A költőnő 1944 őszén részt vett a hatvanhárom napig tartó Varsói Felkelésben – a világháború egyetlen olyan harcában, amelynek során a civil lakosság fegyverrel szállt szembe a náci csapatokkal. A Felkelés elfojtása során a város épületeinek kilencvennyolc százaléka megsemmisült, az egymillió fős lakosságból néhány tízezren maradtak életben – legtöbbjüket koncentrációs táborokba szállították. Szerzőnk egy sebtében felállított hadikórházban dolgozott, testközelben élve át a mindennapos halált. Kereken harminc évnek kellett eltelnie, hogy versekbe írhassa a történteket: így született Barikádot építettem című, kötetnyi ciklusa. Az alábbi válogatás ebből készült. (Zs. G.)

 

CSERKÉSZLÁNY

(Harcerka)

A kórházban haldokolva
azt mondta barátnőinek szégyenkezik
hiszen háború van hiszen ő egy katona
borzasztóan szégyenkezik hogy ilyesmit kér
de ő sohasem volt mulatságban
hát halála után öltöztessék egy csipkés
női ruhácskába.
Miután meghalt, csipkés ruhába öltöztették
és négyen őrizték vigyázzállásban
és egy teljes óráig álltak.

 

GRÁNÁTTAL A TŰZFÉSZEK ELLEN

(Z granatem na gniazdo cekaemów)

Beszüntették a tüzet, parancsnok,
adjon egy gránátot, elsőnek
én megyek, én, a legkisebb lány,
engem nem látnak, mint macska
a hasán, adjon egy gránátot.

Macskaként kúszom a tócsákon át,
markomban a gránát, lassan, lassabban,
dörömböl a szívem, még meghallják,
segíts meg, Istenem, lassan, lassabban,
mint macska a hasán, közelebb, közelebb,
Istenem, egy kicsit, egy kicsit még közelebb,
most kibiztosítani a gránátot, most ugrás.

Ugrott. A németek
beleeresztettek egy sorozatot.

 

KÉT PÚPOS

(Dwie garbuski)

– Én nem halhatok meg, asszonyom,
hiszen mihez is kezdene a nővérem.
Szegénykém púpos, az ablaknál fekszik.

– Én nem halhatok meg, asszonyom,
hiszen mihez is kezdene a nővérem.
Szegénykém púpos, az ajtónál fekszik.

Mindketten meghaltak,
ugyanolyan sebbel, mint a nővérük,
ugyanazon halállal, mint a púpos nővérük.

 

PÁRBESZÉD AZ AJTÓNYÍLÁSBAN

(Rozmowa przez drzwi)

Hajnali öt órakor
kopogok be hozzá.
Az ajtón keresztül mondom:
a Síkos utcai kórházban
haldoklik az ön honvéd fia.

Résnyire nyitja az ajtót,
a láncot nem veszi le.
Felesége ott reszket
mögötte.

Szólok: a fiú azt kéri édesanyjától,
hogy látogassa meg.
Felel: az anyja sehová sem megy.
Felesége ott reszket
mögötte.

Szólok: az orvos megengedte,
hogy igyék egy kevés bort.
Felel: várjon, kérem, egy percet.

Kinyújt egy palackot a résen át,
kulcsra zárja az ajtót,
kétszer fordul a kulcs.

Felesége az ajtó mögött
ordítani kezd,
éppen úgy, mintha szülne.

 

ASSZONY A FÉRJÉHEZ

(Żona mówi do męża)

Nem mehetsz velük, amott a halál.
Nem engedlek a halálba.
Menjen mindenki, te akkor sem mész,
haljon meg mindenki, akkor sem mész.

Ne bámulj már rám
ekkora szemmel.
Jogomban áll. Az életemért
küzdök. Még a kutyának is
joga van az életért küzdeni.

Ne lökdöss, taszigálj,
ne tépd az ajtót.
Nem mész, nem mész, nem mész.
Haljon meg mindenki,
akkor sem mész.
A lábad elé ha rogyok,
akkor sem mész.

Ha megölsz is, e küszöbön
akkor sem lépsz át.

 

EGY TIZENNÉGYÉVES ÁPOLÓNŐ FÉLÁLOMBAN TÖPRENG

(Czternastoletnia sanitariuszka myśli zasypiając)

Ha a világ összes golyója
engem találna el,
akkor már senkit sem teríthetnének le.

És bárcsak annyiszor meghalhatnék,
ahány ember a földön él,
hogy nekik már ne kelljen meghalniuk,
még a németeknek sem.

És bárcsak ne sejtenék az emberek,
hogy értük haltam meg,
nehogy ez elszomorítsa őket.

 

CSENDÉLET

(Martwa natura)

A tócsában sár és vér,
egy félig elszenesedett lótetem
s egy félig elszenesedett holttest között,
egy letépett ereszcsatorna,
egy felszabdalt karosszék, egy teáskanna
és három üvegcserép mellett
egy szerelmeslevél kormozott
szélű foszlánya hever:
„Oly nagyon boldog vagyok.”

 

LÁNY EGY FIÚHOZ

(Dziewczyna mówi do chłopca)

Gyere a pincébe,
ott egy lélek sincs.
Holnap végeznek velünk a németek,
nem ússzuk meg, végeznek velünk,
csak két gránátunk maradt.
Gyere a pincébe, ott sötét van.

Nem számít, hogy itt patkányok
vannak, mindenütt patkányok.
Bújj hozzám. Te is reszketsz.
Tudom, hogy nem vagy szerelmes belém.

Milyen hitvány vagyok.
Ha a mama ezt látná.
Semmit se mondj. Holnap
úgyis meghalunk.

Félek. Imádkozz értem. Nem vagy
szerelmes belém. Imádkozz értem.
Én a mamáért imádkozom
és érted.

 

ELJÖTT A VÉG

(To już koniec)

Aznap éjjel
mindenki megértette, hogy eljött a vég.

Nem volt már víz,
sem erő, hogy vizet keressünk,
három napja
egyetlen kanál főtt árpa sem került,
a mocskos kötések
gennytől és vértől bűzlöttek,
a szemek, mik egy hete
nem láttak álmot, már a lőállásban is
lecsukódtak, az ostromtűz alatt,
a lábak, mik csatornákban gázoltak,
elnehezültek, akár a kő,
s kihullott a kézből
a töltetlen pisztoly.

Így hát amikor hajnalban meghallották
a tankok dübörgését, ahogy újabb
rohamra indultak,
megértették, hogy eljött a vég.
Azt a támadást
már nem verik vissza.

 

EGY NÉMET TISZT CHOPINT JÁTSZIK

(Niemiecki oficer gra Szopena)

A halott városon
egy német tiszt vonul át,
csizmája dübörög,
visszhangzik.

Belép egy halott házba,
aminek ajtaja sincs,
átlép a halottak
küszöbön heverő testén.

A zongorához lép,
a billentyűkre
suhint.

A betört ablakokon át
a halott városra
zúdul a robaj.
A tiszt leül.
Chopint játszik.

 

(ZSILLE GÁBOR fordításai)

---