Lehet, hogy öregszem?

Ez ugyan eleve kizárt, de akkor mi a szösz van? Mert, hogy a fene megette, mindenütt automatákba ütközöm, mindenütt racionalizálnak! Vagy mégis az öregedés jele, hogy ezen így kiakadok? A személytelen jellegen túl főleg az zavar, hogy a legegyszerűbb dolgok esetén is állandóan bonyolult használati utasításokat kell böngésznem. Az évek folyamán csökkent vagy a felfogóképességem, vagy a türelmem, vagy esetleg elvesztettem a velem született kíváncsiságomat minden technikai újdonság iránt. De az is lehet, hogy kényelemből utálom a számomra többletmunkával járó változásokat.

Itt van, pl. az S-Bahn(HÉV)-menetjegy. Általában autón járok, de néha előfordul, hogy ... és akkor... Talán nem is az a baj, hogy nincs pénztár, hanem, hogy annyiféle jegy van. Mert ugye van távolság szerinti A, B, C tarifa, van egyszeri jegy, napijegy, hetijegy, havi bérlet, éves bérlet, átruházható öko/zöld bérlet. Mindez teljes áron, diákkedvezménnyel, továbbá ipari tanulóknak és egyetemistáknak (ez nem ugyanaz), valamint munkanélkülinek, nyugdíjasnak. Fizethetek készpénzzel (apró vagy papír, utóbbi nem minden címletben), ill. hitelkártyával. Vehetek egyszerre egyet és többet, végül lekérdezhetem mindezt németül, ill. angolul. Nem ragozom tovább. Lényeg, hogy mire megértettem, mit kell tennem ahhoz, hogy egy normál jegyet váltsak a városközpontba, már két vonat is elment. Tízpercenként járnak.

Másik kedvenc területem a bankszféra. Tudvalevőleg itt van az igazi gazdagság. Ha már senkinek nincs pénze, a banknak mindig. Ez persze nem elegendő indok ahhoz, hogy a bankok fenntartsák eddigi szolgáltatásaikat és eddigi fiókjaikat. Németország legnagyobb pénzintézete, a Deutsche Bank racionalizálás címén egy évvel ezelőtt sok fiókját bezárta. Pechemre az enyémet is. Utóbbi számomra számtalan előnnyel bírt: így pl. hogy gyalog is elérhető volt, ugyanakkor mindig lehetett előtte parkolni. Épp ezek miatt döntöttem mellette. Így kényelemből nemcsak a saját folyószámlámat vezettem itt, hanem vállalkozásainkét, valamint az általam kezelt további négy idegen számlát is. (Ezt azért jegyzem itt meg, mert egy esetleges bankváltás rögtön többeket érint.) Az új, összevont fiók tőlünk 4 km-re van egy bevásárlóközpontban, parkolni nem lehet előtte.

Egy jó azért van benne: egyelőre még van pénztára. Az OTP-hálózatnál ugyanis ma már ez sem természetes. Akadnak olyan fiókok, ahol készpénzfelvétel kizárólag az automatából lehetséges. Ha több kell, akkor is így, csak az OTP-munkatárs számítógépéről irányítottan. Viszont befizetni nem lehet. Mert nincs pénztár. „Ja, ha mindenképpen kell, akkor menjen a ... fiókba vagy a postára. Ott a legolcsóbb.” – hangzott a jóindulatú javaslat. Hirtelen számbavettem a környékemen lévő kisebb üzleteket, szolgáltatásokat és elgondolkoztam: vajon milyen messze megy minden este az optikus, a fodrász, a könyvesbolt vezetője, a tisztítós, stb., ha meg akar szabadulni a napi bevételtől?

Magam munkaügyileg az egész napot a képernyő előtt töltöm. Nincs tehát averzióm a számítógépes átutalás ellen és már évekkel ezelőtt átálltam a számlakivonatok önkiszolgáló lehívására. Az újabb szolgáltatások miatt – ill. dehogy újak, csak racionalizáltak – viszont fokozódó mértékben bosszankodom az egyre részletesebb használati utasításon, emiatt időigényes procedúrán.

Szóval boldogtalan vagyok. Gyakran anyai nagyanyám jut eszembe, aki a kuktafazék bevezetésekor fejezte be a modern világgal való lépéstartást. Az akkor divatos izgő-mozgó szeleptől, amit ő bigyónak hívott, egyszerűen félt. Én még egyelőre nem félek. Viszont lehet, hogy mégis öregszem? Ámbár megfigyelésem szerint ezekre a jelenségekre mások is panaszkodnak. Akkor nyilván ők is öregednek. Ez némiképp vigasztal.