A soha nem volt hagyományok ápolása

avagy
mi a különbség a mágia és az illúzió között

Az Újvilág rendszeresen gazdagít bennünket frissen szuggerált hagyományokkal. A Valentin-napot, pl. már sikerült megemésztenem. Ezt a karácsony és a húsvét közé eső megemlékezést a kereskedelmi uborkaszezon fellendítésére kiötlött gazdasági stimulánsok egyikeként fogom fel. Különben praktikus. Független bármely személyhez kötött dátumtól, névtől, kortól, konkrét évfordulótól és mindenkire alkalmazható. Továbbá az évről évre fokozódó reklám jóvoltából elfelejthetetlen. A házak oldalán mászkáló szintén angolszász származású télapók látványáról és az attól való idegenkedésemről már szóltam tavaly. Az ádventi időszak közeledtével talán időszerű lesz hozzáállásom felülvizsgálása. Az eredményt majd még közlöm.

De nemcsak a tengerentúlról jönnek szokások. A berliniek nagy fogékonyságot mutatnak mindenféle ünnep iránt, így az utóbbi években fokozódó mértékben igyekeznek itt is meghonosítani a Rajna parti karnevál-szokásokat. Ezt talán összefüggésbe hozhatjuk azzal a ténnyel, hogy néhány éve Bonnból Berlinbe költözött a főváros. Újabban tehát itt is vannak megfelelő egyesületek, színes kosztümök, felvonulások, karneváli ülések. (Utóbbi alatt kabaré jellegű előadást kell érteni.) A porosz próbálkozások mégis erőltetettnek, vérszegénynek tűnhetnek annak, aki látta az eredetit Mainzban vagy környékén. De nem adjuk fel, idővel kinőheti magát. Sőt, túl is szárnyalhatja a tradicionális borvidéket. Berlin különben is mindenben a legnagyobb, legjobb, legtöbb, legszebb, leglegebb. Van is erről egy jellemző anekdota. Egy berlini dicsekszik egy bajornak, hogy a fővárosban minden jobb, nagyobb, több stb. – lásd fent. A müncheni eredménytelenül érvel, majd végül az Alpokra hivatkozik. Erre a berlini jellegzetes proli-pökhendi nyelvjárásában lekezelően csak annyit mond: „Wenn wia Berje hättn, wärn se jrössa!” (Ha lennének hegyeink, azok nagyobbak volnának!) Szóval a karneválban még van potenciál.

Idén újabb „tradícióval” szembesültem: Kísértet járja be Európát (is), a „Halloween” kísértete. Boszorkánynak vagy egyéb rémisztő figurának álcázott tinédzserek ugratják ilyenkor rendre a szomszédokat. Ha jól értettem, a szokás lényege, hogy a gyerekek „trick or treat” kiáltással (ennek berlinivé szelídült változata a „Süsses, sonst gibt’s Saueres”, utóbbi magyarul: „Édeset vagy megbánod!”) ijesztgetik a békés polgárokat - á’la csengőtrükk. Az Amerikából ismert és lassan Európa felé araszoló, a mágiát és illúziót idéző, kivilágított tökökkel operáló „Halloween” péntek este elért személyesen engem is. Tudatlan lévén megkérdeztem az első vámpír-párost, hogy a nemlétező hagyomány szerint most mit kell tennem. Megtudtam, hogy édességet várnak, különben valami mágikus hatású büntetésben részesülök. A második ijesztgető duó után, akik egy tubus fogkrémmel fenyegettek arra az esetre, ha ellenállnék, reméltem, hogy hamarosan elfogynak a kísértetek. Egyheti távollétünk után a hazaérkezés pillanatában még nem volt időm készleteinket feltölteni, így a további mágusoknak már csak a kristálycukor maradt volna. A fene ette ezeket a mindennemű hagyományt nélkülöző új, üres népszokásokat! Okt. 31-ikét én eddig ugyanis mint a reformáció napját ismertem. Mostantól ezek szerint inkább „Halloween”.

A minap olvastam ezzel kapcsolatban egy elgondolkoztató véleményt a „Der Tagesspiegel” napilapban. Roger Boyes, a „The Times” berlini tudósítója itteni életének eseményeit rendszeresen – és általában a rá jellemző angol understatement humorral – e neves helyi lap Vélemények c. rovatában kommentálja. Ezúttal a „Halloween” és az abban rejlő mágia/illúzió kapcsán komoly kirohanást tett Harry Potter, a szerinte érdemtelenül dicsért értéktelen gyerekirodalom ellen. Az írónő a mágiára hivatkozván sorozatgyártott trükköket alkalmaz – állítja Boyes. Azt az illúziót kelti a félrevezetett gyerekekben, hogy a Jó nevében csökönyös harcosokként kell küzdeniük a felnőttek világával mint a Rosszal. Boyes szerint az írónő legalább ennyi pénzt érdemelne, ha ehelyett inkább megmagyarázná olvasóinak a különbséget a mágia és az illúzió között.

Cirkuszi illuzionista trükkökkel találkozunk ugyanis mindenütt. Nap mint nap – többek között a politikában. Ilyen, pl., amikor Gerhard Schröder nyolcadszor fenyeget lemondással. Az angol publicista szerint az illúzió elködösíti a realitást. Csakis ennek tudható be, hogy Kaliforniában megválasztották Schwarezeneggert. Összetévesztették a film optikai illúzióját a politikai realitással.

Nagyon egyetértek Boyes-szal. Példáit – nyilván szakmai okokból – az angol-német nyelvterületről veszi. A téziseit alátámasztandó eseményeknek pedig mekkora tárháza lenne, ha a kelet- ill. kelet-közép-európai régió illuzionistáit idézné! Elsőnek ma nekem leginkább Oroszország jut eszembe, ahol a legújabbkori cárok 11. éve a demokrácia illúzióját igyekszenek kelteni, és ahol a putyini szabad kapitalizmus pillanatnyilag az újraállamosításban érvényesül. Utóbbi persze nem köztulajdont jelent. Az újraelkobzás és újraelosztás trükkje a szegény rétegeknél az igazságérzettel kombinált látens antiszemitizmusra építvén egyetértő szimpátiára számít. Jól kalkulál. Új szemfényvesztést látunk változó szereplőkkel a széles néptömegek jóindulatú bólogatása mellett, miközben utóbbiak nem veszik észre, hogy ismét kiszorulnak mindenből. Hogy ne sértsek meg senkit nyelv- és honfitársaim között, a momentán magyar politikai erőfitogtatás illuzionistáinak sokasodó példáitól itt eltekintek.

A mágia, az más. Az az a csoda, amely nem felülről jön, hanem a mindennapokban van. A négy évszakban, a váratlanul kedves állami tisztviselőben. Mágikus az is, ahogy a magunk mögött behúzott ajtó kulcsa mindig a bent hagyott kabát zsebében van, ahogy időnként felénk jár Murphy. A mágia titokzatos és huncut, az illuzionisták viszont sarlatánok, akik szavazókat vagy TV-nézőket akarnak és nyernek. Legfőbb ideje, hogy megértsük a különbséget. Ezt kéne megtanítani a gyerekeknek. Új „hagyományaink” kritikus vizsgálata ebben segíthet.