„Naked soul”

Van itt egy vers, kedves Olvasó, címe: A léghajó. Olvassuk el, lehetőleg fennhangon.

Tessék, kezdhetjük: „Gyere velem – ha egy napon így szólnék hozzád, / s ahogy ezt mondanám „afféle róka-képpel”, ahogy ezt mondaná anyám, / s felöltőmet felöltve, összeráncolnám homlokom, // tudom, te így felelnél: „...óriás barátom, mon ami, / mon amour, mon âme, mon Góliátom, / hallom a halak léptét a vízben / s látom a madarak beszédét...” / „– Én onnan föntről Mongóliát is látom” – így válaszolnék. // Akkor hát elrepülnék. / És odafönt, a Mongol Fivérek léghajóján, „felhős a homlokod”, / így aggódnál majd a felhők között. / De én elővennék egy kendőt / s a felhőket magamról letörölve / mutogatnék neked és magyaráznék / a kosár korlátjára dőlve.” Ennyi a vers. És volna a vershez kapcsolódó két kérdésünk, íme:

1. Ki a szerző?

2. A költő melyik kötetéből való?

Mindkét kérdésre kapásból válaszolna a reménybeli olvasónk, aligha kétséges: 1. A szerző Szőcs Géza (stimt!). 2. A vers az 1977-es Kilátótorony és környéke című kötetből való, valahol a Mit csináltál az űrhajóval! és a Felicián közelében fogjuk megtalálni. Jó nyomon van, biztathatnánk a kedves Olvasót, ne adja fel. Nem, nem, persze, próbálkozik tovább, az 1979-es Párbaj, avagy a huszonharmadik hóhullás című, harmadik kötetből, az Űrhajó, A feleségről és Az előbbi vers folytatása után, valamint a Kettős szonett címet viselő óriási versművet „bevezető” két szonett előtt áll. Folytassa, kérlelnénk művelt beszélgetőtársunkat, nem nagyon leplezve, hogy az idézett-felolvasott vers „elhelyezésének” a játéka módfelett érdekel bennünket is. Nos? Bárhogyan is volna – bárhogyan persze soha nincs! –, folytathatná a találgatást, mindenképpen Szőcs Géza kolozsvári korszakából való opus, és mindenképpen a Te mentél át a vízen? (1976) utáni hangulatokat idéz, tehát valóban a második vagy harmadik kötet valamelyikében lesz...

Nem, bizony nem, a vers Szőcs Géza legújabb, Az al-legóriás ember* című kötetében található, mondanánk az Olvasónak szigorúan, a filológiai pontosság kedvéért, ám mindjárt utána igazat is kellene adjunk neki: a vers ugyanis valóban Szőcs Géza kolozsvári korszakából való. Mégis: hogyan? 

*

Az al-legóriás ember oldalról oldalra ünnepi (karnevál!) pillanatokkal, meglepetésekkel, az olvasást mindegyre, nem utolsó sorban az olvasó önmagával folytatott, beszélgetéssé alakító éles szituációkkal ajándékoz meg. Elsőre föltűnik – ismét, mondhatnánk –, hogy a Szőcs Géza-i poétika a Párbaj megjelenésekor már készen volt. Ez a könyv mindenestül fogva virtuális képződmény, hiszen nem 1 (azaz: egy), hanem 2/3 (azaz: kétharmad) könyv, amennyiben az eredeti elképzelést, az invenciózus intertextuális kalandozásokat, illetve a műfaji határokat megszüntetve fölmutató könyvművet a költő nem valósíthatta meg, kiderült ugyanis, olvassuk a könyv végén található szerzői jegyzetben, „hogy a szöveg a tervezett és jóváhagyott két kiadói ív helyett több mint három ívet tesz ki, tehát világossá vált, hogy minden három sor közül egyet ki kell hagyni.” A Párbaj rekonstrukcióját később, a cenzúra megszűnte után sem végezte el a költő, ebből következően is már 1979 óta Szőcs Géza könyvei, jóllehet grafikailag is rendszerint gondosan megformált könyvtárgyakként jelennek meg előttünk, a Végtelen Könyv hangulatát hordozzák, egy könyvön túli – leginkább a performanszra utaló – gesztust re-prezentálnak. Az al-legóriás ember címében is a könyvről a szerzőre irányítja a figyelmet: vers és költő, az Írás és az Élet, Mű és Alkotó elválaszthatatlanok egymástól. Amiből persze nem következik, hogy a versek nem volnának érthetőek-élvezhetőek a költő személyes – kalandos, titokzatos, a legkülönfélébb élethelyzetekben felbukkanó-eltűnő, egyszerre visszhangos és a nyilvánosság elől gondosan elzárt – életútjának ismerete híján. A Szőcs Géza-könyv, a voltaképpeni egyetlen, amely töredékekben, különböző címek alatt és különböző műfajokban lát napvilágot, a vándor-szerelmes költő-lovag magán-mitológiáját építi invenciózus – az utóbbi években mindenképpen csöndesebb – következetességgel.

Megítélésünk szerint ez a magyarázata annak, hogy az írásunk első részében föltett, az alkotói korszakra vonatkozó kérdés nem releváns Szőcs Géza életműve esetében. Nem tarthatjuk ugyanis kizártnak, hogy a legutóbbi könyv egyik-másik verse évtizedekkel a könyv megjelenése előtt született, annál is inkább, mivel a kötet végén található, „egyes versek” lelőhelyét megadó jegyzet kézirat-rekonstrukciókat is sugall, nem feledve azt sem, hogy a lelőhely mellett nem állnak évszámok, korántsem a filológiai pontatlanság, feltételezésünk szerint sokkal inkább a behatárolhatatlanság okán. Az al-legóriás ember több versével eljátszhatjuk az el-helyezés avagy vissza-helyezés játékát (Az albatrosz átszáll Kocsárdon, Az állomás, A város stb., hogy csak az R című ciklus néhány versét említsük; R: „Még ott laktunk a retróállomásnál. / Jó nagy betűvel írta ott hogy R”.), a pontos tudást hajtó irodalomtörténészi vágy aligha elégül ki, ám a játék minden bizonnyal megajándékoz az értelmezés szabadsága enyhe mámorával.     

Ebből a nézőpontból válik érthetővé számunkra A vendégszerető avagy Szindbád Marienbadban című, 1992-ben napvilágot látott könyv borítóján olvasható megjegyzés: „Sz. G. utolsó verseskönyve”. És tulajdonképpen az is, miért hárítja el Szőcs az őt faggató Orbán János Dénes, kötet-végi interjúban föltett kérdésére a választ: „– Beszélnél arról, hogy miért utolsó? – Nem.” A második alcímként is funkcionáló kijelentő mondat mindenek előtt idézet: a Szőcs Gézát övező folklórból kiemelt, a borítóra tett szöveg, amely ebben a minőségében meg is előlegezi a fogadtatást, még erőteljesebben belehelyezve a könyvet a könyv életét is számon tartó performansz folyamatos jelenidejébe. A költőt Kolozsvárral, Marosvásárhellyel, Nagyváraddal stb., „a messzi Erdéllyel” összefonódó élete hosszú éveken át éltette, és tulajdonképpen még ma is élteti a városi folklórt – ez azonban Szőcs Géza számára költői anyaggá válik, versek sora építkezik ebből a nyelvi készletből, gondoljunk például Az uniformis látogatása címmel 1986-ban, New York-ban megjelent kötet „politikai verseire”. (Az idézett szóösszetételt Az al-legóriás emberben találjuk, A torony című versben: „Hát találkozzunk Elefántcsont-parton. // Van nekem ott egy óriási tornyom. // Abban írom politikai verseim.”) 

*

Az Írás és Élet egy-anyagúságára vonatkozó felvetésünk organikus összefüggésben áll az „egyetlen könyv”, a megírhatatlan, ámde töredékeiben, dal-foszlányaiban, epika-fragmentumaiban mindegyre feltörő kísértésével.

A vendégszerető után Szőcs Géza több színjáték-kötetet is publikált (ez sem előzmény nélküli persze, a Históriák a küszöb alól (1996) című, „drámai szövegeket” egybegyűjtő könyv 1990-ben jelent meg), ezek a szövegek is bonyolítják-gazdagítják az önfelmutatás-gesztusokat. Színpadra szánt textusokról lévén szó, az előadhatóság szerzői kívánalma avagy az előadásra szánt szerzői intenció csak tovább ritualizálják az írást, még erőteljesebben összekapcsolva a megjelenítéssel-megéléssel, az előadással mint az írások helyes értelmezésének-lefordításának a lehetőségével. A Ki cserélte el a népet? című színjátékban megtaláljuk például azt a versformát, amely a legújabb könyvben többször is előfordul, és amellyel a korábbi könyvekben tulajdonképpen nem találkozunk: a rövid, leginkább egyetlen szóból álló sorokból építkező szövegekre gondolunk, amelyek egyetlen éles nyelvi gesztusra, röviden felvillanó, ámde kimunkált precizitású képekre redukálják a közlést, jelentős mértékben megnövelve ezáltal az olvasói részvétel, a közös létre-hozás intenzitását. A drámában Prológus címet visel a versbetét, dramaturgiai funkciói a drámába belül nyilvánvalóak, nem is találjuk meg másutt (versgyűjteményekben) a verset, csak itt: „Az esküvő. / Az áldomás. / Az eskü és / a távozás.” Az al-legóriás emberben az egyik legtelítettebb metafizikus verset (Visszafele, hozzád) szüli meg ugyanez a forma: „Kettősfogat. / És őszutó. // Futóhomok. / Homokfutó. // Az egyik ló: / Az éjszakák. // A másik ló / A nappalok. // Így vágtatok / Mindig feléd: // A vágtatás / Az én vagyok. // Futóhomok. / Homokfutó. // Kettősfogat / És nyárutó.”

A dramatikus textusok sorában a legtovább a Passió című misztériumjáték jut (Selmeczi György zenéjével és rendezésében mutatta be a budapesti Merlin Színház; a Magvetőnél megjelent, Gáll Tibor tervezte igen szép könyv Erdélyben majdhogynem teljesen ismeretlen). Ez a könyv hívja fel a figyelmet Szőcs Géza addigi és azutáni könyveinek szcenárium-karakterére: Szőcs a megjelenítést, a véghez-vitelt, a Szentírás értelmében vett „beteljesítést” versei létrejötte folyamatában következetesen „szem előtt tartja”, ennél fogva gazdag intertextuális-intermediális kompozíciók jönnek létre, amelyek visszhangos tereket szülnek maguk körül. Íme egy versnyi jelenet a Passióból, A virrasztó Mária Magolna című remek – bármelyik ún. verseskönyvbe tökéletes beilleszkedne, nem utolsó sorban ars poeticaként is: „Összevarrok és szétszabok // s nem biztos, hogy én vagyok / mert eltakarnak módfelett / az éjszakák és évszakok. // És azt az átvérzett ruhát / ki varrja vajon át meg át! // Várva, hogy magukkal vigyék / az évszakok s az éjszakák?!” 

*

A „magán-mitológia” kérdése mindazonáltal körültekintőbb magyarázatra szorul.

Márton László, Az al-legóriás ember egyik első recenzense fölhívja a figyelmet „a hagyomány és egyéniség dilemmájának terhét” manifeszt módon hordozó-felmutató Szőcs Géza-i poétikára, amely a „nagy súlyokat hordozó, teherbíró kompozíciókban” ismerhető fel. Márton László: „[...] Az al-legóriás ember határozottan állást foglal ebben a kérdésben. Mindenek előtt azzal a törekvésével, hogy költészet tárgyává tegye a nemzeti hagyományt, annak különböző rétegeit. A hangsúly a költészeten van, nem pedig a hagyomány megszokott értelemben vett tiszteletén: a tét az érvényes, működőképes költői forma létrehozása, melyben a múltbéli beszéd és a múltról való beszéd egyaránt jelenvalónak hat.”

A hagyomány magától értetődő jelenvalóságának poétikai szabadsága lehetővé teszi Szőcs Géza számára a Trianon és a Libanon szavak összerímeltetését, és ennek a hátterében nem pusztán a játékos-ironikus, szomorú-vidám, a síró és nevető maszkot villámgyors mozdulatokkal cserélgető szerepjátszó én dévajkodását követjük nyomon, hanem a történelmi tény viszonylagossága miatti rezignációt is: az események felcserélhetők egymással, de ez a költő számára sokkal inkább valamiféle – jó, legyen, ha már nem bírunk ellenállni a szónak: – metafizikai kitakartságnak, kitettségnek a felmutatása is. Míg a Merre mutat a versünk című hozzászólásban (elhangzott az Utunk szerkesztőségében, 1978 októberében) az egyidejű pillanatok poétikai elvéről értekezik a költő nagy élvezettel, Az al-legóriás emberben ez a fajta egyidejűség-élmény egyre gyakrabban riadt szomorúságba csap át: „vitorlátok árnya / már mibennünk szaladgál / mintha kísértet járna”. A korábbi könyvekben a veszélyeztetettség, a halál-közeli szituációk, az eltávozás romantikus – sohasem patetikus, sokkal inkább a játék, esetlenségében is „kedves” – hősiességre sarkallták a lírai szerepjátszót, ebben a könyvben most a halál-élmény egzisztenciális félelemé alakul – olvasatunkban ezt tekinthetjük a legújabb versválogatás elkülönböző hangoltságának. „A vers alatt is van egy másik” – olvassuk A sirálybőr cipő című kötet egyik versében (Vers a végtelen programokról), a versen túl is vers van, folytathatnánk a gondolatot: de mi van az időn végül is átlépő, a nem ismert tartomány felé közelítő életünkön túl?

Az al-legóriás ember bővölködik a halál-versekben, a „túl” fürkészésében, a sok-élű szójátékok legélesebbike mintha „a mosoly / és a nem mosoly / közti keskeny gázlóban” szótlanul álló, a faliórából kilépő „Öreg” (Feltámadás történet az Úrral és Petri Györggyel) mindig-váratlan vissza-vágása volna: „halál-lomány”; vagy: „Néked, néked, néked szól. / Naked soul, naked soul.” Idézzünk még A Poprád Podolinnál írása közben című versből: „Csillagom, révészem, vigyél át magamon. / Túl lakom, odaát / s nincs nekem ladikom / merthogy én // tudod-e // magamon túl lakom.” 

*

A könyv címéül kiemelt „al-legóriás” szóalak a Szőcs Gézát is lelövitek, ugye? című versben bukkan fel: „Az al- // legóriás költő, // ő az.” Megtört szó, elbizonytalanított jelentés. Az allegóriás alanyi költő, „a fű-városi medve-költő”, Szőcs Géza, aki mindegyre mást jelent; aki rejtett tartalmat takar: önmagáról könnyedén dalolván egészen másról beszél. A Passióban az allegóriás költő Reményik Sándorhoz fordul, és az erdélyi ős Hieroglifek című verséből alkotja meg a misztérium utolsó előtti jelenetét: „Akinek lénye nem rokon velem, / Az nem látja meg bennem magát. // S én százszor megoldatlan maradok, / Hieroglif, hieroglif vagyok. / Isten előtt így állok én is, az Ős-hieroglif előtt, / S oldozgatom, oldozgatom, / De annyit értek csak belőle, / Amennyi lényemmel rokon.” 

Az al-legóriás ember „előbukkan” a vers elején, bőrönd van a kezében, tele „kétszersülttel és százszorszéppel”. A vers végére „eltűnik a málnavészben / éppen mint az egész a résben”.

„Költő az, vagy medve volt?” – kérdezi a vers.