. Rámenőssége: szemérmesség. Könyvhegyei közt ő a legmagosabb hegyorom. Kendermagos superman. Megfingatja látogatóit sztáros kandiskodásaival – talán mert mindenfélét bevezet gigászi naplójába. Bevezetés a rondo cacofonicoba. Megcsalható-e felszínekkel, drapériákkal, hurkajankós gesztikulálásokkal? Becsapatásai is bekerülnek a diáriumba? Kisejdíti-e, hogy a Garbarek-rend lovagja vagyunk? És hogy az imént snóbliztuk el a Quassac-díjunkat a sarki csehóban? Az átfogó felszínesség nagyhercege. Mert hol volnának azok az állítólagos MÉLYSÉGEK? Segítség: belefulladunk a felszín(esség)be! Önmagának professzora: angyali doktor (saját magából, ön-isméből írta doktori disszertációját). Folyton dohányzik és iszik: farzsebből előcibált óriáspelenkába fújja roppant karvalyorrát: incifinci zsebkendőkkel nem bíbelődik. Mindene hatalmas: legalább 56-os lehet a lába, 68 pascalnyi a lábszaga. Ezra Allan Mihajlovics Benito Quinbus Flestrin. Archeológiai leletünk monsignore Czája orfikus-ontikus-onirikus-onanikus brevijének (Mise en brebis) frissen megjelent negyvenedik kötetében: egy helyütt, a 7483. oldalon megemlíttetik Batávia – Batavia Nostra egy mondatcsatakígyó csapdosó farkának petárda-bojtjaként! A maestro de ceremonias teljes túlvilági jussát kockára vetve fogadni akar velünk: százszor inkább leírta Bivalybasznád, mint egyszer is Batávia nevét. Maelstromként tajtékzik. »Batávia – micsoda hülyeség!« Marina, P. titkárnője kideríti, hogy a Szent Kéziratban (Holy MSS 2 654 711. csomó) is így szerepel az inkriminált lokusz – nem sajtóhiba, nem is a mi belehamisításunk. Baby Doll, monsignore P. felesége, e kicsi, koboldszerű, nagyon öreg, lovely and lustful, finom és művelt kultúrnéni kajánul mutogat maestro Maelstromra: »Most majdnem rajtavesztett gentlemanséged, kis híján odalett a túlvilági jussa! Ezentúl Batávia-kórosnak fogjuk hívni, mon cher. Batáviás, batávikus, batáviánus – BEEE!« S a FABBRO, il miglior fabbro többször is hitetlenkedve felemlegeti (és ízlelgeti) lapszuskáját: »Batávbasznád... Bivalyávia... Baszávia... Batávia... Ekkora baromságot leírnom! Kezdek elagyhúgykövesedni!« Kéglije: egy kivételes personality – egy VIP: vip-vip-hurrá! – kultikus fészke. Műhely és bunker, kakálda és szentély. A látogató: alázatos hódoló, áldozás. P. magiszter (paleoavantgardista ősbölény) úgy rázza le magáról a modernizmusokat, mint kutya a szentelt vizet. HRRR! Pittipopógrafikus palackvedrekből összeberhelt köpőcsészébe irányozza liternyi köpeteit. Az agg punk nem hagyja hogy kényszerítsék, elszegényítsék, kizárják, uniformizálják; hogy mólés memóriájú motherfucker epigonok és szektaalapítók erőszakoskodjanak és türelmetlenkedjenek vele. Teremtő kedve gáttalan és korláttalan. Őrült szóokádó tölcsér. Utánam a szóözön. Formátumosak az elfogultságai, monumentálisak a mellényúlásai is. Szégyentelenül, elementárisan ÖNMAGA: a személyi szar Csomolungmájának főlámája. Mister Bombastic otthona fellegjáró hely – odú, barlang, kuckó, kastély, palota, múzeum, menedékház, roncstelep? –; világon kívülien lebeg a világban, a világok legvilágabbikában. Nem tudni, hol leledzik e magiszteri székhely. Meslohes városa fölött? A szív háza, itt lakik a szívkirály. Kezd az idegeinkre menni e kártyavár ura, e latrinacsászár, e szarjankó. Mondják: holdvilágos éjszakákon végigimbolyog hatalmas, hórihorgas alakja a város fölött – a szeráfi kalóz részegen szálldos tetőről tetőre, agyonrémítve macskákat és denevéreket, lidérceket és repülő tigriseket, irodalomtörténészeket és más önkéntes rendőröket. Mágikus triász: P. mester (he looks toned), Baby Doll (she looks stone-aged) – meg Marina, a boldog titoknoknő (she looks stoned). Íme, egy hajlék (hair-leak), ahol szabadság »jeszty«, szabadság uralg. Neuralgia. (Bizonyára szappan is van) Mindenkinek szabadságában van imádni P. mestert. Az ő imádásának önkéntessége – mindannyiunk üdvözülésének záloga. P. ösvénye hosszú, széles, tekergő, sehova sem vezet – tehát járható. Ein gangbarer Holzweg. Egy ösvény a rengeteg többi között – sok más zsákösvényt keresztez, áthág, meghág. (Talán ez a derridai greffe »értelme«. »Écrire veut dire greffer.«) Egyszer megkérdezte tőle egy bloomville-i tanítványa. »Mester, hogyan szól egy tenyér, ha csattan?« Válaszként lekapta brobdingnagi mancsával tanítványáról a szemüveget, k. u. k. rézmozsárban szétzúzta, az üvegport borítékba öntötte és (portósan) elküldte Wimbledonba, Hongriuscule várába – Victor G. J. Határ magyar agykapitánynak. »Mester, mi a véleménye a marxiszmusról?«, kérdezte tőle más alkalommal egy másik bloomville-i tanítványa. »Melyik marxizmusról?«, vágott vissza mester. »Groucho, Chico, Harpo, vagy Charlie Marx izmusáról van szó?« A fabbro frenetico június 2-án lesz/volt 79/78/77 éves. »Várom születésnapi ajándékcsomagjaitokat: tortából előrobbanó pucér lotyót, ókeresztény misebort, szamárbőrre festett ikont! Dísztávirat – lófasz!« Bizony mondom, olyan író ő, akinek olvasása igazán élni segít – mondta róla Merk bácsi, aki egy kemény télen át P. magiszter dedikált könyveivel fűtötte a jancsikályháját*. Megváltó? Kreátor, nem adminisztrátor. Creator mundi, Mundkreator, Mundharmonikaspieler. Nachkreator der Welt – ein Ersatzgott (Gott-Surrogat): qui tollit pescata mundi. Isten konkurense: sárpofozó artizán. Az apokalipszis kovácsmestere, kultúrpolip, metafizikai szatír, Magister tautologie. Nagy faszú, böhöm kantündér. Az ontológia sátoros cigánya. Nem szezonális lény: a man for no seasons. Az apja – meséli – puritán erkölcsű férfiú volt, mohamedán egyházjogász; szigorúan nevelte a fiát, s mindenekelőtt óvta az olyan destruktív agymételyezők olvasásától, mint Nietzsche, Freud, Wittgenstein, Derrida, Szentkuthy etc. Nietschét a vécén olvasta, Freudot a padláson, Wittgensteint a pincében, Derridát egy cseresznyefa tetején, Szentkuthyt a recski munkatáborban. Jól kamatozó apai befektetések. Marina 15 évig Párizsban élt egy Grószpatyi nevű őrült festővel – most P. titkárnője, propagátora, menedzsere, public realtions womanje, társalkodója, ágyasa, társszerzője, cinkosa: százszorszép és százszor fiatal, 48 éves, de legfeljebb 12-nek látszik; vajon a fabbro fallitico mellett szépült ki és fiatalodott el? »Szellemileg inkontinens volt« – mondta Marina az exférjéről. »Na és – mért kéne a szellemet visszafogni, türtőztetni?«, kérdezi P. magiszter, és öblöset fingik. Akkorát, hogy lezuhan a csillár, összetörnek a poharak. Aztán ezt mondja: »Én sokkal perverzebb vagyok, mint Sade márki« – és szemünk láttára lehúzza Marináról vörös csipkebugyiját (combjainak látványától szultáni erekciónk támad), meghinti az Also sprach der Weltgeist des Manierismus: »Don't scribble more, my lad, or I'll shoot« című szatirikus pamflet pozdorjáival, olívaolajba mártogatja – és megeszi. Nekünk sajtos ostyát, haldokló nokedlit és kokainos kávét szervíroznak, és folyvást teletöltögetik poharainkat. Krisztus könnycsepjeivel meg jégkockával. Baby Doll – aggocska liliputi succubus, Mrs. Gaskell ledér kísértete – egy-egy révült pillanatban anyaszült meztelenül lebben meg (levitál) az ajtónyílásban. De aztán a következő pillanatban megint ruhástul ül a székén, és azon álmélkodik, ilyen pimaszul fiatalos a kinézetünk. Kaján megilletődöttséggel, ájult kíváncsisággal figyeljük monsignore P. színjátékát, minibohózatait: »Sztálin hetvenhét halála« című kabarétréfáján visítva, vizeletünket eleresztve mulatunk. Álcája mögött megintcsak álcák. Álarc álarcra: masszív maszkarádé. Persona = álarcz. P. nagymester miszteriózus oeuvre-jének – millenáris, bakbűzös, apokaliptikusan íázó, grandorkesztrális, manierista, teologikus, világszíni opera buffájának veleje: (IRRACIONÁLÉ - VADSZAMARAKNAK. Írni: semmiért, pour des prunes »szilváért«. Megjeleníteni a nyelv alkalmatlanságát. Folyvást elveszíteni a világot: ebben megnyugodni, ez ellen lázadozni – és hatalmas rössel tovább írni. Csattog a lég, gépiratlapokat röptet a hadersdorfi huzat: részeg postás repül be az ablakon – egy nyugat-batáv író PORNOLKODOM, TEHÁT LENNI SZERETNÉK című internacionalista kiskátéjának tiszteletpéldányával: »Európa főpornográfusának – egy batávbasznádi alpornográfus«. A könyv borítólapja nyomban levétetik, és beragasztatik a magnissima mappába – emlékjelül azokra a jeges posztidőkre, amikor a nagymester »elköltözött már ebből az árnyékszékvilágból«, tanulságul és bosszantásul jövő századok léháinak, botorjainak, filológiai mocsokgereblyézőinek. (A patvarci levélkézbesítő védikusan vigyorog: »Ich will mich erbrechen«, és helikonikusan rókázni kezd.) Egy kritikusa »intellektuális zsúrfiúnak« nevezte az ifjú P. mestert. Igen, talán intellektuális zsúrbácsi. Is. Kissé papirosíze van heroikus bohóckodásának. Az író, kivált az írás persze: papirosízű. Wer den dichter will verstehen, muss des Dichters Fleisch zerfressen. P. könyvzabáló moloch, szupermoly. Könyvet hasít a hátadból. Könyveket szarik. Deus ex machina: könyvet dobsz be – könyv jön ki. Az írás: exkrementum, fekália. Az elfogyasztott könyvek salakanyaga Isten szarása: machina ex Deo. Nesztek pupákok! P. zseniális óriáscsecsemő. 77/78/79/80 évesen is szopik, iszonytatóan sokat – és böfög és hugyozik és fingik és szarik és ejakulál szűnni nem akaróan, orgiasztikusan. Gargantuális homme de lettres (vagyis: A BETŰK EMBERE). Egy másik bírálója szerint monsignore P. annyi téglát összehord a műveiben, hogy azt hinnéd, katedrális épül majd belőle – ehelyett azt láthatod, hogy széjjelpakolja építőkockáit egy hatalmas térségen, akár a téglát szárító vályogvető cigány. Örök gyürkőzés, parttalan nekiveselkedés. Szemétdomb-konstruktőr. P. mester telefonkapcsolatban van Istennel, aki időnként felhívja őt, és németül, dél-tiroli tájszólásban elmond neki néhány friss pletykát a világegyetemről. (Gott ist ein alter Meister aus Deutschland). [...]

  Molnár Miklós szövege néhány remek telitalálat mellett egészében is kitűnő portrét fest Szentkuthy Miklósról, mégpedig annak saját stílusában, lelkesen lobogón, tiszteletet nem ismerőn blaszfémiázva, hódolva trágárkodón, óriási halandzsaszövegben matematikai pontosságú megállapításokat téve, a különböző nyelvek lexikális burjánzásában tobzódva, minoritásokat óriásivá nagyítva, gesztusokból rítust álmodva… egyszóval szentkuthysan. E remekbeszabott portré segít megérteni, hogy Pfisterer Miklós emberi mivoltában se volt a mindennapisággal vádolható, de Szentkuthy Miklós írói entitásként maga volt a stílus. Talán neki sikerült egyedül megvalósítani a modernitás nagy álmát és életté stilizálni a művét, ugyanakkor műalkotássá élni (stilizálni) életét.