hozzászól

Esztergált bájgli

Nálunk idén esztergált bejgli volt. Nem vicc.

Mákot lehet ugyan itt kapni, de darálva nem. Ill. csak mint előre gyártott tölteléket kész vegyi fűszerezéssel, amely nem esetem. Tehát mák az üzletből – otthon darálva. Tekerészeti mutatványom közben még házasságunk elején férjem egyszer megsajnált. Szemrevételezte a mákdarálót, majd gyártott hozzá egy adaptert. Vagyis daráló > adapter > fúrógép. Évekig fúrt mákos bejglit ettünk.

Aztán több év szünet következett. Mármint az általam gyártott bejglikban beállott szünet. Idén az áldott várakozás negyedik ádventjén kértem a teremtés koronáját, hogy darálja meg a mákot, ill. hol van az adapter. Jött, ment, térült, fordult, majd kijelentette, hogy baj van. Van, ugye adapter, de nem passzol a mákdarálóba. „Biztos, hogy ez az a daráló? A másikkal, a régivel mi lett?”

Eszembe jutott, hogy régen rendszeresen kölcsönkértem valakitől egyszer egy évben a mákdarálót. A tulajdonossal azóta elvesztettük egymást. Bejgli-ügyben ez nem jelenthet fennakadást, hisz azóta van egy még régebbi mákdarálóm. Nagyanyám hagyatékából ugyanis előkerült gyermekkorom emléke, amelyet néhány éve elhoztam Budapestről. Most tehát világos a dolog: Míg a kölcsöndaráló modernebb, jobbcsavaros volt, nagyanyám K.u.K.-beli darálója – úgy, mint hajdanán a bp-i közlekedés – baloldali. Szóval a néhai adapter nem passzol. A ház ura alig néhány óra alatt gyártott egy újabbat. (Nem kockáztattam meg a műszaki újítások iránt kevésbé érzékeny háziasszony gyakorlatias gondolatának hangos kiejtését, miszerint ennyi idő alatt gyalog is le lehetett volna darálni. Egyszer egy évben.) Szóval új adapter. Ezúttal nem a fúrógéphez, hanem az esztergapadhoz.

Idén tehát esztergált mákos bejglit ettünk. Ízben, állítom, nem érezni a különbséget, viszont rendhagyó látvány a mákesztergálás mint munkafolyamat.

A siker felbuzdított: Jövőre béresztergálást is vállalunk. Ár = mennyiségfüggő. ☺

Ez a nap is jól kezdődött - 2

Kőrös László írásának (LÁSD) címe nálunk gyakori bevezetője egy-egy negatív eseménynek. Nemcsak a kifejezés, de a morbiditás is előfordul.

Moszkvai barátnőm és volt munkatárásam szokta lakonikus understatement humorral kommentálni a maga körül történteket. A minapi telefonja kezdődött a fent idézett mondattal. Majd a folytatás: „Hullát találtak ma reggel a kapu alatt.” Az eseményt magát Marina nem találta viccesnek.

Másik eset: Tavaly szabadságunk egyik reggelén meglepően korán keresett Budapesten Berlinből egyik munkatársunk. „Szörnyen kezdődött a nap!” Nem jellemző rá, hogy karácsony és újév között hívna bennünket, ezért férjem viccesen megkérdezte: „Csak nem egy halottra bukkant?” „De, pontosan!” – volt a válasz. Lakáscsere címén, fűtésmérő-leolvasás okán és a házkezelőség kulcsával bejutván talált rá a földön fekvő halott új lakóra, aki feltételezhetőleg előző nap szívinfarktust kapott. Elképzelhető volt felindultsága és érthető, hogy ezt meg akarta osztani velünk.

Szóval, valóban előfordulnak hasonló esetek. Azt nem mondanám, hogy nálunk azok kommentálása is hasonló lenne. A magyaronlinenet (MON) Internet fórumon a Kőrös által leírt jelenség, az ilyen jellegű élmények gyűjtőhelye a „A pofám leszakad” c. topic.

Ezek után már szinte mellékes az az engem folyton izgató kérdés, hogy miért kell minden nyilvános helyen a rádiót bömböltetni? És miért kizárólag és kötelezően a kereskedelmi adók színvonaltalan, kommersz műsorát? Feltételezem, a két úr (úr?) és a nő meggondolatlan, de mindenképpen mások kárán hatásvadász kommentárja szintén egy ilyen műsor keretében hangzott el. Ez így együtt szerintem auditív és morális környezetszennyezés. És sajnos mindennapos. De a kultúra fellegvárában?!

Gyorsuló idő

Ma nem elég kitanulni egy szakmát, elvégezni egy egyetemet, folyamatosan kell továbbképeznünk magunkat, mert a tanultak elévülése rohamos. Tudásunk elértéktelenedésének (lásd még mint szellemi amortizáció) sebessége nő. Az ez ellen való küzdelem egzisztencia-harccá vált. Mintha magunk is egyre gyorsabban válnánk használhatatlanná. Erről olvashatunk Norman Károly naplójegyzetében Úgy érezzük, az idő fogy. Eleddig ez a benyomás szubjektív volt, a naptár mindezek ellenére 365 napot tartalmazott egy évben.

De idén talán már ez sem igaz. Naponta biztos jelét látom annak, hogy az év objektíve is rövidül. A mellettünk lévő bevásárlóközpont (népiesen center) falaira már november 7-ikén felakasztották a karácsonyi girlandokat. Most ebben lehetne keresni valami politikai nosztalgiát a dátum miatt, de ennek valószínűsége Berlin nyugtai felén aránylag kicsi. A jelenség inkább a statisztikailag is kimutathatóan lelohadt vásárlási kedv felcsigázását szolgálhatja. Minden esetre egy fecske is csinálhat nyarat – adott esetben karácsonyt: Azóta szisztematikusan és folyamatosan öntik el az ünnepi giccselemek a környéket. Máris megjelent az utcánkban „kedvencem”, a kivilágított hálón mászkáló télapó. Mint pók a falon. November közepén és +14 foknál. Hogy én az amerikai, csillámló fénnyel leöntött Santa-Claus-hagyományokat Berlinben nem szeretem, ez az én gondom.

Egy viszont tény: Az idő karácsonytól karácsonyig egyre rövidebb.

Mobilmizéria

Úgy döntöttünk, hogy a kétéves, még jó állapotban lévő, de általunk már nem használt maroktelefont (másként bunkófon, esetleg mobil) budapesti nagynénémnek ajándékozzuk. Azért, hogy bármilyen vészhelyzetben el tudjon bennünket – vagy bárki mást – érni. Vettünk hozzá magyar telefonszámot lebeszélhető kártyával.

(Csak zárjelben említem, hogy fenti ügyben a Westel miskolci üzletének 25 körüli Barbie-baba munkatársnőjét valamely írásbeli tevékenységben zavartuk - szemmel láthatólag nagyon. Érzésem szerint keresztrejtvényt fejtett, de mi nem hagytunk annyiban. Ő sem. Sajna - mondta mérhetetlen lenézéssel - ilyen avítt modellhez nincs magyar használati utasítás. Csak az újakhoz, de külön az sincs. A további kiszolgálás ekképp zajlott: „Négyezer-nyolcszáz. Csak készpénzben! Itt írja alá! Viszlát.”)

Előrebocsátom, nem spórolni akartunk. Minél jobban halad előre a távközlési technika, az egyre töpörödöttebb telefonok mind több funkciót kínálnak. Ugyanakkor egyre nehezebb megtanulni a 4-5 kombinációt, amelyre valóban szükség van. Továbbá az évről évre kisebb készülékeken értelemszerűen a gombok is egyre kisebbek. Ezért akartunk az idős hölgynek egy látható billentyűméretű és aránylag egyszerű használatú készüléket ajándékozni. Az ilyen példány pedig sajnos nem a legújabb.

Szóval mobil, töltő, német használ.utas. (majd lefordítom a lényeget), kártya a zsebben: Örvendezve mindezt átadtuk. Volna. Férjem ugyanis a kedvezményezett előtt szétszedte, kiszedte, betette, elolvasta, majd, ... rossz kódot pötyögött be. És onnan annak annyi.

A balkezes a nálunk lévő füzetecske alapján a németországi Siemens-Mobil-Hot-Line közbeiktatásával megtudta, habár a budapesti képviselet a Thököly úton, a vonatkozó ügyfélszolgálat a Hungária körúton. Hosszas telefon-próbálkozások után végre fölveszik: „Igen, jöjjön nyugodtan, felszabadítjuk, ... semmi gond, ... ingyenes”. Férjem csúcsforgalomban a Hungáriára, majd dolgavégezetlen vissza. Nos, bár ingyenes, de bizonyítsa be előbb, hogy a készülék az övé. Passz. Mit ne mondjak, a német T-Mobil-szerződés nem volt nála. Ki hinné? Egyszerűen nem hordja magával! (Jut eszembe, az se segített volna, hisz a cég nevére szólt. Onnantól nyilván a cégbejegyzést is kérnék, bizonyítandó, hogy van köze a vállalkozáshoz, esetleg annak hivatalos fordítását, ... ?)

Sebaj, odaadom az én újabb készülékemet, aztán majd alkalomadtán cserélünk - javasoltam. 'S lőn. Kiszed -> betesz -> kód -> ezúttal helyes -> működ -> ?: Mégsem. A ketyere túl kicsi és túl bonyolult nagynénémnek, akinek már egyenesen kellemetlen, hogy az általa tulajdonképpen nem is kívánt vacakkal ennyi a komplikáció. Ismét kiszed –> visszatesz –> mindent zsebrevág –> dolgavégezetlen haza.

Itthon férjem legelső lépésként előkotorta a szerződést az irodai archívumból. Sőt, még a megfelelő magyar leírást is megtalálta az Interneten. Hurrá, tiszta siker! Csak egy a bökkenő: Itt a dekódolás 30,- €. Bármely ügyfélszolgálatnál. Ennyiért akár lehetett volna Budapesten venni egy új régit (sőt, újat is, de azt éppen nem akartunk, hisz ... lásd fent), és pótanyám máris használhatná.

Jumurdzsák a Draculában

Egy hétig távol voltam. Hazaérvén ma gyorsan leellenőriztem a sajtóban, hogy történt-e ezalatt valami lényeges: Kitört-e, pl. váratlanul az izraeli-palesztin béke, megoldódott-e a német nyugdíjak hosszútávú finanszírozása, győztek-e esetleg végre az amerikaiak Irakban. De semmi ilyesmi. Még Szaddam Husszeint sem fogták el. Még mindig nem.

Pedig én tudom, hogy hol van! Pszt.... beláthatatlan következményekkel járna, ha idő előtt kiszivárogna a hír! Megbízható forrásom Zsófi, aki éppen most érkezett haza erdélyi kultúrszociológiai felmérő útjáról.

Na, gyere közelebb, Neked megsúgom, ha nem adod tovább: Képzeld, Szaddam Szászrégenben ül! A Dracula-bárban! Minden nap. Jól szervezett inkognitójának része, hogy nem rejtőzködik, sőt, beöltözött és nyilvánosan mutatkozik. Még magyarul is megtanult. Figyeled, tisztára, mint Jumurdzsák. A helyiek, persze, így nem ismerik fel, de Zsófi látta!

Hogy miért nem fogják el? Ezen én is csodálkozom. Vagy nem járnak az amcsik Romániába, vagy nem beszélnek magyarul, és így nem tudják, hogy Szászrégen-city-ben hol kell sörözni. Az is lehet, hogy valamilyen bombasztikus titkos akciót terveznek, amely során egy füst alatt le tudják majd leplezni a Szászrégen környéki román-iraki tömegpusztító fegyvergyártást is, miközben látványosan letartóztatják Jumurdzsákot. Aki addig is sörözik a Draculában.

Tiszta lappal

Ágival berlini kiküldetése során kerültünk munkakapcsolatba. Valamikor kiderült, hogy ismeretségünk tulajdonképpen gyerekkori: apáink kollégák voltak. Itt újonnan felfedeztük egymást, valamint, hogy sok bennünk a közös: életkor, családi háttér, felfogás, ambíció, ízlés, érdeklődés. Persze, azért akadt különbség is, pl. hogy Ági nem ment férjhez, gyereke nincs. A hasonló gondolkodás összehoz. Jókat dumáltunk.

Ági később visszatért Bp-re, de a kapcsolat maradt. Ha Berlinben járt, jelentkezett. Aztán néhány éve eltűnt. Észrevettem ugyan, hogy hosszabb ideje nem tudok róla semmit, de volt egyéb gondom, valahogy nem foglalkoztam vele. Öt év szünet után tegnap ismét jelentkezett. Megint hosszan és jót beszélgettünk.

Megtudtam, hogy ezalatt meghaltak szülei, a sógornőjével a kapcsolata tovább romlott, ami hozzájárult a bátyjától való fokozatos eltávolodáshoz, a biztosnak hitt párkapcsolata felborult, valamint elvesztette az állását. Ezek a csapások megrendítették az egészségét és a lelkierejét. Hirtelen rájött, hogy nagyon egyedül van. Ebben az állapotában kiöntötte lelkét egy teológus barátjának, aki megütközve kérdezte:

„Hol a probléma?”
„???”
„Csak ennyi? Mit akarsz? Nézz körül, mások ezrével, mennyivel szerencsétlenebbek!”
„Hm. Valóban van még rosszabb is.”
„Különben rettentő szerencsés vagy. Teljesen tiszta lappal indulhatsz. Ez nem gyakran adatik meg az ember életében.”

Ezen én is elgondolkoztam. Valóban. Mások egzisztenciális vagy egészségi problémáihoz képest hol vannak az én családi gondjaim? Sorozatukon pedig csak röhögni lehet. Olyan, mint egy rossz vicc. Rögtön könnyebbnek éreztem magam. Megjegyzem, Ági is. Azóta ismét dolgozik, egészsége helyreállt. A család? A terhes konvencióktól igyekszik szabadulni – címszó: karácsony. (Megjegyzem, ebben szintén egymásra találtunk.)

A sorscsapás relatív fogalom. A „tiszta lap” pedig érdekes kategória. Így is lehet látni. Csak megfelelő hozzáállás kell, amely nem mindenkinek sajátja, de megtanulható. Nem olyan hosszú az élet, hogy állandó lelki gyötrelmekre pazaroljuk. Avagy ahogy egyik anyai barátnőm, Márta konvenciómentesen kifejezi: „Tudod, a szar is le van szarva”. Mondogatom is magamnak, bár megvallom, rendszeresen visszaeső tévelygő vagyok. De hiszem, hogy önuralommal, gyakorlással a negatív gondolatokra való hajlam legyőzhető.

Abban azért még kicsit bizonytalan vagyok, hogy mennyit kezdhet valaki ötvenéves nőként a hirtelen szerencsés tiszta lappal.

SMS

Sokáig harcoltam a mobiltelefon (lásd még maroktelefon, avagy találóbban bunkófon) ellen. Eredménytelenül. Státuszszimbólumnak még ma sem tekintem, az esetek többségében meg lehet lenni továbbra is nélküle, de néha hasznos. Ezt be kellett látnom.

Ugyanakkor változatlanul elemi ellenérzéssel viseltetek az SMS-ek iránt. Idegenkedve figyeltem néhány éve, ahogyan a gyerekek a game-boy fölé hajolva a világról teljesen megfeledkezve tudták mindkét kézzel dögönyözni azt, később ugyanez a jelenség tűnt fel a tamagocsiknál. Ma gyakran az az érzésem, mintha eszelősök nyomogatnának mindenféle gombokat a markukban, látható eredmény nélkül, miközben időnként számomra váratlan érzelemnyilvánításokat hallatnak.

Valószínűleg ennek az antipátiának köszönhető, hogy nem tudok SMS-t küldeni. Valamint, mert szükségtelennek tartom. Vagy írok egy e-mailt vagy fölhívom telefonon a másikat. Utóbbit tettem a minap. Zsófi ugyanis jelenleg Erdélyt járja, ahol maga választotta szociológiai tanulmányokat folytat. Ő tud bánni az SMS-sel, így rövid hír jött tőle, miszerint meghosszabbítja szovátai tartózkodását két nappal. Vagyis szombat helyett hétfőn megy tovább. Tudni kell még, hogy a vendéglátó református lelkész házaspár, továbbá a szombat és hétfő közé esik a vasárnap. Éleseszűen a hírből felismertem az abból eredő erkölcsi kötelezettségeket és felelős szülőként erre jóindulatúan figyelmeztetni kívántam csemetémet.

Mindez történt szombat este, amikor éppen Rheinsbergben voltam férjemmel (Kammeroper Rheinsberg*), a Zsófi-féle útiterv, cím- és telefonlista, stb., valamint saját mobiltelefonom regényvastagságú használati utasítása nélkül. Mély lélegzetet vettem tehát és tekintettel az összes tekintendőre megpróbáltam, de – és ezt őszintén bevallom – sikertelenül. Az út közepén állva nyomogattam összefüggés nélkül mindenféle gombokat: Nem, az időjárás-jelentés nem érdekel (anélkül is tudom, hogy hőség van), a börze hírei sem, a beérkezett SMS-eket már elolvastam (csak 1 volt Zsófitól). Namost: igen, › válaszolni, › kinek, világos, ... › nem beépített szövegekkel, ...› na, és itt elakadtam. Közben hárman dudáltak, egy motoros majdnem elütött.

Végül felhívtam az ifjú művésznőt – gondoltam, két mondat még benne van a költségvetésben. Telefonbeszélgetésünk a következőképpen zajlott:

***** **** ****
„Miért hívsz mobilon?! Tudod, hogy milyen drága!”
„Röviden csak figyelmeztetni szeretnélek, hogy holnap vasárnap, ha maradsz, gondolj az istentiszteletre...”
„Tudom, nem vagyok hülye!”
„Ja, akkor jó.” – és itt letettem.

Néha mégis jobb az SMS.

*http://www.kammeroper-schloss-rheinsberg.de/info-sommernachtstraum.shtml