Franciaországi anzikszok
- 10 | 9 | 8 | 7 | 6 |5 | 4 | 3 | 2 | 1

10. Ami még feltűnt

Bármennyire felvilágosult az ember, hiába vizsgálja felül a korábban hallottakat, néhány iskoláskori tanítás – helyes vagy helytelen –, mégis tartósan befészkeli magát a tudatunkba. Ezek egyike volt nálam a francia forradalom haladó mivoltába vetett hit. Miután személyesen nem érintett, sose kérdőjeleztem meg a tanultakat. Annál jobban meglepődtem különböző francia útjaim során, amikor lépten-nyomon annak pusztításával, rettentő következményeivel, valamint mai, korántsem pozitív értékelésével találkoztam. Franciaországot ugyanúgy tönkretette, mint Oroszországot a „Nagy Októberi”, ill. Kínát a „Kulturális”. Ahol elemi erővel dúlt, ott könyörtelenül felgyújtották, kirabolták az egyházi intézményeket, templomokat, kolostorokat, magánkastélyokat, megsemmisültek az archívumok, az emberi veszteségekről nem is beszélve. Az elmúlt 200 év sem volt elegendő arra, hogy ezeket a károkat hiánytalanul pótolni tudják. További párhuzamot látok a francia július 14. és a szovjet-orosz november 7. között. A kritikus szemlélet ellenére változatlanul megülik kitörésének napját mint pirosbetűs nemzeti ünnepet. A Napóleon-kultusz ugyanígy elgondolkodtató. Mai szemmel semmi nem indokolja, pl. a Panteonban kötelező – mert fizikailag kikényszerített – főhajtást az egész Európát igájába hajtó és leginkább futótűzhöz hasonlítható hódító szarkofágja előtt.

(Hogy is volt csak? Ja, igen, jelszó: Szabadság! A forradalom megszabadította a népet az abszolutizmustól, Napóleon Franciaországot a forradalomtól, egy európai koalíció Európát Napóleontól... stb. Később a Szovjet Hadsereg Európát Hitlertől, majd Európa valahogy megszabadult a Szovjetuniótól. Hogy ki, mi által, az egyelőre még nem tisztázott. Az új „szabadságot” a mindenkori történelemkönyvek mindig pozitívumként tálalták. Volt erre is antik példa: Julius Caesar germán hadjáratáról úgy írnak a kortársak, hogy „...bevonult és megbékítette az ott élő törzseket”.)

De maradjunk most a forradalom következményeinél. Több újabbkori próbálkozást láttunk, amely során a hajdani tulajdonosok utódai visszaigényelték a család korábbi várát, kastélyát, majd azt állami segítséggel és a helybeli, kultúröntudattal rendelkező polgárok lokális alapítványának pénzéből igyekeznek helyreállítani, kulturális céllal közös felhasználását biztosítani. Ennek egyik formája, hogy a múzeumként működtetett, korabeli bútorzattal berendezett termekben rendszeres időszakos modern művészeti kiállításokat tartanak. Ezt tapasztaltuk kivétel nélkül minden általunk látott várban, kastély(ocská)ban. Függetlenül a kiállított anyag színvonalától meglepődtem a gyakoriságon. Úgy tűnik nekem, ez jobban elterjedt itt, mint Németországban. Ennek egyik oka lehet, hogy a franciák szerintem jobban értékelik a hagyományos humán műveltséget az inkább technokrata német beállítottsággal szemben. A francia oktatási rendszer, a műveltségi etalon közelebb áll az általam ismert K.u.K. alapú magyar felfogáshoz, bár utóbbi mára jócskán megváltozott.

Lehet az is a francia forradalom kései hatása, hogy a 19. sz. végén sok templomtorony csúcsára leszállt Szűzmária. Szoborrá merevedve kezével mindig védő gesztust gyakorol. Vagyis nem csak Magyarország védőszentje. Sehol se találtam utalást, miért volt erre szükség, de ott, ahol Európában általában kereszt áll, Franciahonban feltűnően sok a nagyra sikeredett női (már bocsánat a tiszteletlen szóért) kertitörpe. A figura feltétlenül túlméretezett, gyakran aranyozott, az addig arányos román/gótikus épületet nagyságánál fogva eltorzító bombasztikus neobarokk giccselem. Kár.

Más. Az Ardèche gyönyörű. Elsősorban belföldi idegenforgalma gazdaságilag is jelentős. Tapasztaltuk, hogy ez időszakos és a szezon rövid, akár a Balatonnál. Mert a franciák már csak olyanok, hogy ha van iskoláskorú gyerekük, ha nincs, csakis július-augusztusban mennek nyaralni. Ezt Normandiában még érteném, de délen?

Sem racionálisan, sem klimatikusan nem indokolt, hogy miért kell mind az 55 millió franciának egyszerre utaznia. Nyilván így szokták meg. Ez nekünk azért is szokatlan, mert Németországban az iskolai hat hét nyári szünet tartományonként eltérő időpontban három hónapra terjed ki. Aki pedig teheti, eleve elő/utószezonban megy nyaralni. Az utazási irodák árstruktúrája is támogatja az utóbbit. Én, pl. kimondottan élvezem, hogy már két éve nem vagyok a diákvakációhoz kötve. A fentiekből adódóan örültünk, hogy szeptemberben az Ardèche legszebb helyein csak a miénk volt a világ. Észleltük viszont a rendszer hátrányát, mivel a turisztikai infrastruktúra összezsugorodott a nyári harmadára.

Már írtam arról, hogy az ardèche-i táj gyakran emlékeztet Erdélyre. Erdélyben járván mindig azon tűnődtem, hogy a móriczi tündérkert miért nem profitál jobban adottságaiból. A természet, a táj varázsa, a hagyományok, a kultúra, az élő néprajz, a nemzetiségi sokszínűség, az emberek vendégszeretete predesztinálná a pénzt hozó idegenforgalomra. Utóbbiból él Svájc, Ausztria, Bajorország, Toszkána, a legtöbb francia régió, de a török Riviéra is, ...hadd ne soroljam, és nem is rosszul. Persze-persze, az infrastruktúra. Kellenének jobb utak, több és színvonalasabb szálloda, étterem, de jobb határátkelés, kevesebb átverés, magasabb civilizáció. Csak a táj és a transzilvanizmus nem elegendő. Mégis reménykedtem. Ma már kicsit jobban értem. Ha az Ardèche gazdasági fellendítésére sem elegendő évi két hónap – ezalatt kell megkeresni az egész évre valót az abból élőnek –, mit remélhetünk Erdélyben?

Ahogyan Budapest ≠ Magyarország, úgy Párizs ≠ Franciaország. Mindenki, akivel beszéltem, egészséges helyi öntudattal rendelkezik és nem vágyik a fővárosba. Többel is találkoztam, aki párizsi létére tudatosan hagyta el a fővárost. Üzleti vagy alkotó tevékenységüket az Interneten intézik, nem fontos hozzá a jó fizikai elérhetőség, viszont a vidéki életformát egészségesebbnek találják. Ez részben ellentétben áll a fiatalok városba özönlésével. Az elmenők munkavállalók, a maradni akarók vagy oda- ill. visszaköltözők többnyire a 40 fölötti korosztály képviselői, kisebb vállalkozók, stressz-sérült értelmiségiek. Mindegyiknél szimpatikus volt az értékeken alapuló lokálpatriotizmus.

Rám különösen nagy hatást tett a több száz éves múltra visszatekintő polgári életforma, amellyel, mint magától értetődő hagyománnyal, nemcsak barátainknál találkoztunk. Kelet-közép-európaiként nekem ez ott is polgárinak tűnt, ahol házigazdáink elhatároló módon kihangsúlyozták, hogy ők földművesek. Ezt büszke öntudattal tették, ami engem meglepett.

Szeretek idegen helyen lopva benézni az ablakokon. Az esős, álmos kis Ruoms-ban a nyitott ablakon kiáramlik az ebédillat, míg a háziasszony a Gründerzeit-ebédlőben tálal. Vivier-ben a földszinti lakás lebbenő függönye mögött az idős hölgyet körülvevő összes bútor, még a falba beépített szekrény is 18-19. századi, csak a nagyothallás miatt hangos TV rí ki a környezetből. Mintha az ódon házakban lakók kötelességüknek éreznék nemcsak a falakat, de a korábbi korok tárgyait, bútorait is tisztelni, velük lakni, élni. Nem ritkán a teljes berendezés legalább 150 éves. Tehetősebb polgári otthonok falán az ősök portréi lógnak, egyáltalán képek a 17-18. századból. Ismerik értékeiket, természetességgel ápolják hagyományaikat.

Disszonánsnak csak az el-elvétve látott német turisták hangosságát, a rendszertelen nyitvatartási idők miatti elégedetlenségét éreztem. Ahogyan az étteremben a jólszituált középosztálybeli apák német magabiztossággal egzecírozták bölcsődés korú gyerekeiket. Összehasonlításul szolgált a francia család halkabb természetessége a szomszéd asztalnál.

Félreértések elkerülése végett sietek leszögezni, nem hiszem, hogy a szomszéd fazekában jobb főne, hogy Franciahonban minden szebb lenne. Semmi esetre nem tettek vakká a nyaralás kellemes pillanatképei az ott élők megélhetési gondjai iránt. Így egyelőre nem rendelek konténert a költözködéshez.

9. Avignon

Egyszer tettünk engedményt utazási koncepciónkkal szemben, hogy t.i. semmi híresség, turistaközpont, nemzetközi látványosság. Bázisunktól 120 km-re lévén le lehetett bonyolítani egynapi kirándulás keretében.

Avignon felé a route nationalale mellett döntöttünk. Vivier a klímahatár. Innen délre az éghajlat mediterrán és ez érzékelhető. Nem annyira a hőmérsékletben, inkább a városképben, hangulatban. Ha nekem szögeznék a kérdést, nem tudnám megfogalmazni, hogy miben rejlik a különbség, de Orange, Avignon déliesebbek, mint amit addig láttunk.

Amit megspóroltunk az autópálya mauton, azt sikerült rögtön kiadnunk parkolási díjra. Avignon-ban a városközpont felé haladva a folyópartról bekanyarodtunk a balra jelzett „Centre Ville” felé és akarva-akaratlanul egy óriási parkolóház bejáratában találtuk magunkat, ahonnan nem volt visszaút. Mindegy, egyszer minden úton elkövetek valami hasonló marhaságot. Helyzetünk imígyen valóban központi lett: A pápák palotája előtti téren bukkantunk fel a felszínre a parkolóházból. (Legalább ennyit a sok pénzért.)

Nos, nem láttam azelőtt képeket Avignon-ról és megvallom, teljesen mást vártam. Egy hatalmas homlokzat előtt álltunk, amelyről első pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy ez most romos, vagy ilyen az akkori és azóta is végleges állapota. Való igaz, gótika gótika hátán, csupa faragás, boltív, grandiózus, a térről van rálátás, mégis, nekem csalódást okozott. Egyrészt számomra valahogy befejezetlen benyomást kelt, másrészt hideg, rideg, nem invitáló. Ehhez képest négy órát töltöttünk a 14. században épült falak között.

Eltekintek az avignoni pápaság történelmi ismertetésétől. Hogy miért pont itt és hogyan, azt elmondja a vezető, olvasható a vonatkozó irodalomban. A lényeg, hogy az avignoni fogság, majd az ellenpápaság évszázada alatt épült itt egy város a városban, amely egy átmeneti időre a korabeli Európa ideológiai, gazdasági és kulturális központjává vált. Ennek a száz évnek, jelesen a 14. századnak építészeti hagyatékát – és sajnos főleg csak azt – láthattuk. Csalódást okozott, hogy a grandiózus, épületszárnyakat betöltő emeletek, folyosók, termek, templomok – a helyenként még meglévő freskómaradványoktól eltekintve – többnyire üresek. Csodás ugyan a néhány falfestmény, egy-egy a pápák által magánhelységként használt belső terem díszítése, amelyek részben vagy egészben megmaradtak. Többnyire azonban ma a csupasz falak láthatók. A hellyel-közzel előforduló bútordarabok pedig nem eredetiek és/vagy nem onnan valók. Amit nem a francia forradalom tett tönkre, az eltűnt, odaveszett a 19. században, amikor kaszárnyának használták az egész objektumot.

Hogy mégis egy fél napot töltöttünk a majdnem teljesen csupasz falak között, az nemcsak a pápai város méreteinek köszönhető, hanem a borsos árú belépőjeggyel járó magnós vezetésnek. Ennek jóvoltából megtudtuk „Avignon” történelmi hátterét, építészeti történetét, a kúria működését, a különböző korszakok váltakozását, jelentőségét. A hét pápa különböző érdeklődésének, felfogásának, temperamentumának, tehetségének, hatalomvágyának megfelelően más-más mértékében fektetett a hangsúlyt a vallási kérdésekre, a gazdaságra, a művészetekre, a világpolitikára, összeurópai hatalmi befolyásra. A pápai város ki- és továbbépítése is ennek jegyében zajlott. Hallatlanul érdekes információt kaptunk az egyház mint intézmény 14. századi működési szerkezetéről, az ideológiai, valamint a gazdasági hierarchiáról (nem estek feltétlenül egybe), az egyházi bürokráciáról, az adórendszerről és annak érvényesítéséről, a különböző pápák eltérő súlypontú tevékenységének finanszírozásáról, a képzőművészetekről, a konyhaművészetről, az középkori európai politika intrikáiról. Nekem nem csak a látottak, méginkább a tablók, életrajzok, táblázatok és a hallottak tűntek izgalmasnak. Persze, a koncentrált gótika ilyen mennyisége önmagában is lenyűgöző.

Ki ne ismerné a régi gyerekdalt: Sur le pont d´'Avignon...? Mindenkit megnyugtathatok, a híd ma is megvan. Igaz, hogy csak félig, de így is impozáns. Sokkal hosszabb, elegánsabban ívelő, mint az ezzel kb. egyidős és szintén híres Regensburg-i a Duna fölött. (Persze, a Rhône szélesebb is Avignon-nál, mint amott a Duna.) Ha arra gondok, hogy Pestet és Budát először csak 1846-ban tudták kőhíddal összekötni, ...hogy Magyarország milyen építészeti emlékekkel rendelkezik, mondjuk Nagy Lajos és Zsigmond korából, és hol vannak azok – hm –, ... mit Avignon-tól, a legtöbb környékbeli városkától!? És nemcsak azért, mert nálunk, ugye a törökök... Jó-jó, ne hasonlítgassunk, pláne, ha az előnytelen! De mégis elgondolkoztató.

Avignon belvárosa nem nagy, gyalog egy óra alatt bejárható. A városi lakosságnak is kijutott azért a dicsfényből: Gótikus templom, székesegyház nemcsak a pápai falakon belül látható, a főtéren és a belvárosban további négyet találtunk. A sétáló főutcán mediterrán módon egymás mellett sorakoznak a kávézók, éttermek, bárok és az emberek kint ülnek szeptemberben is a teraszokon. Gyakran az első emelet is a vendéglőhöz tartozik és a balkonokon, erkélyeken is állnak asztalok. Az egységes városkép dekorációs céljával az emeleti korlátok mögötti falakon – akár vendéglátóhely, akár nem –, a századforduló hangulatát idéző embernagyságú előképek, két- vagy háromdimenziójú hölgyek és urak korzóznak, integetnek, „élnek” társas életet.

A színházzal szemközt egy algériai éttermet választottunk és cous-cous-t rendeltünk. A két adag érzésem szerint legalább 5 embernek elég lett volna. Megkérdeztem a fiatal, jóképű és sármos pincértől, hogy mit csinálnak a maradékkal. Kidobják, mondta. No, akkor inkább mi elvisszük, válaszoltam, ha becsomagolja. (Nem a pénz miatt, hanem mert annyira ízlett.) Szemrebbenés nélkül megtette, de azért éreztük, hogy ez itt nem divat. Fizetéskor decens eleganciával egy távolabbi üres asztalra mutatott, ahol ott állt egy zacskó a maradékainkkal. Szerintem nem akart bennünket megszégyeníteni a többi francia és arab vendég előtt. Jót nevettünk ezen.

8. Ardèche – bor és levendula

Tíz napig gyönyörű időnk volt, majd egyik reggel hirtelen nem. Ennek ellenére mégis elindultunk előirányozott felfedező körutunkra, hisz köztudottan minden élmény, legföljebb másként. Nos, leírhatatlan érzés 5-600 m magasról lenézni a bazaltoszlopok tövében csordogáló folyóra, és látni, miként lepi el a fehér tejföl a völgyet. Mint egy drámai jelenetben, ahol a kulisszák mögül fújják a fehér párát. A gomolygó köd ezúttal igazi, terjedési sebessége, akár a hollywood-i filmekben. Mint valami felsőbb hatalom utasítására, alulról feltartóztathatatlanul emelkedik és kb. 5 percen belül semmit sem látsz. Nincs se folyó, se szakadék, se lávaoszlop. Már az autót se látod, amelytől negyedórája alig 30 m-re távolodtál el. Végül elkezdett esni. Abbahagytunk a láthatatlan táj szemléjét és szükségből erényt kovácsolva hirtelen elhatároztam: borkóstolni megyünk.

Általánosságban a francia borászatról röviden annyit, hogy a borok az egész országban szigorú kategorizálás alá esnek és folytonos ellenőrzés alatt állnak. Nemcsak a borvidék és a pince neve mérvadó, hanem a dűlőé is. Hozzáértők vidékenként, sőt, dűlőnként és évjáratonként raktározzák be pincéjükbe a vagyonokat érő kiváló borokat. (Borkedvelő és borértő párizsi barátaink burgundiai házában meglepett, hogy a házigazda nem a számomra látható környezetet, a 17. századi kétszintes villa antik bútorait, berendezését félti az estleges betörőktől, sokkal inkább pincéje tartalmát.)

Dűlőnként nyilvántartják a tőkék számát és az annak megfelelő maximális borhozamot. Természetesen a maximum elérésére törekednek és ennek érdekében semmit nem bíznak a természet szeszélyeire. Korai fagy esetén pl. úgy védik a várható termést, hogy éjszakánként fűtik a szőlőket: tüzet raknak a sor végén, hogy el ne fagyjon az, ami addig jó termésnek ígérkezett.

A minőségi garancia egyben önkorlátozást is jelent. A dűlő határánál 5 méterrel kijjebb fekvő szőlősor termését már tilos ugyanazon a néven forgalmazni. Ezért is a részletekbe menő megkülönböztetés – lásd fent. Ha több a termés, mint a regisztrált megengedett maximum, akkor a többletet ki kell önteni. Azt a borász nem palackozhatja a dűlő nevével, csak mint „no name” vagy „fehér árut”, tájborként adhatja el – természetesen olcsóbb áron. Azt hiszem, a magyar borászat ettől még elég távol áll. (Néhány éve, amikor az azóta híressé vált Szepsy István Mádon a jobb minőség érdekében kiritkította a fürtöket a tőkéin, a többiek kiröhögték. Pedig a módszer bevált. Ma évekre előre le van kötve nála látatlanban az egész termés.)

A bor nemcsak ital, hanem élvezeti cikk is. Megnézik a színét, a csillogását, a hőmérsékletét. Megízlelik. Összehasonlítják. Értékelik. Lehet dióízű, emlékeztethet a levendulára, báránysültre, az őszi erdő illatára. Legalább annyit lehet és kell beszélni róla, mint az ételről, amelyhez isszuk.

Az ardèche-i nem tartozik a kiemelt borvidékekhez. Ahogyan a Vin de Pays de l’Ardeche kifejezés is jelzi, hogy az ardèche-i, az tájbor. Bár majdnem a Rhône mellett, de mégsem Côte-du-Rhône. A tájbor kifejezés eleve a nem neves, márkás bor megjelölése, az árak is teljesen mások, mint pl. egy Chablis Grand Cru esetében. A borhierarchia a fentieknél még sokkal bonyolultabb, de annak részleteit majd máskor.

Mindegy, ha itt vagyunk, akkor a helyi bort illik inni. Annál is inkább, mert első este házigazdánk udvarias kérdésemre rögtön megajándékozott egy-egy üveg rose- és vörösborral. Mindkettő nagyon ízlett. Egyáltalán nem biztos, hogy mindig a híres a legjobb.

Szóval borkóstolás. Nem lesz nehéz, gondoltam, hisz „Château ezmegez”, „Domaine ígymegígy”, szőlő és borászat szinte minden sarkon. A borkóstolási lehetőséget a reklámtáblákon külön feltüntetik. Vagyis nem mindenütt lehet. Az elsőnél nem jártunk szerencsével. Az egész család a kombájn jellegű hatalmas berregő betakarítógép tetején és környékén dolgozott. Az erősödő esőben igyekeztek gyűjtőedényekben az ipari méretű hodály feldolgozóba behordani a frissen szüretelt szőlőt. A ház asszonya csuromvizesen, mégis kedvesen mondta, hogy egy félóra múlva szívesen rendelkezésünkre áll. Ezt nem igazán akartuk kivárni, amit érzésem szerint a család sem nagyon bánt. Amerre jártunk, ismétlődő kép: szüret esőben. Végül Lagorce mellett a Domaine Vigne Bernard kisebb családi pincészetnél, bár a helyzet ugyanaz, a készséges háziasszony ráér velünk foglalkozni.

A környéken mindhárom borféleség előfordul: fehér, rose és vörös. Utóbbi szintén többfajta. Mme Bernard nagy szakértelemmel, készséggel magyaráz. Felkészültsége, kultúráltsága, a körülmények, a mellékhelységek civilizáltsága – Magyarországon ilyet Tokaj-hegyalján csak a legszínvonalasabb pincészetekben tapasztaltam. Azok között ma még ehhez hasonló kis magántermelő csak elvétve akad. Pedig itt garantáltan nem a nemzetközileg elismert élvonalat láttuk. Fehérboraik pl. szerintem nem különlegesek, a vörösek se mind. A tavalyi évjáratból ízlik a rosé, vörösben a syrah és a merlot. Bevásárolunk egy-egy kartonnal. Nem hiszem, hogy ezzel sikerülne egy, a burgundiai barátainkéhoz hasonló exkluzív borkészletet megalapozni, de nem is ez a cél.

A bor mellett árul még levendula eszenciát is. A levendula szintén Franciaországra jellemző kultúrnövény. Már láttunk gesztenye- és selyemmúzeumot, így a kis szórólapon olvasott „musée de la lavande” ötlete nem lepett meg. Körülményes ugyan megtalálni, mert a központban elhelyezett tábla szerinti onnan 2 km bőven mért 5-7 km is lehet, rossz földúton és jócskán St.Remeze-en kívül a mező közepén. De megéri megkeresni. Egyik helybeli levendulatermesztő összekötötte a hasznosat a méghasznosabbal és desztillériáját megnyitotta a nagyérdemű előtt. Kis kiállítás, többnyelvű videofilm a levendula és hasznosításának európai történetéről, desztillálás „life” kétnyelvű szakember magyarázata mellett, a kis házi kertészetben fajtaszemle, tea/kávésarok, valamint az elengedhetetlen butik a származékok és minden, a levendula kapcsán ihletett ötletes, ízléses csecsebecse értékesítésére. Az üzletben, ahol egyben a nem túl szerény belépődíjat is szedik, ide férjhez jött német hölgy a személyzet. (Egy szerencse, hogy van ez a múzeum, mondja, mert így nyelvtudásának köszönhetően legalább az év 9 hónapjában van munkája.)

A két fő típusnak (Lavande Fine, Lavande Aspic) és az azokból kitenyésztett harmadik (Lavandin) levendula-keverék fajtáinak több ezer változata ismert. Nem hittem volna, hogy a molyűzésen kívül mi mindenre hasznosítható még a levendula eszencia. Pl. fűszernövényként ételeket ízesítenek vele. De a többit nem mondom el, nézd meg magad!

7. Ardèche – megélhetés

A sajt külön művészet, amelyet a francia konyha felsőfokon művel. Mindenki minimum úgy ért hozzá, mint a borhoz és legalább annyit is tud beszélni róla. A főétel után, de a desszert előtt szolgálják föl önálló fogásként. Nem feltétlenül sokfélét, de lehetőleg változatosan. Az üzletben kapható „normál” fajták mellett sokan vásárolnak a kisebb magántermelőktől. Útközben gyakori a reklám: „Fromagerie”, amely ezen a környéken elsősorban kecskesajtot jelent. Bármerre jártunk, a legelésző kecskék mindenütt a táj szerves részét képezik. A sajtász szívesen megmutatja az üzemet, a hűtőket, a kecskéket, a fejést és elmagyaráz minden technológiai fogást. Vehetsz kétnaposat, többnaposat, féléveset, csak sózva vagy fűszerekkel marinálva, kicsit, nagyot stb. Minden EU-előírás szerint szabályozott, a „KÖJÁL” követelményeket érzékelhetően betartják, a bevételt a tulaj tanuk nélkül is beüti a gépbe, pénztárgép hiányában beírja a füzetbe. (Ismétlődő tapasztalat.) Az egyik sajtüzem fagylaltot is gyárt. Sajnos csak otthon tanulmányoztuk a prospektust. Különben feltétlenül kipróbáltuk volna, pl. a paradicsom-sorbet-t (szorbé, azaz serbet, mint Szondi két apródjában) vagy a levendula, esetleg szerecsendió fagylaltot.

Ahol nincs kecske, ott juhok vannak. Valahol 800 m magasan, sok szerpentin, gesztenyeerdő, vulkanikus táj és meredek hegyi legelő után, ahol a madár se jár, a hegytetőn váratlanul egy kávézóra bukkantunk. Ugyan a felirat szerint zárva, de mozgást láttunk és bementünk. Az 50 körüli tulajdonosnő a juhtenyésztés mellett mintegy másodállásként üzemelteti, ha van rá igény. Megtudtuk tőle, hogy a juhtartást a francia állam az EU keretén belül szubvencionálja. Egyes gazdáknak csak ez teszi lehetővé a megélhetést, egyáltalán a környéken a túlélést. Ma darabszámra kapják a támogatást max. 320 állat után. Egyesek pontosan csak ennyit tartanak, és nem tenyésztik őket, mint haszonállatot (tej, hús, gyapjú), hanem egyszerűen hagyják szabadon legelni, hogy bekaszálhassák az állatok után járó fejkvótát az államtól.

Neki 450 juha van és a tenyészállatokon kívül főleg bárányokat nevel, amelyeket a közeli kisváros éttermeinek, mészárosainak ad el mint frisshúst. Másokkal szemben, akiknél hagyományosan csak kétszer egy évben ellenek az anyaállatok, ő egész évben tud szállítani. Házhoz, megrendelés szerinti darabszámot. Ez biztosítja neki a kicsivel magasabb 5,- €/kg felvásárlási árat – nettó húsért kicsontozva. (Berlinben fagyasztott újzélandi báránycombot kap a magánfogyasztó: 15,-€/kg.) Ugyanakkor ehhez elég magasak a költségek. A 104 ha terület főleg legelő, csak 10 hektáron terem széna, amely nem elegendő a télre, ezért az éves takarmányigény 60 %-át vásárolnia kell. A húsáért tenyésztett juhainak a gyapja rossz minőségű, amiért évente mindössze 90,- € bevétele van ebből, míg a birkák nyírása 250,- €-ba kerül. Nyírni pedig a veszteség ellenére muszáj. A megélhetés tehát nem rózsás. Kis kiegészítés a kávézó, ill. a nyári szállóvendégek. Csak a minimális nyugdíjra számíthat később, ami ma 470,- €.

Nagy gond a jövő. Gyereke nincs, utánpótlást nehéz találni. Az ő foglalkozása évi 365 napos állandó jelenlétet igényel. Egyszer volt csak nyaralni néhány éve, amikor az éppen nyugdíjassá vált sógornő 3 napra elvállalta az állatokat. A Loire-hoz utaztak (innen 100-120 km). A mai fiatalok napi 8 órás munkát keresnek és senki nem akar kiköltözni a hegy tetejére. Gond pl. az iskola is. A kicsit lejjebb fekvő falutól, ahol nem láttunk iskolaépületet, a legközelebbi elemi iskola 10 km-re van, középiskolába a 25 km-re lévő Privas-ba járnak. Hirtelen elképzeltem, milyenek lehetnek az útviszonyok 7-8-900 méteren az alig egy autónyi széles hegyi szerpentineken a januári hóban.

Igen, persze, az idegenforgalom, az hoz pénzt. Még sincs pénze színvonaljavításra, nála pl. hiányzik a kötelező mosogatógép, ezért sajnos kikényszerült a „Gite rural” szervezetből. A fürdőt is át kellene építeni, de már több éve arra sem telik. Ennek ellenére vannak visszatérő vendégei, mint pl. az a család, amely idén hetedszer jött. Sajnos azonban a szezon nagyon rövid, a július-augusztusi forgalom nem elég az egész évre.

Legszívesebben odaajándékozná az egész birtokot mindenestül egy fiatal vállalkozó kedvű gazdának – ha akadna ilyen –, azzal a feltétellel, hogy ott maradhat a férjével. Abban a lakrészben, amelyet most nyáron kiad. Szeretné még megtartani hozzá a kávézót, amelyre akkor több ideje lenne. Ha. Mert ezek csak bátortalan remények kevés valószínűséggel.

Általában nehéz a boldogulás a környéken. Ugye, láttuk idejövet, hogy egyes gesztenyések ápoltak, másokat benőtt a gaz. Ez is gond. A gesztenyeszedés a meredek lejtőkön fáradtságos művelet és rosszul fizetik. Másrészt a környékbeli városok kirándulói, a turisták ősszel itt elégítik ki éves gesztenyeszükségletüket - ingyen. Természetesen nem az elhanyagolt erdőkből, hanem az ápoltakból. Utóbbinak van gazdája. Biztosan megengedné, ha megkérdeznék, hisz nem sok egy-egy kosár, amennyit a magánember elvisz. De így, kvázi dézsmálva, ez az emberek önérzetét sérti. A gesztenyéből csak Privas és Aubenas híres feldolgozó üzemei élnek jól, ahol kandírozott csemegét gyártanak belőle (nem sikerült vennünk) a krém, lekvár, massza, liszt stb. mellett.

Ha mégis akad vállalkozó szellemű fiatal, aki itt akarna meghonosodni, ill. valamelyik helybeli szemet vet a szomszéd eladó birtokára, az bizony nehezen tud manapság földet venni. Ugyanis a régió vagy 10-15 éve divatba jött a hollandok, belgák, hellyel-közzel angolok körében. Csillagászati árakat fizettek egy-egy birtokért, ha a parasztháznak jó kilátással szép fekvése volt. Úgy, mint a szomszéd hollandus. A házhoz járó 43 ha gesztenyés nem kellett ugyan, de csak így adták el és a holland városi embernek a gyönyörű fekvésű és eredeti nyaralóért a helyihez képest tízszeres ár még mindig olcsó volt. Közben 10 év alatt a gesztenyés elgazosodott, a házat pedig útépítés miatt alacsony kényszeráron megvette és lebonttatta az önkormányzat. Ma a holland tulajdonos a vételár töredékéért sem tudja eladni a 43 ha feleslegessé vált területet.

Egyáltalán, az idegenek terjeszkednek. Valóban sok holland kocsi látható, de találkoztunk német kézben lévő pisztrángos tóval és étteremmel. Nem, semmi bajuk a külföldiekkel, bár másodállásban, de elsősorban az idegenforgalomból él itt mindenki. Neki is tetszik a vidék, hisz nem menne innen semmi pénzért a városba lakni mint nyugdíjas. Érti, hogy a hollandok, akiknél otthon egy domb sincs, boldogok ezen a tájon. Csak ne vernék föl a telekárakat! Különben épp most van alakulóban valamilyen regionális érdekvédelmi szervezet, amely ingatlanügynökként árszabályozó szerepet is játszik. Ki kell várni, hogy mi lesz belőle. Semmi gond, csak kérdezzek nyugodtan, nem kínos neki, meg is írhatom, nincs ebben semmi titok.

Kávé mellett két órát beszélgettünk. Igaz, más vendége nem volt ezalatt.

6. Ardèche – tájak, falvak, emberek, konyha

Vulkanikus hegyek lávaoszlopai keretezik az Ardèche folyót. Út közben hol ciprusok, hol píniák, az utakat gyakran sövényszerűen bukszus szegélyezi. Majd hirtelen abbamarad a mediterrán jellegű klíma és a szakadék alján 300 m mélyen folyik az Ardéche. Grand Canyon és a Kazánszoros összegyúrva 30 km hosszan. Egy helyen pedig a folyó átfolyik a hegyen, amely egy természetes hidat képez. Alakra olyan, mint a híres és a balkáni háborúban felrobbantott Mostar-i híd, csak nagyobb és természetes szikla. A következő 28 km-en szerpentinszerűen kanyarog a folyó, vadvíz jelleggel, bár az alacsony vízállás miatt elég sokat kell gyalogolnia, csónakját tolnia a kajakosnak. Olyan, mint 7-8 Dunakanyar sokkal keskenyebb folyóval és közelebb álló hegyekkel. Az autóút az északi oldalon párhuzamos a hegytetőkön. Közben érint az autós néhány barlangot. Ezek egyikében fedezték fel néhány évvel ezelőtt a 30-31 ezer évesként beazonosított barlangrajzokat. (Most néhány év óta ismét nem látogatható.)

Legfőbb attrakció végigkajakozni Vallon Pont d'Arc-tól Sauze-ig ezen a 30 km-es szakaszon (Gorges de l'Ardeche), vagy annak egy részén. Lehet fél napot, de több napot is evezni és a környék összes kempingje a túrához alkalmas műanyaghajók kölcsönzésével foglalkozik. Még szeptemberben is, noha egyértelműen vége volt a szezonnak, járták még a botcsinálta evezősök a vizet. Elképzelésem szerint a nyári hónapokban a rengeteg csónak között ki sem látszik a folyó. A hajók nagyon kényelmetlen, de speciális, borulásmentes csónakok, mégis mindenki, akit közelről láttunk, az alsóneműig vizes volt. (Javarészük szerintünk még sohasem ülhetett korábban kajakban.) Szívesen megtettük volna mi is ezt a szakaszt, de sajnos nem volt nálunk semmilyen sportruházat. Már csak emiatt is vissza kell menni!

Rövid idő alatt megértettük, miért szerepel fajsúlyosan a „Legszebb francia falvak” c. kötetben ez a régió. A középkori zegzugos utcák, terméskő házak, ódon templomocskák a környék szinte minden falvát alkalmassá teszi a „legszebb” jelzőért folyó nemes versengésre. Felsorolni sem igen lehet őket. Nem tudtunk betelni velük. Hogy mégis melyek a legszebbek a szuperlatívuszok között, az talán a festői tájon, a falu fekvésén múlik.

Az Ardèche, de más folyócskák partján is a falvak gyakran formálisan a hegyoldalból nőnek ki. A kocsi inkább akadály, mert a zegzugos és meredek utcák olyan keskenyek, hogy néha két kecske sem fér el egymás mellett. Ergo az itt lakók egészséges izomzatúak, hisz naponta kényszer-gyalogtúráznak. A legérdekesebb falucska Rochecolombe. A hegytetőn egy 10. századi templom később átalakított kápolnája a várrom mellett. Innen lefelé, ahogyan a sziklák engedték, épült a falu. Alulról az ember a történelemben visszafelé halad: a legfelső utca házai ezerévesek, a legalsó, városkapu mellettiek „csak” 150-200 éve épültek. (Ehhez képest elég nevetségesnek tűnhet, hogy a mi 110 éves házunk Berlinben műemlékvédelem alatt áll.) A falun kívül, de a kaputól csak néhány száz méterre szikla, szakadék, festői vízesés és patak. A nehéz megközelítés a középkori háborúk miatt tudatos volt, ezért alakult ki a jobban védhető városjellegű építkezési forma. Itt kb. 150 évvel ezelőtt a kényelmetlen szintkülönbségek miatt a falut elhagyta a lakosság és a hegy túloldalán, valamivel tágasabb körülmények között építkeztek újra. Az azóta üresen álló házakat a hetvenes évek hippi-mozgalma fedezte fel, mint ahogyan egyáltalán az egész Ardèche tartományt. Ma kezdenek mások is visszaköltözni, felvásárolják a házakat és helyrehozzák őket. Az összes felújított épület a nyári szezonban kiadó.

Szeptemberben azonban az egész környéken nem volt ember. Csak egy biciklista jött szembe a romok között. A templom mellől letekintve láttuk, hogy a szemközti vízesés mellett leült, majd hirtelen előtűnt még négy barátja. A régi malom romjai előtt később négy kikötött lovat láttunk. Csend, napsütés, vízcsobogás, sziklák, romok. Félmagasságban az egyik ház előtti mini-udvarban úszómedence. Ma sem értem, hogyan tudott a sziklában a tulajdonos ehhez szükséges vízszintes felületet teremteni.

Az utószezon napsütéses vasárnap délutánján Antraigues főterén kávézunk. A helybeli férfiak nagyobb biliárdgolyókkal a kezükben gyülekeznek. A boule játék nemzeti sport, amelyhez hagyományosan elkülönített rész áll rendelkezésre. Félóra múlva már egyetlen ott parkoló autó sem tud mozdulni, mert közöttük további 3 rögtönzött boule-pálya keletkezett. Ahogy figyeltem, a csoportok életkoronként álltak össze, az étterem tulajdonosa a középkorosztálynál. Hirtelen a szomszéd asztaltól az eddig két idősebb hölgy társaságában üldögélő úr is felpattan. Nyugdíjas belföldi turistának nézem. Kölcsön golyókkal beáll a szenior-csoportba. Minden dobást több irányból szemrevételeznek, megvitatnak, kiértékelnek. Semmi unalmában italozó férfi tétlenség, vagy bárban ordító TV a környéken.

A táj nagyon változatos. Hol Erdélyre, hol a Toszkánára emlékeztet, majd a következő emelkedő mögött hirtelen Írországra. Bármerre jártunk az Aubenas-tól északra lévő hegyekben, mindenütt gesztenyeerdőkön vitt keresztül az út. Úgy értsd, hogy édes gesztenye. Az elsők már értek, így gyakori volt a szedést tiltó felirat. A gesztenye az egyik fontos megélhetési forrása a környéknek. Hogy mi mindenre lehet használni, azt megtudtuk a gesztenye-múzeumban. Istenem, milyen nagyra van a magyar konyha a gesztenyepürével! Hogy pulykát is lehet vele tölteni, azt már Krúdy jóvoltából csak kevesen tudják. Mindez semmi! Létezik gesztenyekrém, gesztenyelekvár, gesztenyeméz, gesztenyelikőr, gesztenyeliszt, szárított, darabolt gesztenye-granulát. (Ezt rizs-szerűen főzik meg körítésnek.) A lisztből sütnek továbbá kenyeret és süteményt. Főtt gesztenyével készítenek pl. isteni vadhús-, valamint gesztenyével rakott kacsamájpástétomot. Utóbbi csúcs! Elhatároztam, hogy magam is kipróbálom karácsonykor. Addig pedig még biztosan sikerül szarvasgombát szereznem, amely szintén szerepel a receptben.

Egyáltalán a konyha! Sajnos a két hét alatt híztam két kilót. (Mi lenne velem félév alatt?!) Noha semmilyen drága és előkelő étteremben nem voltunk, mégis sok új ötlettel és ízzel gazdagodtunk. Nekem a pástétomok ízlettek a legjobban. Meg a saláták! Nem is beszélve a sajtról!

5. Ardèche – falusi turizmus franciául

Ami az idegenforgalmat illeti, megvallom, korábban sose hallottam erről a vidékről, de úgy tűnik, mások nálam sokkal jobban értesültek...

A szálláskeresésnél csak két gond lehet: A nyári hónapokban minden foglalt, utána meg minden zárva. Így álmaink legszebb falvában némi csalódással konstatáltuk, hogy ugyan rengeteg a szemmel láthatólag üresen álló vendégház ablakban feltüntetett telefonszámmal, még sincs kinél érdeklődni. A legtöbb tulaj a városokba tódulás idején elköltözött a pittoreszk helységből és szombat délután nem veszi föl a kagylót. Így csak a második faluban és a negyedik próbálkozásra jártunk sikerrel.

A kevésbé frekventált település girbegurba és autóval megközelíthetetlen utcájában a pici középkori templom tövében nagy boldogságunkra egy 5 szállóvendégre méretezett 800 éves házhoz jutottunk. A tulajdonos, a szomszédban lakó nyugdíjas szőlész házaspár, éppen másnap Ausztriába készült egy hétre. Megállapodtunk az árban, a hölgy adott ágyneműt, valamint ellátott bennünket mindenfélével az imígyen önkiszolgálóvá vált reggelihez. (A házi készítésű narancslekvár volt a legfinomabb). Egyheti ott tartózkodás esetén olcsóbb lesz, mondták. Ha mégis előbb mennénk el, úgy hagyjuk a kulcsot az ebédlőasztalon, a nekik járó pénzt pedig a fiókban. ... ?! .... Amennyiben bármi gondunk volna, forduljunk a következő házban lakó fiukhoz. Ha tovább maradnánk, kérik, locsoljuk meg a lépcsőn álló virágokat. A kancsót majd kikészíti – mondta Thardieu asszony.

Madarat lehetett fogatni velünk. Ilyen kulisszát elképzelni sem tudtunk! A nappaliban a korábbi kandalló helyén ma öntöttvas kályha. Látható viszont, hogy a helyiség a középkorban a ház konyhája, a kandalló pedig a tűzhelye volt. A padlókő, a gerendázat, a tűzhely oldalsó, „beépített” faragott kő elemei, a szemközti fal ülőfülkéje és még sorolhatnám tovább, amit a középkor építészetéről tanultunk, szóval mindez tapinthatóan napi használatban. Szűk sikátorra, belső udvarra nyíló spalettás ablakok, terméskő falak, a később kialakított helységek vakolva. A berendezés a paraszt-biedermeier francia változata, 150 éves állóóra (még működött), ill. a tulajdonosok 1-2 generációval ezelőtti hálószoba bútora. Hosszan aludni nem lehetett. A bejárattól kartávolságra álló gótikus templom harangja a fejünk felett kongatott. Óránként, reggel 8-tól este 11-ig.

A Thardieu-házaspár a „Gite rural” tagja. Ez olyasvalami, mint a „Falusi turizmus” azzal a különbséggel, hogy állattartás, falusi életforma nincs, mert a falvak itt inkább városi jellegű települések. A parasztházak egymás mellett-alatt-fölött, egymásba skatulyázott, teljességgel városi jelleget öltött terméskő épületek. Föld, kert mellettük, körülöttük nincs. Az évtizedek során a házakat folyamatosan bővítették, hozzáépítettek. Az építőanyag a mai napig terméskő az egész környéken, így a modernizálások, új építkezések alig ütnek el a többszáz éves régitől, első pillanatban nem tűnik fel a laikus szemnek, mi régi és mi új. A rendbe hozott, modernizált és kötelezően mindenféle háztartási gépekkel felszerelt házakat a szobák, ágyak számától függően 3-8 személynek adják ki családi nyaralás céljából. A rendszerben a vendég önellátó, még az ágyneműt is otthonról hozza. (Ez utóbbi nekünk persze végképp nem volt.) Thardieu-ék a saját házukban/alatt/mellett 3 apartmant építettek ki, valamint kiadják még a szomszédos házat, amelyben laktunk. (Főzési lehetőség csak a miénkben van.)

Az ifjabb Thardieu egyik este meghívott bennünket kávéra. Az öt testvér között ő a legidősebb és az egyetlen, aki ottmaradt a faluban. A többiek 30 km-es körzetben élnek és dolgoznak. Jean-Luc elhivatottságból gazdálkodó, így szívesen vette át a papától a családi szőlőt, amely első fiúként hagyományosan is őt illette volna. Borászattal különben nem foglalkozik, a leszüretelt szőlőt beadja a cooperative-ba, amelynek itt minden termelő kötelezően tagja. A szövetkezet szigorú szabályok betartása mellett az összesből bort készít, amelyet kapni lehet a közeli szupermarketban.

Három gyerekük van 5-15 év között. A feleség egy tehetősebb textilkereskedő család sarja. A tágas nappali berendezésének egyik legszebb darabja egy legalább 4 m hosszú alacsony XIX. századi mahagóni szekrény, amely a déd- és nagyszülők selyemüzletének elárusító pultja volt valaha. Rengeteg tippet és útleírást, turisztikai, borászati szakcikket kaptunk tőlük arról, hogy mit érdemes megnézni a környéken. Komoly regionális öntudattal, helyismerettel és tájékozottsággal válaszoltak véget érni nem akaró kérdéseinkre.

Lakásuk az ugyancsak 800 éves „Thardieu-dinasztia” szülőháza, amelyhez később hozzávásárolták a szomszédos, szülők által lakott házat, ill. a „mi” házunkat. A hálószobába egy 16-17. századi díszes tölgyfaajtó vezet. Ez volt eredetileg a főbejárat, de később hozzáépítették a mai nappalit és konyhát, így az eredetileg külső ajtó beljebb került.

Minden háznak legalább két oldalon van közös fala a szomszéddal. Persze nem egyenes vonalban, hanem ahogyan a domboldal lehetőségei adják, egymásra, egymásba épülve. Ha valaki terjeszkedik, el/megvehet a szomszédéból egy-két helységet vagy fordítva. A mi házunknak is volt egy, a szomszédhoz vezető ajtaja. Jean-Luc szerint az egész falu körbejárható az egyik házból a másikba átmenvén. Noha büszkék arra, hogy ők nem városi polgárok, hanem falusi földművesek, a falu kelet-közép-európai szemszögből mégis teljesen a városi benyomást kelt. Itt értettem meg a társasház eredetét.

4. Királyi szálina - kétes utópia

Ma már alig elképzelhető, hogy a háztartásban használatos mindennapi fűszerek legolcsóbbja, a só, valaha értékes és államilag rentábilis termék volt, a kereskedelmére kivetett adó lényeges költségvetési tétel, előállítása pedig a középkor óta állami monopólium. A tartományonként különböző adórendszer magyarázza – ez a sóadó esetében 1:20 arányban variált –, hogy a sócsempészet a 16-18. századra lukratív üzletággá nőtte ki magát. Ez a tény, valamint a felső-burgundiai sógyártó üzemek, szalinák katasztrofális műszaki állaga indította XV. Lajost arra, hogy 1773-ban Arc-et-Senans-ban egy új „sógyárat” létesítsen.

Az uralkodó a tervekkel Claude-Nicolas Ledoux-t, a korszak egyik legjelentősebb építészét bízta meg, aki addig a kor ideáljának megfelelő árkádos-oszlopos-timpanonos antikizáló, ú.n. klasszicista stílusban főleg főúri kastélyokat, színházakat tervezett. Ledoux tervei alapján a szálina nemcsak a sótermelés helyszíne, hanem egyben egy idealizált város is, amely a technológia pontos ismeretében építészetileg is garantálja az ideális munkaviszonyokat, lehetővé teszi a racionális termelési folyamatot, a minőség biztosítását, a totális ellenőrzést. Az egész elgondolás alapja pedig az utópista filozófia, amely feltételezi, hogy logikával, tervezéssel és felülről diktálva létrehozható a racionális termelés, amelyhez, szintén felülről irányítva ki lehet alakítani a munkához szükséges és ahhoz alkalmazkodó „ideális” emberi életformát. Miután elméletileg mindez ideális, a résztvevőknek eleve és automatikusan szintén megfelelő. Az egész úgy működik, hogy a létrehozott építészetileg gyönyörű környezetben egy hermetikusan elzárt világ szereplőit állandó ellenőrzés alatt tartják. Utóbbira, ugye, azért van szükség, mert az ember gyarló és nem akarja belátni, hogy az ideális neki jó. S ha nem, akkor rákényszerítik a buta, fejletlen embert a boldogságra. (... ??? ... Na? Ugye! Mintha itt visszaköszönne valami.)

Mit mondjak: nagyon vegyes érzelmekkel néztük végig a gyönyörű helyen fekvő és klasszicista építészet egyik gyöngyszemeként a világörökség részét képező objektumot. Maguk az épületek valóban szépek. De a koncepció?!

A félkörívben fekvő komplexum kialakítása olyan, hogy az őrtornyokból belátható az egész terület, ellenőrizhető minden mozgás az egyes épületek között, körül. A nácik Sachsenhausen-ban, az első, a legnagyobb és a továbbiakban mintául szolgáló koncentrációs táborhoz innen lophatták az épületek totális ellenőrzést lehetővé tevő sugaras elhelyezésének ötletét.

Gazdaságilag már létrejöttekor veszteségesnek bizonyult az egész. Nem is épült meg a kör ugyancsak megtervezett másik fele. Ide, a lelőhelytől és emberi településtől távoli domb tetejére sok km hosszú, fából készült csőrendszerben vezették a sótartalmú források vizét. Ugyanígy szállítani kellett a szivattyúrendszer működtetéséhez, valamint a desztillálási eljáráshoz szükséges fűtőanyagot. Korábbi település nem lévén az embereket is máshonnan verbuválták, így a szálina mint komplex város gondoskodott egyben a lakásról is – idealizmus diktálta formában előírva, hogy a munkások hol és milyen körülmények között találkozhatnak családtagjaikkal, hogyan lehet/kell eltölteni szabadidejüket. Utóbbi szintén nem vált be.

Emlékszünk: Sztálinvárost a donyeci vasércre, a mecseki szénre és máshonnan verbuvált munkaerőre létesítették. Csak a Duna volt helyben, mint a szállításhoz szükséges „infrastruktúra”. Nem tudtam róla, de ezek szerint a kommunista politikusok tanulmányozhatták a náci elődök politikai módszerein túl a francia abszolutizmus iparosítását is.

Claude-Nicolas Ledoux a sikeren felbuzdulva további grandiózus ipari létesítmények, fegyvergyárak és hidak terveit ontotta a következő években, amelyeknek modelljei megtekinthetők az Arc-et-Senans-i múzeumban. Ha szabad úgy mondani, még utópisztikusabbak és még félelmetesebbek. Megtervezte továbbá az akkori Párizst védeni hivatott városfalat számtalan őrtoronnyal és bástyával. Utóbbinak csak kis töredéke valósult meg – főleg anyagi okok miatt. A kritikus szemlélődő számára csekély vigasz, hogy a híres építész sértett, meg nem értett titánként vonult vissza pályája végén. Az kivitelezők és finanszírozóik nem követték a mestert, aki szerint az utópiába vetett hit művészi megvalósításán bűn lenne spórolni.

Munkásságában azonban modern szemszögből mégis láttam valami újat és korszakalkotót, amit később a Bauhaus-mozgalom újra feltalált. Ez az ú.n. „Ganzheitssprinzip”, amikor az egymásra épülő részletekből egy egész mű áll össze. Az ipartervezés ötlete is valahol itt keresheti eredetét.

3. Ain és a Francia Jura

Franciaország tele van turistákkal. A belföldi turizmus pedig az ország szinte minden pontján megtalálható. Pszt! Valamilyen érthetetlen módon az Ain régióját eddig elkerülte! Teljesen érdemtelenül. (Ezt a titkos és értékes információt persze csak bizalmasan közlöm, ne add tovább!) Furcsa módon a helybeliek sem vágynak több látogatóra, pedig a turizmus köztudottan pénzt hoz. Így ideális körülmények között lehet a tájat, a természetet élvezni.

A folyó, bár elég széles, mégsem hajózható. A szintkülönbségeket 8 vizierőmű hasznosítja. A legöregebb a 20-as évekből. Az Ain legszebb kanyarára nyíló kilátón egy órán át álltam. Egyedül. Képzeld el a Dunakanyart a Prédikálószékről, csak egy keskenyebb Dunával! A hegyek is közelebb vannak. A folyónak smaragdzöld a színe. Rálátni a viaduktra, balra néhány várrom, mindkét parton legelők, erdő. A sárkányrepülőket figyelem a szemközti hegy tetején. Ugyanazon csúcs körül keringenek 40 perce, már szinte unalmas. A túlparton ezalatt mindössze két autó ment el. Az elülő motorzaj után ismét hallani lehet a távolban a kecskéket, a szél áramlását, a madarakat. Csend. Áhítat, mint a templomban.

A viaduktról is izgalmas a kilátás. Ez egy meghökkentő emeletes híd kb. 30 m szintkülönbséggel. Az alsó a hegyek aljánál köti össze a két partot a kétlábúak és négykerekűek számára. Nem nagy a forgalom és vicces az egy nyomtáv. Minden alkalommal az az érzésem, hogy nem fér el rajta széltében a kocsi, pedig láttam teherautót is áthajtani. A forgalom nem jellemző, így megállhattam a közepén élvezkedni. A vonat fent megy és mindkét oldalon alagút nyeli el, de érdekes módon majdnem a hegytetőn. Oda gyalog nem lehet feljutni, hacsak nem hegymászó az ember. Colette mesélte, hogy egy nagyobb családi összejövetel alkalmából vonatkirándulást szervezett. Már előre rábeszélte a mozdonyvezetőt, hogy álljon meg a viadukt közepén néhány percre. Az utasok, mint a kisgyerekek, örültek a szokatlan helyzetnek és boldog megszállottként fényképeztek, mert ez a lehetőség ebből a magasságból és szögből sose adódik.

Nemcsak az Ain völgye csodás. Bourg-en-Bresse látványosságait, az álomszép gótikus katedrálist, a Brou-t most nem írom le. Ilyen ugyanis majdnem minden nagyvárosban akad. Igen, ez a különbség: Román vagy gótikus óriástemplomokkal francia honban Dunát lehet rekeszteni. Rouen-ban, pl. egy négyzetkilométeren kilenc darab! (Monet csak a legnagyobbat festette meg. Igaz, azt a szivárvány minden színében. Szinte minden múzeumra jut belőlük.) Szóval, gótikájuk, katedrálisuk már akkor volt, amikor mi még nyereg alatt... nem erről akarok beszámolni, ezt tudjuk.

Ha a Francia Jurában jársz, ne mulaszd el megnézni Baume-les-Messieurs-t! Vadregényes sziklás táj, lélegzetelállítóan kanyargó szerpentin, majd hirtelen félúton a hegycsúcs és a völgy között elrejtve egy néhány házacskából álló falu, amely valahogy megtapadt a szakadék szélén. Mellette koragót templom és kolostor. A kerengőből csak néhány ív maradt, a kolostorból a forradalom kiűzte a papokat. Ma magánlakások vannak benne – szemmel láthatólag jómódú polgárok használják nyaralóként. Mindenhonnan csodás kilátás a környékbeli sziklákra. Az egész faluban összesen annyi parkolóhely van, ahány autónyi vendég elfér az egyetlen éttermecske teraszán. Nekünk éppen jutott hely.

Az ország bővelkedik híres borvidékekben. A Cerdon-i nem tartozik közéjük. Ennek ellenére különleges ízű, bugyborékoló, mégsem szénsavas száraz nedű, amely vérpezsdítően hat. Pezsgősre emlékeztető üvegekbe is palackozzák. Ne akarj viszont szeptemberben bort venni. A tavalyi már elfogyott, az ideire pedig még várni kell. Egyáltalán, szeptemberben ne akarj semmit. Rendes ember július-augusztusban megy nyaralni. Ahogy tettük mi is ezt legutóbb két éve. Akkor nyitva van minden: kávéház, étterem, borpince, butik és amit akarsz. Cerdon-ban szeptemberben csütörtök délután még egy kávét sem tudtunk inni. Az emlékeink szerinti mozgalmas, kedves kisváros olyan kihalt volt, mint Tokaj novemberben.

Így tehát továbbmentünk Roger-hez. Colette barátja szobrásznak tanult, ma restaurátorként dolgozik szőlész-borász szülőfalujában Cerdon mellett. A falunak csak 126 lakosa van, így összesen két és fél utcából áll. A közepén egy 13. sz-i templom. A családokban sok a gyerek. Az emberek ragaszkodnak a falujukhoz és az általános trend ellenére maradnak. A férfiak inkább bejárnak innen 40 km-re Bourg-en-Bresse-be dolgozni, vagy a 120 km-re lévő iparközpontba, Lyon-ba.

Roger az ősi családi házat átépítette műhelynek. Mint a legtöbb többszáz éves ház utca felé néző oldalán, ezen is megtalálható a tető alatti szabadtéri csűr, ahol rendszerint a szénát szárítják. Roger itt a munkájához szükséges fát tartja, tudván, hogy az a légmozgás, ami a szénának jót tesz, az intarziához szükséges minőségi faanyagnak sem árthat. Apropó intarzia: Boldogan mutatott egy fekete farönköt. A szomszédtól kapta, aki, mikor megvette egy elhunyt gyarmatáru-kereskedő házát, több ilyen használhatatlan nehéz dögöt talált a padláson. Mielőtt az utolsót is elégette volna, megkérdezte Roger-t, milyen fa ez. A későbbi karbonvizsgálat kimutatta, hogy kb. 300 éves ébenfáról van szó. A rönk felbecsülhetetlen kincs a restaurátor számára, hisz már a friss ébenfa piaci ára is kb. 2.000,- € lenne ekkora darab esetén. Mi szörnyülködtünk a tudatlan vandalizmus okozta veszteségen, Roger inkább örült a szomszéd ajándékának.

Hosszas keresgélés után ráakadtunk a múltkori régiségkereskedő hölgyünkre. Feladta üzletét az ismert festői kisvárosban, mert 25 km-rel odébb egy térképen sincs 150 lelkes faluban vett egy parasztházat és annak egyik melléképületében működteti régi-új üzletét. A világvégi falu nem probléma, törzsvásárlói megtalálják és a legtöbben hozzák még a rokonokat, barátokat, ismerősöket. Amit így megspórol a reklámon, azt inkább továbbadja árengedményben. Való igaz, nála jutányosabbat nem láttunk sehol. Régi ismerősként leültetett a kertben a gesztenyefa alá, kávéval kínált, majd magunkra hagyott az üzletben nézelődni, turkálni. Ilyenkor elememben vagyok. Imádom, pl. a gyönyörű csipkés, monogramos békebeli ágyneműt. Kár, hogy a francia - eltérő hálószoba-kultúra lévén - méreteinél fogva nálunk nem hasznosítható. Németországhoz képest aránylag sok a 18-19. századi régi bútor. Általában kecsesebbek, mint darabos északnémet kortársaik. Ezek egy részét határozottan el tudnám képzelni magamnál otthon. Sajnos most sem teherautóval utaztunk, így kénytelen-kelletlen sóhajtva lemondtam.

Eleve vásárlási szándék nélkül, de annál nagyobb érdeklődéssel néztük meg a vidék leghíresebb antikvitás kereskedését Bourg-en-Bresse mellett. A városon kívül álló udvarház kiállító teremmé átalakított helységei olyanok, mint egy belépődíj nélküli helytörténeti múzeum. Az alkalmazott készségesen végigkalauzolt bennünket, egyben szabadkozott, hogy olyan kevés most az áru. A tulajdonost Jaques Chirac idén kitüntette a Francia Becsületrenddel, amelyet aznap este ünnepelnek egy állófogadás keretében. Ehhez ki kellett üríteniük kicsit a termeket, hogy a vendégek elférhessenek. Sajnálkozott, de nem marasztalt bennünket.

2. Blétel-ék

Már miattuk megéri Franciaországba látogatni. Barátaink Chalour-ban laknak. Ne is nyisd ki az atlaszt, kedves olvasó, nem fogod megtalálni ezt az 5 elszórt házból álló települést. Hogy hol van, hogy jut oda az ember, azt tudni kell. Hozzávetőleges megközelítésként itt annyit, hogy az Ain folyó völgyében. Pontosabban inkább a hegyoldalban csodálatos kilátással a tájra, a sarkon túl az Ain fölött átívelő dupla viaduktra, közben pedig egy középkori vár lakótornya. Utóbbi a házigazda felmenőié volt valaha. Az elszórt házak pedig százéves nagyobb villák, régebbi magyar fogalom szerinti kúriák. Köztük, körülöttük mező, legelő, park, erdő több hektár területen. Vagyis, a szomszédot látni, de tisztes távolból.

LouLou, a házigazda 77 éves, jó humorú, állandóan politikai vitára provokáló, minden iránt érdeklődő ember. 16 évesen a Résistance aktív tagja volt, mint bátyja, aki a német elfogatás elől öngyilkosságba menekült. Ez az élményanyag határozta meg LouLou további életét, tevékenységét, beállítottságát is. Németül kitűnően beszélő felesége, Colette félig lengyel, félig francia és a legbájosabb vendégszerető háziasszony, akit ismerek. A házban állandó a vendégjárás, mert mindkét részről a testvérek, azok gyerekei, a gyerekek partnerei, a barátok, a barátok barátai és aki még arra jár, szóval sokan megfordulnak. Zsófi többször, én másodszor. A háznak egy nehezen megfogalmazható légköre van. LouLou édesapja a 30-as években jegyzett festő volt és minden szobában láthatók a falon a képei, amelyek a környékbeli tájat, a családtagokat ábrázolják, kerti családi jelenetet. A képek hangulatához hasonlóan zajlanak ma is az ebédek, vacsorák a kertben, a teraszon. Hol négyesben, hol tizen, máskor 30-40 fővel és egy ahhoz mesterségesen kreált alkalomból. Ilyen volt, pl. idén nyáron a többszáz éves kenyérsütő kemence helyrehozása, amelyet három napig ünnepelt az erre összejött rokonság. Rippl-Rónai képei sugároznak ilyen századfordulós kerti idill.

Nem tudom, mennyire tipikusan franciák. Egyrészt feltétlenül. LouLou nemzeti öntudata, történelmi érdeklődése, mindkettejük tájismerete, környék iránti szeretete, ragaszkodása, étkezési- és borkultúrája mindenképpen, „tipikusan francia”. Másrészt alig hihetem, hogy a Chalour-ban zajló vendégjárás, a barátok barátainak természetes fogadása és befogadása nemzeti vonás lenne. (Ez persze máshol sem az.) Ez a személyes és a különlegesen vonzó. Itt mintha megállna az idő. Már a reggel is délig tart. Addigra ugyanis csak-csak sikerül minden lakónak és vendégnek pizsamában vagy házikabátban megtalálni a konyhával egybenyitott és ódon bútorokkal berendezett ebédlőt, ahol megihatja a tipikusan francia fületlen csészéből (inkább salátástál) kávéját (café au lait) vagy amit akar és talál. A reggeli önkiszolgáló alapon működik. Kívánatos, hogy a vendég maga után lerámoljon és edényeit betegye a mosogatógépbe. A háziak – részben vagy egészben – maguk is jelen vannak, megbeszélik a világ állását az egymás után előkerülő vendégekkel, így már a petit déjeuner is egy társadalmi eseménnyé nőheti ki magát a 2-3 óra alatt, amíg mindenki előbukkan.

A rövidnek bizonyuló délelőtt során az ember tusol, felöltözik, esetleg úszik egyet a kerti medencében, politizál a házigazdával, megnézi a 3. szomszéd újszülött szamarát, netán bevásárol valamit az ebédhez. A háziasszony – nagyobb és többnapig tartó vendéglétszám esetén valamelyik vendéghölgy – ezalatt elkészíti a legalább háromfogásos ebédet. Ehhez kötelezően van bor, esetleg előtte aperitif, utána eszpresszó.

Délután – ez biztos garanciával a négytől hétig terjedő időt jelenti – lehet valamilyen környékbeli programot csinálni. Utána azonban ismét kötelezően meleg vacsora. Szintén legalább három fogás, többféle bor, előtte aperitif. Minden étkezés egy több órán keresztül celebrált esemény, melynek során lehet, szabad, sőt kötelező azt élvezni, az élvezetet kommentálni, értékelni. Szóval, így ki lehet bírni a létet. Ahogy a mondás tartja: „... akár az Úristen Franciaországban”.

A környék klímája nagyon kellemes. A nyár hosszabb a közép-európainál, így a háziak csak a kimondottan téli hónapokat töltik párizsi lakásukban, ahol nem szeretnek lenni, márciustól novemberig Chalour-ban vannak. „Falusi” életüket pedig a vendégek teszik változatossá.

A ház légkörét, szellemiségét ez a vendégjárás adja, amely vendégség, de egyben otthon is. Colette-nál úgy érzem, hogy megérkeztem, otthon vagyok, meghallgatnak, kényeztetnek, fontos vagyok. Szemmel láthatólag ugyanezért jár vissza minden látogató, a négy „unoka” szintén. Az „unokák” LouLou unokaöccsei és Colette unokahúgai. Ugyan a 2-2 testvér egymással nem rokon, de születésük óta itt töltik összes vakációjukat, itt nőttek fel és véletlenül kb. egykorúak is. Az évek során belenőttek, magukévá tették ezt a chalour-i szellemiséget. Hozzák a mindenkori partnerüket, barátaikat. Meghatározó a partneri kapcsolatnál, hogy a barát/nő hogyan illeszkedik be „Chalour”-ba. Ha nem tud, akkor egyébként sem válik be.

Két éve vettem a szomszédos kisváros régiségboltjában két széket, amelyet akkor nem tudtunk elvinni. Idén elvben a székekért mentünk Chalour-ba. Még ki kell találnom valamit, amiért sürgősen kötelező lesz ismét visszatérnünk.

1. Tulajdonképpen Barcelonába készültünk

Mi, vagyis Zsófi és jómagam. Kettesben, mert ez a felállás már tavaly a Toszkánában is kitűnően bevált. De előtte, és mert félúton van odafelé, meg akartuk látogatni barátainkat a francia Jurában.

Aztán másképp alakult. Indulás előtti napon megnéztük ugyanis a térképet. Igaz, hogy Bourg en Bress-től Barcelona már relatíve nincs messze, de eszünkbe jutott, hogy vissza is kell jönni. Ha pedig csak 14 nap áll az ember rendelkezésére, akkor nem vonzó ebből négyet az autópályán tölteni. Vagyis lemondtunk spanyolhonról és a franciák földjére koncentráltunk. Hogy ott barátainkon kívül mit nézzünk meg, azt a magunkkal vitt irodalom alapján döntöttük el spontán. A 30 éves magyar „Panoráma”-kiadású francia útikönyvön és egy friss Baedeker-en kívül a döntéshozás alapját elsősorban a „Franciaország mellékutakon”, valamint a „Franciaország legszebb falvai” c. német nyelvű kiadványok képezték. Elhatároztuk, hogy nem igyekszünk minden világhírű műemléket megcsodálni, fontos múzeumot megnézni és egyáltalán kerülni próbáljuk a turistatömegek által frekventált „kötelező” látványosságokat. Ennek ellenére vagy inkább pont emiatt volt utunk nagyszerű. Csodás helyekre leltünk, felfedeztük Franciaországot intim és privát, valamint éltünk, mint...

...„mint Marci Hevesen”, tartja a magyar közmondás. Ami a francia hont illeti, ezt az érzést a német szóhasználat sokkal találóbban úgy fejezi ki: „Leben, wie Gott in Frankreich”, ami magyarul annyit tesz, hogy „Él, akár az Úristen Franciaországban”.

Egy készségesen segítségünkre siető idős úr Aubenas-ban a franciákat jellemzendő a következő anekdotával zárta a társalgást: „Amikor a Jóisten megteremtette a földet, Franciaországba helyezte a legszebb tájakat, legkellemesebb éghajlatot, legvonzóbb természeti szépségeket, vagyis a legtöbb földi jót. A glóbusz egyéb részén pedig elosztotta a maradékot. Az arkangyal megkérdezte az Urat, hogyan kívánja kompenzálni a többi nép felé ezt az igazságtalanságot. „Úgy, hogy megteremtettem a franciákat is, akik mindezek ellenére mindennel elégedetlenek.” – válaszolta az Úr.” Nos, az utóbbit nem tudom, de az anekdota eleje szerintem is igaz.

Egy olyan országban, ahol van Atlanti és van mediterrán tengerpart, van középhegység, síparadicsom, vulkanikus táj, lankás dombok, tóvidék, cseppkőbarlang és vadvízi kajakparadicsom, ahol a konyha utánozhatatlanul finom és 2500 évre tekint vissza a kultúra, (egyes újabb barlangrajzok szerint 31.000 évre), az itt született embernek nem kell elhagyni az országhatárt, ha élvezni akarja az élet szépségeit. Mindent megtalál a saját nyelvterületén, kultúrkörén, politikai határain belül. A franciákat rátartinak mondják, akik nem érdeklődnek a külvilág iránt, idegen nyelveket nem vagy alig beszélnek, hallatlanul büszkék a kultúrájukra, hazájukra, történelmükre és nem sokra tartanak mást. Ma már tudom, hogy mi ennek az alapja. Mindenük megvan, nincs szükségük másra.

Ha pedig Franciaországban minden van, akkor a mindennek garantáltan 80%-át megtalálhatjuk Ardèche tartományban. Erre a következtetésre jutottunk ottani barangolásaink során. Azért döntöttünk Ardèche mellett, mert a könyvünk szerint a legszebb falvakból ebben a régióban van a legnagyobb felhozatal. Sőt, az ajánlottakat végigjárván még több „legszebbet” találtunk. Mintha csak legszebbek lennének meg még azoknál is szebbek. A kulináris és egyéb földi gyönyörökről nem is beszélve.