03.08.
Zsohár Gabriella Eszter
Wolfgang Borchert
Az ajtón kívül
című drámájának és a háborús bűntudatról szóló novelláinak erkölcsi világképe

 

I. A német irodalom helyzete a második világháború után

 

Hitler hatalomra jutása után a német értelmiség közül egyre többen hagyták el hazájukat. Nemcsak zsidók, kommunisták vagy szocialisták, hanem mindazok, akik úgy érezték, nem tudnak Hitler rémuralma alatt élni, és tudták, hogy hiábavaló felvenni a harcot az igazságért és a szabadságért a zsarnokság ellen. Ők elkeseredetten vállalták inkább a számkivetettséget más, idegen országokban. Közéjük tartoztak a német nép nagyjai: orvosok, írók, közgazdászok, politikusok. Az írók közül emigrált többek között Thomas Mann, Döblin, Arnold Zweig, Bertolt Brecht, Leonard Frank és Anna Seghers. Thomas Mann Lotte Weimarban-ja és József-tetralógiája éppúgy az antifasizmus jegyében fogant, mint Anna Shegers világhírű regénye, A hetedik kereszt, vagy a Palesztinába emigrált Arnold Zweig műve, A wandsbeki bárd.

Az otthon maradottaknak két választásuk volt csupán: hogy írásaikkal hűen szolgálják a nemzetiszocialista rendszert, és ezzel megalkuvóan részt vesznek a rémuralom kiépítésében, vagy elhallgatnak, és nem írnak többet. A fasizmus évei, az emigráció kényszere rengeteg értéket semmisített meg a német irodalomban tárgyilag és „testileg” is. Olyan kiváló alkotók pusztultak el a börtönökben és koncentrációs táborokban, mint Erich Mühsam, Carl von Ossietzky. Voltak, akik visszavonultan éltek, vagy megtagadták korábbi fasiszta elveiket, mint például Gottfried Benn. Mindezek következményeképpen Hitler az irodalmat gyökerestül kiirtotta az országban.

1945 után ez a helyzet nem változhatott meg hamar. Pedig ilyenkor, ezekben a válságos években lett volna a legnagyobb szükség az irodalomra. Az emigránsok csak később tértek haza, az itthon maradottakra pedig a terror tette meg a hatását. Az írók nem merték papírra vetni gondolataikat az igazságról, amit éreztek. Kevesen voltak közülük, akik bátran vállalták az új eszmék hirdetését. Az a néhány fiatal tehetség, aki a háború éveiben bontakozott ki, többnyire elpusztult. Közülük a legtehetségesebb Wolfgang Borchert volt.

A hamburgi színházban 1947. november 21-én mutatták be az akkor még szinte ismeretlen fiatal író darabját. Az ajtón kívül viharos sikert aratott. „Mindenki érezte, hogy ezúttal – talán először a háború befejezése óta – végre akadt egy író, akinek volt bátorsága és ereje a lényegről beszélni. A tomboló közönség nem akarta leengedni a színpadról a színészeket. A rivaldák előtt hajlongó művészek közül azonban hiányzott valaki: a szerző. Mert a darab írója, Wolfgang Borchert, egy nappal a bemutató előtt, huszonhat éves korában egy baseli kórházban meghalt.”1

Költészete, mint az élete, csupa fájdalom, kiábrándultság, reménytelenség. Érthető, ha a háború utáni német irodalom „elveszett nemzedékének”, az otthon nevelkedett és csalódott fiatalság életérzésének jellemző szavait ő találta meg 1946-ban: „Mi vagyunk a kötöttség és a mélység nélküli nemzedék. A mélységünk szakadék. A mi nemzedékünk nem ismeri a boldogságot, nem ismeri a hazát, nem tud búcsút venni. A mi napunk résnyi, a mi szerelmünk kegyetlen, a mi ifjúságunk fiatalság nélkül való. A mi nemzedékünknek nincsen határa, nincsenek gátlásai; minket nem véd meg senki.”2 Személye elválaszthatatlanul azonosult ezzel a háborúban felnőtt és a háborúba belesodort tönkretett nemzedékkel.

 

II. Wolfgang Borchert

  Élete

1921. május 20-án született Hamburgban. Könyvkereskedőnek tanult ugyanitt, majd rövid ideig színészkedett Lüneburgban. Az irodalom igen korán, már a háború előtt is foglalkoztatta. Első költeményei Rilke és Morgenstern hatását tükrözik. E korai szárnypróbálgatások nem tartoznak szorosan híressé vált életművéhez, inkább csak a művészi kibontakozás igényét indították meg benne. Igazi írói pályafutása csak két évig tarthatott: a háború befejezésétől 1947-ig, korai haláláig.

1941-ben, húszévesen került az orosz frontra, ahol négy hónapot töltött. Ilyen fiatalon, az élet legszebb éveiben kellett megtapasztalnia a háború borzalmait. Az állandó éhezés, a csontig hatoló hideg és a parancsra gyilkolás Borchert írásainak állandóan visszatérő hármas témája.

A fronton megsebesült, majd súlyosan megbetegedett. Tíz hónapig ápolták egy katonakórházban, ahonnan a Gestapo hurcolta el hazaárulás vádjával, mert a leveleiben megírta véleményét a fasizmusról. Halálra ítélték. Hat hetet töltött börtönben egy magánzárkában, majd „fiatal korára való tekintettel szabadlábra helyezték”, vagyis visszaküldték a frontra, a gyűlölt háborúba. Betegségei miatt képtelen volt a harcra. Sárgaságban, májbajban és diftériában szenvedett.

A sárgaság leggyakoribb oka a vírusos májfertőzés, de kialakulhat fertőzés, vagy mérgezés miatt is. Az epefesték kiválasztásában zavar következik be, amely a sejtekben és a szövetekben halmozódik fel. A bőr sárgászöldesre színeződik, a beteg étvágytalan, levert és fáradékony lesz, mája megduzzad, és érzékennyé válik. A májbaj többféle lehet (májzsugorodás, májmegnagyobbodás, epehólyag-gyulladás és epekő); Borchert esetében valószínűleg májmegnagyobbodásról beszélhetünk. A diftéria, vagy más néven torokgyík a légutak fertőző betegsége. Abban az időben még nem volt rá védőoltás, így akár halálos kimenetelű is lehetett.

Leszerelték, és egy tábori színházhoz színészként rendelték szolgálatra. Besúgók ismét feljelentették. Ezúttal magánbeszélgetései miatt, melyek során „a nemzetiszocialista rendszert gyalázta”. A súlyos beteget kórház helyett a hírhedt moabiti börtönbe vitték. Állapota a fegyházi körülmények és az elégtelen táplálkozás miatt – a rabok csak paprikalevest kaptak – egyre romlott. Kilenc hosszú hónapon át szenvedett a börtönben, miközben Berlint bombázták. Ez idő alatt állandó halálfélelem gyötörte, ugyanis a börtönfalak között élőket nem illette meg az óvóhelyek védelme.

1945 tavaszán elesett Berlin. A foglyokat Németország délnyugati részébe szállították, ahol végül az amerikai katonák szabadították ki őket. Borchert ekkor már halálos betegen, a többi fogollyal együtt gyalog tette meg a hazafelé vezető utat Hamburgba. De élni akart. Élni és írni. Kortársai így jegyezték fel vallomását: „Ha nem éreztem volna, hogy nekem még írnom kell, talán nem lett volna erőm hazaérni.”

Május első napjaiban érkezett meg. Otthon szinte rögtön, néhány heti pihenés után munkához látott. Egy hamburgi színházban kabarészínészként és rendezőasszisztensként dolgozott. Később rendező volt a Westerland nevű tengerparti városkában. Egy év alatt próbálta bepótolni mindazt, amit a fronton és a börtönökben elmulasztott. Az élet, a munka mindennél fontosabb volt számára. 1946-ban adta ki verseskötetét Laterne, Nacht und Sterne (Lámpa, éjszaka és csillagok) címmel, nem keltve különösebb feltűnést. Felhagyott a lírával, a próza lett művészi kifejezőeszköze. Első elbeszéléskötete, Die Hundeblume (A pitypang) még életében, 1947-ben megjelent.

Betegsége hamarosan ágyba kényszerítette. Hatalmas fájdalmakkal küszködött. Az orvosok nem tudtak pontos diagnózist felállítani. Mája óriásira duzzadt, s kínjai enyhítésére nem találtak megoldást. Utolsó évét már az ágyban töltötte – most már a betegség börtönében, de még mindig nem adta fel. Dolgozott, írt tovább rendíthetetlenül.

Barátai még egyszer utoljára megkísérelték megmenteni. Egy svájci kórházba szállították, ahol a beteg mindent megkaphatott: megfelelő fűtést, élelmiszert, gyógyszert, ami a sikeres gyógykezeléshez szükséges. Két hónapot töltött itt, és írt. „Nem írnék soha többet egy sort sem, ha még egyszer kimehetnék az utcára, ha még egyszer felülhetnék a villamosra, ha még egyszer láthatnám az Elbát!” – jegyzi fel kétségbeesett sóhaját a hűséges barát, Bernhard Meyer-Marwitz.

Borchert tudta, hogy nem láthatja már viszont szülővárosát, sem az imádott tengert és az Elbát. Elutazása előtt mindent elrendezett. Idegen országban halt meg idegen emberek között 1947. november 20-án. Hamvait Hamburgban, az ohlsdorfi temetőben helyezték örök nyugalomra.

 

 

Művészete

 

Borchert az embertelenség korszakában a reményvesztett, megtört, „elveszett nemzedék”, a humanista gondolkodású ifjúság fájdalmas és kétségbeesett hangját szólaltatja meg valamennyi művében. „Pályáját impresszionista és expresszionista jellegű, szabad képzettársításokra épülő költeményekkel kezdte, ezeken pallérozta eredeti képalkotását, kesernyés-balladás, tömör prózastílusát.”3

Igazi sikert az összesen több mint negyven, a szimbolizmus és expresszionizmus jegyeit felmutató hosszabb-rövidebb, néha csak hangulatvázlat jellegű újszerű „rövid története” (Kurzgeschichte), és elsősorban „Az ajtón kívül” (Draussen vor der Tür, 1947) című drámája hozta meg számára. Halála után jelent meg 1948-ban az „An diesem Dienstag” (Ezen a kedden) című második elbeszéléskötete. Hátrahagyott műveit 1949 – 62 között több részletben adták ki.

Tragikus sorsát, műveinek problematikáját, kis terjedelmében is sajátos értékű életművét a száz évvel korábban szintén fiatalon elhunyt Georg Büchnerével (1813-37) szokták összevetni. Büchner művei reneszánszukat élték a német expresszionizmusban a XX. század elején, amikor Alban Berg, a Woyzek, és Gottfried von Einem, a „Danton halála” című opera szerzője áttették a Büchner-drámákat a modern zene nyelvére. Az expresszionizmus lényege, hogy nem a világról szerzett külső benyomásokat rögzíti, hanem a művész lelkületében meglévő érzéseket akarja szabadon, minden kötöttség nélkül kifejezni. Az indulatok előtérbe helyezése, nagyfokú aktivitás és nyugtalanság jellemzi. Az expresszionisták egyik fele a háború elleni tiltakozás jegyében adtak új tartalmat műveiknek az első világháború éveiben. Borchert ezt az irányzatot folytatta a nemzedéknyi megszakítás után.

Borchert bár prózaíró volt, a lírai elemek fontos szerepet játszanak műveiben. Prózáit a szuggesztív hangulat jellemzi. Formai elemei között megtalálhatók a monoton szóismétlések, alliterációk és halmozott jelzők. Tudatosan tagadta a Flaubert-i szabályt, miszerint tilos a szavak ismétlése, és mindig csak a legkifejezőbb jelzőt szabad használni. Borchert jelzőinek sokaságával szívbemarkoló eredetiséggel tárja elénk világát. A hosszú, hömpölygő mondatokkal váltakozó rövid, egy-két szavas mondatok sajátos ritmust alkotnak, amely egyszerre zaklatott és belenyugvó. Fékezhetetlen érzelmek elevenednek meg szövegeiben. Minden egyes mondat célba talál, írásai ökölcsapásként hatnak az olvasóra. Ezt főképp a mondanivalónak köszönheti, amely műveinek fő jellegzetessége. A második világháború témája végigvonul művein. Egyetlen pillanatra sem feledteti el az olvasóval, mikor és hol játszódik a cselekmény. Számára a háború – akárhol történjen is – ugyanolyan szörnyű, legyen szó a német városok lerombolásáról, vagy az ukrán falvak felégetéséről.

Borchert a halálról, a pusztulásról, a hiábavaló gyilkolásról írt. A megsemmisülésről, a nihilről, amely ellen tüntetett. Ő az életet szerette, és minden erejével vágyódott egy szebb jövő után, amit nem érhetett meg. „Ars poétikáját pontosan rögzítette egyik legszebb írásában, a Májusban, májusban szól a kakukk című elbeszélésben: Németország az íróknak e korban csak egy feladatuk lehet, világgá kiáltani mindazt a kínt és borzalmat, amit a szörnyűséges rendszer, a szörnyűséges háború okozott. S ha erre nem képesek, hallgassanak el.”4 Így olvashatjuk Borchert művében:

„… A kakukk megbolondít. A kakukk kinevet, ha menekülsz. „Hová? – nevet a kakukk. – Hová, most májusban?” A kakukk megbolondít, és te ott állsz vágyaiddal, egyedül, tétován, oly egyedül, és akkor meggyűlölöd a májust, sóvárgó szeretettel és világfájdalommal gyűlölöd, egész árvaságoddal gyűlölöd, gyűlölöd májusban ezt a kakukkot, ezt a… És aztán a harmatos éjszakákon hordozzuk kakukksorsunkat, ó, kakukkfátumunktól, ettől a végzetszerűen ránk boruló végzettől nem szabadulhatunk. Kiálts, kakukk, kiáltsd árvaságodat a májusi tavaszba, kiálts kakukk, testvéri madár, kiszolgáltatott, kitaszított madár, tudom, kakukktestvér, azért kiáltasz, mert az anyád után kiáltozol, aki egy májuséjszakán kidobott, kitaszított idegennek az idegenek közé, kiálts kakukk, kiáltsd fel szívedet a csillagoknak, te idegen testvér, te árva, kiálts…”

Borchert az igazság megszállottja volt. Szenvedései ellenére mindent meg tudott bocsátani, kivéve a háborút. A szörnyűségeket nem tudta elfelejteni. Okozóinak leleplezése volt műveinek legfőbb célja.

 

 Műveinek történelmi háttere

 

Borchert összes műve egy közös forrásból táplálkozik: az író életének eseményeiből. A háború, a börtön és a polgári életbe való visszatérés élményei adják írásai nyersanyagát. Állandó visszatérő motívuma a halál, az egyén kiszolgáltatottsága, az ember bűnös- vagy áldozat-voltának érzékeltetése. Azzal, hogy az önéletrajzi anyagot szuggesztív szimbolikájú irodalommá tudta formálni, s a személyes sorsot kollektív élménnyé általánosította, a kor igényének ment elébe. Az ajtón kívül páratlan sikerét is ennek köszönheti.   

A háború befejezése után, 1945-től kezdte el prózáit írni, amikor a hozzá hasonló testileg-lelkileg összetört fiatalok hazatértek a frontokról vagy a börtönökből. Ők voltak azok a kakukkfiókák, akiket szülőanyjuk, Németország idegenbe taszított, hogy öljenek és pusztítsanak az idegen fészkekben. Miután ezek az alig felnőtt „gyermekek” kilökdösték fészkükből, kiirtották hasonló korú ellenségeiket, visszarepültek szülőhazájukba. Az otthon melege és a családi béke helyett az árvaság, a magány várta őket. Otthon helyett romhalmazok, szeretteik helyett sír a temetőben. Akik szerencsésnek mondhatták magukat, és élve viszontláthatták családjukat, nem tudták, hogy most mihez kezdjenek. „A világ, melyben felnőttek, s mely tönkretette az életüket, elpusztult. És csak nagyon kevesüknek volt fogalma, hogyan építsenek helyette egy újat. Ölni megtanultak, de új életet teremteni elfelejtette megtanítani őket Hitler."5

Borchert egyetlen színpadi darabjának, Az ajtón kívül című drámának a hőse, Beckmann is ezek közé a fiatalok közé tartozik, aki szintén Szibériából érkezik haza, mint az író. Fáradt, éhes és sánta. Elkeseredve tapasztalja, hogy a felesége elhagyta, otthonába nem térhet vissza többé. Találkozik egy lánnyal, de a lánynak van valakije, aki Beckmann őrmester mellett teljesített szolgálatot Szibériában, s aki miatta féllábú, mert ő azt mondta neki: „Bauer tizedes, tartson ki az őrhelyén, bármi történik is, a végsőkig.” Húsz beosztottja közül rajta kívül még tíz nyomorúságáért terheli Beckmannt a felelősség. Lelke összeroppan a bűntudat súlya alatt, miközben az ezredes vígan vacsorázik meleg lakásában a családja körében, és eszébe se jut, hogy több ezer ember halála miatt bűntudata legyen. Az ezredes elkergeti, s ő ismét az ajtón kívül marad. Munkát keres, de a kabaré igazgatója újoncokat, kezdőket, azaz ismeretleneket nem alkalmaz. „Mit csinált eddig?” - kérdezi a főnőstől. „Semmit. Háborút. Éheztem. Fáztam. Lőttem. Mást semmit. Háborút.” Aztán a szüleit keresi Beckmann, de ők már rég meghaltak; öngyilkosok lettek a fasizmus után, amikor kitették őket az utcára.

Egy egész nemzedék életét tette tönkre a háború. Ez volt a jelenük 1947-ben, elárultan, csalódottan, magányosan. A múltjuk: a gyilkolás. Milyen jövőről álmodhattak ezek az emberek? Milyen terveik lehettek egy szétrombolt, elpusztított országban, ahol csak egyetlen „építőkő” maradt: a bűntudat.

Borchert novellái közül a jövőre vonatkozik a Történetek az olvasókönyvekbe  és az  Akkor csak egyet tehetsz című. Mindkettő a tagadásra, a háború elleni tiltakozásra épül. A Történetek az olvasókönyvekbe tíz rövid kis történetet tartalmaz, amelyek a háborúról szólnak. Amint a cím is mutatja, a következő nemzedéknek szánta őket az író elrettentésül a háború elértéktelenedett világa ellen, ahol az emberélet még egy virágnál is kevesebbet ér, tizennyolc éves fiatalok halnak meg, s közben mindvégig azt hiszik, hogy önként, a jó ügyért. A vállalkozók meggazdagodnak a puskaporgyártásból, ember-, sőt honfitársaik halálából, és a tábornokok úgy beszélnek a katonákról, mintha kuglibábuk lennének. S amikor a háború befejeztével a katonák hazamennek, éhesek, nincs mit enniük, ölni is képesek az ennivalóért. Hiszen a fronton is ezt tették… Az utolsó történet a távoli jövő lehetőségét tárja az olvasó elé, ahol áll még ugyan a világ, de az emberek már kiirtották egymást. És ha ennyi sem volt elég az elrettentéshez, és mégis kitörne újból a háború, „akkor csak egyet tehetsz: Mondd: NEM!” Tiltakozásra hívja fel a munkásokat, kutatókat, gyárosokat, költőket, papokat és minden embert, hogy semmilyen parancsra ne szolgálják a háborút az élet helyett. Végül az anyákhoz fordul, hogy inkább ne szüljenek, mert csak úgy tudják megakadályozni a háborút. Az Akkor csak egyet tehetsz című novella a halál és a pusztulás iszonyatos képével zárul. Nincs rá válasz, hogy mindez miért. Egyedül csak a tagadás, a tiltakozás mentheti meg az életet. Így lesz az utolsó szóból – NEM – egy reményteljes boldogabb jövő választása.

Háborús elbeszélései a fiatalság szemszögéből mutatják be az átélt eseményeket. Kezdetben, amikor elindították őket a tehervonatokon a háborúba, még lelkesek voltak. Bíztak, hittek Hitlerben, de hamarosan fel kellett ismerniük a véres valóságot. Ezek az emberek már nem akartak többé háborút. Nem akartak többé éhezni, fázni és ölni. Élni szerettek volna. Otthont akartak, családot, gyerekeket, és nem akartak többé kint rekedni az ajtók előtt.

A Májusban, májusban szólt a kakukk című elbeszélésben a főszereplő szintén egy katonaviselt, alig húszéves fiatalember, akinek nincs hol lepihennie a hideg májusi éjszakában. Egy kenyérért bekéredzkedik egy asszonyhoz, hogy nála – vele – meleg szobában töltse az éjszakát. Az asszony férje nem tudni, hol van, valószínűleg eltűnt valamelyik fronton. A gyerekei alszanak, s ha felébrednek, egész éjjel sírnak, mert éhesek. Az asszony is, a fiú is árva, mint a kakukk, mindketten idegenek. Most egy éjszakára mégis megtalálják egymást:

„…Te öreg sörösflaskó, öreg sörösflaskó – mondja az asszony halkan. Megvetően mondja és anyásan halkan. Mert a férfi elaludt… Nemsokára négy óra. És a kakukk már megint szól. Az asszony ébren fekszik. Az emeleten már járkál valaki… Fél öt. És a férfi még most is úgy fekszik, mint tegnap este. Sovány, magas fiatalember, a keze ökölbe szorult, s a feje súlyos… És milyen furcsa az arca most az élénkszürke fényben. Nedves, hosszú, szánalomraméltó, vad arc. Szelíd arc, magányosan szürke, rossz és jó. Arc… Csak a szokásos, mondja a száj, semmi különös, csak a szokásos. Egyáltalán nem szükséges, hogy olyan fölényesen mosolyogj, olyan elnézően anyáskodva… Vigyorogsz, mert szégyelled magad. Lenézel. Nyilván azt gondolod, még nem vagyok férfi. Persze, hogy ezt gondolod, hisz most már csak anyáskodol velem. Csak sajnálatot érzel, lenéző, anyáskodó sajnálatot, mert nem vetettem rád magam. De én férfi vagyok, érted, már régesrég férfi vagyok. Csak fáradt voltam tegnap este, különben majd megmutattam volna neked, azt kijelenthetem, hisz én már régesrég férfi vagyok, mondja a száj, érted, már régesrég. Hisz már vodkát is ittam, bogárkám, igazi orosz vodkát, kilencvennyolc százalékosat, bogárkám, és káromkodtam, és lőttem, és egész egyedül álltam a megfigyelőhelyen, és a századparancsnok tegezett, és Brand őrmester mindig elcserélte velem a cigarettáját, mert úgy szerette a műmézet, és így még az ő cigarettáit is én szívtam el, hát nehogy azt hidd, hogy még gyerek vagyok!”

Ez a nemzedék Borcherttel együtt elsősorban a negatívumokat ismerte. Valóban a lemondás, a fájdalom és a céltalanság volt életük leghangsúlyosabb jellemzője. De Borchert, aki tisztában volt azzal, hogy nemsokára meg fog halni, a jövőt nem tagadta soha. „Közvetlenül halála előtt, a baseli kórházi ágyon a haldokló félreérthetetlenül hitet tett az élet, a jövő mellett. Végrendeletként hagyta nemzedékére utolsó hitvallását:

Mi tagadók vagyunk. De nem elkeseredésből tagadunk. A mi tagadásunk tiltakozás… Hisz a tagadás után a cselekvésnek kell következnie. Házakat kell építenünk a tagadásunktól megtisztult levegőjű világban, a szakadékok, bombatölcsérek és gödrök, s a halottak szája fölött: házakat kell építenünk a tagadástól megtisztult levegőjű világban, házakat, fából és értelemből és kőből és gondolatokból.”6

 

III. „Az ajtón kívül” című dráma értékrendjének ábrázolása

 

 Néhány szó a műről

Borchert 1946 őszén néhány nap alatt írta egyetlen nagyszabású drámáját, amely hangjáték és filmváltozatban is ismert. Félredobja a konvencionális dramaturgiai szabályokat, és szaggatott, érzelmileg felfokozott, helyenként szatírikus, máshol balladisztikus formában, reális és látomásszerű elemekből szőtt laza jelenetsorozatban ábrázolja a háborúból hazatérő katona sorsát. A megtiport kisember történetét pokoli színekben, megdöbbentő hatású korképpé formálja, melyben sokan Büchner „Woyzeck” című művének modern változatát vélik felismerni.

Stációdrámának is nevezhető, mert az író a kívül rekedt, remény- és jövővesztett ember szenvedéstörténetét a bibliai kálváriához hasonlóan több állomáson keresztül jeleníti meg. „Beckmann, a hazatérő frontkatona ékesszóló reprezentánsa az értelmetlenül feláldozott fiataloknak, akik emberségükben megroppant, lelki és erkölcsi nyomorékként térnek vissza a romokon élő közönyös, embertelen világba, amelyben nincs számukra többé otthon. Valamennyiük előtt becsukódik a háború utáni társadalom ajtaja, de kívülállásuk nem olyan tragédia, amelyet tőlük független körülmények okoztak, hanem tudatosan választott pozíció, kívülhelyezkedés a polgári renden és a polgári normákon.”

Véleményem szerint az akkori Németországban nem létezett az a klasszikus polgári erkölcs, amire a fiatalság az életét építhette volna. A hitleri norma, amelyet nekik tanítottak, összeomlott, be kellett látniuk helytelenségét. Rájuk hárult az a feladat, hogy visszaállítsák azt a régi értékrendet, amit ők alig ismerhettek.

„A háború áldozatai nem tudják, és nem is akarják magukat azonosítani a megbékélt, gyorsan fejlődő világgal; kétségbeejtő tapasztalataikat, önmarcangoló kételyeiket nem tudják, és nem is akarják megnyugtató illúziókra átváltani; ezért sorsuk a teljes kiábrándultság, a kétségbeesés.”7

 

 

A hazatérő Beckmann és az őt fogadó Németország a mű elején

 

Minden irodalmi alkotás sajátos gondolatrendszerrel és egyedi értékrenddel bír. A főhős szubjektuma számára a mű valósága objektív, külső világként értelmezhető, így elkülönítjük a beckmanni Kisvilágot (a továbbiakban: K) az őt körülvevő Nagyvilágtól (a továbbiakban: N). E kettő szembenállása a műben a jelen ellen való tiltakozásban nyilvánul meg. A tagadás már a dráma legelején kulcsfontosságúvá válik:

Egy ember megjött Németországba.

És itt valami egészen ördögi filmet lát. Pereg a film, és közben többször is a karjába csíp, mert nem tudja ébren van-e, vagy álmodik. De azután észreveszi, hogy vannak még körülötte jónéhányan, akik ugyanazt látják és hallják. És érzi, hogy ez nem más, mint a valóság. Igen, és amikor végül éhesen és fázva megint az utcán álldogál, már tudja, hogy egészen mindennapi film ez. Egészen mindennapi. Arról szól, hogy egy ember megjön Németországba. Valaki azok közül. Valaki azok közül, akik megjöttek, de nem hazajöttek, mert itt már nincs otthon a számukra. Csak kívül, az ajtó előtt találnak otthonra. Az ő Németországuk kívül van, az esős éjben, az utcán.

Ott van az ő Németországuk.”

Beckmann a háborús N-ból tér haza rég látott hazájába, elkeseredetten ugyan, de tele várakozással. Németország ekkor még a K-ot testesíti meg. Hamarosan csalódnia kell, a haza a vesztett háború után a visszatérő katonát nem hősként, hanem vesztesként, idegenül fogadja. Már nem erény az Oroszország elleni harcban való részvétel, ahogy 1939-ben, a bevonuláskor volt.

Az erkölcsi értékrend vallási eredetű: a jó – rossz ellentétére, azaz Menny (a továbbiakban: M) – Pokol (a továbbiakban: P) jellegű ellentétpárra épül. Beckmann a háborús pokolból mint „mennybe” érkezik Németországba, melynek kitaszítása révén egy K-ot elveszít. Transzvalorizáció (értékváltás) következik be: a K elveszíti érték voltát, és ezután a N szerepét tölti be. A haza éppúgy pokollá válik számára, mint a háború, amelyből az egyetlen kiút az öngyilkosság. A főhős dráma előjátékában, az Öregember és a Temetkezési vállalkozó dialógusa közben veti magát az Elbába.

 

 

Az öngyilkosság, mint etikai kérdés

 

A darabban a Temetkezési vállalkozó szólal meg először. Ez az indítás, a negatív szereplőválasztás indokolttá teszi az alcímet, amely szerint Az ajtón kívüldarab, amelyet semmiféle színház nem akar előadni, és semmiféle közönség nem akar megnézni.” Hiszen a háború utáni időkben az emberek nevetni, szórakozni akarnak, nem kíváncsi senki az igazságra – ahogy a kabaré igazgatója is mondja a negyedik jelenetben. Beckmann azért lett öngyilkos, mert érzékeny volt, túlságosan belehabarodott az igazságba.

A kezdeti komor hangulat a Temetkezési vállalkozó (a Halál) jelenlétével már teljesnek érezhető. Az öngyilkosság mint indító kép a valláserkölcs szerint az egyik legsúlyosabb bűn. Az ószövetségbeli zsidók annyira elítélték az öngyilkosságot, hogy azokat, akik megpróbáltak véget vetni Istentől ajándékba kapott életüknek, szigorúan kiközösítették. Az Újszövetségben Júdás Jézus Krisztus elárulása után követett el öngyilkosságot. Ezzel „szörnyű bűnét még szörnyűbbel tetézte.”

A zsidó és a keresztény vallásos értékrenddel szemben keleten az öngyilkosság erény, az uralkodó osztályok kiváltsága volt. Gondoljunk csak a szamurájokra, vagy a török szultánokra, akiknek pecsétgyűrűjében mindig ott volt a menekülés lehetősége egy kevéske por formájában. (Lehetne példaként említeni az ókori Egyiptomból Kleopátrát és Antóniuszt is, akik kígyóméreggel végeztek magukkal.)

Beckmann öngyilkossága is menekülés abból a világból, amelyet gyűlölt. Semmiképpen nem ítélhető el, hiszen egy egész nemzedék sorsa volt Beckmanné, akinek szájába Borchert saját gondolatait adja. A mű végén keserűen mondja:

„Elárultak minket. Rettenetesen elárultak. Amikor még egészen kicsik voltunk, háborút csináltak. És amikor nagyobbak lettünk, a háborúról meséltek. Lelkesen. Folyton lelkesek voltak. És amikor még nagyobbak lettünk, akkor nekünk is kitaláltak egy háborút. És akkor odaküldtek bennünket. És lelkesedtek, örökké lelkesedtek. Nekünk senki nem mondta, hová megyünk! Senki sem mondta: a pokolba mentek. Ó, dehogy. Indulókat szereztek, és díszszemlére vittek bennünket. Haditörvényszéket meg felvonulási terveket csináltak. Meg hősi dalokat meg rendjeleket. Csuda lelkesek voltak. És akkor végre kitört a háború. Odaküldtek bennünket. Ilyen iszonyúan elárultak minket. Most meg az ajtaik mögött ülnek. Tanügyi tanácsos úr, igazgató úr, törvényszéki bíró úr, főorvos úr. Most egyszerre egyikük se küldött bennünket. Nem, senki. Most mind az ajtaja mögött ül. És ajtaikat jól bezárták. És mi ott állunk az ajtón kívül. És a katedrájukról meg a karosszékükből mutogatnak ránk. Így árultak el bennünket. Ilyen iszonyúan elárultak. És most semmibe veszik a gyilkosságukat, egyszerűen semmibe. Semmibe veszik a gyilkosságukat.”

Majd a darab zárójelenetében kérdezi a következőket: „…Nincs jogom az öngyilkosságra? Tűrjem, hogy tovább gyilkoljanak és gyilkoljak tovább? Hová menjek? Miből éljek? Kivel? Miért? Hová legyünk hát ezen a világon! Elárultak bennünket. Rettenetesen elárultak bennünket!”

Az értékrendszer pusztulása Borchert világában

 

A mű elején Beckmann még csak egy az öngyilkosjelöltek közül. A Temetkezési vállalkozó megszólalásával baljóslatú, fenyegető hangulat uralkodik el. Ő az, aki a halált képviseli, s közönyösen végignézi Beckmann öngyilkossági kísérletét. Beszélgetőtársa, az Öregember valójában az Isten. „Az Isten, akiben nem hisz már senki.” Siratja a gyermekeit, akik agyonlövik magukat, fölakasztják magukat, vízbe vetik magukat. „Ölik magukat, ma százan, holnap százezren.” Ő pedig nem tud rajta változtatni.

A mű egészének értékrendszerét és annak fokozatos megsemmisülését (devalorizációját) egy külső szemlélő szemszögéből nézve a következő grafikonnal ábrázolhatnánk a virtuális idő és az értékek minőségének függvényében.

 

 

A dráma indításakor bekövetkezett transzvalorizáció miatt már nem beszélhetünk M-ről, pozitív értékekről. Az öngyilkosság gondolata és a Halál megjelenése a színen egyértelműen lefelé mutató értékrendszerről árulkodik. Értékváltás történik az Öregember személyében megtestesülő Isten fogalmában, miközben a Halál felértékelődik. E transzvalorizációt jól szemlélteti az alábbi idézet, melyben az Öregember keserűen mondja a Halálnak:

„Te vagy az új Isten. Benned hisznek. Téged szeretnek. Tőled félnek. A te uralmad örök. Senki sem tagadhat! Senki sem káromolhat. Igen, neked jó. Te vagy az új Isten. Téged nem lehet semmibe venni. Te vagy az új Isten, halál, meg is híztál alaposan. Egészen másként élsz az emlékezetemben. Sokkal soványabb, ösztövérebb, csontosabb voltál, most meg lám, kikerekedtél, meghíztál és kedélyes vagy. A régi halál olyan volt, mint aki éhen akar veszni.”

Mindketten az új, negatív N-hoz tartoznak. Az Isten nem tud már erkölcsi értéket felmutatni, a halál pedig vonzó lesz az emberek számára. Az élet, ami ebben a világban, a háború utáni vesztes Németországban a poklot jelentené, elértéktelenedik. Tömegessé válik az öngyilkosság. Ennek megfelelően, ahogy a dráma a végkifejlet felé közeledik, az értékek folyamatosan csökkennek, devalorizálódnak. Ez azért érdekes, mert Beckmann hazatérte után megtörtént a váltás a M - P, azaz a vágyott valóság és a kitaszító haza között. Ekkortól már tulajdonképpen nem beszélhetünk objektív értékekről. Eleve a P-ból indulnak a további események, hiszen nincsen – és nem is lesz később sem semmilyen enyhítő körülmény, amely változtatna a mű világképén. A főhős egyetlen nap alatt jut el a megsemmisülésig, amely inkább fizikailag, semmint erkölcsileg értelmezhető. Találkozásai során egyre erősödik benne a vesztes-tudat, a kitaszítottság, idegenség, végzetes magány érzése. Egyedül hal meg a nyílt utcán, nem akar már tovább élni. A már említett hármasság – a gyilkolás, éhezés és a hideg egészen idáig kíséri. A hideg szimbolikus értelmezése párhuzamot von Dante Isteni színjátékával, ahol a pokol a kilencedik körében az ördög jégbe fagyva ül. Borchert drámájában is a dantei pokol szinteződéséhez hasonlóan történhet meg, hogy a már egyébként is megsemmisült értékrend még mélyebbre zuhan, ahol az egyén nem létezhet már emberi mivoltában.

Egyetlen helyen tapasztalhatunk csak átmeneti stagnálást a devalorizáció során, ez pedig Beckmann öngyilkosságának helyszíne, az Elba.

 

 

„Az álom” (Az Elbában)

 

Az Elba különleges szerepet kap a darabban, ugyanis nem puszta helyszínként, hanem hús-vér szereplőként találkozik vele a főhős. Beckmann meg akar halni. Beleveti magát a folyóba, de az Elba kiköpi. Eltaszítja magától, visszaküldi az életbe, mondván, hogy túl fiatal még, élnie kell.

Az Elba a semleges Föld (a továbbiakban: F) értéket képviseli, amely sem nem jó, sem nem rossz. A M - P jellegű kettős szerkezet itt válik teljes hármas szerkezetté az értékrendben. Az Elba bíztatja Beckmannt az életre, tőle kapja a lehetőséget, hogy megpróbálja megtalálni, esetleg visszaállítani az elveszett értékeket. Ezért az Elba semlegessége ellenére mégiscsak hordoz valamiféle pozitívumot a műben: az élet iránti igényt. Nem véletlenül esett az író választása nem emberi lényre, egy folyóra, hogy ezt képviselje. A mű világában az emberek annyira elvesztették emberi méltóságukat, hogy nem lett volna alkalmas szereplő köztük ennek kifejezésére.

Beckmann számára azonban az Elba is visszahúzó, romboló tényező, hiszen meghiúsítja menekülését a P-ból: kudarcba fullad az öngyilkossági kísérlete. „Kihányt az Elba, mint egy romlott falatot.” – mondja. A folyó bíztatását ugyanúgy eltaszításnak éli meg: „Nem kellettem neki.”

Beckmann szemszögéből nézve az értékrendszer grafikonja máshogy alakul. Az időtengely negatív oldalán elhelyezkedő félegyenes a virtuális időn kívülre esik. Ez a főhős háborús N-ban való tartózkodására utal, amikor még reménykedett egy otthoni jobb világban. Amikor nyilvánvalóvá válik számára, hogy idegen a saját hazájában és az ajtón kívül maradt, egy csapásra bekövetkezik a M értékek zuhanása. Itt kezdődik igazán a történet.

 

 

 

Az öngyilkossági kísérlet után elsőként saját „igent mondó” hasonmásával találkozik. A Másik (a preromantika újjászületett Doppelgängere) a Beckmannban lakó személyiség optimista változata. Sajátos helyzeténél fogva Beckmann K-ához tartozik, ugyanakkor a N-nak is része, amennyiben ő anti-Beckmann. Mégsem preromantikus elem, hanem az expresszionizmusnak olyan alakja, aki valamely az egzisztencializmusban elszigetelődött egyéni K hasadt tudatának a régi humanista – optimista változata. Ezért ellentétpárja a háborút járt Beckmann átalakult szubjektumának. A Másik voltaképpen nincs: Beckmann elszabadult felettes énje, s mint ilyen, csak számára létező. A Menny értéket képviseli a hármas szerkezetben, amely stabil, örök értéket hordoz és egyenlő az élettel. A mű értékrendszerének változásai során mindig változatlanul maradó, többször visszatérő elem. Ő az, aki vezeti, bíztatja, életben tartja a főhőst, amíg lehet. Nincs könnyű dolga, ugyanis Beckmann mindent elkeseredetten tagad. A Másik optimizmusa következtében jut tovább a cselekmény, az ő unszolására hajlandó ellenkezve bár, de bejárni az utat a kezdetektől, az Elbától az ötödik fejezetig, ahol végleg felad minden erőfeszítést és meghal.

A N-ban végbement devalorizációról a külső szemlélő Beckmann és a Másik beszélgetéseiből is tudomást szerezhet:

„A MÁSIK:…volt idő valaha, Beckmann, amikor a fokvárosi újságolvasó felsóhajtott a zöld lámpaernyő alatt, mert Alaszkában két lány a jégbe fagyott. Azelőtt úgy volt, hogy Hamburgban nem tudtak aludni az emberek, mert Bostonban elraboltak egy gyereket. Azelőtt megtörténhetett, hogy San Franciscóban gyászoltak, mert Párizsban lezuhant egy léghajó.

BECKMANN: Azelőtt! Mikor volt az? Tízezer éve? Ma csak hatnullás halottlisták vannak. Mégsem sóhajtoznak az emberek a lámpájuk alatt, hanem nyugodtan és mélyen alusznak ha van még ágyuk. Némán és csordultig tele panasszal néznek el egymás mellett: beesett arccal, szenvtelenül, keserűen, meggörnyedve, elhagyottan…”

A Másik által fogalmazza meg az író saját élni akarását, s a hitét egy eljövendő szebb világban. Amikor Beckmann azt kérdezi, miért, minek éljen, így válaszol: „Magadért! Az életért! Vár rád az út. És itt is, ott is akad még rajta lámpás. Olyan gyáva vagy, hogy félsz két lámpa között a sötéttől? Neked csak a lámpák kellenek? Gyere, Beckmann, gyere a következő lámpáig.” Ez a következő lámpa egy lány lesz, aki rátalál Beckmannra a blankeneséi parton.

 

 

Szerepek az erkölcsi értékrend tükrében

 

Lány

A Lány magával viszi Beckmannt a lakásába, ápolja, száraz ruhát ad neki. Akár szerelem is szövődhetne köztük. Ez a találkozás lehetne az újrakezdés lehetősége, de megjelenik a Lány halottnak hitt párja. Megismétlődik Beckmann története: a hadirokkant katona hazatérése a háborúból. Első útja a feleségéhez vezet, akinél ott talál egy idegen férfit, az ő ágyában, az ő ruhájában. Ráadásul ez a férfi nem is idegen, ő Beckmann őrmester, akinek a parancsa miatt neki, Bauer tizedesnek csak fél lába van.

A Lány ezért nem lesz mégsem Beckmann kedvese, megmarad semlegesnek, F értékűnek. Ő is ugyanúgy áldozata a háborúnak, mint Beckmann. Elhagyatott és védtelen. Így kérleli Beckmannt: „Mondj valamit halacska, mert olyan szörnyű csend van a világban. Mondj valamit, akkor mindjárt nem leszek annyira egyedül.” Az a típusú nő az irodalomban, aki mindig ahhoz jó, aki mellette van. A vele való reményteljes találkozás jelenti Beckmann értékrendjében a stagnálást, de éppen e szakasz után kezdődik meg igazán értékrendjének rohamos pusztulása. A kezdeti lelkesedést a Másik monológjából hallhatjuk:

„…felélénkülnek a vízihullák – s mindez egy szempár, kevéske puha, meleg részvét, kicsiny kezek meg karcsú nyak miatt. Még a vízihullák is, ezek a kétlábú, egészen furcsa, evilági lények…”

 

Féllábú

A csalódás a Féllábú személyében éri a főhőst. Róla nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy valóban létező-e, vagy csak Beckmann lelkiismeretének szüleménye. Amikor a Lány levetteti vele a vizes ruhákat, és helyette ráadja férje óriási kabátját, akkor döbben rá Beckmann a sorsára:

„… Bizony, Sztálingrádnál ottmaradtak néhányan. De néhányan vissza is jönnek. És fölveszik azoknak a holmiját, akik nem jönnek vissza. A maga párja, az óriás, akié volt ez a holmi, ottmaradt. Én meg, én meg idejövök és fölveszem a holmiját. Szép dolog, mi? Hát nem szép? És a kabátja olyan óriási, hogy majdnem megfulladok benne. Le kell vetnem. Igen. És vissza kell bújnom a magam nedves gönceibe. Elpusztulok ebben a kabátban. Megfojt ez a kabát. Hiszen olyan vagyok benne, mint egy otromba tréfa, mint egy közönséges, borzalmas, háborúcsinálta tréfa. Nem akarom viselni ezt a kabátot.”

Borchert „háborúcsinálta tréfája” főhősével folyamatos körforgáshoz vezet: a Féllábú a kitaszítottság elől szintén az Elbába menekül. Az ő közbelépése miatt válik gyilkossá a meggyilkolt Beckmann.

A Féllábú a N része, a Harmadik Birodalomban bekövetkezett devalorizáció áldozata, ebből kifolyólag a P jellegű negatív értékeket közvetíti. Az ő megjelenésével válik általánossá a kitaszítottság, amíg Beckmann alakja az egyén, a kisember szubjektív megnyilvánulása. 

 

Ezredes

Beckmannt lelkiismerete – áttételesen a Féllábúval való találkozás – és a Másik készteti arra, hogy a harmadik jelenetben felkeresse az Ezredest, és „átadja neki a felelősséget” azért a tizenegy emberért, akik az ő kötelességtudata miatt haltak meg a fronton:

„Üres szóért mégsem lehet embereket halálba küldeni. Valahogyan csak el kell intézni a felelősségünket. A halottak nem válaszolnak. Az isten – nem válaszol. De az élők – kérdeznek. Minden éjjel kérdeznek, ezredes úr. Amikor ébren fekszem, akkor jönnek és kérdeznek. Asszonyok, ezredes úr, szomorú, gyászoló asszonyok. Ősz hajú, szikkadt, kérges kezű öregasszonyok – magukra maradt, vágyakozó szemű fiatalasszonyok. Gyerekek, ezredes úr, sok kicsi gyerek. És suttognak a sötétben: ”Beckmann őrmester, hol van az apám? Beckmann őrmester, hol hagyta a férjemet? Beckmann őrmester, hol a fiam, a bátyám, Beckmann őrmester, hol a jegyesem? Beckmann őrmester, Beckmann őrmester, hol, merre, merre van?” Így suttognak, míg csak meg nem virrad. Mindössze tizenegy asszony, ezredes úr… nálam csak tizenegy. Magánál hányan vannak, ezredes úr? Ezren? Kétezren? Jól alszik, ezredes úr? Akkor magának igazán nem számít, ha a kétezerhez még hozzáadom az én felelősségemet, az én tizenegyemet. Tud aludni, ezredes úr? Kétezer éjjeli kísértettel? Tud egyáltalán élni, ezredes úr, tud élni egyetlen percig is, ordítás nélkül?”   

Az Ezredes szerint nem így kell ezt felfogni. Ő és környezete testesíti meg ebben a jelenetben a N-ot, amely látszatra nagyon vonzó: család, meleg szoba, bőséges vacsora; kívülről még az ablakok is oly melegnek látszanak. Ilyennek képzelte Beckmann megérkezése előtt a hazáját, az otthont, amely a kötelességtudó katonáit „mennyországként” fogadja. Ellenben ő maga az „egyszemélyes pokol”, akit az Ezredes családja – felesége, lánya és vője – iszonnyal szemlél. Ezt Beckmann egyrészt külsejének, másrészt „egyedi”, igaz értékítéletének köszönheti. „Apa, mondd már neki, vegye le a szemüvegét. A hideg ráz, ha ránézek.” – mondja az Ezredesné. Ugyanis Beckmann még mindig azt a gázálarcszemüveget hordja – hiszen honnan lenne neki másik –, amelyet a gyengénlátó katonák viseltek a gázálarc alatt. „Miért nem dobja el azt a hülyeséget? A háború már véget ért.” – hangoztatja az Ezredes. 

A félelmetes külső, a szakadt egyenruha, a megnyomorodott test mögött nem rejtőzhet ép elme sem a N törvényei szerint. Beckmann K-a fordított tükörképe a N-nak. A N-ban létező esetleges tárgyi értékek, mint például a lakás vagy az élelmiszer számára nem létezők, és ami nála elviselhetetlen, az a N-ban kényelmes. Csak Beckmann K-ában találhatók meg viszont azok a humanista értékek, amelyek a N-ból hiányoznak, s a mű végére megsemmisülnek. Beckmann nem tud megbirkózni a háború emlékével s az itthon talált állapotokkal. Nem tudja feldolgozni a gyilkolást, társai halálát, főleg, hogy őt terheli értük a felelősség. Ezt bizonyítja hátborzongató visszatérő álma az óriási embercsont-xilofonon játszó, közben vért izzadó kézigránátkarú tábornokról.

Volt katona, nemde?” – kérdezi tőle a tábornok. Az egyenruhát látva csodálkozik a nemleges válaszon, mire Beckmann így felel: „… attól még senki nem lett, mondjuk postás, hogy felvette egy postás ruháját, még ha tíz évig hordja is.” Tagadása tiltakozás a háború embertelensége ellen, ezáltal válik értékhordozóvá, magasan felülemelkedve az Ezredesen, s az ő derék német igazságán. A jó öreg német igazság mindenkinek kiosztotta, ami jár: az Ezredes fűtött lakásban lakmározhat tiszta ingben, kifogástalan, új öltönyben felesége társaságában, lelkifurdalás nélkül az okozott pusztítás miatt. A kisember, akinek akarata ellenére, kötelességből kellett ezt személyesen véghezvinnie, most bűntudatban gyötrődhet az utcán, a hidegben. S most szemrehányóan vonja kérdőre az Ezredes kefehaja miatt: „Mondja csak, miért van ilyen furcsa frizurája? Ült talán? Valami disznóságot csinált, mi? Na halljuk, ki vele, besurrant valahová, mi? És elkapták, mi?”

Beckmann így válaszol:

„Parancsára, ezredes úr. Besurrantunk valahová. Sztálingrádba, ezredes úr. Csak balul ütött ki a dolog, elkaptak bennünket. Három évet kaptunk mind a háromezren. A főnökünk civilbe öltözött és kaviáron élt. Három évig kaviáron. És a többiek a hó alatt feküdtek, szájukban a sztyeppe homokja. Mi meg forró vizet kanalaztunk. De a főnöknek kaviárt kellett ennie. Három éven át. Nekünk meg leborotválták a fejünket.”

Az Ezredes kérdésére, hogy miért nem lett tiszt – hiszen akkor egészen más körökben forgolódott volna, kapott volna rendes feleséget, és most lenne tisztességes otthona, azt feleli, hogy gyenge a hangja. Igazából egész lényével tiltakozik a háború ellen. Ezt nevezi az ezredes puhányságnak. Amikor Beckmann elmeséli neki a félelmetes álmot, és számon kéri tőle a felelősséget, tréfának veszi az egészet, és harsány kacajra fakad:

„Ez a hülye szemüveg, ez a ronda, mocskos frizura! Zenekísérettel kell előadni. Istenem, micsoda nagyszerű álom! … Én mondom, öregem, maga így, ahogy van, színpadra való! A népség halálra röhögné magát!!!”

Hálából, amiért így megnevettette, az Ezredes neki akarja adni egyik régi öltönyét, a barátjának nevezi, s felajánlja, hogy ad meleg vizet, mosakodjon, borotválkozzon meg, s akkor aztán végre megint ember lesz. Beckmann így kiált fel felháborodásában:

„Én legyek ember? Nekem kell újra emberré lennem? Nekem kell újra emberré válnom? Miért, ti mik vagytok? Emberek? Igen? Emberek vagytok? Ti volnátok emberek, mi!?”

Az Ezredes családjának mindegyik tagja elítéli Beckmannt. Az Ezredesné állandóan fázik ettől az embertől, a Lánya bolondnak tartja. „Az ilyennek adsz egy karéj kenyeret, és odébb áll.” – mondja. A Vő szerint pökhendi és részeg. Mind a kitaszító N részei, ahol nem talál a főhős rokon közösségre, és kipusztuló értékeivel magára marad.

Beckmann az Ezredes házából a rumosüveggel és egy fél kenyérrel távozik. Az Ezredesné sajnálja a rumot, de el se tudja képzelni, mit kezdhet a kenyérrel. „Talán megeszi. De lehet, hogy elissza. Az ilyenek nem riadnak vissza semmitől.” – találgatja a Vő. Abban maradnak, hogy talán mégis meg akarja enni. „Igen, de – száraz kenyeret?” 

 

Igazgató

Beckmann részegen elhatározza, hogy megfogadja az Ezredes tanácsát; a kabaré igazgatójához megy munkát keresni. Az Igazgató szívélyesen fogadja, örül, hiszen a művészetben fiatal emberekre, új nemzedékre van szükség, akiknek terveik, új eszméik vannak, és az igazságot tűzik zászlajukra. Aztán Beckmann szemüvegére terelődik a szó. „Hol szerezte ezt az extravagáns micsodát?” – kérdezi. Igen meglepődik Beckmann válaszán, hiszen a háború már régen elmúlt, és mintha nem fogta volna fel, hogy Beckmann csak tegnapelőtt jött haza Szibériából, újra megkérdezi, hogy miért nem gondoskodott másik szemüvegről. Igaz, hogy neki három is van, de a világért se tudna egyikről sem lemondani, mert nála minden – „az elképzeléseim, a sikereim, a lelkiállapotom” – a szemüvegen múlik. Amikor megtudja, hogy kezdővel áll szemben, megváltozik a magatartása. Hasonlóan viszonyul hozzá, mint az Elba. Ő is azt mondja neki, hogy szagoljon még bele az életbe: „Csak álljon még egy kicsit az esőre, ifjú barátom.” Szerinte Beckmann túlságosan egyszerűnek képzeli az egészet, hiszen „csak úgy ukk-mukk-fukk, nem lehet karriert csinálni. A közönség neveket akar… Ha kezdőt hozunk, abba bele is bukhatunk.”

Ekkor kérdez rá az Igazgató az „elveszett nemzedék” tragédiájára. Azok a fiatalok, akik háborúban nevelkedtek, és egész életükben csak éheztek, fáztak, és lőttek, most nem állják meg a helyüket a civil életben. Tapasztalat híján nem kaphatnak munkát, s a „háborús gyakorlat” nem elég semmire. „Egyszer és valahol mégiscsak lehetőséget kell kapnom – mondja Beckmann – Valahol el kell kezdenie a kezdőnek.” Ez az optimista színezet hamar elszáll Beckmann hangjából, amikor ismét Szibéria kerül szóba. Az Igazgató mentegetőzik, hogy ő senkit nem küldött Szibériába, mintha így akarná „mosni kezeit”, és elhessegetni a felelősséget az új nemzedék sorsa miatt. Végül mégis megadja Beckmann-nak a lehetőséget a bemutatkozásra, de ekkor már sejteni lehet, hogy hiába. Ő már döntött Beckmann ügyében, és inkább saját lelkiismeretének megnyugtatása a cél.

 Viselkedése teljesen közömbös, de az Elbánál jóval önzőbb, emiatt nem lehet F értékű. Személye egy bizonyos pontig marad csak semleges, amíg érezhető rajta a közönyön túl egy cseppnyi jóindulat. Eleinte finoman próbálja lebeszélni Beckmannt a művészi pályáról mondván, hogy a művészetnek még érnie kell: „Ez már egészen komoly, mint mondtam, de még nem művészet.” A fordulat akkor következik be, amikor Beckmann az igazságra hivatkozik. „De mi köze van a művészetnek az igazsághoz?” – kérdezi most már az Igazgató. Hiszen ő volt az, aki először lelkesen üdvözölte a fiatalembert, aki bizonyára bátran hirdeti az igazságot új eszméivel és terveivel. Saját képmutatását leplezi le a következő szavakkal:

„Az igazsággal csak megutáltatjuk magunkat. Hová jutnánk, ha egyszeriben mindenki megmondaná az igazat? Kit érdekel mostanában az igazság?”

  Ekkor veszíti el az Igazgató személye mint értékhordozó a semlegességet, amely felruházta volna a F értékek képviseletére. Devalorizáció történt tehát az egyes szereplő által képviselt értékrenden belül. A N-hoz tartozó Igazgató megtagadja az igazságot, lemondva ezáltal arról, hogy befogadja Beckmannt, és munkát adjon, közösséget kínáljon neki. A kezdeti optimizmust a növekvő mértékű lemondás követi. Az Igazgató hozzáállása tovább hajszolja Beckmannt az öngyilkosság gondolata felé, ezért személye a P értékek hordozói közé tartozik.

Amikor Beckmann felismeri, hogy az Igazgató is a másik oldalon áll, és ő megint magára maradt, elrohan, de a történtek következtében az ő világképében is változás áll be. A devalorizációt a Másikkal való párbeszédben követhetjük nyomon, aki rögtön megjelenik, és újra megpróbálja lebeszélni az öngyilkosságról. Azt bizonygatja Beckmann-nak, hogy az igazság él, mire ő így felel: 

„Úgy vagyunk az igazsággal, mint a városszerte ismert utcalánnyal. Ismeri mindenki, de kínos vele az utcán találkozni. Ilyesmire titokban kerül sor éjjel. Nappal sivár, durva, csúnya az utcanő meg az igazság. És van, akinek élete végéig sem veszi be a gyomra őket.”

Újra becsukódik mögötte egy ajtó.

”Már megint. Bumm. Még mindig. Bumm. És újra meg újra kívül. És mert kezdő vagyok, nem kezdhetem sehol. És mert nagyon halk vagyok, nem lett belőlem tiszt. És mert nagyon hangos vagyok, elijesztem a közönséget. És mert van szívem, mely éjszakánként siratja a halottakat, nem vagyok ember, előbb emberré kell válnom. Az ezredes úr öltönyében.”

 Már csak egyetlen esélye maradt. A Másik juttatja eszébe, hogy van még hely, ahol befogadhatnák. Ide kellett volna legelőször menni: a szülői házba.

 

Kramerné

Az ötödik, s egyben az utolsó jelenet hatalmas bizakodással kezdődik. Beckmannban akkora a hit, hogy már-már azt hihetnénk, végre megtalálta az otthonát. Felismeri a házukat, s még csodálkozik is:

„Ezt az ajtót nem bántotta a háború. Nem törte be, és nem szakította ki a sarkaiból. A mi ajtónknál megállt, véletlenül, tévedésből.”

Aztán amikor jobban megnézi, a jól ismert névtábla helyett egy másikat talál. Becsönget. Az ajtót egy ismeretlen nő, Kramerné nyitja ki, aki „közömbös, félelmetes, sima kedvességgel, ami szörnyűbb minden durvaságnál és brutalitásnál” – megkérdezi: „Mit kíván?” Beckmann szóhoz se jut a meglepetéstől. Először a névtáblájukat keresi, majd a szülei felől érdeklődik. Kérdései az értetlenség falába ütköznek.

Kramerné a N legközönyösebb figurája. Neki mindegy, hogy Beckmann kicsoda és hol lakott, őt nem érdekli, mi történt Beckmannékkal, de megvan a véleménye az olyan emberről, aki még azt sem tudja, hová lettek a szülei. Megdöbbentő érzéketlenséggel veti oda Beckmann-nak a választ:

„Ötös kápolna, Ohlsdorf. Nem tudja, mi az az Ohlsdorf? Az a temető. Tudja merre van Ohlsdorf? Fuhlsbüttelnél. Ott fönt van a három hamburgi végállomás. Fuhlsbüttelnél van a fogház, Altersdorfban a bolondokház. És Ohlsdorfban a temető. Tudja, és oda kerültek a maga szülei. Most hát ott laknak. Elköltöztek, elhurcolkodtak, parti. És maga ezt nem tudja?”

Beckmann szülei a fasizmus hívei voltak, és amikor a hitlerájnak vége lett, Beckmann apját menesztették, és nyugdíj nélkül kitették az utcára. „Csak a fazekukat tarthatták meg, amiben főztek – mondja Kramerné – Ez persze nagyon szomorú dolog volt. Úgyhogy ez azután végleg beadott a két öregnek. Akkor már világos, hogy nem bírták tovább. Na, és erre végérvényesen nácitlanították magukat. Ez persze megint következetes volt a maga öregétől, azt meg kell adni. Beckmann nem érti, hogy Kramerné mit akar ezzel mondani, aki inkább fesztelenül, mint közönségesen folytatja:

„Nácitlanították magukat. Ez olyan saját házi kifejezés. Szóval a maga öregeinek elment a kedvük az élettől. Egy reggel a konyhában találták őket. Mind a kettő merev volt és meg volt kékülve. „Micsoda butaság, mondta az én öregem, ennyi gázzal egy hónapig főzhettünk volna.”

Kramerné testesíti meg a második világháború utáni kispolgárnak azt a típusát, aki a háború következtében teljesen érzéketlenné vált, elhidegült, jellemében olyan fokú devalorizáció ment végbe, hogy már nem képes meglátni embertársainak az emberi mivoltát. A tömeges pusztítás mellett eltörpül két ember halála, a borzalmak egy bizonyos határán túl már nem érinti meg semmilyen szörnyűség.

„Két öreg elköltözött az ohlsdorfi temetőbe. Tegnap talán kétezren költöztek ki, tegnapelőtt talán hetvenezren. Holnap talán négyezren, talán hatmillióan. Beköltöznek a világ tömegsírjaiba. Kinek hiányoznak? Senkinek. Idelent embernek, odafönt istennek nincs füle, hogy meghallaná. Az isten alszik, mi meg élünk tovább.” 

Beckmann Kramernével szemben megmaradt érző embernek.  Számára késdöfés az asszony minden szava: „Nem! Ennyit már nem akarok kibírni!” Most már ő szólítja fel a N-ot képviselő szereplőt, hogy csukja be az ajtót. Nem tud, és nem is akar tovább olyan világban élni, ahol már nem léteznek emberi érzések, az egyén bezárkózott saját K-ába, és senkit nem érdekel a másik, még a halál is teljesen közömbös. Ahol fontosabb az elpocsékolt gáz, amivel két öreg végzett magával.

Amilyen nagyfokú bizakodással kezdődött ez a jelenet, annál nagyobb Beckmann kiábrándultsága. Már nem akar többé megértő közösséget keresni, nem akar beilleszkedni a társadalomba, nem akar részévé válni a devalorizációnak. Lelke mélyén őrzi azokat az emberi értékeket, amelyek korszerűtlenné váltak a világban, és ez számára elviselhetetlen. Inkább a halált választja. A Másik még bíztatni próbálja. Bizonygatja, hogy ez csak átmeneti állapot, természetes, ha vannak hullámvölgyek az ember életében:

„Eltévedsz, Beckmann! Gyere, maradj idefönn, itt van az utad! Ne törődj semmivel. Az út fölfelé visz meg lefelé. Ne jajgass, ha lefelé megy, és ha sötét van – nincs vége az útnak, és mindenütt égnek a fények! Nap, csillagok, asszonyok, ablakok, lámpák és nyitott ajtók. Ne jajgass, ha félóra hosszat állsz a sötétben éjjel, elhagyatva. Mindig találsz újabbakat. Gyere, cimbora, ne csüggedj! Ne hallgass a xilofonos érzelmes pötyögésére, ne hallgass oda!”

De Beckmann nem akar már továbbmenni. Éhes, fázik, és halálfáradt. Leül a néhai ajtajuk elé a lépcsőre, aludni akar. „Olyan fáradt vagyok, mint az egész ásító világ!” – mondja. „Ne légy fáradt, Beckmann. Gyere, élj!” – „Ezt az életet éljem? Nem, ez az élet a semminél is kevesebb. Nem csinálom tovább.” – hangzik a válasz. Ezeknél a mondatoknál jut a dráma világképe a teljes értékvesztés, az értékek megszűnésének állapotába.

Beckmann egyedül marad éjjel a nyílt utcán, a szülői ház zárt ajtaja előtt, a hidegben. Ő volt a műben az egyetlen, aki az elértéktelenedett világban magában hordozta az örök emberi értékeket, amelyekkel nem találta meg a helyét, és végérvényesen kívül rekedt. Pusztulásával az utolsó érték is eltűnt, amely az utolsó szikra ellobbanásához hasonlítható.

 

 

A főhős helye a mű értékrendszerében

 

A dráma erkölcsiérték-szerkezete polarizált, ahol a negatív póluson a P értéket képviselő Ezredes alakja, a pozitív póluson (M) Beckmann, pontosabban az ő Doppelgängere, a Másik áll. A Másik nélkül Beckmann valószínűleg nem tette volna meg az utat a szülői ház ajtajáig. Voltaképpen mégis egyedül van, célja az, hogy visszataláljon az emberek közé. Az események egyetlen nap alatt játszódnak le a darabban. Ez a huszonnégy óra elég ahhoz, hogy a főhős kiábránduljon a társadalomból, ahol már nem embereket talál, hanem hideg, kiüresedett, érzéketlen alakokat, akik nem képesek az ő nyomorúságán enyhíteni.

Minden ember számára alapvetően fontos, hogy valamilyen közösségben otthonra találjon. Az ember „társas lény”. A közösség cél és egyben eszköz is, amelyben énje kifejlődhet, identifikálódhat és kibontakozhat. Először is, hogy magát önmagával azonosítani tudja, azonosítania kell magát valamilyen közösséggel, ahol a közös értékrendszer az összetartó erő.

Természetesen nem csak egy közössége lehet az egyénnek. A szociológia különböző fajtájú közösségeket különböztet meg aszerint, hogy a tagjai milyen mértékben adják bele személyiségüket. Az elsőfokú, primer közösség kis létszámú. Tagjai teljes személyiségükkel fordulnak egymás felé, átveszik értékrendszerét, aszerint élnek. Egy ember csak egy, vagy legfeljebb néhány ilyen csoportnak lehet tagja. Ide tartozik a család, rokonság, barátság. A másodfokú, vagy szekunder közösségben az egyén személyiségének csak azzal az oldalával vesz részt, amely az adott közösségre tartozik. A tagok közötti viszony nem személyes, a kapcsolat közvetett, ezért tartozhat egy ember egyszerre több szekunder csoportba. Ilyen lehet például a munka- vagy lakóhely.

Beckmann-nak a háború miatt el kellett szakadnia addigi közösségeitől. Három évet töltött Szibériában, ahová valószínűleg esze ágában sem volt beilleszkedni. Most, hogy hazajöhetett, nem csak az országot találta romokban, hanem azokat a közösségeket is, ahová egykor tartozott. Feleségének is sok volt a három év, nem bírt már tovább várni rá. Férjként nem térhetett tehát vissza az otthonába, a helyét másvalaki foglalta el.

Új kapcsolatot keresett, ami ugyanezen ok miatt fulladt kudarcba, csak éppen most ő volt az a valaki, aki másnak a helyét foglalta el.

A háború alatti katonai közösség széthullott. Az értékrendszer, ami összetartotta, fellazult, majd a Harmadik Birodalom bukása miatt eszméje üldözötté vált. Szekunder csoport lévén tagjai elidegenedtek egymástól, ezért az Ezredessel már nem tudott – és nem is akart – emberhez méltó kapcsolatot teremteni.

Munka, megélhetés nélkül az egyénnek nincs helye a társadalomban. Beckmann kezdő volt, ezért elutasították. Ezáltal nem csak a kenyérkeresettől fosztotta meg az Igazgató, hanem olyan munkahelyi közösségtől is, ahol újra önmagára, és társakra találhatott volna.

Az ember legelső primer csoportja mindenekelőtt a család. A szülőkkel való kapcsolat egész életre meghatározó, és ideális esetben ők azok, akikre a gyermek mindig számíthat, hozzájuk bármikor hazamehet. Hasonló reményekkel közeledett Beckmann is a szülői házhoz, de megint csalódnia kellett. Amikor megtudta, hogy a szülei öngyilkosok lettek, végleg kívül rekedt. Kramernéra, aki minden tapintatot mellőzve közölte vele szülei halálát, és tudatosította benne a világ értékrendjében végbement változásokat, nem számíthatott. Beckmann most már teljesen magára maradt. Hajléktalanként, egyedül, fázva és éhesen, testileg és lelkileg egyaránt megnyomorodva már csak a haláltól remélhetett megkönnyebbülést.

 

 

A helyszínek mint értékhordozók és jelentőségük

 

Az erkölcsi értékek nemcsak tulajdonságok, hanem terepek is lehetnek, ezért nem szabad figyelmen kívül hagyni a darab helyszíneit sem.

Összesen hét helyszínen játszódik a történet: Az Elbánál, a blankeneséi parton, a Lány, majd az Ezredes lakásán, a kabarészínházban, Kramerék előtt és az utcán. Az egyes helyszíneken elhangzó szöveg terjedelmét figyelembe véve kiszámolható a helyszínek egymáshoz viszonyított százalékos aránya, amelyet az alábbi diagram szemléltet:

 

 

A helyszínek nagyság szerint a következő sorrendben követik egymást.

A hideg utcák Beckmann kálváriájának állomásait kötik össze, az utcán tartózkodik a legtöbbet. A dráma fele az itt, az ajtón kívül játszódik. Az utca a kitaszítottság és a magány szimbóluma, ezért erkölcsi értéke P-nak felel meg.

A következő legnagyobb szín az Ezredes lakása. A meleg ablakok mögötti világ, a finom ételek, fűtött szoba, puha ágy és a család helye Beckmann vágyaival egyenlő, a M értékeket képviseli.

A kabarészínház semleges F értékű, visszaküldi ugyan Beckmannt az Igazgató az „életbe”, de a visszautasítás inkább gyávaságból, mint puszta rosszindulatból ered, hiszen lehetőséget kap a bemutatkozásra és – ha rövid ideig is, de reményt kelt a főhősben.

A blankeneséi partra az öngyilkossági kísérlete után kerül Beckmann. Itt menekül meg a haláltól, itt találkozik először a Másikkal, és itt ismerkedik meg a Lánnyal. Mindez pozitív, de nagyon messze esik az igazi M értéktől. A helyszín a P és a M között helyezkedik el, szintén F értéket rejt magában.

A Lány lakása a benne zajló események miatt P értékűnek felel meg. A helyszín és a karakterek felcserélhetők lennének Beckmann egykori otthonával és feleségével, ha nem ismernénk a szereplőket és az időt. Valójában ott és akkor történt az a mozzanat, ami a devalorizációt elindította. Hiába a Lány minden jóindulata, Beckmann nem az ő férje, és az igazi férj jogosan érezheti magát becsapottnak, amikor a párja mellett egy idegen férfit talál a saját ruhájában. Ezért nem beszélhetünk itt semleges vagy pozitív értékekről.

Kramerné abban a házban lakik, ahol Beckmann élt gyermekkorában. Be se hívja a vendéget, kint az ajtó előtt, az utcán folyik a beszélgetés. A helyszín tehát az utca része, értéke sem lehet más, mint P. Ráadásul ebben a házban lettek öngyilkosok Beckmann szülei.

Végül az Elba következik, itt van a legkevesebbet a hazatérő katona. Az Elba a személyek között már említésre került, helyszínként ugyanazon okok miatt szintén F értéket hordoz.

 

 

IV. A dráma erkölcsi világképe, a devalorizáció okainak összefoglalása

 

 

Az értékhordozók hatása a dráma világképének alakulására

 

Erkölcsi világkép alatt a mű világában szereplő erkölcsi értékek rendszerét értjük. Az értékeket tárgyi objektumok vagy eszmei, elvi objektivizációk hordozhatják. „Az ajtón kívül” című drámában az utóbbiak hangsúlyozottak. A mű polarizált, M – P ellentétre épülő értékrendje mindenekelőtt a szereplők köré csoportosítható. A helyszínek jelentőségéről – amelyek szintén hatással vannak a világképre – már volt szó. A szereplők egyenkénti értékelése mellett felmerül a kérdés, hogy melyik pólus képviselői vannak többségben, és merre billentik a dráma világképének mérlegét.

Az egyes szereplők szövegeinek mennyisége és minősége alapján összevethető a M – F – P értékek egymáshoz viszonyított aránya. A tartalom szempontja szerint kiszámolható a szövegek terjedelméből, hogy az értékhordozó szereplők milyen gyakorisággal érintkeztek a főhőssel, és ezáltal hogyan befolyásolták a főhős szempontjából – mint bennünket képviselő ítéletalkotó szemszögéből kialakult erkölcsi világképet.

Az A) diagram megmutatja, hogy a mű egész terjedelmét alapul véve Beckmann milyen arányban találkozik az egyes szereplőkkel. A M értékek pirossal, a F zölddel, a P értékek fekete színnel ábrázolhatók.

A B) jelű kördiagramon látható, hogy az előbbiek hogyan befolyásolják a mű világképének alakulását.

 

A)

 

B)

 

A darabban olyan szövegek is találhatók, amelyekben nincs ugyan érintkezés a főhős és más szereplők között, viszont hordoznak valamiféle értéket. Ilyen például az előjátékban az Isten és a Halál transzvalorizációja, amely a P értékek arányát növeli. Beckmann és a Másik monológjai is erkölcsi értékekkel bírnak. A Másik minden megnyilvánulásával M értéket képvisel, de Beckmannról nem mondható el ugyanez. M értékkel bír az a monológ, amikor a szülei háza felé közeledve a múltbeli emlékeit eleveníti fel. A záró monológ P értékű, a teljes devalorizáció állapotában hangzik el, sokat köszönhet neki a darab negatív végkicsengéséért. Mindezt beleszámítva alakul ki a B) diagramm százalékos aránya.

A mű értékeinek 32%-át teszik ki a M értékek. A P alkotja a döntő többséget, 54%-ot. Az értékeknek csak a 14%-a semleges.  Az értékek rendszerében a P színei több mint 50%-os túlsúlyban vannak a pozitív pólussal szemben. A F értékek jelenléte biztosítja valamennyire az ellensúlyt, de a világképben ezzel nem okoznak változást a M értékek javára. A devalorizáció a P értékek eluralkodásával mérhető. Az, hogy az értékrend fele negatív, egyértelműen megadja a választ a világkép minőségének kérdésére.

 

Az író valláshoz való viszonyának megjelenése a mű világképében

 

A darab elején már találkoztunk Istennel és a Halállal. Az utolsó jelenet második felében keretszerűen visszatér ez a két figura. Amikor Beckmann elalszik Kramerék ajtaja előtt, már a Másik sem tud rajta segíteni. Haldoklik, mert feladta. Fekszik az úton, s mint egy álomban, megszűnik a fáradtság, éhség és a fájdalom: „Azt hiszem, már fent vagyok az égben. Már nem is érzem magam egyáltalán – és nem érezni magunkat, annyi, mint a mennyországban lenni.”

Haldoklása közben Beckmann újra találkozik a „gyilkosaival”. Elsőnek az Isten jön felé. Őt okolja a háborús borzalmakért. „Ki nevezett el téged tulajdonképpen Jóistennek?” – kérdezi. Szerinte az Isten nem , hiszen hagyta, hogy az egyéves kisfiát széttépje egy süvöltő bomba. – „Nem figyeltél oda, amikor kiabált, és süvítettek a bombák. Hol voltál tulajdonképpen, amikor a bombák süvítettek, Jóisten?” Beckmann a keserűségtől Istent hibáztatja azért is, ami Sztálingrádban történt:

„Tizenegy ember nagyon kevés, Jóisten, és te ott se voltál. És akkor jó voltál, amikor a felderítő járőrömből tizenegy ember eltűnt? Az a tizenegy ember biztos hangosan kiáltozott a néptelen erdőben, de te nem voltál ott, egyszerűen nem voltál ott, Jóisten. Jó voltál Sztálingrádnál, Jóisten, jó voltál, mi? Igen? Mikor voltál tulajdonképpen jó, Jóisten? Mikor? Mikor törődtél velünk valaha is, Jóisten?”

Borchert a kor általános vallási szemléletét tárja az olvasó elé: Az emberek kiábrándultak a vallásból, mert úgy érezték, Isten a legnagyobb bajban sem segített rajtuk. Imádkozni hozzá felesleges, annyi, mintha egy egyszerű teológushoz imádkozna az ember. Beckmann-nal mondatja ki ezeket a gondolatokat. Az Isten öreg és elavult lett, akit befalaztak szép, öreg templomaiba. Mesekönyv-jóisten csupán, akiről csak az elégedett, boldog emberek mesélnek a gyermekeiknek.

„Meghaltál, Isten. Támadj fel, élj velünk, éjjel, amikor hideg van, magány, és a csendben korog a gyomor – akkor élj velünk, Isten!”

Ennek ellenére Borchert nem tagadja meg egyértelműen Istent, ezt bizonyítja megjelenítése a színpadon. Felfogása inkább deista, mint ateista, hiszen Isten megöregedett, és saját bevallása szerint semmin se tud változtatni.

Beckmann elküldi a siránkozó öregembert, azt mondja neki, hogy igyekezzen, még mielőtt minden rosszat a nyakába varrnak, ami történt. Jó tanácsként még hozzáteszi:

„El ne ess a sötétben, öregember, nagyon meredek az út és tele van csontvázakkal. Fogd be az orrod, Isten. És aztán aludj jól, öregember, aludj továbbra is ilyen jól. Jó éjszakát!”

 

 

Az ötödik jelenet látomásszerű lezárása

 

Az elidegenedés, a kívül állás érzése a végkifejlet előtt mindenre kiterjed, ami értékhordozó lehetne. „Mindannyian kívül állunk. Isten is kívül áll, és senki sem nyit ajtót. Csak a halálnak, a halálnak végül is van ajtaja számunkra. Oda igyekszem most, őhozzá.” – mondja Beckmann. A Másik még érvel az élet mellett: „Ki biztosít téged, hogy a halál ajtaja mögött több van a semminél?” – kérdezi. De Beckmann már az életben sem hisz, semmi jót nem remél már.

A haldokló tüdejének hörgése látomásokat idéz fel, mintha egy utcaseprő kaparna seprűjével a kövezeten. Összefolyik az álom és a valóság, a Hulladék és Oszlástermék Földelési Vállalat alkalmazottja maga a halál. Ma utcaseprőnek, tegnap tábornoknak öltözött.

„A halál nem lehet válogatós. Halott mindenütt van. Manapság még az utcán is hevernek hullák.”

Egyedül a halál hagyja nyitva az ajtaját, és Beckmann végre megnyugszik. A Másik változatlanul a pozitívumokat, az értékek örökérvényűségét bizonygatja. Beckmannak élnie kell, a többiek is élnek. „A többiek? Kik azok a többiek? Az ezredes? Az igazgató? Kramerné? Velük éljek?” – „Nem ismered az embereket –mondja a Másik – Az emberek jók.” Ezek az emberek pusztították el Beckmannt merő jóságból.

„Halálra nevettek. Kitettek az ajtó elé. Elkergettek… Amikor a legmélyebben alusznak, akkor is önzők. És úgy is mennek el a halálom mellett – álmuk mélyéig önzőn.”

 A Másik még most is tagad, de az emberek közönyössége minden szavát megcáfolja. Beckmann gyilkossággal vádolja az egész N-ot.

Tovább álmodik. A következő látogató az Ezredes, aki előbb koldusnak nézi, és nem akarja megismerni: ő sohasem hallott semmiféle Beckmannról. Aztán amikor derengeni kezd neki valami, érzéketlenül hozzáteszi:

„Maga a vízbe ugrott? Igen, maga is azok közé tartozik, akik elvadultak kissé a háborúban, kicsit embertelenek lettek, akikből kiveszett minden katonai erény. Nem valami szép látvány az ilyesmi.”

Pedig az Ezredes ezekkel a szavakkal magáról beszél, nem Beckmann volt az, aki elveszítette emberi érzéseit. A következő szavakkal búcsúzik: „Maga is olyan, hogy így is, úgy is elpatkolt volna.”

 A mű végén az expresszionizmusra jellemző módon egymásba csúsznak az idősíkok. Felmerül az olvasóban a kérdés, hogy valóban öngyilkos lett-e Beckmann a kezdetekkor, ami mindennek a következménye volt, és a mostani álma játszódik az Elbában. Vagy pedig lineárisan, a leírtaknak megfelelően történtek-e az események. Az Igazgatónak is azt mondja, hogy az Elbába kergette, megadta neki a kegyelemrúgást, mert gyáva volt és nem adott lehetőséget egy kezdőnek. Őt sem hatja meg túlságosan Beckmann halála.

„Elütötte az élet. Agyonnyomta és szétlapította. Meghalt, mert torkig volt. Istenkém, ha mindnyájan ilyen finnyásak lennénk…”

Aztán Kramerné következik a „vádlottak” listájáról. Beckmannt annyira megkeserítette az asszony közönye, hogy még az is megfordul a fejében, vajon nem járult-e ő is hozzá egy kicsit a szülei halálához azzal, hogy megkeserítette az életüket. De a fő vád a saját meggyilkolása, mert olyan kedvesen és mélységes tapintattal közölte a szülei halálát.

”A maga ajtaja volt az utolsó. És maga hagyta, hogy odakint ácsorogjak. Ezer nap, ezer szibériai napon reménykedtem ebben az ajtóban. Maga gyilkolt egy kicsit, csak úgy mellékesen, igaz?”

Kramerné szerint nem lehet mindenkit megsiratni, különben hová jutna az ember. „…ha mindent annyira mellre szívunk, akkor még az a kicsi margarin sem esik jól, amit a kenyérre kenünk.”

Beckmann a feleségével is találkozik, pontosabban végignézi, amint az új barátjával karonfogva elmegy mellette, és róla tudomást se vesz. Nem is hallja Beckmannt.

Az utolsó lámpa az úton a Lány, hozzá még fűzi egy kicsi remény. A Lány bevallja, hogy szereti, és vele akar élni, de mihelyst meghallja párja mankójának zaját, a hullaféreg kopogását, ő is elmegy.

Az utolsó látogató szintén a halálból jön, ő Beckmann sorstársa, a Féllábú. Most Beckmann a vádlott, és a Féllábú őt okolja haláláért. Ugyanazok a vádak, mindketten azonos okból akartak meghalni. A Féllábú ébreszti rá Beckmannt, hogy ő is ugyanolyan gyilkos, mint azok, akiket gyilkossággal vádolt:

 „… Mindennap meggyilkolnak bennünket, és mindennap elkövetünk egy gyilkosságot. Mindennap elmegyünk egy gyilkosság mellett. Megöltél, Beckmann…”

Mielőtt elmegy, a Féllábú még utoljára arra kéri gyilkosát, hogy ne felejtse el.

Ezzel ér véget a látomás. Beckmann egyedül marad, és felébred az álomból. Borchert az olvasóra bízta, hogy a mennyországban, vagy a földi pokolban tér-e magához.

 

 

V. Utószó

 

 „Hol vagyok? Álmodtam? Hát nem vagyok halott?” – kérdezi Beckmann az utolsó monológjában. Kérdésére a választ nekünk kell megadnunk.

A világképében bekövetkezett teljes devalorizáció úgy valósulhat meg a legszebben, ha Beckmann életben marad. Értelmezés kérdése, hogy az utolsó monológ a haldokló, vagy a halálból visszatért ember szavait tartalmazza. Hozzám a második variáció áll közelebb.

Végigjárta megtiprásának minden állomását, végül az utcán haldoklik a lelki fájdalomtól, mert értékei nem férnek össze a körülötte lévő világgal. A bűntudat és a társadalmi számkivetettség miatt „a gyilkos Beckmann nem bírja tovább, hogy gyilkolják és gyilkos legyen” . Az Elbába ugrik. A hullámok a partra vetik, nem sikerül az öngyilkosság, de közben álmodott. Álmában találkozott a Másikkal és a többiekkel újra, és azonosult a Féllábúval. Ekkor hangzik el a meggyilkolt gyilkos Beckmann kifejezés.

Beckmann tragédiája, hogy értékítélete nem fér össze egy lerombolt és újjáalakulóban lévő világ negatív értékrendjével. Nem lehet az ember túlságosan érzékeny és tiszta, különben képtelen lenne az újrakezdésre. Meg kell alkudnia az élettel. Az érző szív megkeményedik, a lélek elhidegül. Ezekért az értékekért cserébe a pillanatnyi öröm, mint a csepp margarin íze, maga az élet lép. Beckmann-nak megadatott a lehetőség, hogy a legnagyobb bűn, az öngyilkosság helyett ezt a mértékekkel, megalkuvással teli életet élje. De ez neki nagyobb büntetés, mint a halál. A végzetesen magányos katona nem kap választ kérdéseire, számára már minden elveszítette az értékét.

 

 

A dolgozatban felhasznált és idézett irodalom jegyzék

1. Alföldy Jenő: Irodalmi fogalomtár A – Z, 1992, Budapest, Tankönyvkiadó
2. Dr. Alexy Miklós – Dr. Lajtay György: Belgyógyászat, 1973, Budapest, Medicina Könyvkiadó
3. Györffy Miklós: A német irodalom rövid története, 1995, Budapest, Corvina Kiadó
4. Gyurkó László: In memoriam Wolfgang Borchert – Utószó Wolfgang Borchert: Az ajtón kívül c. kötethez
5. Hajnal Gábor (vál.): Mai német líra, 1966, Budapest, Európa Könyvkiadó
6. Halász Előd: A német irodalom története, 1987, Budapest, Gondolat Kiadó, 871. oldal
7. Köpeczi Béla, Pók Lajos (szerk.): A huszadik század külföldi írói, 1968, Budapest, Gondolat Kiadó
8. Szitányi György: A klinikai ló esete az irodalommal (Berkesi András Húszévesek c. regényének elemzése) 1977, Budapest, Népművelési Intézet
9. Szitányi György: Kopjások (Berkesi András és Kardos György regényének világképe) 1978, Budapest, Népművelési Intézet
10. Szitányi György: A Menny és a Pokol kiegyezése I. Ferenc József kebelén – Jókai Mór A kőszívű ember fiai c. regényének világképe (In: Somogy 2001/1-2.)
11. Tamás Attila: Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig, 1964, Budapest, Akadémiai Kiadó
12. Világirodalmi lexikon I–II. (Főszerk.: Király István.) 1986, Budapest, Akadémiai Kiadó
13. Vitányi Iván: Egyharmadország, 1985, Budapest, Magvető Könyvkiadó
14. Vitányi Iván: A világkép (In: Valóság, 1971.)
15. Wolfgang Borchert: Az ajtón kívül – Válogatott írások, (Ford.: Gyurkó László, Szolcsányi Ferenc; vál.: Gyurkó László) 1960, Budapest, Európa Könyvkiadó (227, 229, 230, 85, 26, 44, 220, 95, 96, 97, 236, 7, 5, 74, 82, 10, 11, 59, 57, 58, 23, 20, 22, 36, 37, 29, 28, 38, 31, 39, 42, 44, 45, 48, 49, 50, 52, 54, 55, 56, 57, 58, 60, 62, 63, 64, 65, 66, 68, 70, 73, 75, 76, 79, 80. oldalak)

 


1 Gyurkó László: In memoriam Wolfgang Borchert

2 Halász Előd: A német irodalom története

3 Világirodalmi Lexikon I.

4 Gyurkó László: In memoriam Wolfgang Borchert

5 Gyurkó László: In memoriam Wolfgang Borchert

6 Gyurkó László: In memoriam Wolfgang Borchert

7 Halász Előd: A német irodalom története


 

Tartalomjegyzék

    1) Élete
    2) Művészete
    3) Műveinek történelmi háttere
    1) Néhány szó a műrő
    2) A hazatérő Beckmann és az őt fogadó Németország a mű elején
    3) Az öngyilkosság, mint etikai kérdés
    4) Az értékrendszer pusztulása Borchert világában
    5) „Az álom” /Az Elbában/
    6) Szerepek ez erkölcsi értékrend tükrében
         Lány
         Féllábú
         Ezredes
         Igazgató
         Kramerné
    7) A főhős helye a mű értékrendszerében
    8) A helyszínek, mint értékhordozók és jelentőségü
    1) Az értékhordozók hatása a dráma világképének alakulására
    2) Az író valláshoz való viszonyának megjelenése a mű világképében
    3) Az ötödik jelenet látomásszerű lezárása

A dolgozatban felhasznált és idézett irodalom jegyzéke


(Készült szakdolgozatként, Nyugat-Magyarországi Egyetem, 2003.)